A téma relevanciája

Napjainkban a nemiség és szexualitás, illetve az abból következő házasság és család jelentése és értelmezése az egyik elsődleges ütközési felülete a társadalmi[1] és egyházi[2] vitáknak. A teljesség igénye nélkül csak a Magyarországi Református Egyház szervezése és református lelkipásztorok munkássága nyomán számos kerekasztalbeszélgetés,[3] vitanap,[4] konferencia,[5] tanulmánykötet,[6] publicisztika,[7] interjú,[8] nyilatkozat,[9] előadás,[10] lelkésztovábbképzési alkalom[11] és igehirdetés[12] foglalkozott az elmúlt években a nemiséggel és az ahhoz kapcsolódó kérdésekkel. Önmagában a témához kapcsolódó műfaji sokféleség jelzi, hogy miközben egy rendkívül fontos tárgyról van szó, rengeteg bizonytalanság és homályosság kapcsolódik hozzá az egyházon kívül, de sok esetben azon belül is. A nemiség kérdésének tárgyalása rendszerint érzelmi síkon marad, amely sokaknak főként az egyéni szabadságjogok kiterjesztését vagy annak megvonását jelenti. Nem véletlen, hogy a téma egyszerre a leggyakrabban tárgyalt társadalmi és érzelmileg leginkább terhelt személyes kérdés is.

De miért ilyen fontos a nemiség kérdése? Egyházi részről röviden azért, mert a nemiség, szexualitás kérdésének mélyen teológiai értelemben a Szentháromság témája áll. Vagyis a téma jelentősége közvetett módon a megváltást is érinti. Ezért a nemiséghez való viszony ma a keresztyénség egyik legfontosabb lakmuszpapírja. Hogy jutottunk el idáig? Mindez nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hanem hosszú szellemtörténeti és társadalomtörténeti folyamatok következménye.

[[paginate]]

Paradigmaváltás a kultúrában és a szellemtörténetben

Timothy Keller a Gyülekezet a központban című könyvében hangsúlyozza, hogy a 20. század közepéig a nyugati társadalmak intézményei a keresztyén világkép alapjaira épültek. Vagyis az emberek többsége számára természetes volt, hogy létezik Isten, vagyis a valóságnak van látható és láthatatlan része. A transzcendens világgal ugyanakkor elfogadták a kultúra felett álló abszolút értékeket, a bűn valóságát, a megváltás, a helyreállítás szükségességét és a halál utáni élet gondolatát is. A második világháború után azonban egy kulturális paradigmaváltás történt. A társadalmi intézmények többé már nem támogatták a világgal és az erkölccsel kapcsolatos hagyományos európai zsidó-keresztyén alapelveket.[13]

A kultúra paradigmaváltása Keller saját családi példáján is jól megfigyelhető. Ő a következőket írja: „A szüleim 1920-as években születtek, mindketten evangéliumi keresztyének voltak. A feleségem szülei, akik ugyanabban az évtizedben, ugyanabban az államban születtek, viszont nem. Mégis, ha mind a négyüknek föltettük volna a kérdést, hogyan vélekednek a házasságon kívüli nemi életről, a homoszexualitásról vagy az abortuszról, mi a véleményük bármilyen más gazdasági vagy erkölcsi kérdésről, mint például a hitelfelvétel vagy a nemzeti érzés és a hazaszeretet kérdéséről, valószínűleg nagyon hasonló választ kaptunk volna. Hogy miért? Azért, mert abban az időben a kultúrán belül egyetértés volt az alapvető erkölcsi meggyőződést illetően. Igaz, hogy az evangéliumi keresztyének sokszor elítélték a dohányzást, az ivást, a káromkodást és a mozikban játszott legtöbb filmet, és ezzel valóban nem tartoztak a közgondolkodás fősodrába. Mégis, az evangelikál gyülekezetek építhettek arra, hogy a kultúra intézményei javarészt fölszerelték az embereket azzal az alapvető gondolatkészlettel, amely az evangélium megértéséhez szükséges volt.”[14]

Jelenkorunkban a zsidó-keresztyén világkép kulturális előfeltevése már nem létezik. Vagyis az a világ, amelyben a nyugati társadalom és intézményei a hagyományos keresztyénség felé hajlott, több mint 70 éve, azaz három generáció óta már nincs jelen. Ezzel az ember személyes identitáskeresése egy olyan valóságból indul ki, amelyben már nincs helye a transzcendesnek, így Istennek sem. Az ember többé már nem megismeri magát, mint Isten teremtménye, nem felfedezi az önmagával kapcsolatos előzetes isteni tervet, hanem létrehozza és megalkotja azt. Ahhoz, hogy az ember tetszése szerint létrehozza önmagát, arra van szüksége, hogy minden folyamatot ellenőrzése alá vonjon.

