„[Isten] az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén, meghatározta elrendelt idejüket és lakóhelyük határait, hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs messzire egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. /…/ Bizony az ő nemzetsége vagyunk.”
                                                    (ApCsel 17,26-28)

1.

Mára a nemzet fogalma körül igen nagy zűrzavar kezdett eluralkodni nemzetközi szinten. Ennek sajátos okairól később részletesen lesz szó, egyelőre csak annyit jegyeznénk meg alapvetésként, hogy a nemzet értelmezésének forrása, a zsidó-keresztyén gondolkodás alapirodalma, a Szentírás, amely sajnálatos módon méltatlanul kimarad a vizsgálódások köréből. Pedig a nemzet fogalmának alapvető értelmezéséhez az Ó- és Újszövetség tanulmányozása, illetve az ebből származó teológiai következtetések nélkül nem juthatunk el, ahogy azt a korai írásos emlékek is bizonyítják. Ezért az alábbiakban a magyar tradicionális gondolkodásban mély nyomot hagyó teológiai nemzet-fogalom eredetének megközelítésére teszünk kísérletet éppen a politikai párbeszédek és a történelmi kutatások szíves figyelmébe ajánlva azt.

Miután a magyar gondolkodás nemzet-fogalmát szeretnénk megközelíteni, krónikás irodalmunk két reprezentánsa, a Gesta Hungarorum[1] és a Képes Krónika[2] fontos vizsgálódásunk szempontjából. A néhai III. Béla, Magyarország királya jegyzőjeként P-nek mondott mester Gesta Hungaroruma az 1200-as évekből a magyar nemzet őstörténetét örökítette meg a honfoglalásig, pontosabban az ország határainak megállapításáig. Már a mű bevezetése igen beszédes abban a tekintetben, hogy milyen két hagyományt kapcsol össze a magyarok gesztája. Az elején a francia eredetet elbeszélő Trója-história példáján a magyarok származását (genealogiam regum Hungarie) tanúsító szkíta-história leírásának célkitűzéséről beszél úgy, hogy a nagy horderejű történésekben megmutatkozó isteni kegyelemért az örökké való királynak, Krisztusnak mond dicsőítő imádságot. Nobilissima gens Hungaria primordia sue generationis – vagyis „az igen nemes magyar nemzet származásának kezdetét”[3] a sajátos szkíta és hun hagyományból, illetve a keresztyénség révén bibliai örökségből nyeri. Mielőtt a gesztát történetietlenséggel vádolnánk meg a történetkritika alapján, felhívjuk a figyelmet arra, hogy maga a gesztának szerzője tartotta fontosnak megjegyezni, hogy nem – az egyébként igen gazdag – népi szájhagyományra épít témáját illetően, hanem korának tudományára, a történeti értelmezésre. A hamis mesékből (ex falsis fabulis) vagy a csacsogó énekekből (a garrulo cantu) azért nem meríthet, mert azok „mintegy álomban (quasi sompniando)”, másképp kifejezve, a poézis nyelvén költői képekkel élnek. Ezzel szemben „a történeti művek világos értelmezéséből (aperta historiarum interpretatione)” kaphat a nemzet eredetének története helyes magyarázatot.

[[paginate]]

Ebben a szemléletben Augustinus historica diligentia-elvét látjuk érvényre jutni, amely a költészetet abban a tekintetben bírálja, hogy az ostoba mesék és a poéták szórakoztató, tetszelgő dolgai félrevezetik az embereket. Érdekes, hogy Augustinus a költői történetiséget éppolyan csacska fecsegésnek (fabulosa gurrulitate) nevezi, mint a geszta Anonymus szerzője. Ezzel szemben az egyházatya minden mitikus esemény mögött valós történeti magot feltételez, s ennek hiteles feldolgozását, a történeti pontosságot (historica diligentia) kéri számon az íróktól.[4]

