Nem. Nem akarunk a halállal foglalkozni. Nem beszélünk róla. A nagybácsi haláláról tudomást sem szerzünk, aki egy hete elhunyt a kórházban. Amikor kiderül, nincs a családból senki, aki intézkedne. - Nem, a temetésére nincs pénzünk, anyám, a testvére is kórházban van, nem tud járni. Életében elszakadt tőlünk, nem engedett be a lakásába, amikor meg akartuk látogatni. Intézze a temetést az önkormányzat! - Ma történik, ez egy mostani, valóságos helyzet. Persze vannak szép történetek is. De ez a nagybácsi református presbiter volt, édesapja pedig egykor lelkész. Látlelet a mai emberről és a mai egyházról is. 

Közöny vagy depresszió? Beletörődünk abba, hogy elromlanak a családi kapcsolatok, nincs erőnk, akaratunk, készségünk arra, hogy kibogozzuk a szálakat, hol rontottuk el, hogy megbocsássunk, mielőtt elmenne az öreg. Belesüppedünk tehetetlenül a magányba, bezárulunk, vagy belemerülünk napi feladatainkba, valamilyen betegségbe és a világfájdalomba. Meglepetésként ér a halál. Nem készülünk rá. Mire is? Arra, hogy egyszer vége lesz? -  Ha nincs folytatás, nem is érdekes, hiszen olyan lesz, mint amikor elalszunk és többet nem ébredünk fel – mondják. Érdekel, mi lesz azokkal, akik itt maradnak? Legalább azt meg kellene mondani, hogy van-e tartozás utánunk, vagy mikor kell befizetni a számlákat, vagy, hogy hol tartjuk a pincekulcsot! - Megdöbbent a halál, ki gondolta volna, hogy így elmegy! Mit is kell ilyenkor intézni? Sokan nem is szólnak, még a ház lakóinak sem, gyászjelentést sem küldenek, talán azt sem tudják, kinek. Gyorsan túl akarnak lenni az egészen. Tudatlanság vagy tehetetlenség ez? A próféta figyelmeztet: „ideje, hogy keressétek az Urat!” (Hós 10,12).

Mikor van itt az ideje valaminek? Akkor, amikor felébred bennünk a felelősség a saját életünkért. Amikor rájövünk arra, hogy nem lehet másokra hárítani a kudarcainkat, a boldogtalanságunkat, nem lehet áldozatként élni, felelősek vagyunk mindenért, ami velünk történik. Paradox módon leginkább akkor, amikor úgy érezzük, hogy késő, akkor van itt az ideje annak, hogy keressük az Urat. Mi ugyan alaposan elkéshetünk, életünk utolsó percéig halogathatjuk, de Istennél soha nincs késő. Mert Istennél nincs idő, örökkévalóság van. Ezért örökké keres és örökké szeret. Mi viszont elkéshetünk élni és viszontszeretni. Ez maga a kárhozat.

[[paginate]]

Menekülés

A XXI. századi ember első reflexe, hogy menekül. Nem akar fájdalmat, nem akar szenvedni, nem akar meghalni, akkor sem, ha nem nagy öröm az élete. Sőt akkor még kevésbé. Várja tétován, sóhajtozva, hogy talán mégis lesz valami változás, csurran-cseppen egy kis élvezet. Itt és most akar jó élményeket. Bele sem gondol abba, hogy több is van, mint amit lát. Ami van, az a maga teremtette mesterséges tér, online világ, aminek felületén szörfözik. A sekélyesség korát éljük.

