Tisztelt Olvasóm!

Írásomat szokatlan javaslattal kezdem. Kérem, hogy néhány percre (negyedóra? másfél óra?) tegye félre a „Confessio” folyóiratot. Kapcsolja be a számítógépét. A keresőbe írja bele (stílszerűen, csupa kis betűvel): nagy trianon palota. Az első huszonhét kép azonnal meg is jelenik. Nagyítsa ki, nézze egyenként néhány percig. Aztán nézze a következőt. Vannak egykorú felvételek. Vannak az épület mostani állapotáról készült fényképek. Egyetlen helyen kell pontosítania a képaláírást. Az aláírás színhelyének a pontos neve: „Cotelle csarnok”. Nem egyszerűen „közlekedő folyosó”. Királyi, utóbb köztársasági elnöki vagy miniszterelnöki fogadások, kiemelkedő jelentőségű események színtere volt. Az alapterülete 52x7 méter.

Engedje magát a csatlakozó képek, a rövidebb-hosszabb írások címe által „elcsábítani” a magukat kínáló linkekre. Ha a másfél órából a kétszerese lesz is: ne sajnálja. Önnek most két-három óra belegondolás, inkább sejtés vagy megérzés lesz az, ami az elcsatolt magyar millióknak három-három és fél nemzedéknyi mindennapos tapasztalata.

Itt kezdődött. Így kezdődött.

Ha magát a szerződés teljes szövegét is szívesen olvasná, még legyen egy kis türelemmel. Már készül a kiadása. Nemcsak a szerződés szövegéé, hanem a magyar küldöttség tárgyalási naplójáé is. Hogy miért csak most: azt a kiadvány majd elmondja.

Az aláírás 1920. június 4-én történt Párizs mellett, Versailles-ban, a Nagy Trianon palotában. A magyar Országgyűlés az 1921. évi XXXIII. számú törvényben cikkelyezte be. Törvényerőre 1921. július 31-én emelkedett. Ez a törvény akkor először, és 1948-ig minden alkalommal gyászkeretben jelent meg. A törvény szövege olvasható az Interneten a „törvénytár”-ban: 1921. évi XXXIII. törvény.[1]

Az olvasásához jó idegrendszerre, a lehetőségek között távolságot tartó türelemre és feltétlenül kiegyensúlyozott vérnyomásra is szükség van. A törvény esetleges kinyomtatását ne hamarkodja el: előbb nézze meg, hogy a 364 cikkely hány papírlapot kér(ne).

Ha nincs, vagy épp nem működik a számítógépe, megéri egy szomszéddal vagy kedves ismerőssel közösen megnézni a képgyűjteményt. Esetleg egy-két rövidebb írást együtt elolvasni.

[[paginate]]

Néhány statisztikai adat

A történelmi Magyarország eredeti területe 282.875 négyzetkilométer volt. A mai Magyarország területe 93.073 négyzetkilométer. (Különböző statisztikák néhány négyzetkm-s eltéréseket jeleznek). Ha jól számolom, ez az eredetinek a 32,9 %-a. Az egyharmada sem. Csak Romániához 102.724 négyzetkilométernyi területet csatoltak. Ez több mint amennyi Magyarországnak megmaradt. (Az interneten található képsorok térképeket is tartalmaznak.)

A 18.264.000 lakosból a töredék országnak megmaradt 7.615.000 fő. Ez 41,7%. Az „elcsatolt” 10.649.000 ember közül senki sem lépett át semmiféle határt. A határ „lépett át”, megkérdezésük nélkül, a fejük felett. Egyedül Sopron városát és a környező néhány települést kérdezték meg helyi népszavazás formájában. (Maradtak is a „kis”, vagy „csonka” ország polgárai.) Két település önerővel akadályozta meg az elcsatolását: Balassagyarmat a „legbátrabb magyar város”, és Kercaszomor (Vas megye), a „legbátrabb magyar falu”.

Az elcsatolt lakosság tagjai közül – eltérő számítások léteznek – legalább 3,5 millió magyar nemzetiségű lakos akkor „színmagyar” területen, tömbökben élt.