A Gesta Hungarorum szerzője is ennek a középkori történeti módszernek kíván megfelelni „nemeshez méltó módon (nobiliter),”[5] vagyis hitelesen, amikor a történelmi múltba helyezve értelmezi a magyar nemzetet és az eljövendő fényében értékeli annak cselekedeteit. A teremtés és új teremtés között a történelmet formáló Isten és a történelemben vándorló felelős nemzet viszonyáról van szó az eredetben is, sőt ott leginkább, mely viszony kiválasztottságként és egyben küldetésként jelentkezik a gesztában és a krónikákban egyaránt. Felix igitur Hungaria – „Boldog tehát Magyarország” – állapítja meg a Gesta, mely hang majd száz év múlva Danténál újra visszacsendül: „Oh beata Ungheria.”[6] Magyarország boldogságának ez a nemzetközileg is mindenképpen ismert (de nem mindig elismert) szakrális kitüntetettsége éppen az előbb említett kettős identitásból, a múlt és az eljövendő meghatározottságából ered. Egyrészt a Magyarországnak jutott különböző adományok (dona data varia), mint a bibliai múlttal igazolt kegyelmi kiválasztottság és elrendeltség ajándékai, másrészt eszkatológikus kifejezéssel élve, „boldog véggel (felici fine)”, értsd: küldetése céljának betöltésével, „most és mindörökké bírják az országot”. Persze ez az ország jelentheti éppúgy Isten országát, mint a Krisztus kegyelméből elnyert földi hazát, Pannoniát, ezt ugyanis a szerző szándékosan nyitva hagyja számunkra.[7]

[[paginate]]

A Gestában és a Képes Krónikában fajsúlyos eseményként leírt honfoglalás esetében még markánsabban jelenik meg a nemzetnek, mint választott népnek, Ábrahám magvaként az ígéret fiainak identitása. Mind a kivonulás (exodus),[8] mind a bevonulás (honfoglalás)[9] mint az örökségül elnyert földön való letelepedés, az Ószövetségnek döntő, szent cselekményei. A ki- és bevonulások, s a köztes vándorlások bibliai történetébe ágyazottan a magyarok is megtették ezt az utat épp ugyanúgy két fázisban, ahogy az az Ószövetségben is lejátszódik. Először Ábrahám vonul ki Úr városából Háránba, majd onnan az ígéret földjére, s Mamré tölgyesében telepszik le. Négyszázharminc év múlva Mózes vonul ki népével Egyiptomból és negyvenévi pusztai vándorlás után bevonul újra, az örökség földjére, az Ábrahámnak ígért Kánaánba. A magyarok ősei is az első, ábrahámi útjukat úgy teszik meg, hogy kivonulnak a pusztából, vándorolnak a Meotiszi mocsarak vidékén át és bevonulnak Szkítiába mint hazájukba (ipsam patriam intraverunt),[10] majd a Szkítiából való kivonulás után Attila vezetésével megérkeznek Pannoniába (primus ingressus Hungarorum in Pannoniam).[11] A második, mózesi útjuk során (secundo ingressu) a Szkítiából történő kivonulást követően hosszú vándorlás után újra Pannoniába érkeznek be és telepednek le végleg Árpád vezetésével.[12] Hogy az ószövetségi párhuzam ne tűnjék véletlennek, a krónikás megjegyzi azt is, hogy a második bevonulás előtt „Álmost még az erdélyi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannoniába.”[13] A mózesi reminiszcencia ugyanis tagadhatatlan: „szemközt látod a földet, de arra a földre, amelyet én [az Úr] adok Izrael fiainak, oda nem mégy be.”[14] A Képes Krónika világossá teszi, hogy a magyar nemzet honfoglalása Ábrahám és Mózes bevonulásának átélésében kap teológiai értelmet valami többre. „Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannoniát, miként Mózes idejében Izrael fiainak adta örökségül »az amoreusok királyának, Seonnak« a földjét és »Chanaan összes országát«”.[15] A krónikás fontosnak tartja megjegyezni külön is, hogy Árpád hét vezérével nem úgy jöttek be, mint vendégek (hospites), „hanem mint akik örökség jogán (iure hereditario) birtokolják a földet.”[16] A Gestában megörökített kifejezések, amelyek Pannonia földjét úgy jelölik, mint „Attila király földjét” vagy a fővárost, Óbudát úgy illetik, mint „Attila király városát”, mind Isten könyörületes adományát hivatottak kihangsúlyozni a magyar nemzetnek juttatott örökségeképpen.[17]

[[paginate]]

