„Sosem hittem volna, hogy 13 fürdőgatyás férfitól elsírom magam!” – hangzott el a mondat Hajdú B. István sportriporter szájából a 2004-es athéni olimpia vízilabda döntője után. A magyar csapat megvédte olimpiai bajnoki címét, ráadásul úgy, hogy az utolsó negyedben egy gólt sem kaptak. Ezért hívják őket a vízilabda braziljainak, mi pedig ezért hívhatjuk őket Hajdú B. megríkatójának. A magyar vízilabda legendája nem a kétezres években kezdődött, de hosszú szünet után ott ért nagyon fontos mérföldkőhöz. Azóta háromszoros olimpiai bajnok játékosaink vannak, akik mindemellett gyakorlatilag a teljes világot bucira verték a medencében (persze csak képletesen). Ez pedig a jelenlegi filmes kultúramegközelítésben dokumentumfilmért kiált.

A téma kiváló, nagy büszkeségre okot adó, ugyanakkor nem könnyű hozzányúlni. Zákonyi filmje nem is hibátlan, de erről majd később. Érthető, hogy miért most érkezett ez a film, napjainkban hazánkban és nemzetközi fronton is a sport- (és egyéb) dokumentumfilmek virágkorát éljük. Ráadásul a jelenlegi kultúrpolitika erősen munkálkodik a nemzeti büszkeség felkeltésén, és ehhez a mozis eszköztárat is bátran és szívesen használja.

[[paginate]]

Ezzel nincs is semmi probléma. Azzal már inkább, hogy a Nemzet aranyai lineáris történetvezetéssel operál. Elindulunk a kilencvenes évek végén és elérünk a kétezres évek végére. Közben beszélő fejek és mérkőzésfelvételek váltják egymást, ami egy idő után picit ellaposodik. Mondjuk pont akkor, amikor már épp az óránkra nézünk, érkezik egy részlet, amely nevetést, vagy épp könnyeket csal a néző arcára, így viszonylag hosszú idő után ez volt az első, olyan magyar mozi, ahol nem volt ingerenciám a film felénél felállni és kijönni a teremből. Érzelmi hullámvasútból tehát nincs hiány, de azon azért elgondolkodhattak volna a készítők, hogy ne teljes egészében a történeti idősík határozza meg a film menetét. Zákonyiék ugyanakkor jó érzékkel szelektálnak, illetve több történetszálhoz is a megfelelő empátiával nyúlnak. Legyen szó a győzelmek hátterében álló okokról, Benedek Tibor dopping botrányáról, a csapattársak közötti – gyakran igen komoly – konfliktusokról és azok feloldásáról, vagy épp arról, hogy Biros Péter miért kért sört egy olimpiai döntő előtt a szövetségi kapitányától. Mindez azt eredményezi, hogy bár lassan indul be a film, a kezdeti 10-20 perc után nem lehet okunk panaszra.

Mivel három olimpia és közel 15 év történetét dolgozza föl a film, valamennyire elkerülhetetlen a majd két és fél órás játékidő. Ez talán kissé túlzás, ha már ilyen hosszan foglalkoztak a témával, lehet érdemesebb lett volna sorozatot készíteni (számos streaming szolgáltatón dübörögnek a legkülönbözőbb sportágak történelmi pillanatait megörökítő dokusorozatok). Így lett volna még több idő az összes, korszakos játékos megszólaltatására, illetve a hosszabb játékidő is kisebb egyégekre lett volna bontható.

A film egyértelmű pozitívuma viszont a vizuális effektek használata. Igaz, hogy itt nem kapunk ágyúgolyó nézetet, mint a Hadikban, cserébe a beillesztett digitális megoldások értelmesek, informatívak, néha még viccesek is.

A kétezres évek elején egyértelműen egyeduralkodók voltunk a vízilabda nemzetközi porondján. A Nemzet aranyaiban megszólaló külföldi vízilabdalegendák is egyetértenek abban, hogy amit az ezredfordulós generáció tudott, azt rajtuk kívül senki, vagy maximum nagyon kevesen tudták és tudják ma is. A róluk készült film nem hibátlan, de szerethető, és rengeteg dolgot nagyon jól csinál. Akit kicsit is érdekel, hogy miért a magyarok voltak a vízilabda királyai alig húsz éve, annak kötelező.

Szücs Péter