A „nagy háború”, az I. világháború az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója, I. Ferenc József Szerbiának küldött hadüzenetével vette kezdetét. Egy szerb anarchista, Gavrilo Princip Szarajevoban, Bosznia-Hercegovina fővárosában lelőtte a városba érkező 51 éves Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét.[2] Bosznia-Hercegovina 1908 óta a Monarchiához tartozott, a közös Pénzügyminisztérium felügyelete alatt állt. A trónörökös útját a boszniai, illetve az osztrák hatóságoknak kellett (volna) biztosítania.

Hogy ebből kiindulva a Párizsban tanácskozó nagyhatalmak, a „magas tárgyaló felek” (miután „Ausztriával” már külön békét kötöttek), hogyan hárították a háború kirobbantásának a felelősségét a magyar (a budapesti) kormányra – ez az egyik diplomáciatörténeti rejtély. A másik sem könnyebb. Az I. világháborút lezáró fegyverszüneti megállapodások után Csehország és Horvátország is kiléptek a Monarchiából. Ezt az Antant diplomáciája addigra kellőképpen előkészítette. De hogy Ausztria is „kilépett” az „Osztrák-Magyar Monarchiából” – és a béketárgyalásokon egyedül Magyarország maradt az egyetlen jogutód, akin „el lehetett verni” a port –, itt egy külön tanulmánynak lehetne-kellene kezdődnie. Csak remélnünk lehet, hogy az 2020-as jubileumi esztendő sok, már készülő alapos tanulmánya között ezt a kérdést is megfejti-megmagyarázza majd valaki.

[[paginate]]

Három vélemény a trianoni „békeszerződésről”

„Amikor Németországot legyőzték, a Népszövetség, amely Németország ellen hadakozott, azt kiabálta, hogy ez a háború fölszabadító, demokratikus háború. Németországra ráerőszakolták a békét. De ez a béke uzsorás béke, gyilkosok, mészárosok békéje volt, mert kirabolták és földarabolták Németországot és Ausztria-Magyarországot. Megfosztották őket az élet minden lehetőségétől, a gyermekeket éhezésre és éhhalálra kárhoztatták. Ez hallatlan béke, rablóbéke volt. Ez nem béke. Ezek olyan föltételek, amelyeket fegyveres útonállók diktálnak a védtelen áldozatnak /…/ Ez az oka annak, hogy az egész nemzetközi rendszer vulkánra épül…”

Tisztelt Olvasóim, alig fogják elhinni: ez az idézet Lenintől származott.[3] A következő megnyilatkozás már a „vulkán kitörése”, a II. világháború után született:

„A nacionalizmusok elszabadulása és a nemzeti törekvések fölerősödése hozzáadódik ahhoz a történelem kezdetétől létező díszlethez, hogy mindnyájan a győztes törvényeinek vagyunk alávetve. A békét mindig a győztesek diktálják. A győztesek békéje, a század összes békeszerződése, főleg az 1914-től 1918-ig tartó háborút követő szerződések, kezdve a versailles-i szerződéssel, de ugyanúgy az 1945-ös szerződés is, és amelyek ezt követték, mind igazságtalan békeszerződések voltak. A győztes dicsőségét, hatalomvágyát vagy azonnali érdekeit szolgálták. Mindig figyelmen kívül hagyták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. Az elkövetkező háború drámája mindig le volt írva az azt megelőző békeszerződésben.

Ami Trianonban történt, az mocskos dolog volt”.

Az okfejtés megfogalmazója François Mitterand, francia köztársasági elnök volt.[4]

A harmadik részlet gróf Apponyi Albert 1920 január 16-án, a béketárgyalás során elmondott védőbeszédéből származik:

„Tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazám számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanoknak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg...”[5]

[[paginate]]

A magyar református egyház

Magyarország országcsonkítást élt át. A református egyház pedig egyházcsonkítást. Ezzel kapcsolatosan is csak egy rövid összegzést idézek. Az egykorú statisztikák részben kerekített, részben becsült adatokat közöltek. A táblázat:

Egyházkerület     lélekszám az elcsatolás előtt      Magyarországon maradt az elcsatolás után

Dunamellék                        495.000                                  478.000

Dunántúl                            265.000                                  180.000

Erdély                                450.000                                       -

Tiszáninnen                       280.000                                  200.000

Tiszántúl                         1.120.000                                  920.000

összesen                        2.610.000                               1.778.000

Az elszakított területeken maradt reformátusok száma az elcsatolás idején 832.000 lélek. Az 1930. évi népszámlálás adatai valamivel kedvezőbbek.[6] Az egyházi intézmények sorsára most nem térek ki. Összefoglaló munkát nem találtam. Az imént idézett munka az első világháború előtt összesen 2.309 oktatási intézményt ismert alap-, közép-, és felsőfokon.

