Vatai László ezt a kötetet az emigráció legfontosabb megnyilvánulásának tartotta. Eleinte recenziót készült írni, amely tanulmánnyá bővült, s kézirat formájában maradt fenn.[1] Ravasz életművében látta meg – ahogyan írja: legtisztábban – a háború utáni magyar református egyház harcát: „igazi léte megvalósulásáért a radikálisan új helyzetben; s mindezt alig lehetne megírni a közreadott könyv szövege nélkül” – állapítja meg Vatai.[2]

Etikai idealizmus és a keresztyén eszmeiség

Azzal a megjegyzéssel kezdődik a tanulmány, hogy a vele, illetve a szerepével foglalkozók „[b]esorozták a kommunizmussal küzdő mártír főpapok közé anélkül, hogy ennek a mibenlétét tisztázták volna”. Mindszenty József és Ordass Lajos kortársai közé került. Vatai felhívja a figyelmet arra, hogy mindhármuk más hátterű volt, eltérő céllal és munkamódszerrel. Ráadásul „hivatalosan” meghamisították a Ravasz-képet, a köztudatban az él tovább, illetve szolgál forrásul a további feldolgozásokhoz, hiszen Ravasz munkásságát és személyét ezekből a torzításokból magyarázzák, kiemelve saját korából. Hatos Pál igyekezett érzékletes képet rajzolni Ravasz Lászlóról, ami azonban helyenként torzó maradt.[3] Értékes munka, hiszen ilyen alapos feldolgozás nem született még Ravaszról, de sajnos nem mentes a korszakból eredő hibáktól. Vatai véleménye a rendszerváltás előszobájában, a külföldön megjelent válogatásról: „Ez a posztumusz kötet most megmutatja a valót és az igazat […] Ravasz László életműve utolsó harmadát rajzolom meg az adott könyv alapján. Ez a tétel visszafelé nézve így hangzik: Ravasz életművéből látjuk legtisztábban a háború utáni magyar református egyház harcát igazi léte megvalósulásáért a radikálisan új helyzetben; s mindezt alig lehetne megírni a közreadott könyv szövege nélkül.” Megtudhatjuk, hogy ez az összeállítás csak két évtized késéssel és külföldön láthatott napvilágot, amelyet az ’56-tól külföldön élt lelkész-esperes, az EPMSZ alapító tagja és elnöke, Bárczay Gyula szerkesztett. A Magyarországról érkezett anyaghoz hozzáillesztett pár birtokában lévő Ravasz-írást, püspöki jelentéseket, majd bevezetővel és eligazító jegyzetekkel is ellátta a kéziratot. Vatai – több mint kortársi – véleménye alapján a könyv „hiteles tanúságtétel[e] a magyar református egyház 1944 utáni vergődésének és metamorfózisának”. Vatai meglátása szerint az 1945 és 1968 közötti időszakban rögzítettek alapján mutatkozik meg az igazi Ravasz és a körülötte létező református egyház, illetve az akkori magyar élet. (Mint ismert: Ravasz 1921-től több mint negyed évszázadon keresztül, 1948-ig volt a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, a Bárczay-kötet viszont Ravasz László működésének csupán a ’45 utáni időszakáról szól.)

[[paginate]]