A krónikásnak a magyar-zsidó történeti párhuzama nem pusztán utánzásról, nem is behelyettesítésről szól, sokkal inkább egy teológiai tétről, a nemzet létkérdéséről. Egy népnek Krisztusban történő nemzetté válása ismerszik föl megtartatásának ebben a hitvallásában. Nem véletlenül írja ezzel kapcsolatban Nemeskürty István: „A kereszténység (és benne az Ótestamentum, az egykori zsidó pásztornép hitvilága) a magyarság számára sokkal több volt, mint egy vallás. Ittlétünk, létezésünk záloga és feltétele volt.”[18] Persze mondhatnánk, nem „volt”, hiszen ma is az; a „volt” arra vonatkozik – ami Nemeskürty egész könyvén végighúzódik –, hogy az Isten elrendelésében élő nemzet akkor válik méltatlanná küldetéséhez, amikor nem tartja magát ehhez a szakrális elhivatottsághoz. Noha a XVI. században megszűnt a keresztyén népek egysége, a reformáció irodalma Magyarország több oldali fenyegetettsége miatt rendkívüli módon kihangsúlyozta a nemzet létének egyetlen visszacsatolását az archetípushoz, az ószövetségi zsidó nép esetén megmutatkozó isteni ítélethez és kegyelemhez.

Farkas András protestáns énekszerző Krakkóban 1538-ban kiadott, Miképpen az Úr Isten Izraelnek népét Egyiptomból és hasonlóképpen az magyarokat Szkíthiából kihozta című művében párhuzamot von a zsidó és a magyar nép között nemcsak a honfoglalás, hanem az Ószövetség népének és a magyarok további történetének vonatkozásában is.[19] A másik szerző, Károli Gáspár, a teljes magyar nyelvű Biblia első fordítója ezt írja kétrészes politikateológiai művében: „De immár bizonyítjuk meg szentírásbeli históriákkal, hogy igaz legyen, az mit országnak és királyoknak szerencséjökről mondánk. Hozzuk penig például az zsidó országot és az zsidó fejedelmeket, mert az zsidó nemzetség szent nemzetség volt, melyet az Isten minden nemzetség közül magának választott vala, osztán régi nemzetség is. Krisztus is az nemzetségből vette az testét. Abban a nemzetségben az Isten gyakorta jelent meg és az szent Atyákkal beszéllett. Az próféták is abban a nemzetségben voltak, kiknek írásokra lelkünket is bízzuk és soha egy nemzetségben is nem tettszett meg úgyan az Istennek haragja és kegyelme, mint a zsidók közt…”[20]

A honfoglalás archetípusát pedig úgy használja, hogy a mondat végén a nemzet küldetésére is tesz utalást: „Mert mint az zsidóknak a Kánaán földet, azonképpen az magyaroknak ezt ez földet az Isten okkal adta volt…”

[[paginate]]

A nemzet nyomorúságának okára is prófétai lélekkel mutat rá: „Nem állottuk meg az Istennel való szövetségöt, ezért pogány birtokába adott az Isten…”

Továbbá a nemzethez mint egyházhoz az Úristen vigasztaló szavaival Ézsaiás próféta parafrázisát adja Károli:[21] „Én plántáltalak tégedet, Anyaszentegyház, hordozlak tégedet az én méhemben, az te vénségedben is.”

Benda Kálmán számos történeti tanulmánya igazolja ezt a magyarokra oly jellemző nemzet-tudatot, amelynek lényegét röviden így foglalja össze: „A magyar nép /…/ összetartozását azonban országhatárokon innen és túl fenntartotta a protestáns prédikátorok által megfogalmazott tétel: a magyar az Isten választott népe.”[22] A magyar nemzet-gondolat ilyetén, archetipikus szemléletét irodalomtörténetünk elsődleges forrásai méltóképpen képviselik Kölcsey Himnuszán át egészen a huszadik századig.

2.