Reformátori történelemszemlélet?

Az európai kultúra bölcsőjénél, a Földközi-tenger térségében a görög-római gondolkozásban a történelem szakadatlan körforgás: „a történelem ismétli önmagát”. Nem látjuk az eredetét, és nem ismerjük a célját. (A régi nagy kultúrák örökségét most nem érintem.)

A keresztyénség megjelenését, majd elterjedését követően fokozatosan az ószövetségi gondolkozás formálta át a történelem (és a jövő) szemléletét egyházon belül is, a keresztyénné váló társadalomban is. Ennek következtében az események sorát már „idővonalon” látták, a teremtéstől Krisztus visszajöveteléig, illetve az utolsó ítéletig. Istennek a történelemben jelenléte a történelem általános magyarázó elvévé lett. Augustinus a „De civitate Dei” (Az Isten városáról) írt munkájában fejtette ki ennek a részleteit. Nyilvánvaló, hogy az ezt közvetítő ágostonos szerzetes, Luther Márton és reformátori köre ezt a történelemszemléletet képviselte, ezért „wittenbergi történelemszemlélet” néven is emlegeti a szakirodalom. A szemlélet lényege, hogy a Teremtő Isten nem hagyta magára („a gép forog, az alkotó pihen” - Madách) a teremtett világot, hanem szüntelen jelen van az életében.

[[paginate]]

Minden Bibliát olvasó ismeri a Bírák könyvének és a további ószövetségi történeti könyveknek a visszatérő kifejezéseit: Isten népe elhagyta az Urat, ezért Isten kiszolgáltatta őket ellenségeiknek… Illetve: ha megtértek gonosz útjaikról, az Úr megszabadította őket. A szemlélet eredete a Mózes 5. könyvéig vezethető vissza. Olvassunk el egy párhuzamba állított szemelvény-sort az 5 Mózes 28. rész válogatott verseiből:

áldások	átkok
1. Ha engedelmesen hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, ha megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma parancsolok neked, akkor a föld minden népe fölé emel téged Istened, az Úr. 2. Rád szállnak mindezek az áldások, és kísérni fognak téged, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára.	15. De ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, ha nem tartod meg, és nem teljesíted minden parancsolatát és rendelkezését, amelyet ma megparancsolok neked, akkor rád szállnak mindezek az átkok, és kísérni fognak téged:
3. Áldott leszel a városban, és áldott leszel a mezőn.	16. Átkozott leszel a városban, és átkozott leszel a mezőn.
5. Áldott lesz kosarad és sütőteknőd.	17. Átkozott lesz kosarad és sütőteknőd.
6. Áldott leszel jártodban-keltedben	19. Átkozott leszel jártadban-keltedben.
7. Vereséggel sújtja az Úr ellenségeidet, ha rád támadnak: egy úton vonulnak föl ellened, de hét úton menekülnek előled.	25.Vereséggel sújt téged az Úr ellenségeiddel szemben. Egy úton vonulsz föl ellenük, de hét úton menekülsz előlük. Elrettentő példa leszel a föld minden országának.
12. Te kölcsönadsz a többi népnek, de magad nem szorulsz kölcsönre.	44. Ő fog neked kölcsönadni, nem te kölcsönzöl neki, ő lesz az úr, te pedig a szolga.
13. Úrrá tesz téged az Úr, nem pedig szolgává; mindig fölül leszel, és sohasem alul, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek parancsolataira, amelyeket ma megparancsolok neked, hogy megtartsd és teljesítsd azokat,	43. A köztetek élő jövevény mindinkább föléd kerül, te pedig egyre alább hanyatlasz. 29. Utaidon nem jársz szerencsével, sőt elnyomott és kifosztott leszel majd mindenkor, és nem segít rajtad senki.
14. és ha nem térsz el se jobbra, se balra azoktól az igéktől, amelyeket ma megparancsolok neked, nem jársz más istenek után, és nem tiszteled azokat.	47. Nem szolgáltál Istenednek, az Úrnak örömmel és jó szívvel, amikor bőven volt mindened; 48. éhezve és szomjazva, meztelenül és mindenben szűkölködve szolgálod majd ezért ellenségeidet, akiket rád bocsát az Úr.
Az áldások forrása: „ha hallgatsz az Ú szavára”	Az átkok forrása: „ha nem hallgatsz az Úr szavára”.