Vatai tanulmánya szerint Ravasz „igazi nagysága a háború végén, az összeomláskor és utána mutatkozott meg igazán. Nála nélkül széthullt volna az egyház, és sötétségben maradt volna a nép.” Úgy mutatja be – nem minden elfogultság nélkül – mint legjelentősebb XX. századi református igehirdetőnket: „Azzá teszi hite, teológiai tudása, az ember mélységeibe látó képessége; művészi kifejező erejével mindenki fölött áll, gondolati formája pedig filozófiai veretű. S az Isten küldöttének érezte magát. Nyugodt, halk szavával karizmatikus erejű szónok volt.” A tárgyalt művel kapcsolatban viszont azt érzékelteti Vatai, hogy ott olvasható írásaiban Ravasz már nem öleli át humánumával és műveltségével a világot, eltűnik a kultúra beépítése a szövegből: a prédikációkban marad az egzisztáló ember és Isten. Ravasz még ifjúként épült be a kultúrprotestantizmusba – ezáltal a keresztyén műveltséget hordozó embert kívánta az evangélium és a humánum szellemében áthatni és megtartani. Ennek Böhm Károly iskolateremtő filozófus volt a megalapozója, akit mesterének tekintett. Ő még a Ravasz előtti nemzedékhez tartozott, Vatai pedig már az utánuk következő generáció része, de mindannyian egy szellemi közegből: a kolozsvári filozófiai iskolából indultak.[4] Böhm filozófiája nagy hatással volt a magyar filozófiai gondolkodásra, kiváltképpen a protestáns, református részét határozta meg jó időre, amely a marxista szemlélettel szemben is valamennyire életerősnek bizonyult (elsősorban a szegedi és miskolci egyetemen). Ravasz mellett meg kell említeni Kibédi Varga Sándor nevét ugyanúgy, mint Bartók Györgyét, akik szintén önálló filozófiai fölfogással rendelkeztek. Ravasz huszonegy esztendős korában, 1903-tól 1905-ig Bartók mellett püspöki titkár is volt.

Ravasz etikai idealizmusa és a keresztyén eszmeisége eredményezte azt, hogy a magyarságot ennek a szellemi és lelki menetébe kívánta állítani. Ez a fajta kálvinista szemléletmód a magyarság számára megtartó erőt jelentett a római katolicizmus mindent beolvasztó „egyetemes” politikájával szemben. Ravasznak a Kijelentés volt a forrása, abból eredeztetett mindent. Az ún. kultúrprotestantizmuson keresztül a magyar keresztyénné nevelés volt a célkitűzése, amit Vatai a tanulmányában több módon is hangsúlyozni kívánt. Egzisztenciálisan „a gyülekezet” mindenek feletti voltának látásmódja húzódik végig igehirdetései mondanivalóján. De Krisztus megváltó tettével – amely a názáreti Jézusban öltött földi „testet”, hogy megjelent istenként, s megszánta a bűnbe esett embert és annak nagyszerűnek vélt lázadó kultúráját – foglalkozik Ravasz prédikációinak java része; ezekben az igehirdetésekben jelentős kultúr- és társadalmi területeket ölel át. Vatai ehhez még azt is hozzáteszi: „Senki sem tudja saját erejével megváltani magát, de Krisztusban létrejöhet a Homo Renatus, az újjászületett ember, s győztesként élhet a világban […] – ez volt Ravasz mondanivalója a két háború közti években.”

[[paginate]]