Az ember paradox magatartása: mindennap több tragikus meghalást és erőszakos halált lát az interneten, filmen, videón, de a személyes érzelmi érintettségét a halállal tagadja. Miközben mások, filmhősök művi haldoklását nézi, a családtagjai kórházban, idegenek statisztálása mellett fejezik be az életüket. Az amerikai gyászszertartás ezt a távolságtartást a végsőkig fokozza: kikozmetikázzák a halottat a ravatalán, „épp olyan remekül néz ki, mintha élne”, a búcsúzó beszédekben a rokonok tréfás emlékeket idéznek, a temetőben a hantolásnál pedig már csak sírások vannak jelen. Budapesten is előfordul, hogy hozzátartozók nélkül végzik munkájukat a temető dolgozói. Szertartás nélkül hantolják vagy szórják el a földi maradványokat. – Mi a probléma? Kifizettük nem?! – mondja az elhunyt fia méltatlankodva a telefonba. – Ne várjanak, végezzék el, én nem érek rá kimenni a temetőbe!

Tabu

Az utóbbi évtizedekben a thanatológiával, a halál és a meghalás kérdéseivel foglalkozó könyvek sokasága jelent meg, mégis, még mindig, tabu a halál. Tanácstalanok az emberek, szinte babonásan kerülik a témát, nehogy megidézzék. Akik mégis foglalkoznak vele, szemezgetnek bizonytalan eredetű írásokból a halhatatlanság eszméjéről, némelyek a keleti vallásokból a reinkarnáció (újra születés) tanáról. Ki-ki magának kever saját, egyéni vallásos koktélt innen-onnan, összehozva a spirituális elképzeléseket a másoktól hallott, ezoterikus tanításokkal, kinyilatkoztatásokkal.

Általában azonban nem beszélünk a halálról a családban, a baráti körben, az egyházban sem. Prédikációban, temetésen hallunk róla, de az más. A hívek, mi magunk nem reflektálunk rá nyíltan, érzéseinkkel, hitünkkel és kételyeinkkel. Akkor sem, ha beteget látogatunk a kórházban, akiről esetleg kiderül, hogy gyógyíthatatlan. Ámítjuk magunkat és őt is. Esélyt sem adunk arra, hogy a „halálraítélt” kimondhassa félelmeit, kétségeit vagy reménységét. Magára hagyjuk a haldoklót, aki néha maga is érzi, hogy eljött az utolsó órája. A mai orvosi etika szerint közölni kell a beteggel a diagnózisát, azt is, ha menthetetlen, netán két-három hónapja van hátra. Rendezheti a dolgait, esetleg végrendeletet készíttethet. Mennyi családi viszályt, örök haragot lehetne elkerülni így, hogy elcsöndesedjen az ádáz gyűlölködés, amivel az örökösök marakodva lesik a remélt örökség tárgyait!

De ki készíti föl a haldoklót lelkileg az utolsó útra? Ki készíti föl az orvost, hogyan közölje kíméletesen a nehéz hírt? Az ápolókat, hogy tapintatosak, mégis őszinték legyenek? Ki tanítja az egészségügyi dolgozókat empátiára, és ki veszi szupervízióba őket, hogy ne égjenek ki ebben a naponként embert próbáló hivatásban? Óriási segítség ma már a kórházlelkészek és lelkigondozók jelenléte, akik a betegeket és ápolóikat megtámogatják ilyenkor. Még mindig túl kevesen vannak ebben a szolgálatban, hiszen a kórházi lét, a betegség kiszolgáltatott állapota föllazítja sokakban a tagadás lelkületét, a menekülési kényszert. Ilyenkor ébredezhetnek bennük kérdések életről és halálról, csak legyen, akinek van ideje és mondanivalója rá. Nagy áldás egy hívő keresztyén a kórteremben.

[[paginate]]

Ma már működnek hospiceházak, ahol az ápolást és gondozást igénylő az utolsó heteit, napjait töltheti. De néha túl későn kérik a fölvételét, túl sokáig hezitálnak betegek és hozzátartozóik, mert készületlenek. - Azt majd hagyjuk a végére! De mikor van itt a vége? Vajon kinek a felelőssége erről dönteni, kinek van joga hozzá? Orvosnak, hozzátartozónak vagy magának a betegnek? Mindegyik egészen más látószögből tapasztalja a halál előszelét. Nagy a bizonytalanság.