A folyamat elvi megalapozása a felvilágosodás filozófiája, mely a bibliai keresztyén valóságértelmezést elvetette. Isten helyett az embert állította világnézete középpontjába. Meg kell említenünk a Jean-Jacques Rousseauhoz (1712-1778) kapcsolódó antropológiai fordulatot, amely értelmében a világban található rossz többé nem az emberi természet romlottságával magyarázható, hanem a világban levő rossz társadalmi struktúrákkal. Így a krisztusi megváltás helyére egyre inkább a politikai aktivizmus lépett. Mivel a méltóság alapja már nem lehetett Isten teremtése, ezért kellett valamilyen közös nevező a „jó emberek” között, amelyből az általános méltóság eredeztethető. A jó emberi természet méltóságát megalapozva Immanuel Kant (1724-1804) megalkotta a transzcendentális személy fogalmát. Ennek lényege, hogy csak egyféle emberi személy létezik, amellyel bár különféle konkrét testi megvalósulásokba találkozunk, de ezek a testi megjelenési formák esetlegesek, nem tartoznak hozzá a személyiség lényegéhez.

[[paginate]]

Az általános méltóság fenntartásához tehát szükségessé vált, hogy az emberi személyiségnek többé ne legyen elválaszthatatlan része a test. Így a test és a személyiség elvált egymástól. Mindez filozófiailag megalapozza a későbbi gender elméletben fontos szerepet játszó test és a személyiség radikális szétválasztásának nézetét. Az egyre erőteljesebben jelentkező, keresztyénséggel ellentétes világképnek a francia forradalom (1789-1799) erővel szerzett érvényt. A forradalom célja a bibliai világképből fakadó isteni tekintély végső eltörlése, a valóság keresztyén keretének társadalmi meghaladása volt, amelyhez az is hozzátartozott, hogy a jogrendszert is leválasszák a szakrális értékekről. Ehhez pedig szükséges volt a keresztyén egyház társadalmi befolyását és gazdasági pozícióját megvonni. Friedrich Nietzsche (1844-1900) híres kijelentése, miszerint „Isten halott”, már egyértelműen deklarálta, hogy a valóság kerete immanens. Mindez azoknak a tekintélyeknek a hanyatlását is eredményezte, amelyek Isten tekintélyéből eredeztethetők - így magával hozta az apa tekintélyének, az apai szeretetnek és a hozzá kapcsolódó rendnek is az elutasítását. Ebben a materialista keretben az emberi cselekvés motivációjának végső magyarázatául Sigmund Freud (1856-1939) az örömelvet, az élvezetet állapította meg, amely előkészítette az emberi létezés és a nyugati kultúra teljes szexualizálását. Az „apa halála” után csak idő kérdése volt az „anya halála”, amelyre az 1960-as évekig kellett várni, amikor a fogamzásgátló tabletta megjelenésével a női termékenység szabályozhatóvá vállt. Simone de Beauvoir (1908-1986) francia filozófus szerint ez a technikai fejlődés hozta el a nők számára a szabadságot, hogy szabadon rendelkezzenek a saját testük felett, ledobva magukról a család, a házasság és az anyaság elnyomó szerepeinek béklyóját. Ezzel egy új jelentéstartomány bevezetése is megtörtént John Money (1921-2006) pszichológussal. A gender kifejezés a kezdeti biológiai nemi meghatározottság helyett így egyre inkább a kulturális és társadalmi meghatározottságot kezdte jelenteni. A társadalomtudományokban Ann Oakley (1944- ) feminista szociológus kezdte el következetesen a gender kifejezés alatt a kulturális meghatározottságot hangsúlyozni. Az apa és anya után ezzel a hozzájuk kapcsolódó gyermek is elvesztette korábbi helyét. Megfosztották attól a jogától, hogy gyermek lehessen, egy édesapa és egy édesanya fia vagy lánya. Helyette saját jogokkal rendelkező polgártárssá vált. Mindez olyan világfelfogást hozott el, amelyben az egyetlen értelmes útnak immár a pillanatnyi örömök átélése válik, aminek fenntartásához a cselekvés folyamatos szabadsága szükségeltetik. Jacques Derrida (1930-2004) szerint ehhez az embernek soha többé nem szabad elköteleződnie.[15]