Vatai ezt az élete példájával is megvilágította: „Közvetlenül az ostrom után, sőt még az ostrom közben – hisz Budát még tartották a németek – hangzott el Ravasz első igehirdetése a Kálvin téri templomban. Süvítő hidegben gyűlt össze a pincék mélyéről a gyülekezet, Budáról a németek a Kálvin téri orosz ágyúállásokat bombázták; a szomszéd épület telitalálatot kapott, a templom is rengett tőle, már egy ablaka sem volt ép. Ravasz a szószéken állt, s mondta a Bibliából az Isten üzenetét. A nagy igehirdető az eddigiekhez képest más tónust használt, nemcsak az aktuális helyzet miatt, hanem kézzelfogható módon érezte az Isten történelemformáló szerepét. Tudta, hogy a régi világ megítéltetett; másfelől pedig: nem a kommunizmus a megváltó erő. Tisztán felmérte további küldetését: egyházkormányzásával ítéletet kell mondani mind a kettőre, hisz elvetette őket az Isten, s fölöttük az összetört emberek és megrendült egyház számára az evangéliumból hirdetni kell Krisztusban a kegyelmet. Hívők és a gyülekezetek életén át tartja meg az Isten a magyar népet. Püspöki ténykedése végéig szólta az ítéletet, s nem halkult el prédikációiban a kegyelem hangja sem. Autonóm ember, keresztyén műveltség belefakult az elvetett múltba.” Ebben az első igehirdetésében azt vallja: „Tedd meg a legnagyobb felfedezést a huszadik század második felének a küszöbén: fedezd fel a másik magyar emberben az atyádfiát s öleld át, mint élted legnagyobb ajándékát.”[5] Ezt már a szovjetek jelenlétében mondta, az új helyzetben, amikor főbb gondolatmenete a tragédia megrendültségében programot is nyújtott, Isten akaratában való engedelmességre intett, s az egymás iránti szeretetre: „A legfontosabb igazságot a kezdet kezdetén belekiáltotta a magyar életbe. A másodikat ugyanúgy: ha törésre kerül sor, Istennek kell engedelmeskedni, nem a diktatúrának” – vallotta bátran. Vatai szerint ő volt, aki elsőként megszólalt: „első igehirdetésénél tisztább programot nem vetített senki. Sajnos, mind egyéni, mind egyházi és társadalmi vonatkozásban más irányt vett a magyar élet, s jöttek a szörnyű esztendők, a lelki és társadalmi rettegés és káosz.” Vatai ezt azzal egészíti ki, hogy egy hónap múlva – megtapasztalva a történéseket – változott a hangvétele, ugyanis a programadás helyett konkrét bűnökről és veszedelmekről beszélt: „éllel fordul a kommunizmust kiszolgálni kész egyházi vezetők felé: »Aki lelket cserél, Istent cserél«”.[6] Levonja a konzekvenciát, félelmetesen zúgnak Ravasz szavai, s Vatai felidézi Ravasz mondanivalójából az egyik kitételt: az „új vezetők kezén babiloni fogságba kerül az egyház”. Emigrációban ezt a ’45 utáni időszakot dolgozta fel munkájában Gombos Gyula,[7] majd később Pap László és Bárczay Gyula is.[8]

[[paginate]]

Lelkigondozói szerep 1945 után

A továbbiakban Vatai arra is rámutat, ahogyan Ravasz vigasztal, erősít, hitet sugároz, vagyis lelki gondozást nyújt. Prédikációinak egyik alap mondanivalója – amit Vatai kiemelésében olvashatunk –, hogy a világmindenség alapeszméje az igazság és a szeretet. Mindez a lelkület, amelyet a tragikus háborús események sora után Ravasz képvisel, szembekerül a bosszúszomjas hatalomra kerültekével, és előrevetíti a püspök harcát az egyházon belül is, minek következtében 1948-ban nemcsak püspöki tisztétől, hanem a lelkipásztorságtól is megfosztják. Vatai ezt is elemzi, ahogyan Ravasz a materialista kommunista életfelfogással szemben az öröklét hitéről prédikál. Lelkigondozói feladata mellett az egyháznak és a magyar népnek szóló legfőbb mondanivalóját is kiemeli Vatai a többi gondolat közül, hogy a nemzeti lét kérdése elsősorban erkölcsi kérdés. Prédikációs írásai bizonyságtételek a szovjet hadsereg és a kommunista hatalom jelenlétében. Ha a köztük lévő 32 év korkülönbség miatt Vatai nem is volt Ravasz abszolút kortársa, 1945-ben, 31 esztendősen már felnőttfejjel látta a világot, így mégis azt írhatjuk, hogy kortársként állapítja meg: Ravasz annyira karizmatikus volt, olyan erkölcsi tekintéllyel, amely az emberek jobbik felének figyelmét a mondanivalójára fordította. Ezért Rákosiék útjába, illetve célkeresztjébe került, azonnal le akartak vele számolni. De éppen az emberek előtti tekintélye lett annak a gátja, hogy Mindszenty bíboros vagy Ordass püspök sorsára juttassák, azonban félre kellett állítani.