A halállal, a búcsúzással való szembenézés tanítható és tanulható, de hol és ki tanítja? Jó volna, kimondani a félelmeinket, kérdéseinket, másként hogyan lehetne megbarátkozni vele? A gyerekeknek is csak akkor tudják elmondani a szülők a valóságot (az ő szintjükön), és csak akkor engedik meg nekik, hogy kifejezzék érzéseiket és kérdéseiket, ha a felnőttek, maguk is bátran szembenéznek vele és dolgoznak ezekkel. A titkolózás, ködösítés, áltatás és tagadás vagy éppen a hazug mesék csak fokozzák a rémületet és aggodalmat felnőttben és gyerekben egyaránt. Közben a gyerekek sokszor természetesen és gyorsan vigasztalódnak, megbékélve fogadják a szeretett családtag halálát. Sokkal inkább el tudják fogadni, hogy a mennyországban, Istennél van, aki meghalt, mint a felnőttek.

Halottak napján, megindul az ország, százezrek utaznak, hogy sorra látogassák a temetőket. Áldoznak bőven virágra, malomkerék méretű koszorúkra, mécsesekre, giccses szobrokra, figurákra a márvány sírköveken. Miért és kiért teszik? Az elhalt rokonért, önmagukért vagy ismerősök és ismeretlenek elvárásaiért, akik megszólnák őket, ha nem volna rendben a sír? Vagy valami ismétlődő, le nem dolgozott gyászmunkának, bűntudatnak a pótcselekvései ezek? Baj, ha csak ilyenkor, évente csak egyszer emlékezünk rájuk.

Az online felületeken újabban elterjedtek a mécsesek, mint a halál, a gyász, a részvét szimbólumai. Ez az új rítus is jobb, mintha nem volna semmi, amibe belekapaszkodhat az emlékező és gyászló. Mert a régi gyászrítusok elvesztek, nem adták tovább, már két nemzedék nem tanulta, vagy nem is akarja végezni azokat, pedig azok enyhítik a szorongást, gyógyítanak, segítenek végig élni a gyászfolyamatot.  

[[paginate]]

Az életút felén

Dante az Isteni színjátékot 35 éves kora körül írta. Így kezdi:

„Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz utat nem lelém.

Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrű, kusza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.” (ford. Babits Mihály)

Az életközép-válság részeként egyszerre belejut az ember egy szörnyű, sötét szövevénybe, egy ősi tudásnak és a tudattalannak az erdejébe, s abban megjelenik a halál tudata, befészkeli magát az agyába és a szívébe. Többé nem kerülheti el, és menekül, megretten tőle, hogy az idő rohamosan fogy.

[[paginate]]

Menekülés vagy szembeszállás

2009 őszén hat hétig voltam Dearborn (Michigan, USA) Presbiteriánus gyülekezetének vendéglelkésze a Mission to the USA program keretében. Misszió? Ki ad és ki tanul többet a másiktól? Október 31. estéjén, a Reformáció emléknapján megdöbbentő élményem volt. A lelkész, a presbiterek, a gyülekezeti tagok napokkal előtte azon törték a fejüket, hogy minek öltözzenek be, s kérdezgettek a jelmezem felől. Nem értettem, miért? Akkor találkoztam először a Halloween ünneppel. Hasonló, mint nálunk, februárban a farsang. Istentisztelet nem volt, de a fagyos hideg ellenére megtelt a parkoló vidám jelmezes gyülekezeti tagokkal. Nehéz volt felismerni és azonosítani egymást a különböző maskarákban. A lelkipásztor Assisi Ferenc tonzúrás, csuhás alakját öltötte magára kötélövvel a derekán, felesége pedig csíkos rabruhában jelent meg béklyóval a lábán. Presbiter házigazdám hófehér kukta öltözékben, felesége rögbijátékos mezben. Kényszerű udvariasságból, elhárítva a nekem ajánlott boszorkány szerepet, egy cowgirl (tehenészlány) farmert választottam kalappal és lasszóval. Mulatságos találkozás volt tagadhatatlanul. Az autók csomagtartójából nagy mennyiségű édességet kínáltak az odajövő, kíváncsiskodó gyerekeknek. A kicsik tündérek, boszorkányok, szellemek és kísértetek ruhájában jöttek, kérték a cukorkát, csokoládét és ijedeztek a felállított „halál sarok” előtt, amelyből rémísztő hangok és hörgések törtek elő. A szövevényes pókhálók sejtelmei között koponyákat és halálfejeket világítottak meg a töklámpások.

