„Hivatalos” egyházi életem lassan a vége felé közeledik, de mióta az eszemet tudom, állandóan téma volt az úgynevezett megújulás. Sőt, ha belelapozunk a két háború közötti református irodalomba, ott is folyamatosan erről olvashatunk. „Megújulás, megújulás” – szólt a jajongás, s a közelebbről soha meg nem határozott megújulás rendre elmaradt.

E viszonylag statikus megújuláskényszernek az oka nyilvánvalóan valamiféle krízis-érzet, amely abból fakadt és fakad, hogy a hazai egyházias keresztyénség a huszadik században, főleg annak a második felében, s főleg a hatvanas évektől kezdődően brutális gyorsasággal leépült, s hajdan virágzó gyülekezeteknek már csak a tárgyi emlékeik, a templomok maradtak. A megújulási-vágy mögött valószínűleg az az alapvető élmény áll, hogy a magyar társadalomban a szemünk láttára tűnik el annak a régi paraszti-nemesi-„úri”rétegnek a maradéka is, amely egykor megtartója és fenntartója volt a református egyháznak. Ez valóban sokkoló és megrázó tapasztalat.

A „régi” keresztyén világ gyors felszámolódása miatti megrázkódtatást csak fokozta egy másik megdöbbentő tapasztalat is. Az ti., hogy az a „keresztyén Európa”, amelyről mi a vasfüggönyön innen ábrándoztunk, ugyanezt az utat járta be. Sőt, a rendszerváltozás után több mint két évtizeddel azt kell mondanunk, hogy a történeti keresztyénség, valamint a keresztyén civilizációs öntudat Európa nyugati felében még nagyobb roncsolódáson ment keresztül, mint mifelénk.

E párhuzamos történetnek az az alapja, hogy míg Európa nyugati részén, a Második Világháború után egyre nagyobb teret nyert egy olyan ideológia, amely Európa megújulását abban látta, hogy nem lehet immár a történeti keresztyénség a társadalmak eszmei alapja, addig itt a kommunista ateizmus ideológiája vált a hivatalos tudatformáló hatalommá. Ám mindkét ideológiában, bármennyire is látszólagosan ellentétei egymásnak, az a közös, hogy a „történelmi haladást” a szekularizációval azonosította, s széles rétegekben elterjesztette azt a nézetet, miszerint az elegyháziatlanodás a történelmi „fejlődés” szükségszerű velejárója. Ez az ideologikus sablon arra az egyszerű, soha nem igazolt, s eufémisztikusan „felvilágosodásnak” nevezett történelemképre épült, hogy vallás, azaz keresztyénség és modernitás szükségszerűen szétválik egymástól, s e szétválás már-már olyan, mint a természet törvénye. Ezt a mítoszt azért nem volt nehéz elhitetni széles tömegekkel, mert a gazdasági fejlődés, a modernizáció, amely nálunk is a Kádár-rendszerben nagy ütemben folyt, képes volt azt az illúziót kelteni, hogy az immár viszonylagos jólét fölöslegessé teszi az egyházat a boldog emberi élet kiteljesedéséhez.

Eközben az egyház – épp a keresztyénség társadalmi bázisának fokozatos leépülése miatt is – a rendszerváltozás után nem tudta követni az eseményeket, sőt a keresztyén reflexió folyamataiban a világnézeti küzdelem helyett egyre nagyobb teret nyert a folytonos önostorozás, a megújulás iránti vágy retorikus ismételgetése, a megújulásra való szellemi és anyagi képesség nélkül. Szomorú kimondani, de a megújulás iránti vágyban mifelénk nagyon gyakran egy egyházias maradványtársadalom pesszimista életérzése fogalmazódik meg. Ez további önostorozó reakciókat szül, s az egyházunkon belül is feszültségeket teremt, hiszen magyarázatot kell találni a megújulásra való képtelenségre, amelynek sokszor magától értetődő módja a folytonos egymásra mutogatás, egyfajta belterjes bűnbakkeresés, a szélesebb kontextus teljes figyelmen kívül hagyásával.

Holott látni való, hogy egyházunk sorsa a 19. század vége - 20. század eleje óta viszonylag egységes, amelynek az az oka, hogy a polgárosodás kora óta fokozatosan felszámolódtak a református egyházat alkotó társadalmi rétegek, s eltűnt az a potenciál, amely ma a megújulás társadalmi bázisa lehetne. Nem lehet a református egyház sorsát sem megérteni a polgárosodási folyamatok magyar sajátosságainak megértése nélkül.

A nagy kérdés az, hogy az újrapolgárosodó Magyarországban kialakuló új középosztály megtalálja-e a keresztyénségben önmaga identitásának kifejeződését. A jó hír az, hogy erre van esély, ugyanis épp az elmaradottságunk, a hagyományszerűségünk miatt a nyugati kulturális fejlődés modellje immár nem jelenik meg feltétlenül követendő modellként, sőt a mai helyzetben éppen a keresztyénség tűnhet fel úgy polgárosodó tömegek számára, mint a közösségi identitás még egyetlen megmaradt közösségi alapja. Nem véletlen, hogy a misszió potenciális területei ma egyre inkább áttevődnek a faluból a városba.

[[paginate]]

Mit kell tenni?

Először is nem szabad kétségbeesni. A legnagyobb veszélyt abban látom, ha az egyházias keresztyénség brutális hanyatlását az Ige igazságának összeroppanásaként élnénk meg. Egy depressziós és demoralizált egyházzal nincs mit tenni (emberileg szólva). De az Ige igaz. Minden megújulásnak ugyanis – bármennyire is társadalomtörténeti fejtegetésnek tűnik ez a rövid eszmefuttatás – az az objektív alapja, hogy Krisztus feltámadt. Továbbá, abba kell sürgősen hagynunk önmagunk folytonos ostorozását, ezt a ‒ bocsánat – köldöknéző dagonyát, amelyet megújulás címén sokszor el bírunk követni. Látni kell, hogy a korszellem, amely bedarálta a keresztyénséget, nem „csak úgy magától” alakult ki, s vált magától értetődő hiedelemmé. Itt az ideje, hogy a keresztyénség kiálljon önmagért, vagyis szellemi ellensúlyt jelentsen egy olyan korszellemnek, amely alapvető premisszáiban hamis. Végül pedig, de nem utolsó sorban, minden eszközzel tudatosítani kell a napjainkban formálódó új polgári rétegekben, hogy ma sincs más identitásképző erő, csak a keresztyénség. Társadalomtörténetileg ebben a folyamatban születhet meg egy új-régi keresztyén öntudat, amely a megújulás alapja lehet.

S ez a megújulás nem más, mint visszatérés az eredethez, ahogyan a Reformáció is üzente. Nincs más tájékozódási pontunk ma sem, csak a Biblia, az Ige mint Isten és emberi létünk megértésének egyetlen és kizárólagos forrása. A többit pedig bízzuk a Szentlélekre.

Veni Creator Spiritus.

Köntös László
lelkészi főjegyző, gyűjteményi igazgató