A felvilágosodásban elindult filozófiai forradalom jelenkorunkban a fizikai megvalósuláshoz érkezett el. Nem kevesebbet állít, mint hogy mivel az ember a világ közepe, így az ember képes felépíteni önmagát. Szilvay Gergely összefoglalásában „a gender-elmélet legmélyebb értelemben nem a szexualitásról és nem az emberi jogokról, nem egyenlőségről és szabadságról szól, hanem arról, amiből a mindezekkel kapcsolatos kérdések fakadnak: hogy mi az ember, milyen az emberi természet. A többi csak következmény. [...] Mindazt, amiben a gender-elmélet teoretikusainak, aktivistáinak, híveinek igaza van, azt az ember és a társadalom radikális átalakítása és a gender-elmélet nélkül is meg lehetett volna valósítani. [...] Antropológiai ellenforradalomra van szükség, a kissé elhanyagolt, de még álló klasszikus emberkép restaurációjára.”[16]

Az emberkép restaurációját a bibliai teremtéstörténetnél kell kezdenünk, amely a valóságot ismét két részre osztja, Isten láthatatlan világára és az Isten által teremtett látható világra.

[[paginate]]

A nemiség elválaszthatatlan része az emberségnek

A Biblia kétszer ír az ember teremtéstörténetéről. Mind a két alkalommal hangsúlyos az ember nemisége. Az első teremtéstörténetben (1Móz 1) Isten az élettelentől halad az élő felé. Ebben a sorozatban az ember az utolsó. Isten az embert egyedülálló módon a saját képmására teremti: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá” (1Móz 1,26). A teljes bibliai kijelentésből tudjuk, hogy Isten Szentháromság, a tökéletes létmód tehát közösségi lét. Az ember pedig a Szentháromság nyomán istenképű. Az istenképűség az ember feladatköre mellett, hogy képviselje Istent és ábrázolja ki a teremtett világ felé, magában foglalja az ember kapcsolati szükségletét is vertikálisan (Isten-ember) és horizontálisan (ember-ember) egyaránt. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (1Móz 1,27). Isten tehát olyan egyedülálló élőlényt teremtett az emberrel, aki kezdettől fogva férfi vagy nő, vagyis az életében az emberi személyek közti kapcsolat a nemiség helyes megélése által érhető el.

A második teremtéstörténet (1Móz 2) kifejezetten az ember teremtésével foglalkozik. Isten amikor megteremti Ádámot, egy tökéletes kertbe, az Édenbe helyezi el (1Móz 2,8). Miközben egy tökéletes világban élhet az ember Istennel, mégis maga Isten mondja ki, hogy hiányzik valami. A hiány a nemiséghez kapcsolódik. „Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett” (1Móz 2,21-23). Isten tehát az ember teremtését azzal fejezi be, hogy biológiai nemiség szerint az embert férfivá és nővé teremti. Ezt követően pedig rögtön meghívja a férfit és a nőt, hogy szabad elhatározásból köteleződjenek el egymás irányába, megélve földi keretek között a Szentháromság Istent tükröző legszorosabb lelki és fizikai köteléket, életközösséget: a házasságot. „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté” (1Móz 2,24).

A nemiség tehát kezdettől fogva elválaszthatatlan része az emberségnek, amelynek jelentősége elsősorban az emberek egymás közti kapcsolatában van. Lehetőséget ad mély emberi kapcsolatok és az egyént meghaladó személyközi egység megélésére, amely által az ember egyértelműen a Szentháromságisten tükörképe. Bár a személyközi kapcsolatok megélésének a körülményei egyértelműen torzultak a bűnesettel (1Móz 3,15-16), a nemiség a Paradicsomon kívül is az emberség elválaszthatatlan része marad. A nemiség így válik ma szinte a legnagyobb örömök és a legmélyebb sérülések helyszínévé.

[[paginate]]

Egyenrangú, de mégis különböző

A nemiség kérdése a Bibliában soha nem az ember értékességéről szóló kérdés. A férfi és a nő egyenrangú, miközben fizikailag különböznek egymástól. A bibliai világképben az egyenrangúság Isten teremtői akaratán alapszik, aki istenképű embert alkotott. A nemi különbözőségek nem értékbeli, nem méltóságbeli, hanem kizárólag funkcióbeli különbségeket jelentenek, amely elsősorban nem viselkedési mintázatot, hanem a teremtő Isten által kijelölt szolgálati helyet jelent. És pontosan az egyenrangúság, mint kiindulás teremti meg azt az alapot, amely miatt örömteli lehetőség van a különbözőség megélésére. Ezt erősíti meg Jézus is a Hegyi Beszédben, amikor az emberi élet általános értéke, szentsége (Mt 5,21-26) után beszél csak a nemiség, a szexualitás (Mt 5,27-31) helyes megéléséről.