A halál kicsúfolása ez? Vagy saját félelmeik és szorongásaik kigúnyolása? A halálfejes horror-kultusz újjáéledése? Harsány, borzongató jókedv csontvázas, boszorkányos díszletekkel mindenütt. Fölényes lekezelése az elmúlásnak; utolsó ellenségünk kifigurázása. A középkorban pénzért árulták-vették az üdvösséget, mert rettegtek a haláltól, és az azt követő isteni ítélettől. Nyugaton sok helyen az ellenkező szélsőségbe estek: - kinevetjük a torzított halált, mert nem félünk semmitől, mi mindent „kezelni” tudunk, elintézzük.

És a reformáció? Ja, akkor este elmaradt. A rá következő vasárnap esett néhány szó róla a prédikációban. A fő, hogy van attrakció, szórakozás és látványosság, az ősi ír halotti kultusz modern változata és posztmodern kivirágzása. Minden szentek estéje, All Hallows’ evening, rövidítve: Halloween.

Honnan jön ez a furcsa szokás? A kelták (samhain) ünnepén hitük szerint azok, akik az elmúlt évben meghaltak, visszatérhetnek és megzavarhatják az élőket. „A varázslók a megfélemlített embereket kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak”. Ennek a borzalomnak a kiváltása lehetett később az étel és italáldozat. Ez volt az év fordulója is, úgy tartották, hogy ilyenkor a napisten a halál és sötétség istenségének a fogságába esik. Papjaik tölgyfa alatt áldoztak, tüzeket gyújtottak, az emberek pedig beöltöztek ártó szellemeknek, gonosz lényeknek. Ez kapcsolódott később a keresztény Mindenszentek ünnepnapjához angolszász területen. A mai változatban a gyerekek beöltöznek boszorkánynak, szellemnek, halottnak vagy más ijesztő figurának és minden házba bekopogtatnak: „Trick or treat” felkiáltással. – (Valami olyasmit jelent: Adj valamit, vagy megijesztelek! Rászedlek, ha nem kínálsz!) Mennyire más nálunk a magyar karácsonyi betlehemes! Házról-házra járó, bekopogtató gyermekek köszöntése: szabad-e a Betlehemmel bejönni? Ez az igazi, halált űző jó hír: Jézus megszületett.

[[paginate]]

Haláli torzítás

A babonás népszokás szimbólumai elterjedtek nálunk is, a kereskedőknek jól jön a forgalom, a dekoráció árusítás bevétele. A halálfejes ruhadarabok és tetoválások már régóta divatban vannak a fiatalok között. Kihívó, szemtelen, provokáló, vagy félelemet nem ismerő lelkületet tükröznek: nem félünk a haláltól. A legbotrányosabb változatát néhány éve láttam: halálfejes minták egy kicsi gyerek úszógumiján. Milyen üzenetet hordoz egy rózsaszín úszógumi halálfejjel a strandon? Tervezője, gyártója és használója tudja, hogy mit képvisel? Hadd szokják a babák a halál tényét!

A mai ember mulatságnak tartja, hogy a kisgyerekét is bevonja ebbe a halált torzító, kicsúfoló divatba, hogy kísértetnek vagy boszorkánynak öltözteti föl, miközben egy családtag temetésére nem viszi el, sokszor a tizenévest sem, nehogy túl nagy megrázkódtatás legyen neki a valóságos halállal és a gyász fájdalmával szembesülni. Nem tanítja senki, hogy az elválás, a búcsúzás, a veszteség hozzátartozik az élethez, pedig jó lenne már gyerekkorban megtanulni. Azt is, hogy a valódi halál nem olyan, mint az internetes játékokban, amelyekben halomra gyilkolják a szereplők egymást, de gyakran van újabb életük, és minden folytatódik tovább, vagy kezdődhet elölről. Az Isten nélküli művi világ torzulása ez.