A magyar történelemtudományban Benda Kálmán mellett Szűcs Jenő kutatásai képezik az alapját a nemzet szóhasználatának.[23] Tanulmányaiból egyértelműen kitetszik, hogy az antik patria fogalmát felváltó nemzet a barbár népek krisztianizálódásával veszi kezdetét, amikor a népeknek nemcsak tekintélyes eredete, hanem különböző származásának közös integrálása az egyházban megtestesült populi Christiani universitas-ba igen fontossá válik.   Isidorus de Sevilla ezt így fejezi ki: „Huius populi [Christiani] congregatio ex gentibus: ipsa est ecclesia.”[24] Noha Szűcs Jenő igen alapos történeti kutatásokat végzett a nemzet-fogalom kialakulása területén, érintve annak egyházi vonatkozásait is, azonban történészként természetszerűleg nem tartotta céljának a bibliai, illetve az azzal szoros összefüggésben lévő teológiai alapok vizsgálatát. A „nemzeti” szemléletváltás ezen időszakának, a 6-8. század gondolkodását képviselő munkák, úgymint Iordanes De origine actibusque Getarum-ja (551), Gregorius de Tour Historia Francorum-ja (594), az említett Szevillai Izidor Etymologiae-je (630), Beda Venerabilis Historia ecclesiastica gentis anglorum-ja (731), valamint a 12. századtól népszerű Trója-regények, vagy a saint-denisi apátságban szerkesztett Les Grandes Chroniques de France alapvetően teológiai művek. Ezek az értekezések a Római Birodalomba beözönlött barbár népekből keresztyénné lett államalapító nemzeteknek eredetére tesznek kísérletet oly módon, hogy saját történetüket bekapcsolják a Szentírás származás-tábláiba, s azon keresztül az Isten választott népének történeti vonalába.

[[paginate]]

Különösen a magyar geszták és krónikák bizonyítják a legmarkánsabban azt, hogy az új vallásnak, a keresztyénségnek felvételével járó eljárásról van szó, amikor a Szentháromságisten nevébe történő bele-kereszteltség egyben az Isten népébe történő beoltatás is Krisztusban, Isten örökbe fogadott fiaként. Ami a Szentírásban az Isten választott népéről szól, az adoptáltan saját történetként jelenik meg ennek az insertus-létnek[25] következményeképpen. A geszta- és krónikairodalom műfajai épp ezért váltak jelentőssé a korai középkorban, ahogy az új évezred kezdetén az előbb említett művek által meghatározott szellemiségű magyar eredetet tárgyaló krónikák is.

A magyar nemzet-fogalmat megalapozó korai művek ismeretének fényében kiemelten különbséget kell tennünk az insertus-lét testi és lelki vonatkozásai közt. A geszták és krónikák bibliai értelmezésénél a nemzet beoltatása a bibliai tradícióba ugyanis két szinten megy végbe. Egyrészt gens in carne a Noé nemzetsége leszármazásának valamelyik vonalán helyet kér magának Istennek az emberiséggel kötött új, noahita szövetség részesedéséből. Ezen a vérvonalon nemcsak a bibliai származástáblák mentén vezeti vissza a nemzet eredetét a mítoszok nemes hősein át egészen Ádámig, hanem a későbbi, a jelenig tartó történések is mintegy a Szentírás eseményeinek tovább fogalmazásaként nyerik el tekintélyüket. Gondoljunk arra, hogy a nation de France a trójai menekültek vonalán a mitikus Priamosz leszármazottjaként határozza meg magát, s e mitikus ősén keresztül a bibliai Gomertől, s végül annak nagyapjától, Noétól származtatja nemzetét. A magyar nemzeti eredet is, a Hunor és Magor testvérpáros szarvas-vadászatának mítoszától Magógon, Jáfet fián át szintén Noéban találja meg a közös bibliai őst. Mindebből világosan következik, hogy eredetét tekintve az emberi nem egy vérből való, sajátos küldetésében azonban különböző népi karakterekben válik szét.