Vatai az elemző tanulmányában négy püspöki jelentése (1945, 1946, 1947, 1948) alapján, az Országos Református Lelkészegyesület 1946-os elnöki megnyitó beszédével együtt foglalkozik vele. Majd Németországot jellemzi, ahonnan egy időre eltűnt Luther, Goethe és Kant szelleme, csak a mindent elborító nácizmus létezett. Ravasz Magyarországon a keresztyének összefogását sürgette, ám jórészt süket fülekre talált, ahogy Vatai is idézi a püspököt: „Pedig nagy szükség lett volna rá. A magyar keresztyénség, protestáns és római ágazatában egyformán összekavarodott, és sok tekintetben lejáratta magát.  Ezért hirdeti: »…helyre kell állítani a jelszavakká torzított és lejáratott keresztyén igazságok hitelét is. A keresztyénség szólamból és cégérből váljék újra életté és igazsággá.«[9]

[[paginate]]

Mi, magyar reformátusok se voltunk evangélizált népegyház, szembe is kell néznünk a következményekkel.” Vatai látta, hogy Ravasz egyik alapgondolata, amely meghatározta a hozzáállását is, a következő volt: „az egyház nem társadalmi képződmény, hanem Isten műve; ténykedését senki sem formálhatja az uralmon lévő hatalom érdekei szerint”. Ravasz szélmalomharcot vívott a hatalommal, az értetlenséggel, mégis összefoglalta a jövőről alkotott vízióit, melyeket Vatai idéz: „…az egyháznak visszahúzódása legsajátosabb életterületére, az egyház munkájának a gyülekezeti élettevékenységként való gyakorlása, végül az egyház gyökeres átlelkesülése…”[10] Ebben a helyzetben viszont megalkuvás nélkül gyakorolni kell prófétai megbízatását: „… az egyház a napi politika válságaiba ne avatkozzon bele, hanem bátran és függetlenül védje az evangéliumi világszemléletből következő nagy erkölcsi és politikai javakat: a szabadságot, az emberi méltóságot, az egyéniség és közösség jogát, az autonómiát, a nemzet jó hírnevét és az etikai alapon nyugvó országvezetést.”[11]

Ravasz elfogadhatatlannak tartotta, hogy államosítják az egyház oktatási intézményeit. Több ok miatt is el kellett távolítani, így 1948. április 30-án lemondatták a Zsinat elnöki tisztéről, majd három héttel később, május 11-én el kellett hagynia püspöki helyét is. Vatai külön fejezetben foglalkozik Ravasz életének 1948 és 1953 közötti időszakával, felidézve a visszaszorított helyzetében is „igazi” Ravaszt: „egyházfő és nagyúr, filozófus és irodalmár, a keresztyén műveltség hirdetője és munkása, most mindez egymás után eltűnt az életéből, vágyként sem kisértett, maradt a Magvető, Isten igéjének a szolgája”. Emlékeiből felidézi, amikor feldolgozta a Hegyi beszédet, a Tízparancsolatot, a Miatyánkot… De Isten igéje így is tisztán szólalt meg a prédikációiban, amelyekben semmilyen politikáról nem kívánt tudni, az evangéliumot hirdette. Vatai így összegzi ezt a nagy lelki kinyílását: „Ravasznak ez a végső mondanivalója a materializmusra épült korban bizonyságtétel és útmutatás mindenki számára.”

[[paginate]]

Öregen a forradalom élén

A Kálvin téren töltött négy és fél esztendő egybeesett a Rákosi-féle diktatúra mélypontjával, amikor Ravasz vegytisztán hirdette az Igét: „szétboncolta a lázadó és elesett embert, s mutatta a krisztusi utat. Nem csak a hívőket világította át Krisztus fényében, a hitetleneket ugyanúgy.” Vatai úgy fogalmaz, hogy a reménységet prédikálta a legsötétebb terror idején, egyenes gerinccel a végsőkig tartva a hívekben a lelket. Ezt a Kálvin téri templomban 1953. február 8-án tehette utoljára, mert a hatalom leparancsolta a szószékről.