[[paginate]]

A reformátorok első nemzedéke 1526 után, a mohácsi csatavesztést követően, az ország három részre szakadása után elfogadta ezt a szemléletet. Ellenállhatatlan erővel hirdette: a középkori egyház elhagyta az egy igaz Isten, és az ő szent Fiának, Jézus Krisztusnak a tiszteletét. A szenteket hívta segítségül, és Szűz Máriához könyörgött. Ennek büntetéseként Isten az országot török uralom alá vetette. Károlyi Gáspár „Két könyv”-e[7] után a hittani fejtegetések, a prédikációk, az újonnan született egyházi énekek más-más szempontból, eltérő eszközökkel ezt az álláspontot képviselték.

Sokan mondták. Sokáig mondták. Sokan elhitték. A korabeli megfigyelések, értékelések szerint a reformátori gondolkozáshoz a népesség jelentős többsége csatlakozott: „egy bizalmas pápai jelentés szerint Magyarországon ezer protestánsra esett egy katolikus. A magyar nemzetnek túlnyomó része két nemzedéken keresztül protestáns vallású volt – állapítja meg a katolikus történetírás is”.[8]

A XVII-XVIII. században az ellenreformáció – bátran mondhatjuk: a római katolikus restauráció – ugyanezt a történelemszemléletet vette át, más értelmezéssel. A török azért szállta meg az országot, mert a magyarok elhagyták a „Magyarok Nagyasszonyát”, Szűz Máriát, akinek annak idején Szent István király felajánlotta a koronát, és vele az országot.

Ezt is sokan mondták. Sokáig mondták. Sokan el is hitték. A XVIII. század végére – a véres és vértelen ellenreformáció eredményeként – bő kétharmados többség követte a római egyház tanításait.[9]

A szemlélet ugyanaz. Az érvelés más. Az egyik eredmény épp ellentéte a másiknak. Melyik a jó? Kinek volt igaza?

Kölcsey 1823-ban

az eredeti kézirat tanúsága szerint január 22-én tisztázta le a Himnusz kéziratát. 1989 óta ez a nap a „Magyar Kultúra” napja. A vers egészét áthatja az imént ismertetett bibliai történelemszemlélet. Itt most csak a második és a negyedik versszakot idézem:

„Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, Általad nyert szép hazát Bendegúznak vére. S merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, Árpád hős magzatjai Felvirágozának.

Hajh, de bűneink miatt Gyúlt harag kebledben, S elsújtád villámidat Dörgő fellegedben, Most rabló mongol nyilát Zúgattad felettünk, Majd töröktől rabigát Vállainkra vettünk.”

Az európai egyetemeken a felvilágosodás, a racionalizmus, a romantika, a különböző filozófiai irányzatok hatására a történelem kutatása, a feldolgozása és a szemléletmódja is fokozatosan átalakult. Hangsúlyossá vált a forráskutatás és a forráskritika. Az életrajzok és az események „krónikás” leírása mellett felerősödtek a különböző szaktudományok történetét feldolgozó tanulmányok: politikatörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, intézmények, egyes tudományágak történeti bemutatása. Az új szemléletű történettudomány egyre távolabb került a hagyományosan értett teológiától.[10] Hogy a hagyományos egyháziasságról ne is beszéljünk.

[[paginate]]

De mi köze van ennek a Trianonban aláírt békeszerződéshez?

Ahhoz semmi. De annak az elfogadási (?) folyamatához több, mint gondolnánk. Mert más egy tény, más annak a tudomásul vétele, és más annak az elfogadása.