[[paginate]]

Másrészt ezen emberi nemzetségből gens in spiritu, vagyis Isten kegyelmi kiválasztása révén a második Ádámnak, Krisztusnak közösségébe való befogadtatás a leszármazásnak bölcsője. Szűcs Jenő is utal arra, hogy a barbár gentes identitásában a kiválasztottságának gondolata jelenik meg, s „a 7-8. században a »gentilis« népfogalom, történetszemlélet, erényfelfogás jellegzetes motívumai keresztény átfogalmazásban irodalmi szintre emelkednek.”[26] Éppen az insertus-lét keresztyén teológiáján alapuló sajátos nemzetben, illetve nemzeti történetszemléletben megmutatkozó küldetéstudatról beszélhetünk. A keresztyénné lett népek kiválasztottságának hite Istennek az Újszövetségben bizonyságot nyert döntésén alapul, miszerint Krisztusba keresztelkedve kiválasztottként elnyerték a fiúságot. A gens in spiritu esetében nemcsak arról van szó, hogy a bibliai tradíció értelmében a két létező nemzetből, a zsidóból és az idegenekből egy harmadik nemzet, a tertium genus jön létre Krisztus egyházában,[27] ahol nincs különbség görög és zsidó, idegen, szkítiai, szolga és szabad között.[28] Ennél jelentősebb dolog történik, amikor a keresztséget elfogadva éppen a lelki ősgenezis igazolódik be az idegen (gójím, ethnoi, gentes) népek insertus (beoltott) nemzeti létében, nevezetesen az, hogy éppen a zsidók ősatyjának, Ábrahámnak magvában áldatnak meg a föld nemzetségei.[29] Sőt, nemzetek királyai származnak tőle.[30] Pál apostol teológiai elgondolása szerint Isten fiainak nem minden Ábrahám ivadék tekinthető, csak azok, akik Izsákban áldott magnak neveztetnek isteni ígéret szerint.[31] E teológia értelmében a mag a testileg leszármazott Jézus Krisztus, az Isten-ember, akiben újjászületnek, új létre jutnak az idegenek is. Mint ígéret szerinti örökösök Ábrahám fiaivá lesznek.[32]

[[paginate]]

Ez a gens in spiritu eredetének magja, a nemzet lelki genezise az Isten kegyelmének kiválasztása szerint, ahogy Péter levelében olvasható: „választott nemzettség (genus electum), királyi papság (regale sacerdotium), szent nemzet (gens sancta), megtartásra való nép (populus acquisitionis) /…/ akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe (populus Dei) vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.”[33] A nemzet-fogalom tehát úgy tartalmazza az Ádámtól testi, mint az Új Ádámtól való lelki eredetet, hogy egyébként erre már eleve Ábrahám magvában bírja lelki örökségének ígéretét. A különböző vérségi leszármazási vonalon sajátos történetét megélő nemzet spirituális léte így az egy és egyetemes Egyházzal kapcsolódik össze (huius populi congregatio ex gentibus: ipsa est ecclesia). Szűcs Jenő alapvető következtetése is ebből a gondolatból fakad: „Egy natio csakis a populus Christianus egészén belül lehet »kiválasztott«.”[34] Nem kevesebbről van szó tehát, mint arról, hogy a fentiekben bemutatott tradicionális nemzet-fogalom adekvát az egyház fogalmával, és az is marad évszázadokig.

3.

A nemzet tehát eredendően az egyház szinonimája. Másként fogalmazva: az idegen népekből lett nemzet keresztyén alapon született és csak a keresztyén gondolkodás hagyományában létezhet. Ezt a gondolatot azért érdemes kihangsúlyozni és a mai nemzetközi politikai helyzetbe újra beemelni, mert a nemzettudat a tertium genus megszületése óta számtalan értelmezésen és létmódon ment át, és a szekularizáció folyamán eladdig, míg manifeszt alakulata is megkérdőjeleződött, de látens, lényegi magja, a Krisztussal köttetett új szövetsége, létének elérhetetlen mélységében kikezdhetetlen maradt. Ezért a következőkben érdemes, még ha csak vázlatos formában is, felvillantani a nemzettudat és a nemzeti létmód módosulásait az évszázadok során.

[[paginate]]

Ahogy a fentiekben kimutattuk, a nemzetek kialakulásánál az egy egyetemes egyház helyi karakterekre épülő elágazása történt az insertus-lét alapján, amely elágazást hűen fejezi ki a Szent István-korabeli Intelmek megfogalmazása: juvenis et novella proles. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzet nem más, mint az egyetemes keresztyén egyház hatalmas fájának ifjú és friss hajtása, a maga sajátos karakterével és a honfoglalásban Isten eleve elrendelésével kijelölt földrajzi-politikai határaival.[35] Ebből a szempontból van érdekessége annak a nem elhanyagolható ténynek, hogy Magyarországon az egyház kiépítése és ezzel egyidőben az államalapítás a nyugati egyház első nagy reformációja idején történt. Nem véletlen az sem, hogy a nemzeti gondolat ilyetén való felfogása az Intelmekben jelenik meg először, hiszen az insertus-lét Isten iránti felelősséget ró ki a választott népre az isteni törvény és az erkölcsi normák kijelölésével.

