A Magyar Nemzeti Múzeum a spanyol Museo de Altamira intézménnyel közösen időszaki kiállítással kívánja bemutatni az őskori ember barlangfestészetét.  Az ötlet és a szándék sokat ígérő, nem csoda, hogy különleges élmény reményében keresi föl a látogató a múzeum kicsiny, elsötétített különtermét.

Kisebb-nagyobb méretű, hátulról megvilágított diapozitíveken néhány jellegzetes állatfestmény látható. A rendezők sajnos nem éltek a diapozitívek mennyezeti elhelyezésének lehetőségével, amely bemutatná a teljes rálátást a barlang festett képeire, pedig nemcsak az eredeti helyszín hatása kedvéért lett volna ez a megoldás jó, hanem mert a „mennyezet” bizonyos értelemben értelmezi is a festett bölények mögött meghúzódó gondolkodást. Sajnos hiányzik a kiállításon az Altamira-barlang alaprajza a festmények pontos helyének bejelölésével. Csalódást okoz az anyag soványsága, ráadásul eléggé vegyes volta. A gyér anyag Niaux-, Lascaux-, és Chauvet-barlangok egy-egy képeivel is megtűzdelt, amely nem lenne baj az összefüggések bemutatása érdekében, de így csak megbontja az egységet, és népszerűsítő szemezgetésnek tűnik. Ezért össze is zavar. A videón látható őskori festési mód rekonstruált bemutatása érdekes gyakorlati ismeretet nyújt, ugyanakkor ez önmagában az anyagban tart, s inkább elidegenít attól a szellemi reflexiótól, ami a látottak alapján elgondolkoztatná az embert. A betérők aztán meglepetéssel veszik tudomásul, hogy néhány lépéssel bejárták ezt a rendkívüli témát, az őskori festészetről és látásmódról nem tudtak meg sokat.

^{Altamira-barlang}

[[paginate]]

Mindenesetre a kiállítás értéke vitathatatlan. Altamira és az őskőkori ember barlangfestészetének ilyetén szerény felvillantása is elgondolkodásra kényszerít bennünket az ember eredetének és tudatának alakulása felől.

Ahhoz, hogy az embernek és művészetének ezt a csodálatos kezdetét el tudjuk helyezni a történelemben, jóval hátrább kell lépnünk. Az antropológia mai állása úgy tartja, hogy a Hominidák gyors kifejlődése a negyedkorban kezdődött el a Hominoidák, az emberszerűek ágából. A leletek bizonysága szerint 5 millió évvel ezelőtt megjelenik a két lábon járás Afrikában, jól bizonyítja ezt a „Lucy” névre keresztelt fosszilis lelet. Szerszámaik a szakócák és pattintott kőeszközök 2,5 millió évesek. A Homo erectus 1,5 millió évesen a középső paleolitikum előembere, mint például a Heidelbergi- vagy a Vértesszőlősi ősember. A maradványok arra utalnak, hogy az őskorban 700 000 évvel ezelőtt használták először a tüzet. A modern ember, a Homo sapiens feltűnése 200 000 évre tehető, és a gyanú szerint az állatra és emberre emlékeztető profilokat már ő készítette. A rituális temetkezést ismerő neandervölgyi ember körülbelül 150 000 és 35 0000 év között élt, majd eltűnt a történet útvesztőjében.

^{Szarvas a lascaux-i barlangból}

[[paginate]]

A valódi művészeti kifejezésmód azonban csak a mai ember, a Homo sapiens sapiens megjelenéséhez köthető, amely mintegy 35 000 évvel ezelőtt tűnt fel a felső őskőkorban, a Würm jégkorszakában. Ennek a huszonötezer évig tartó időszaknak fejlődő iparában és tárgykultúrájában a műveknek és a gondolkodásnak egyre összetettebb szintjeivel találkozunk. Nem véletlenül, hiszen ebben a korban jelenik meg alkotójában, a valódi ember a Földön. Az aurignaci kultúrára (35 000-30 000) jellemzőek az elefántcsont gyöngysorok, egyéb csontokból ember-, és állatfaragványok, valamint a csontfurulya használata, mint a zene bizonyítéka! A gravetti kultúra (30 000-22 000) folyamán készítettek agyagfigurákat, valamint úgynevezett Vénusz-szobrocskákat. A solutréi kultúra (22 000-18 000) idejében a barlangokban nagymérető ló-, bölény-, rénszarvas-, hegyikecske-domborműveket mintáztak. És végül az őskőkor végén, de egyben a Würm-jégkorszak határán, a magdaléni kultúrában (18 000-10 000) terjedtek el a különböző karcolatok mellett a barlangfestészet remekei: Niaux, Font-de-Gaume, Cougnac, Pech-Merle, Trois Frères, Le Portel, Tuc d'Auoubert, Teyjat, Chauvet és különösen Lascaux és Altamira.