Az Egyháztörténeti Szemle 2012. évi 2. számában, a 75-82. lapokon jelent meg Csohány János, debreceni egyháztörténész professzor „Trianon és a magyar református egyház” c. tanulmánya. Ebből idézek egy részletet: 
„Tanulmányunk elején érzékeltettük némileg azt a lelki sokkot, ami Magyarország jelentős részének idegen megszállása már 1918-19-ben okozott. A Tanácsköztársaság léte miatt a győztes hatalmak Magyarországgal egyéves késéssel íratták alá a békeokmányt. A szomszédos államokkal, de Németországgal és Ausztriával (hogy most a távoli Bulgáriáról[11] és Törökországról[12] ne beszéljünk) már megtörtént a békekötés és delegációikat meghallgatták. A békefeltételek enyhítéséért, különösen területi integritásuk védelme érdekében tett kifogásaiknak részben helyt adtak. A magyar közvélemény joggal hihette, hogy a békekötés a színmagyar lakosságú területeket nem hagyja a szomszédos hódítók kezén. Ezzel vigasztalták magukat és egymást. Erről szóltak lelkészeink prédikációi, cikkeztek az egyházi újságok. Nem ez történt. 1920. január 15-én Párizsban megismerte a magyar békedelegáció a rettentő feltételeket. Ez sokkolta igazán az országot, a maradéknak szántat, és a már, Nyugat-Magyarország kivételével gyakorlatilag elcsatolt területek magyarjait, de a magyar államhoz ragaszkodó más nemzetiségűeket, németeket, zsidókat, örményeket, ruszinokat, sőt még a szlovákok egy részét is. A magyar református egyház vezetői, lelkészei megállták a helyüket ebben a nehéz időben. A négyéves világháborúban nagy emberi és anyagi veszteséget szenvedett az ország. A két ún. forradalom, és a világháborúnál is több halálos áldozatot követelő influenza világjárvány (az ún. spanyolnátha), háborús özvegyek és árvák, munkanélküliség, éhezés, lakásínség, sokszor hónapokig vasúti vagonokban lakó menekültáradat közepette lelkészeink prédikációikban az evangélium és a politikai okosság reménységét prédikálták a gyülekezeteknek, tartották bennük a lelket. Ez olvasható a korabeli prédikációs kötetekben, a prédikációkat közlő folyóiratokban, egyházi hetilapokban, traktátusokban. A hit erősítése, a hazaszeretet, a magyarsághoz való hűségre buzdítás, az egyház mellett megmaradás a megszállt területeken a magyarság önazonossága megtartásának mentsvára is volt.  Tervek születtek egyesületek és magánszemélyek részéről, hogyan kellene a református egyházat vagy az egész országot átalakítani, reformálni”.

Tisztelt Olvasóm, ha érdekelné Csohány professzor úr sok részletkérdésre is kitérő, teljes tanulmánya, akkor ismét „pihentesse” a folyóiratot. Számítógépe keresőjébe írja be: „Csohány János: Trianon és a magyar református egyház” – és a tanulmány teljes szövege olvasható lesz.[13] Még egy rövid idézet ugyanebből a tanulmányból: 
„Szenvedtünk sokat, de el nem csüggedtünk, sem kétségbe nem estünk. Tudtuk, hogy kinek hittünk. Az emberektől nem vártunk semmi jót. Tehát nem is csalatkoztunk. Istenbe vetjük reményünket. Az ő törvénye szerint dolgozunk. Hazánk feltámadásának a sorsát is reá vetjük nagy bízással. Az ő nevéhez fogózva nagy biztonsággal küzdünk, hogy a magyar református egyházunk egységes teste meg ne szaggattassék, de megmaradván, legyen zsengéje a feltámadásra eljegyzett nagy Magyarországnak”.[14]

[[paginate]]

A XIX. század előbb racionális, majd liberális teológiája kikezdte a hagyományos reformátori gondolkozást. A hittan egészét. A hittételek sorát. A reformátori történelemszemléletet. A hagyományos családi és közösségi kegyességi formákat. Nem hagyta érintetlenül az igehirdetések tartalmát sem.