A humanizmus korszakában annyiban módosul a nemzettudat, amennyiben a humanisták az antik hagyományokra nyúlnak vissza. A gens fogalmát felváltja a patria, amely a sacerdotiumtól (a mennyei hatalomtól) leválva immár a regnum (a világi hatalom) keretei között nyer értelmet. A római virtus alapján a földi hazáért való áldozat kerül a gondolkodás középpontjába: „Dulce et decorum est pro patria mori” (Szép és dicső a hazáért halni).[36] A nemzeti nyelvek egyre nagyobb térhódításával a nemzetek kulturális karaktere is egyre nagyobb jelentőségre tesz szert. A haza gyarapítása teszi büszkévé annak fiait, az áldozatvállalás mellett az egyén zsenialitása, szellemi virtusa válik fontossá a kultúra és az irodalom gazdagításában is, ahogy azt Janus Pannonius képviseli Pannoniában.[37] Werbőczynek a magyar jogrendet évszázadokig meghatározó Hármaskönyve (1514) a nemzetet populusnak nevezi az ókori populus Romanus nyomán, amelybe a nemesek (nobiles), a főrendűek (magnates) és a nem nemesek (ignobiles) is beletartoznak, viszont a népet (plebs) nem tartja értekezése tárgyának – évszázadokra gúzsba kötve ezzel a jobbágyságot.[38] És ez az, ami a magyar egyházi identitású nemzettudatban feszültséget okozott, hiszen Pál apostol szerint a Krisztusban való keresztségben nincs szolga, sem szabad, hanem mindnyájan egyek és örökösök.[39]

[[paginate]]

A reformáció is a humanista tradíció alapján áll azzal a különbséggel, hogy az antik minta az Ószövetség lesz. Károli Gáspár Két könyvét már említettük a zsidó és magyar nép történelmi párhuzama kapcsán, itt csak annyit jegyeznénk meg, hogy ebben a munkájában jelenik meg először a magyar nemzetség fogalma, amely Szenci Molnár Albertnél már nemzetként szerepel. A reformátorok nemzettudata megmarad inkluzívnak, beletartozik Isten választott népeként valamennyi keresztyén függetlenül a nemzetiségiek népi különbözőségétől. A rekatolizáció inkluzív nemzeti identitása hasonló a protestánsokéhoz, ugyanakkor az államhatalom részeként visszanyúl a középkor hagyományaira, az Isten népének helyét a regnumban, a többnemzetiségű magyar királyságban Szent István felajánlása nyomán a Mária országában jelölik ki.

A felvilágosodás és a francia forradalom radikális szekularizációt indított el és ezzel együtt a nemzet értelmezéséből kiszakította az egyház teológiáját. A nation française a köztársaság polgárainak összessége. A keresztyén kulcsfogalmak szekuláris értelmet kapnak és társadalmi, politikai viszonyokban lesznek használatosak, mint például a szabadság, testvériség, egyenlőség, amelyekhez a haladás fogalma járul a demokratizálódás, a technika és a tudomány területén. Az Enciklopédia meghatározásában ezt olvashatjuk: „A nemzet gyűjtőnév, amelyet bizonyos területet lakó, bizonyos határok közé zárt s egyazon kormányzatnak engedelmeskedő jelentős számú népesség jelölésére használnak, s ennek a népességnek sajátos természete van”.[40] A XIX. századra a nemzetfogalom teológiai tartalma a tudatalattiba süllyed, ugyanakkor romantikus lendülettel feltámad a nemzeti büszkeség, mely határozottan kiáll jogosnak vélt államhatárai, mástól megkülönböztetett, sajátos karaktere, valamint minden idegen hatalomtól független, önálló kormányzata mellett. A nemzet jelentősége még szekularizált állapotában is abban van, hogy polgári közösségében szakítani kíván a szabad és szolga, a keresztyén és zsidó megkülönböztetéssel, és épp a szekularizáció révén fogja össze a különböző vallású és származású polgárait. A keresztyénség szempontjai pedig – mint Istenhit, szeretet, áldozat, tisztelet, szolgálat, szabadság, szolidaritás stb. – a polgári erkölcs és érintkezés normájaként szolgál.