Altamira! A maga titokzatos vadló-, szarvasünő- és bölényábrázolásaival, létrás, nyilas és gallyas jeleivel 12 000 körül már az őskőkori művészet végét is képviseli társaival együtt. Ugyanis 10 000 tájékán véget ér a jégkorszak, ezt követő évezredekben a Mezolitikum, majd az Újkőkor klímaváltozásával eltűnnek a természetből a barlangokban ábrázolt állatok, helyettük új vadászható fajok jelennek meg, mint a vaddisznó vagy a szarvas. A barlangot elhagyja az ember és a termékeny, szabad területen emel szállást magának. „Kiszabadul a föld alatti mélységekből és a mágikus-rituális közegből. Profánabbá válik, és kilép a világba” – jegyzi meg szellemesen Lois-René Nougier őskorkutató. A vadászatot és gyűjtögetést fölváltja a kalászos növénytermesztés. Eltűnnek a naturális festmények és helyüket a szabadtéri sziklaereszek alatt sematikus ábrázolások és geometrikus minták veszik át, az állatok helyett a jelszerű emberábrázolás lesz a jellemző. Az itt és most örök jelenét felváltja a történet és az elbeszélés, az ábrázolattal való személyes viszony átadja helyét a közösségi eseménynek és drámának. Néhány évezred és beköszönt a rézkor, majd hamarosan az ókori magaskultúrák bontakoznak ki előttünk.

[[paginate]]

Ezért Altamira – mint a magdaléni kultúra egyik legjelesebb képviselője – nemcsak művészeti emlékhely, hanem az őskőkor immár letűnt, de önmagában egységes gondolkodásmóddal kialakított világképe is egyben. Jelentése, üzenete mindig izgatta a kutatókat. Titokzatossá teszi festményeit, hogy falain sehol egy tájkép, egy növény vagy emberábrázolás. A legkitartóbb történészi vélemény a vadászmágiához köti a festett állatok jelentését (Henri Breuil); más tudós a férfi és a női princípiumok közti munkakapcsolatot olvassa ki a képekből (Leroi-Gourhan); egyesek pedig a barlang legjobb rezonanciájú részén találták meg az ábrázolásokat, bizonyítva azt, hogy énekkel és zeneszerszámokkal kísért szertartások szentélyeiről van szó (Iégor Reznikoff, Michel Dauvois). Zolnay Vilmos a halállal való szembesüléssel kapcsolja össze a festett állatokat és az őket kísérő lélekjelképeket (A művészetek eredete. Pokoljárás).

Mindenesetre történetileg érthető Richard Leakey neves antropológus beismerése, hogy pontos jelentésüket „nem tudjuk, és talán soha nem is tudjuk meg. Amint azt a dél-afrikai régész, David Lewis-Williams mondja az őskori művészetről: »A jelentés mindig kultúrához kötött.« /…/ E jelképek értelmüket vesztik a kultúrkörön kívül, amelyekhez tartoznak…A ma ismert őskori alkotások csupán töredékei az ősi történetnek, és bármennyire vágyunk is megérteni jelentésüket, bölcsen tesszük, ha elfogadjuk megértésünk határait.”

Véleményünk szerint azonban mégis érdemes egyre több szempontot figyelembe vennünk megfejtésük érdekében.

^{Ősbölény (Bishon priscus) az Altamira-barlangból}

[[paginate]]

Évezredek után Altamira festett képeit először 1879-ben látta meg egy földbirtokos kislánya, María Sanz de Sautuola, apja pedig azért nem tudta kora tudósainak bebizonyítani, hogy a barlangfestmények nem hamisítványok, mert „túl tökéletesnek, túl élethűnek tűntek, túl művészinek ahhoz, hogy primitív lények munkái legyenek”. Vagyis a mai ember alkotásának vélték – és tegyük hozzá, teljes joggal. Ugyanis a barlangfestmények esetében a Homo sapiens sapiens, a mai ember műveiről van szó! Úgyis mondhatnánk, hogy mi, emberek alkottuk Altamira, Lascaux, Pech-Merle, Trois Frères vagy Tuc d’Audoubert barlangjainak ábrázolásait, vagyis Terentius szavaival élve, semmi emberi nem lehet idegen tőlünk. Következésképen az évezredes múlt megrendítő és világlátást biztosító nyomainak ott kell rejtőznie lelkületünk mélyén, a kollektív tudatalattinak archetípusai között, ahogy azt P. Janet nyomán C.G. Jung feltérképezte, valamint nyomait ott kell feltalálnunk az elszigetelten élő természeti népek szokásait kutató etnográfusok feljegyzéseiben, amelyekből talán következtetni lehet az őskori ember gondolkodásmódjára.