Gyász átélése és feldolgozása

Bátorság és alázat kell a halál, a búcsúzás és a gyász átéléséhez, az árvaság fájdalmához, gyöngédség és megértés, amire meg kell érni. De éretlenek vagyunk. A mai társadalomban a teljesítmény és a siker, a fiatalság és az egészség a legfontosabb érték, senki sem figyelmeztet, hogy a gyász természetes és normális érzelmi reakció. Nincs helye a szomorú és fájdalmas érzelmeknek. Így amikor valaki bejelent egy halálesetet, részvétet motyogunk, valójában zavart, tehetetlenséget érzünk. Egyáltalán nem veszünk részt a gyászoló érzésében. Ezért az, aki gyászol, erős akar maradni, nem engedi meg magának az érzéseket, hogy gyönge és sebezhető legyen, mert azokat nem tudja kezelni a környezete. Pedig segítségre és támaszra volna szüksége, figyelemre és nem önfegyelemre.

[[paginate]]

A halál és a gyász mindent megváltoztat, kizökkent a megszokott magabiztosságból. A közönyből is, de lehet, hogy sokan igyekeznek eltagadni, és elkerülni a megrázkódtatást. Az érzéseket azonban meg kell élni, a könnyeket el kell sírni a maga idejében. Nem jó elfojtani, mert később váratlan helyzetekben törnek elő érthetetlenül, és nehezebben kezelhetők, mivel a gyászoló maga sem tudja, hogy mi történik vele. Tudatosítani kellene saját magában, hogy most gyászol. A gyermekek is, az idegenek is láthatják azt, hogy a gyász fáj, megsebez, és ez nem takargatni való. Nem szégyen akkor sem, ha hívő keresztyének vagyunk, és egyébként van reménységünk Jézus Krisztusban és az örök életben feltámadásban. A hit erő és segítség, de nem óv meg a szomorúságtól, fájdalmaktól és a gyász keserves folyamatától.

Ma már nem adunk magunknak gyászidőt, nemhogy egy évet, sokszor még néhány napot sem. Nem akar otthon maradni a gyászoló, dolgozni megy, úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Nem hord fekete ruhát, az amúgy is divatszín, a környezetének fel sem tűnne. Így aztán nem lehet megvigasztalni sem. A feldolgozatlan gyász, a fel nem ismert és ki nem fejezett érzelmek pedig egyrészt rengeteg energiát elvonnak tőle, másrészt megrekesztik érzelmi életében és fejlődésében. Az elmaradt, elfojtott gyász negatívan hat az élőkkel való kapcsolataira, mások szeretetének befogadására és kifejezésére. Ha a saját érzéseit nem engedi közel magához, másokét sem tudja fogadni. Távolságot tart, és ha ez maradandó lesz, nem tud szoros érzelmi kapcsolatot kialakítani, kötődni, miközben szüksége volna rá.

A gyászoló magatartásában váratlan, gyakran egymásnak ellentmondó érzelmi kitörésekre is számíthatunk. Egyik pillanatban még sír, a másikban nevet, mert nem lehet a nap huszonnégy órájában gyászolni. Lehetnek végletes tünetei, a túlságosan visszahúzódás, szuicid gondolatok, gyámoltalanság, elszigetelődés, elmagányosodás. A lelkiismeretfurdalás néha olyan paradox érzésként törhet föl, hogy szinte attól fél, hogy ha abbahagyja a siratást, és megbékül szeretett családtagja halálával, akkor hűtlen lenne hozzá. Az önvád szörnyű mélységekbe juttathatja: - mi vagyok én, hogy nem tudtam megmenteni a haláltól? Miért nem én haltam meg inkább? (2Sám 19,1: Dávid király gyászolja Absolont, lázadó fiát.)