Ez utóbbira egyetlen – jellegzetesnek mondható – példát idézek. Karácsonyi legátus voltam, az 1960-as évek első felében. Az első ünnep estéjét az egyik fogadó gyülekezet lelkészcsaládjánál töltöttem. Nagytiszteletű urammal sokáig beszélgettünk. Nem „szidta” az 1948. évi rendszerváltást. Más miatt kesergett. Emlékezetből idézem a szavait:

„– Tudod, a XIX. századi racionalizmus örökségét máig sem tudta kiheverni a magyar reformátusság. Múlt századi (XIX. századi) karácsonyi igehirdetésből idézek neked: 
»Keresztyén atyámfiai, amidőn Krisztus Urunk megszületett a júdeai Betlehemben – mivel nem volt más helyük a szálláson, istállóba húzódtak. Bepólyálva a kisdedet, a Szentírás szava szerint a jászolba fektették. A jászolnál barmok álltak. A barmok szénát ettek.
Ímé, keresztyén atyámfiai: ez ünnepi óra a legalkalmatosabb idő arra, hogy állataink helyes téli takarmányozásáról elmélkedjünk…«”

Hogy az akkori, a XIX. századi takarmányozási gyakorlathoz képest mondott-e újat a prédikátor, azóta sem tudom. Akkor nem kérdeztem meg Nagytiszteletű Úrtól se a szerzőt, se a forrást. Azóta is keresem.[15] Az is lehet, hogy ez a „karácsonyi igehirdetés” csak afféle anekdota volt. De ha a korszak egyházi irodalmára gondolok, a valóságalapját nem tartom kizártnak.

Hogyan történhetett ez velünk?

A válasz megfogalmazásában ekkor már nem segített a reformátori gondolkozás. Már messze volt Kölcsey Himnuszának gondolata: „hajh, de bűneink miatt…”

A református egyház is átvette a korszak retorikáját. Évszázadok mulasztásaiból legfeljebb a „nagyurak” emlékének a feddése maradt: „ők hoztak” olcsó munkaerőt Moldovából, Havasalföldről és a szlovák vidékekről. A török kiűzését, majd a Rákóczi szabadságharcot követő uralkodói (III. Károly, Mária Terézia) telepítéspolitikáról (svábok, szlovákok) már kevesebb szó esett.

Működött viszont a bűneset óta ismert „áthárítási” mechanizmus:
  –  Ádám, mit tettél? Az asszony, akit mellém adtál!
  – Éva, mit tettél? A kígyó…(1 Mózes 3).

Vétkeztek a nemzetiségek. Vétkeztek a nagyhatalmak. Vétkezett a politika, hibázott a diplomácia. Vétkeztek a győztesek. Mindenki más! És hogyan lehetne ezt elfogadni? A választ tudjuk. Ez sem hitbeli érvelés volt: NEM! NEM! SOHA!

Alázatosan bevallom, hogy az élő Isten szent színe előtti bűntudatnak, bűnbánatnak, bűnvallásnak, a Tőle való bűnbocsánatkérésnek nem találtam nyomát sem korábban, sem e mostani tanulmány készítése során. Nem állítom, hogy nincs. De kerestem, és eddig – nem találtam. Hacsak egy kivételt nem…

Az 1921. évi dunántúli egyházkerületi közgyűlésen elhangzott püspöki jelentésből olvassunk el egy részletet. Németh István dunántúli püspök a korábban elhunyt gróf Tisza István főgondnok mondatait idézte:
„Népeket, nemzeteket nem mindig az ellenség fegyvere tesz semmivé, pusztít el: hanem, rendszerint a saját bűnük. Erős nemzeti öntudatot, mély vallásos meggyőződést kardélre hányni nem lehet”. A püspöki jelentés aztán így folytatódott: 
„Sokszor eszembe jutottak ezek a szavak, s amikor reménységnek utolsó halvány sugara is eltűnőfélben volt, újabb reményt ezekből merítettem. Mi ugyanis, akik a múlt század hatvanas éveinek eszmevilágában nőttünk fel, nem vagyunk képesek elhitetni magunkkal, hogy az emberies érzés, a nemesebb erkölcsi felfogás és a történeti igazság szavát el bírná némítani az ördögi ármány és a gonosz fondorkodás. Hogy Magyarország területi épségét ne biztosítaná a földrajzi elhelyezkedés, az ezer esztendős történelmi múlt. Mi még abban a meggyőződésben éltünk, hogy azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket nemzetünk történetének folyamán a nyugati népeknek tett, figyelmen kívül hagyni nem szabad…
Keserűséggel tölt el, hogy ez ellen a barbár, vad brutalitás ellen azok, kiknek kezében a haza sorsának intézése van, nem tartották szükségesnek a nemzet bevonásával méltóságteljes, komoly hangon tiltakozni. Azután pedig a nemzeti nagy fájdalom és felháborodás messze hangzó kiáltásának nyomatékot is adni. Lehangol, hogy ennyire lerongyolódott rólunk nemzeti erényeinknek, nemzeti önérzetünknek köntöse…
Lelki szemeinkkel látjuk a mi megtartó, szabadító Istenünket, aki kegyelmének gazdagságát, szerető atyai jóságát is érezteti velünk, és mi fölemelt fővel kiáltjuk: nagy dolgokat cselekszik velünk a mi Urunk Istenünk. Igazságunkat eltiportatni nem engedi, és nem engedi, hogy a mi ellenségünk a mi nyomorúságunkon vigadjon. Erős nemzeti öntudatot, mély vallásos meggyőződést kardélre hányni nem lehet!”[16]