A biológiai különbözőséget megelőző egyenértékűség tehát Isten rendelésének a következménye, vagyis a transzcendens valóságban gyökerezik. Amennyiben a valóság ezen része eltűnik, fenntarthatatlan lesz az általános emberi méltóság. Az emberi méltóság gondolatát ez alapján ahogy már Kantnál láttuk, a test és a lélek szembeállításával, a belső lélek hierarchikus uralmával lehet csak fenntartani. A Biblia ezzel szemben az embert kezdettől fogva a test és a lélek megkülönböztethető, de szét nem választható egységeként írja le.

A bibliai világkép restaurációja a valóság egy tágabb horizontját hozza el. Az ember és a világ Isten teremtése. A világnak van objektív működési rendje. Van előre meghatározott szándék, cél az emberrel kapcsolatban, nem pedig a véletlennek vagyunk a termékei. A szándékot meg lehet ismerni az Istennel való személyes kapcsolatban. Isten a saját képmására teremtette az embert, aki nemiségét tekintve férfi vagy nő. A férfi és a nő között van választóvonal. A bűn és a gonosz sok következménnyel jár, rendellenesség a testünkben és a lelkünkben.

Világosan kell látnunk azt is, hogy a nemiség keresztyén szemszögből nem csak a házasságtól függ, nem csak azon belül jelent sajátos felelősséget. A nemi identitás megélése változik a kapcsolat minőségétől, más lesz az egyedülállóság, a házasság, a barátság vagy a szülő-gyermek viszonyban. A nemi identitás legmélyebb megélése a szexualitásban lehetséges, amely Isten rendje szerint a házassági szövetségen belül szép és építő. A házasságon kívüli heteroszexuális és valamennyi homoszexuális kapcsolat Isten akaratával ellentétes, tehát bűn, amely az emberre nézve egyben káros és pusztító is. Ide tartozik az, amikor a biológiailag férfi és nő élethosszig tartó házassági szövetségén valaki átlép, többek között a házasságon kívüli nemi élettel, az együttéléssel, az élettársi kapcsolattal, a válással, a bigámiával, a poligámiával és a gyermekházasságot támogató törekvésekkel. De itt kell megemlítenünk a nem kizárólag egy férfi és egy nő közötti szexuális kapcsolatokat is, mint az LMBTQ+ mozgalmak és a genderideológiák által propagált szexuális érintkezési formákat, valamint a poliamór, a pedofil, a nekrofil, a zoofil, a vérfertőző és a csoportos szexuális kapcsolatokat.

[[paginate]]

A bibliai világképben azzal, hogy Isten korlátokat állít a szexualitás köré, nem megveti, hanem épp ellenkezőleg, nagyra értékeli azt. A Biblia a szexualitásban mindenkit önfegyelemre, önkorlátozásra hív, mert a valódi szükségletünk nem testi, hanem lelki eredetű (vö. Mt 6,25). Önkorlátozásra hívja az egyedülállókat, hogy nem élik meg a szexualitásukat a házasságon kívül. Önkorlátozásra hívja a házasokat is, hogy a saját egyéni szükségleteik elé helyezik a házastársukét. Ebben segít számukra a házassági eskü, amelynek célja a házasok jövőbeli önkorlátozása azzal, hogy a férfi és a nő a jövőben is szeretni akarja egymást. A kapcsolatban az érzés helyett az egymás iránti elköteleződésre kerül a hangsúly.

A bibliai házasság teremtési rend, a férfi és nő életre szóló szövetségi kapcsolata. A szövetségi kapcsolat lényege, hogy függetlenségük nagy részéről önként lemondanak és egymásnak ajándékozzák magukat. Ez a szeretet legmagasabb foka, amelyben az ember a házastársán kívül mindenki másról lemond. A házaspár egy test, amelynek jele és eszköze a köztük levő intim kapcsolat.