[[paginate]]

Kölcseynél az Isten imádása, valamint az egyetemes emberiség tisztelete és szolgálata mellett a haza, a nemzet és a nyelv szeretete kitüntetett helyen áll, mely hazáért áldozatot szentelni erkölcsi kötelesség.[41] Széchenyi nemzetfogalma is ugyanúgy szekularizált, de Kölcseyhez hasonlóan a nemzet küldetésében az Istenimádás jelentőségét hangsúlyozza, Isten adományait kifejtve és azokkal józanul élve. Hite szerint egyedül szellemi alapokra állítva érheti el a nemzet a boldogságát és hivatását „nem csekélyebb, mint eredeti sajátságunkat kiképezve, a világot egy új nemzettel gazdagítani meg.”[42] Mi ez, ha nem a Szent István-i novella proles újrafogalmazása? Mindenesetre a XIX. századi klasszikus liberalizmus a nemzeti létet még a keresztyén kultúrában képzeli el.

A nemzettudatban és nemzeti létben a lényegi megrázkódtatás a Nagy Háborút követően a XX. században következett be. A klasszikus liberalizmus nemzetfogalmából nemcsak a nemzet államhatárai kérdőjeleződtek meg, hanem az idegen hatalomtól való függetlenség is. Európai tapasztalat, hogy a szekularizált nemzet elveszítette eredeti identitását, befogadóból exkluzívvá, kirekesztővé fordult át, az egyetemes egyház lelki kötődésétől, az insertus-létből visszahullott az ethnoi, a gójím pogányságának egyik oldalon vérszerinti, faji, másik oldalon nemzetek feletti állapotába. Mindezek totalitárius hegemóniával próbáltak fellépni az inkluzív polgári nemzettel szemben. A XX. században három totalitárius birodalmi rendszer: az internacionalista kommunizmus, a nemzeti szocializmus, valamint korunkban a militáns neoliberalizmus tesz kísérletet a nemzet hagyományos kereteinek szétzilálására.

A kommunista mozgalom alapvetése nemcsak a klasszikus liberalizmus polgárságát, mint burzsoáziát szándékozott megszüntetni tulajdonával, vallásával, kultúrájával, erkölcsével és a hagyományos családmodelljével együtt, hanem a nemzetet is.[43] A nyolcvan évig fennálló szovjet-oroszországi kommunizmus Lenin és majd Sztálin alatt megvalósított változata a függetlenségét elveszített hazánkban is támadta a nemzet manifeszt megnyilvánulásait 1948 és 1956 között, s utána még a szocializmus alatt jó pár évtizeden át.

A Harmadik Birodalom német nemzettudatának változásában Szegfű Gyula mutatta ki ezt az elpogányosodott jelleget 1942-ben megjelent könyvében. A német Volkstum mint az államot alkotó nép immár biológiailag, az ősi vér alapján határozza meg önmagát. A kommunizmussal és a neoliberalizmussal ellentétben a nemzet piedesztálra kerül ugyan, de teljesen kifordulva önmagából. A földdel állandó érintkezésben lévő tiszta fajiságot tartja a nemzetállam feltételének, amely kirekesztéssel és az idegen nemzetiségek kiirtásával természet- és Istenellenes.[44]

[[paginate]]

A második világégés után Karl Popper a nyitott társadalomról szóló programadó műve (1943) ellenségként tekint az olyan zárt rendszerekre, amelyeket – elhibázott alapvetése nyomán – a két világégés okozójának tekint, mint például Platón állama, a keresztyénség vagy a polgári nemzeti lét.[45] Felhasználva ezt a társadalomfilozófiai munkát, a militáns neoliberális politikai mozgalom napjainkra birodalmi segédlettel a hagyományos családszerkezet, a természetes nemek, és a nemzet határait éppúgy kezdi szétzilálni, mint a természeti és isteni törvények bázisára épült erkölcsi normákat és magát a keresztyén vallást. Ez a fajta diabolikus erőszak immár a legnagyobb veszélyt jelenti a nemzet számára is, hiszen nemcsak vallásos alapját, polgári feltételeit, hanem a létét kívánja megsemmisíteni, ahogy azt egy évszázaddal előbb, eszmei forrása, A kommunista kiáltvány (1848) zászlójára tűzte.