[[paginate]]

Utózöngék, eszmélés

Tizennégy év előkészítő munkája után, 1881-ben zsinati szervezetben egyesült a korábbi királyi Magyarország négy egyházkerülete (Dunamellék, Dunántúl, Tiszáninnen, Tiszántúl) és a korábbi Erdélyi Fejedelemség reformátussága (Erdélyi egyházkerület). Az egységes egyház jelképes fejfájára fel lehetne írni: „élt negyven évet” (1881-1921).

A Zsinat akkor azonnal munkába vette egy közös, egységes énekeskönyv kialakítását. Negyven év előkészület után – Trianon után –, a közös előkészítésre hivatkozva, megjelent 1921-ben a debreceni, 1923-ban a kolozsvári, majd 1925-ben a csehszlovákiai énekeskönyv. A három énekeskönyv „köszönő viszonyban” sincs egymással.[17]

1920. szeptember 28-án ülésezett (elvileg még az egységes) Zsinat. Részlet gróf Dégenfeld József, a zsinat világi elnökének a beszédéből:

„Az is bizonyos, hogy a mi egyházunknak és iskoláinknak autonómiája nem mindenütt részesül azon tiszteletben és elismerésben, amelyre számít. Hogy egyházunk állapotán segítsünk, különösen atekintetben, hogy ne legyen részekre szakítva a mi egyetemes református egyházunk, tettünk intézkedéseket. Felkértük a mi külföldi hittestvéreinket, hogy a mi egyházunk szétdarabolása ellen igyekezzenek szót emelni. Eddig azonban még valami megfogható eredménye ennek nem volt”.[18]

A kettészakított Tiszáninneni Egyházkerület püspöke, Révész Kálmán (1860-1931) Kassáról 1920-ban Miskolcra települt. A szintén kettészakított Dunántúli Egyházkerület püspöke, Németh István (1851-1924) – (észak) komáromi őrhelyén maradt. Pontosabban: maradt volna. A történelmi ország északi részét megszálló csehszlovák légionisták 1920-ben egy késő őszi délutánon a református püspök „kiutasításának” radikális formáját választották. A püspöki hivatal iratanyagával (vagy legalábbis egy részével) motorcsónakba ültették. Kellő kísérettel átszállították a Duna déli partjára. A parton kisegítették a csónakból a hetvenedik évében járó püspököt. Kirakták a földre az iratanyagot, és a csónak visszatért az északi partra.

Közel egy évig Pápán „működött” a hivatal. 1921-ben a megüresedett balatonkenesei lelkészi állásra hívták meg lelkésznek Németh Istvánt. A kenesei temetési anyakönyv tanúsága szerint december elején már ő végzett temetési szolgálatot.

Szintén balatonkenesei feljegyzés szerint „volt rá eset, amikor itt találkozott Baltazár Dezső debreceni, Révész Kálmán miskolci, Ravasz László budapesti és Nagy Károly kolozsvári püspök”.  A Zsinat lelkészi elnöke akkor Baltazár Dezső volt. Németh István volt a püspöki kar „korelnöke”. Találkozásuk témájáról (témáiról) sem feljegyzés-szerű emlék, sem az egyes püspökök esetleges visszaemlékezései között írott dokumentum nem került elő.[19]

A bécsi döntések (1938, 1940) kérdését most nem érintem (országgyarapítás). Nem térek ki a II. világháborút lezáró párizsi békekötésre sem (országvesztés).