Timothy Keller a házasságon belüli szexuális kapcsolatot „szövetségmegújító ceremóniának” nevezi. A nemiség a házasságban egy gazdagabb, közösségi élet megélésének helyszíne. A házassági szexualitás a legerősebb kifejezésmódja annak, hogy valaki a teljes lényét a másiknak adja. A házassági szövetséggel Isten megváltó és helyreállító terve, a Krisztus és az egyház közti viszony is kiábrázolódik. A házassági szövetség ezért jel és szimbólum, mely a tökéletes és helyreállított életre, a Megváltóra és a Szentháromság Istenre mutat (Ef 4). A házasság ezért a legjobb esetben is csak egy kis modellje, makettje egy sokkal nagyobb valóságnak. A férfi és a nő között létrejövő testi kapcsolat az Atya és a Fiú egymás iránti szeretetére mutat (1Kor 11,3). Mindez Keller megfogalmazásában: „A nemiség, szexualitás nem csak azért dicsőséges, mert a Szentháromság örömét mutatja be, hanem azért is, mert előrevetíti az örök lelki gyönyörűséget, amely a mennyben vár ránk az Atyával és egymással való kapcsolatunk részeként. Nem csoda hát, hogy a férfi és a nő testi kapcsolata, ahogy azt már többen megfigyelték, egyfajta testen kívüli élmény. Eksztatikus, lélegzetelállító, vakmerő, minden képzeletet felülmúló villanás az eljövendő dicsőségből.”[17]

[[paginate]]

Az egyedülállók

A nemiség kapcsán fontos megemlítenünk az egyedülállókat is. A Biblia szerint a házasság, ahogyan azt a történelemben most tapasztaljuk, nem a végső életformája az embernek (Mk 12,25). Jézus Krisztus, a valaha élt legteljesebb, legtökéletesebb ember sem volt házas. A Biblia ünnepli és nagyra értékeli az önként vállalt egyedülállóságot és a szexuális önmegtartóztatást, a cölibátust. Pál apostol az egyedülállóságot Istentől jövő kegyelmi ajándéknak nevezi (1Kor 7,7). Mindez rendkívüli lehetőségeket biztosít az egyedülálló embernek, amelyet a keresztyén szolgálatban tud felhasználni (1Kor 7,7.32-35). Pál apostol és hozzá hasonlóan más nagy misszionáriusok is lemondtak a házasságról az Isten országáért (1Kor 9,5.15). A keresztyén világképből pedig egyértelműen az következik, hogy Isten miatt senki sincs teljesen egyedül. Jézus azt ígérte, hogy az Isten országáért elhagyott családot az új családdal, az egyházzal viszonozza, fizeti vissza (Mk 10,29-30). Isten szuverén Úr a házasságban élők és a magányosok felett is. Bízhatunk abban, hogy jót tesz mindazokkal, akik benne reménykednek (Zsolt 84,11; Róm 8,32). Az érett, igazi férfiasság és nőiesség tehát nem attól függ, hogy házas-e valaki.[18]

Hűség Jézus Krisztushoz

Ahogyan eddig láttuk, a keresztyén tanítás alapján a helyesen megélt nemiség végső soron a tökéletes Isten megismerését szolgálja. Isten személyközi kapcsolaton keresztül állít helyre emberi életeket, a világot és végül annak kifordult rendjét.

A bibliai világképtől elszakadva ma ezzel szemben erőteljes kísértés, hogy a nemiség legyen a végső identitásunk (LMBTQ+ mozgalmak, homoszexualitás, rendetlen vágyak, kívánságok, helytelen heteroszexualitás, házassági hűtlenség, pornográfia). Miközben a kultúra azt mondja, hogy „Love is love”, a Biblia továbbra is azt hangsúlyozza, hogy „God is love”.[19]

Egy olyan korban, ahol a mind a világkép, mind pedig az arra épülő életforma eltávolodott hitünk szerint a legigazabb valóságtól, nem meglepő, hogy egyre többen vannak, akik küzdenek a nemi identitásukkal. Számukra is fontos hangsúlyoznunk, hogy a Biblia szerint Isten szándékosan teremtett minket férfinak és nőnek, és jobban kell bíznunk benne, mint az érzéseinkben, még akkor is, ha ez nehéz. Keresztyénként az a legfőbb küldetésünk, hogy mindenkivel megosszuk az evangéliumot, Isten helyreállító üzenetét, amely Jézus Krisztus munkája nyomán képes megújítani bennünket.

Az elembertelenedésnek ebből a lefelé gyűrűző spiráljából ma is a keresztyénség újrafelfedezése vezethet csak ki. Lássunk világosan: a nemiség megélése a keresztyénség szerint nem cél, hanem jel, ami tovább mutat a tökéletes boldogság, beteljesülés, igazság és rend irányába: a Szentháromság Istenre. A szexualitás ajándékának helyes megélése a tökéletes élethez, magához Istenhez vezet.

Molnár Ambrus