Lucien Lévy-Bruhl kulturális antropológus írta le a még létező természeti törzsek kutatásai folyamán (L’Âme primitive), hogy a floridai bennszülöttek úgy tartották, hogy az ember halála után állati formát ölt. Az ember ugyanis meggyőződésük szerint egy másik világban és állatban folytatja létezését. A halott lelke a bennszülöttek környezetében élő, ismert állatokban lakik, de ez a lélek nem az egyén lelke, hanem az egyén maga. A bennszülöttek képesek érzékelni azt is, hogy halott szüléjük melyik állatba költözött bele. Ezért nem vadásznak és a gyermekek soha nem esznek olyan állatot, amelyben meggyőződésük szerint szüleik élnek tovább.

^{Őstulok, ló és szarvas a lascaux-i barlangból}

[[paginate]]

Ez a rövid feljegyzés azért bír nagy jelentőséggel az Altamira festett bölényei kapcsán, mert általa értelmet kap a tízezer évekkel ezelőtti állatábrázolás. Nem véletlen, hogy Altamira hatalmas állat- és bölényseregének festett képe a mennyezetre került, az „örök vadászmezőkre”, ahogy Lascaux-, Niaux- vagy Chauvet-Pont-d’Arc barlangfestményeinél is tapasztalható. Miként a floridai bennszülöttek más világnak és létnek tekintették a halál utáni állapotot, az Altamira alkotói is az életnek egy másik szféráját fejezték ki a mennyezeti elhelyezéssel, ahová az általuk szemmel láthatóan tisztelt és tisztelettel formált állatokat festették. Ha az analógiát követjük, az ábrázolt bölények nem mások, mint elhunyt rokonaiknak és szeretteiknek haláluk után egy másik dimenzióba átváltozott alakja. Gondoljunk csak arra, amire Richard Leakey is utal, hogy az ábrázolt állatalakok igen gyakran nem a felső őskőkori művészek étrendjét tükrözik. „Claude Lévi-Strauss francia antropológus mondta egyszer, hogy a Kalahári-sivatag kungjai és az ausztrál bennszülöttek művészetében bizonyos állatokat nem azért festettek le gyakrabban, mert »jó volt megenni őket«, hanem mert »jó volt rájuk gondolni«.” A vadászmágia-elmélet azért dől meg a kifestett barlangok esetében, mert nem találták meg az étkezési maradékban a megmintázott állatfajnak csontjait. Altamira bölényeinek élethű és rendkívül érzékletes ábrázolása éppen azt bizonyítja, hogy mind alkotásuk közepette, mind rájuk tekintve „jó volt elhunyt kedveseikre gondolniuk”.

^{Lascaux-i barlang vadlova lélegágakkal}

[[paginate]]

Esztétikailag letagadhatatlan, hogy a magas művészi színvonal gondosságát, a bölények eleven orrának és szájának finomságait, a tekintetek jóságát, a lábak kecses és érzéki megfújását, sablonnal és kihagyásokkal érzékeltetett egymással való fedését, a mozdulatok karakteres megragadását mind-mind az eltávozott hozzátartozó iránti szeretet motiválta. A falakon a különböző álló helyzetben lebegő vagy összekucorodott vagy éppen futó mozgásban tartott, egymásra rajzolt animált állatok az örökélet tanúi. A Trois Frères-barlang szembe forduló, szakállas maszkot és szarvakat viselő állatembere, talán egy állatbőrökbe öltözött korai sámán képe győz meg minket arról, hogy a barlangok állatábrázolásai az ember halála utáni új, szellemi létformáját jelenítik meg.

^{Trois Freres-barlang állatembere}

[[paginate]]

Az őskőkor szellemének nyomai nemcsak a bennszülöttek szokásaiban és a lélek kollektív tudatalattijának archetípusai között maradtak meg, hanem a bibliai szövegekben és az azokra épülő teológiai reflexiókban is. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy az evolúció és a bibliai teremtéstörténet között tartalmi szempontból nincs ellentét. Ahhoz, hogy a valódi értelmes ember, a Homo sapiens sapiens megjelenhessen azon a Földön, amelynek életfeltételei számára biztosítottak az univerzumban, szükséges volt előtte a hatalmas világegyetem egyre fejlődő és egyre összetettebb, bonyolultabb szerkezetére, valamint a földi élőlények evolúciós folyamatának feltételeire. Az ember Isten általi teremtése gyakorlatilag a világ semmiből való teremtésével kezdődött! Teológiai értelmezés nyomán az ember megteremtése nem más, mint származásának evolúciós folyamatába történő radikális belépés azzal, hogy a föld porából, a vörös iszapból – mint a világegyetem anyagi alapjaiból – megformált ember Istentől megkapja az életnek leheletét, s lesz „élő lélekké” (1Móz 2, 7). Ezáltal nem csak anyagi és biológiai lény, hanem isteni eredetű lélek is egyben. Az élő isteni lélek adománya révén azért beszélhetünk történeti emberről, mert már bír azokkal a történelmet létrehozó képességekkel, amelyek megkülönböztetik őt az összes többi élőlénytől. Ezek pedig a szabadsági célok felállítása, a nyelve, művészeti és ismereti lehetőségei, valamint a szent érzete. És még valami, ami éppolyan fontos, mint az előbbiek: a történelmi tudata. Ezért Paul Tillich szerint az, „hogy az előtörténeti emberiséget sötétség borítja, nem a tudomány hibája, hanem az evolúciós folyamat meghatározhatatlanságának következménye.” Másképpen fogalmazva, az ember számára csak addig a mélységig nyílik meg saját történelme, amíg az az Istentől eredendően emberi.