A forradalom és utána néhány nap című fejezetben olvashatunk arról, amikor eljött a leányfalui magányból, vissza a közéletbe – immár utoljára – fontos szerepet vállalva. Vatai a tanulmányában ismerteti azt a Memorandumot, amelyet Ravasz a magyar református egyház helyzetéről 1956 nyarán az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának készített. Ennek – ahogy Vatai összefoglalja – a vezérmotívuma: „A magyar református egyházban tökéletessé vált az állami és belső diktatúra. Egy új teológia kialakítása vált a kommunisták számára szükségessé, ugyanis befelé igazolni kellett a kommunizmus céljait. Kidolgozták a »keskeny út« és a »szolgáló egyház« teológiáját.” Ravasz a memorandumában minden lényeges kritikáját megfogalmazta a rendszerrel és az új egyházi irányvonallal szemben, ahogy az állam létrehozta a békepapságot, de elvesztette a hívek jelentős részét. Vatai is nyomon követte az eseményeket és a teológiai változásokat, melyekre a Szabad Európa Rádióban elhangzott igehirdetéseiben és előadásaiban rendszeresen reflektált. Ő is nyíltan ellenszegült a teológia köntösébe is bújtatott kommunista ideologizálásnak. Magyarországon Ravasz memorandumán kívül a legtöbben hallgattak a témáról, ugyanis olyan erővel folyt a megfélemlítés, hogy senki sem mert rajta kívül kritikát megfogalmazni.[12] Vatai azt is rögzíti munkájában, hogy Ravasz 1956-ban egyből a forradalom mellé állt, pedig ekkor már 74 esztendős volt. Fiatal lelkipásztorok hozták fel a forradalom hírére Budapestre, a vejénél, Bibó Istvánnál szállt meg, és azonnal bekapcsolódott az eseményekbe. Tildy Zoltán kérte fel, hogy írja meg és olvassa fel a rádióban A magyar reformátusok szava című forradalmi beszédét.[13] Vatai így emlékezik erre: „Senki tisztábban és mérsékeltebben nem fogalmazta meg a forradalom céljait, meghunyászkodásokkal és szélsőséges elemekkel szemben csak a lényegre tekint. Nemcsak a pillanatnyi helyzet és követelmény hangzik a szózatból, hanem a magyar nép évszázados törekvése is: szabadságharcaival nemzeti létének a biztosítása.” Úgy értelmezi a szöveget, hogy Ravasz a forradalomban egyszerre látta a kegyetlen diktatúra elnyomás alóli felszabadulását és a magyar nép évszázados törekvéseinek beteljesedését. Ez volt az, ami miatt idős korában lelki, szellemi és erkölcsi súlyával a forradalom mellé állt. Arra vállalkozott, hogy a törvényesség helyreállításáig az egyház lelki irányítását végzi, amihez a frissében megalakult Országos Intézőbizottságot átnevezték Református Megújulási Mozgalommá.[14] Vatai összefoglalóan az alábbiakat írja erről: „Az egyházra erőszakolt kollaboráns püspökök, vezetők egymás után lemondtak a tisztségükről”, ugyanis érezték a felelősségüket a kialakult helyzetért s az egyházuk ellen elkövetett bűneikért. Az is lehet, hogy csak félelmükben álltak félre, mert Ravasz mellett nem lehetett helyük. Ravasz elvetett minden restaurációs gondolatot – ebben különbözve Mindszentytől –, ugyanis a megújulási mozgalom célja az igehirdetés és a lelkiismereti szabadság egyházon belüli helyreállítása volt: „helyre akarták állítani az egyházban a krisztusi, a társadalomban pedig a humánus életet” – egyértelműsítette Vatai. Azt is hangsúlyozza, hogy Ravasz nem püspökként irányította az egyházi megújulást, mégis mindenki hallgatott rá, mert személyét hitelesnek tartották, mondanivalójával azonosulni tudtak.