Az országvesztés – „nemzetvesztéssel” folytatódott. A hivatkozott dátum elgondolkoztató egybeesése miatt röviden utalok egy későbbi eseményre. 1956 tavaszán a (csonka) országban egyre nőttek a belső társadalmi feszültségek.  Nyáron még úgy gondolták, azt remélték az „illetékesek”, hogy ezek a feszültségek politikai eszközökkel kezelhetők lesznek. Ilyen eszköznek látszott a művi terhességmegszakítás (az abortusz) engedélyezése. A Szovjetunióban már 1955-ben lehetővé tették…

[[paginate]]

A Minisztertanács 1956. június 3-án elfogadta a 1.047/1956. (VI. 3) számú határozatát: „A terhesség megszakításával kapcsolatos kérdések szabályozásáról”. A rendelet másnap, a kihirdetése napján: 1956. június 4-én lépett hatályba. – Ha nem tudta az akkori Minisztertanács, hogy az milyen nap: az katasztrófa. Ha tudták: a cinizmusnak nincs határa. A rendelet kulcsmondata: „amennyiben a kérelmező a terhesség megszakításához ragaszkodik, a bizottság az engedélyt ahhoz megadja”.[20]

1991-ben megalakult a Magyar Reformátusok Világszövetsége (MRVSZ). Élt tizenkilenc évet. 2010-ben a Fővárosi Bíróság törvényességi felügyeleti eljárás során megállapította a megszűnését.[21]

1995-ben megalakult a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata.[22] Munkásságának látható, maradandó értékei: közös énekeskönyv (1996), közös Istentiszteleti Rendtartás (1998) és a Református Egyházak a Kárpát-medencében c. kétnyelvű atlasz (év nélkül, két kiadásban is). A tizenöt éves jubileumát még megtartotta. Ezt követően a helyét, feladatát, szerepét átvette a lentebb említendő Magyar Református Zsinat (választott képviselőkkel), és annak operatív ügyintéző testülete, a Generális Konvent (a hivatalban lévő esperesek és egyházmegyei gondnokok, illetve az ugyancsak hivatalban lévő püspökök és egyházkerületi főgondnokok közössége).

Annak idején, a Nagy Háború után a testileg-lelkileg, szellemileg és anyagilag kimerült magyar nemzettel a győztes nagyhatalmak tették, amit tettek. A „modern” világ folytatta, ami elkezdődött. A szomorú csúcsot a „2004. december 5-én, aljas módon kikényszerített, a nemzetet megszégyenítő és megalázó” népszavazás jelentette: „a kormány és kozmopolita médiája félretájékoztatásból jelesre vizsgázott, a magyar nemzet tájékozódásból is megbukott. December 5-én a magyar nemzet jóváhagyta a trianoni határokat, megtagadta édes fiait”.[23]

Az új kezdeményezések – a református iskolák kapcsolatépítése, a testvér-gyülekezeti kapcsolatok (néha bukdácsoló) kibontakozása, a „határtalanul” osztálykirándulások növekvő népszerűsége – biztató jelek.

Teológus éveimben (1961-1966) jártam először Erdélyben. Egy kolozsvári diáktársam meghívott magukhoz Székelyföldre. Szülei – tisztes földműves család – kívül-belül mívesen díszített portán éltek. Faragott tornácoszlopok, faragott korlát. Hímzett terítők, párnák. A falon is, a konyhaszekrényben is, az asztalon is korondi fazekas munkák. Vacsora után az asztalra került a régi családi Biblia. A gazda olvasott egy fejezetet. Utána imádkoztunk. Az Úri Imádság után még csendben ültünk egy kicsit. Az édesanya törte meg a csendet:

  – Nagyanyámtól hallottam sokszor. A románok jobban imádkoztak. Isten nekik adta Erdélyt – és lassan csorogtak a könnyei.

2009 májusában – tizenegy éve – a Magyar Református Egyház új zsinati szervezetben egyesült.

2010 óta lehetőség nyílt a kettős állampolgárságra.

2010 óta június 4-e a Nemzeti Összetartozás napja.

2020 a Nemzeti Összetartozás éve.

2020 márciusában volt Sárosi István „Trianon a Nemzetközi Törvényszék előtt” c. dokumentumdrámájának a bemutatója Székesfehérvárott, a Vörösmarty Színházban.[24]

A küzdelem még nem dőlt el.

Márkus Mihály