^{Szarvasünő Altamirából}

[[paginate]]

Az előtörténeti emberből a történeti emberbe való átmenet a történettudomány és antropológia számára rejtett, de nem így a teológiai reflexió számára. A bibliai teremtéstörténeten alapuló teológiai gondolkodásban is létezik prehisztória, csak azzal a különbséggel, hogy az nem a történelem része, hanem a történelmet feltételként megelőző állapot, amelyet Karl Barth az Isten és ember közötti szövetségnek és szeretetkapcsolat viszonyának tart, s amelyet Paul Tillich „álmodó ártatlanságnak” ír le. A történelem ugyanis a döbbenetes ébredés után, a szétszakadt szövetségből és szeretetkapcsolatból – bibliai nyelven az Édenből – kiűzetett, bűnös ember története már az őskőkortól kezdve. A bibliai gondolkodás ugyanis nem ismer Aranykort, sem ideális ősközösségi társadalmat. A bibliai gondolkodás a halál tudatával megterhelt, önmaga romlásán munkálkodó, törékeny, a természetnek és önmagának kiszolgáltatott embert ismer, aki a maga formálta történelem folyamán a kőbaltától az atomfegyverekig a világ romlásában mindig fenyegetve érzi magát, és egyedül csak az Istenben találhatja meg újra identitását és megbékélését.

Altamira prehisztóriája történelmileg csak annyit jelent a mi számunkra, akik ezt a fogalmat megalkottuk, hogy az írásbeliség előtti történelem emberének alkotása. Altamira, akárcsak a többi, őskőkori alkotások emberei élet és halál, halál és örökélet feszültségében éltek, s próbálták a maguk módján ezt a feszültséget feldolgozni úgy, hogy közben megtalálják saját identitásukat és megbékélésüket. Éppen olyanok voltak, mint mi vagyunk. A több mint tízezer év, és sajátos kulturális határaik, amelyek elválasztanak tőlük, nem teljes elszakadást jelent gondolkodásuktól és érzelmeiktől. Bizonyos értelemben a világértelmezés folytonosságáról van szó, amelyben a lét nagy kérdéseinek ősi figurái és szimbólumai fönnakadtak a tradíció hálóján.

^{Állatok fölötti kezek Pech Merle barlangjából}

[[paginate]]

Zolnay Vilmos jó érzékkel vette észre, hogy Altamira és a többi barlang festményein azok az ágacskák vagy villák, amelyek sokszor tollas nyílvesszőnek tűnnek az állatok körül, nem mások, mint lélek-, és egyben életjelképek. Tegyük hozzá, hogy ennek az ágacskának alakja arra a széttárt ujjú tenyérre emlékeztet, amely gyakran szerepel negatív formában a festett állatok fölött, és formájuk okán élhetünk a gyanúval, hogy az eltávozott rokonnak lelkét hivatottak megjeleníteni – talán éppen a halott körbefújt kezei által. Mindez annak őskori előképeként, ahogy az ókori bibliai Teremtéstörténet az embert élő léleknek tartja. Zolnay nem mulasztja el megemlíteni az özönvíz történetében Noé galambjának olajágát sem – mint az őskőkori ágacska lélek-, és életszimbólumának leszármazását. Ezt a megfeleltetést követve például éppen a bibliai Jákob létrája ad magyarázatot a barlangok falaira gyakran festett létra-formák jelentésére is, hiszen annak nyomán, hogy az őskőkori ember a mennyezethez való hozzáféréshez használta ezt az eszközt, a létra szimbóluma a Föld és a Mennyég közötti átjárásnak jelentőségét őrizte meg. A barlangok mennyezetén szeretettel megfestett bölények, vadlovak, szarvasünők alakjai pedig a földi élet utáni átváltozásnak olyan ősi megjelenítései, amelyek aztán a keresztyén gondolkodásban feltámadásként fogalmazódnak meg:

„Íme, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban /…/ Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára” (1Kor 15, 51-53).

Békési Sándor

^{Bikafej Lascaux barlangjából}