[[paginate]]

A forradalom leverése után azonban mind politikai, mind egyházi vonatkozásban visszaállították a diktatórikus rendszert, majd szörnyű megtorlás következett. „Visszaszivárogtak a vonalas egyházi vezetők, s lényegileg minden maradt a régiben” – állapítja meg Vatai. Ravasz egy rövid ideig „kisegítő” prédikátori minőségben tevékenykedett a Kálvin téri gyülekezetben, majd elnémították, s hátralévő éveit magányban élte le. Igehirdetései a forradalom alatt és után nemcsak a történelmi, hanem a lelki eseményeket, illetve az egyház közösségi és a hívek egyéni lelkiállapotát is követték. Ezek az azóta elhíresült prédikációk megjelentek összegyűjtve a Krisztussal a viharban című kötetben, amely az 1956 októbere és 1957 áprilisa közötti időszakban keletkezett prédikációkat tartalmazza.[15] Vatainál olvashatjuk erről a prédikációs időszakról az alábbiakat: „Az értelmi Én helyett az egzisztáló Én került a központba. Igazi kérdése: kicsoda az ember, s hogy ragadhatjuk meg élete értelmét? Ravasz, Heidegger alapján tiszta választ ad az első kérdésre: »A halál teszi az életet egzisztenciává. Az egzisztencia a modern filozófia nyitószava. Benne lesz az élet egyszer s mindenkori, meg nem ismételhető kockázattá. Roppant csúccsá és sötét bukássá; szóval tragédiává.«[16] A másodikra az egzisztenciális filozófia esszenciájával felelünk: az ember az egyetlen létező, aki tud és kénytelen is transzcendálni: túllépni saját magán. Az egzisztenciális filozófia szerint az ember transzcendál és találkozik a Semmivel. Ebben a helyzetben azt tervezi, hogy ő maga válik Istenné. Ez a radikális és lázadó ateizmus megmagyarázza és meg is határozza mindennapi létét: eljut az értelmetlenhez, végső szava és állapota a nihil.” Materializálódott világunkban ennek az életérzésnek az árja igen erős, ám a szerző reméli: „a kommunista materializmusban nem hisz már senki; csak két gondolkozási forma és életérzés maradt felszínen: az egzisztencializmus és a keresztyénség”. Vatai levezetése szerint: az egzisztenciális filozófia alapján az ember transzcendál, és találkozik a Semmivel, a keresztyénség szerint pedig transzcendál, és találkozik Istennel, hiszen – megállapítása alapján – „önmagáról is csak a vele kialakult kapcsolata révén tudhat valami lényegeset”. Szerinte már csak a marxizmus próbálja bent tartani az embert az anyag determináló kötöttségében. Vatai ezen az úton közelítette meg Ravasz igehirdetéseinek hátterét, amely a forradalom idején keletkezett mondanivalónak az értelmezését adta. Figyelemre méltó, amit Vatai megállapít, ti. hogy Ravasz csak a Zsoltárok könyvéről prédikált ebben az időszakban. Mert ebben az imagyűjteményben valamennyi zsoltár Istenhez szól, s elsősorban a történelemben tevékeny Istent mutatja be. Örök emberi problémák, érzések, magatartásmódok foglalata, amelyekben – többek között – az öröm, a hála, a szenvedés, az üldöztetés, a halál, az Isten utáni vágy fogalmazódik meg. Ezt azzal nyugtázza, hogy a „Biblia egyetlen könyve se mutatja meg olyan tisztán az embert, mint a százötven, költői formában elmondott igazság: mindenki vergődése, gondja, kétségbeesése, menekülési vágya, Isten keresése eleven, egzisztenciális valóság benne, s Istenben elnyugvása is az”.

[[paginate]]

November 4-én azt a címet adta igehirdetésének: A magyar csoda – ami mutatja a hozzáállását, melynek alapja a 127. zsoltár volt (nem a 126. – ezt Vatai észrevételezi és javítja). A csoda mindig túlmutat önmagán: „Isten külön tette az emberi világban” – jegyzi meg Vatai, s hozzáteszi: „az igazi csoda, az egyéni és nemzeti lét kibontakozása és a megmaradás”. Majd 1957. április 19-én, nagypénteken hirdethet Igét utoljára a Kálvin téren, amikor már javában zajlanak a megtorlások, s az „új” Kádár-féle rezsim a legnyersebb torát üli a forradalom résztvevőin. Félelmetessé váltak már ekkorra a mindennapok. Ekkor a 22. zsoltár alapján prédikál, amelyről Vatai ezt írja: az a „zsoltároskönyv legdrámaibb éneke […] az első fele a halál éneke, a második az élet himnusza. Búcsúzóul Ravasz a lét legmélyebb titkáról beszélt, az életről és a halálról; a kettő jelenlétét, egymást kizáró voltát, a nagy vagy-vagyot, a félelmetességet tapasztalta meg mindenki a harcok alatt. És most is a halállal néztek szembe sokan. Egzisztenciális tónusú igehirdetései végén most a kettő egységéről beszél: megmutatja az Életet a halálban.”