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a brutális történelmi változások közepette a nemzethez tartozás a szabadság csodája maradt meg mindmáig: elrendelés vagy választás útján. Az édesanyanyelv varázsán, hagyományon, a kulturális emlékezet és a testvériség közös tudatán és megvallásán áll a gens in spiritu értelmében, függetlenül attól, hogy tagjainak ősei milyen népcsoportnak ivadékai. A szabad választás ősképe a moábita Ruth zsidók melletti döntése: „Ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg, néped az én népem és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled”.[46] Így tartoznak a történelem folyamán a magyar nemzethez más eredetű népek, úgymint a zsidók, jászok, kunok, szlovákok, horvátok vagy a svábok. A XXI. századra megtámadtatásai ellenére a nemzet a családdal együtt szilárdan megmaradt az emberi közösségek szellemi és szívbéli otthonának, amelynek látens mélyén az Istennel kötött szövetség és felelősség munkál még akkor is, ha éppen ez nem tudatosul tagjaiban. Ezért a nemzetét szerető sohasem lehet idegengyűlölő, mint a vérség tiszta fajiságára hivatkozó pogány soviniszta, ugyanakkor éppen ezért a nemzeti gondolat sohasem találhat megértésre a vallását elhagyó vagy azzal szembeforduló internacionalista vagy kozmopolita szemében.

[[paginate]]

A magyar nemzet vonatkozásában összegzésül álljon itt az alábbiakban Hegedűs Loránt megjegyzése: „Akár kozmopolita globális világfolyamat, akár belső átok-állapot kívánja, próbálja véghe vinni a magyarság történelmi megsemmisítését, ez még gondolatilag is elhordozhatatlan az Ady Endre-i egzisztencia és eszmeiség számára. A magyarság: eleve elrendelés, tény, érték, üdvösségügy tárgyilagosan minden ember, egzisztenciálisan minden magyar ember számára – ha, és ahogyan mindenkinek saját nemzeti jellege mindenki részéről és a mi részünkről is ugyanezen értékelésben részesül. Nemzeti azonosság életvállalása ez, mindhalálig szent, s ha egy nemzet élete igazáért vállalja a mindhalálig tartó hűség kockázatát, csak akkor szerzi meg jogát az élet nyereségéhez. Ugyanakkor nemzeti különbözőség magától értetődő testvéri elgondolása ennek az azonosságvállalásnak a történelmi közege. Az azonosságvállalás és különbözőség-elfogadás emberségtartalma: a tolerancia igazsága és az igazság toleranciája /…/ A döntő punctum saliens e téren abban áll, hogy az igaz tolerancia és a toleráns igazság a nemzetek viszonylatában csak kölcsönös lehet, s a hatalom áligazsága sosem pótolhatja az igazság hatalmát…

… A magyarságnak az Úrhoz kell menekülnie, Istenhez kell visszatalálnia. Aki egyedül áldhatja meg a magyart. Mások nem áldhatnak minket. Kisebb valakihez nem fordulhatunk életerőért, csak az emberileg legmagasabb metafizikai fogalommal jelzett Istenhez, aki istenemberileg kijelentette önmagát nekünk. Ő /…/ az abszolút Élet-párti. Ezért kell születni és újjászületni gyermekeinknek. Ezért kell a nagybetűs Élet nevében ápolni egyedülálló nyelvünket, tovább bontakoztatni kultúránkat. Ezért kell megmentenünk a világnak egy nemzetet: a magunkét – a magyar hazának és Isten országának szentelve Őt! S képviselve az ellenséges dezinformációk között az országban és az egész világon! Ehhez kérjük szívvel-szájjal-tettel-élettel az Urat: «Isten, áldd meg a magyart!»”[47]

Békési Sándor