Fontos látnunk, ahogy Vatai Ravaszt látta, mert nemcsak példaképéről ír, hanem arról a történelmi személyiségről, aki a magyarság lelki vezetője is volt ebben az embert próbáló időszakban: „A forradalom és szabadságharc leverésekor minden összeomlott, csak a pusztulás nézett velünk és a nemzettel szembe. Földi megoldás, politikai kiút nem látszott sehol, s Ravasz László akkor nyúlt a lét legmélyére, túl a hétköznapokon megmutatta az Életet a halálban. A győzelmet hirdette; Ady szavával élve: túl látott a földi rácson. Mert: nagy dolog a mindennapok sora s a nemzet léte is, de igazi egzisztenciánk túl van rajtuk. S visszafelé nézve földi létünkre is hat ez a látás, ha valaki hittel éli át. Ravasz volt a legnagyobb vigasztaló, az egész nemzet lelkigondozója.”

Az élete végén…

Az utolsó előtti fejezet, a Nyugdíjban Leányfalun 1957–1968 című már Ravasz gyülekezet- és szolgálat nélküli élete hátralévő időszakából emel ki egy-egy epizódot. Pontosabban a posztumusz kötet hét, szűk körben megtartott meditációjának szövegét és két előadásának az anyagát teszi hozzáférhetővé. Ezekben – ahogyan Vatai megállapítja – nincs jelen az egykori forradalmi hónapokra jellemző igehirdetői dinamizmus, ami érthető. Rátalált arra a formára, amellyel a gyülekezet fizikai és lelki jelenléte nélkül meditálhat. Használta az egzisztenciális megközelítést, ám visszatért a korábbi gondolataihoz: „újra az etikai idealizmus a vezérszólam, ismét a kultúrprotestantizmus feladatait emlegeti”.

A tanulmány A püspök emberi mértéke című fejezettel zárul, amely abból indul ki, hogy Ravasz nagyságát nem(csak) rendkívüli képességeiben láthatjuk, hanem leginkább az emberi magatartásában. Életútjáról Vatai megállapítja: „hite mindig egy volt a hirdetett igével. […] Erősen összenőtt azzal a korral, erényeit és hibáit nézve egyaránt. Rendkívüliek voltak a huszonöt év tévedései…” Vatai többek között azt is fölsorolja, hogy „nem tudta megakadályozni a zsidó törvények megszületését s a belőlük folyt szörnyűségeket”. Azzal magyarázza ezt, hogy „a megcsonkított ország részbeni helyreállításának a vágya sodorta őket a maguk útján. Ez volt az indok és ez volt a magyarázat.” Nem csak erről, illetve Ravasz esetében nem erről volt szó. Horváth Erzsébet egyháztörténész és lelkipásztor foglalkozott ezzel a tanulmányában:[17] „A második zsidótörvény tárgyalásakor Ravasz László kifogásokat emelt a törvény ellen, de a hosszú tárgyalások után mégis megszavazta azt.” Ezt a későbbiekben a szerző azzal magyarázza: „…választások előtt álltak és már folyt a nemzeti szocialista izgatás és várható volt a szélsőjobboldali erők tömeges bekerülése a parlamentbe. A tét nagy volt.

[[paginate]]

Amennyiben nem fogadja el a Felsőház a törvényt, akkor ez Teleki Pál miniszterelnök megbuktatását jelenthette volna, és az Alsóház saját szavazatai alapján keresztül vitte volna a törvény elfogadását. Maga Teleki Pál miniszterelnök személyesen beszélt erről a veszélyről Ravasz Lászlóval és a többi egyházi vezetővel. Ravasz 1960-ban tanulmányt írt a zsidókérdésről s belátta mind az ő, mind a Felsőház hibáját, még akkor is, ha döntésükkel időt nyertek, »késleltették« Magyarország német megszállását. A püspök a »Válogatott írások« című munkájában kritikusan és reálisan szögezi le: »tragikus vétség: nem vállaltuk a felelősséget a törvényjavaslat és a kormány megbuktatásáért /…/ Ha mi közvetlenül a választások előtt megbuktatjuk a nemes gondolkozású, emberséges és mérsékelt Teleki Pált, olyan számban jő be a legszélsőbb jobboldal, hogy kivehetik a hatalmat a kormányzó kezéből. Akkor pedig ott lettünk volna, ahová csak öt év múlva, 1944. március 19-én jutottunk el.«”[18] Vatai megállapítja, hogy Ravaszra több alkalommal ráolvasták az antiszemitizmus vádját is. Azt írja tanulmányában ezzel kapcsolatosan: „Egész életében távol állt tőle minden agresszív megnyilatkozás, sőt az üldözések idején ő volt az egyik legfőbb védelmezőjük. De: a felsőház minden egyházi jellegű tagjával együtt megszavazta az első és második zsidótörvényt. Az első még csak a gazdasági arányosítással foglalkozott, s hinni lehetett, hogy kifogják vele a vitorlából a szelet. A második már súlyos jogfosztással járt.” Ennek ellenére, illetve mindezekkel együtt nehéz, sőt lehetetlen meg- és elítélni. Horváth Erzsébet tényként fogalmazta meg tanulmánya elején: „Ravasz Lászlót 1945-ben a háború befejezése után igazolták, tehát nem tartozik a háborús bűnösök közé.”

Vatai közelről ismerte Ravaszt, de nemcsak ez inspirálta, hogy írjon a megjelent válogatás kapcsán a püspökről. Még a ’30-as évekre nyúlik vissza a kapcsolatuk, amit Denke Gergely írt meg az SDG Szövetséggel foglalkozó tanulmányában, amelyből megtudhatjuk, hogy Ravasz nagyon becsülte Ujszászy Kálmánt és a sárospatakiakat: „azokért a kezdeményezésekért, amelyek akkor a Sárospataki Református Kollégiumot híressé, megbecsültté tették, mint a faluszeminárium, a népfőiskola, az egyházi ifjúsági építőtábor, a népi tehetségek kutatása, mentése. Ravasz László kijelentette, hogy a »pataki elképzelésekkel ő szeretné az SDG-t és a diákmozgalmat kiegészíteni«, a pataki szociális szemléletet bevinni a diákmisszióba. Így került a pataki szellem képviselőjenént a budapesti központi munkába […] Vatai László.”[19] Ravasz mindezek mellett jól tudta, hogy Vatai mint ifjú lelkész és filozófus a kolozsvári iskola szellemiségével együtt a Barth Károly nevével fémjelzett teológiai irányzatot is hozza magával a Szövetség életébe.

Vatai tanulmányának végén megtudhatjuk, mi játszott szerepet, hogy tollat ragadjon, és általa találkozhassunk Ravasz László lelkiségével és szellemiségével: „belém rögződött az arca és a személyisége; s most, halála után húsz évvel megjelent kötetből a régi arc néz rám: méltóság sugárzik róla és szuggesztív erő. Nagyon ismerte az embert, és nagyon megnyilatkozott számára az Isten. Nem rejtette véka alá képességeit, minden körülmények közt élt velük. Lelki előkelőség és hivatástudat áradt belőle, s ezek vetületeként az alázatosság. Összetett jelenség volt: hívő lélek, Krisztus szolgája és nagyúr; kezdettől fogva népünk egyik legszellemibb embere.”

Arday Géza