Jó volna megtanulni gyászolni. Már vannak és kellenek a gyászfeldolgozó csoportok, ahol segítséget kapnak, kibeszélhetik élményeiket a résztvevők, csak sokan nem is tudnak róla, és nem veszik igénybe. Szükség volna az egyházban, gyülekezetben is olyan intimitást és biztonságot nyújtó közösségekre, fórumokra, amelyeken hozzáértő szakemberek, (orvosok, lelkészek, lelkigondozók, pásztorálpszichológusok) bevonásával tanulni lehetne a felkészülést a halálunkra és szeretteink halálára. Ez az érzelmi intelligencia tanulásának és fejlesztésének a része kellene, hogy legyen.

[[paginate]]

Gyászreakciók

Az elhalt családtag után maradt tárgyakkal kapcsolatban kétféle szélsőséges magatartás figyelhető meg a családokban: minden maradjon úgy, ahogyan azelőtt! A szobájában a tárgyak, a dolgai változatlanul őrzik azt, aki meghalt, mintha el sem hagyta volna azt, csak épp egy pillanatra távozott el onnan. Múzeum lesz, ahol a halottat őrizzük. A halál tényének tagadásához tartozik az, hogy az elhunyt személye tabu lesz, soha többet nem beszélünk róla a családban, ismeretségi körben, nem is említheti senki a nevét. A másik végletben ugyancsak menekülés lehet: gyorsan fölszámolunk mindent, ami a múltra emlékeztetne a szobájában, átfestjük, átrendezzük, a tárgyait és ruháit odaadjuk valahova, sötét folt és űr marad utána, mert felszámolunk mindent, ami rá, pontosabban a fájdalmas hiányára emlékeztetne.

Meg kell tanulnunk szembesülni a hiányával, nincs itt velünk többé.

Elisabeth Kübler-Ross szerint a haldoklás fázisainak mintájára az elválásnak, a gyásznak is öt fázisa lehet: elutasítás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Az egyes szakaszok rövidebb-hosszabb ideig tarthatnak, váltakoznak, de nem egyforma intenzitásúak az egyes embernél. Minden ember más, ezért a gyászunk is egyéni.

A gyászreakciók között lehet a bánat mellett düh és harag is, gyakran bűnöst keresünk, orvost vagy mást, akit mulasztással vádolhatunk. Néha az eltávozottra máskor magunkra vagy Istenre haragszunk. Fogadjuk el, figyeljünk ezekre, hogy kezelni tudjuk. Lehetnek szokatlan jelenségek, pl. alvászavar, vagy éppen az alvásba menekülés, evészavar, koncentrációs és memóriaproblémák. Kereshetünk tevékenységet, ami csökkenti rövidtávon a feszültséget, de figyelni kell, hogy ne vigyük túlzásba. Észre kell venni, ha már nem csak kilazít a munka, kutatás, sport, hobbi, hanem menekülés vagy pótcselevés lesz. Az eltávozott hiánya néha fizikai fájdalom. Ordító a magány, fojtogató a kín, a hibák és bűnök, az elmulasztott alkalmak, a ki nem mondott szeretet megnyilvánulásai miatt. Kudarcot érezhetünk, hogy nem tudtuk megmenteni, hagytuk elromlani a kapcsolatot. Az is csapda, ha kozmetikázzuk őt, akit elvesztettünk, és már-már tökéletes lesz az emlékeinkben, mint egy balzsamozott, fölékesített múmia. Nehezebb úgy elengedni, mintha a valódi lényét őriznénk meg hibáival és bűneivel együtt. Ebben lelkiismereti problémáink köszönnek vissza, hogy életében nem kapta meg azt, amire szüksége lett volna, így utólag fölmagasztaljuk.

[[paginate]]

Gyászmunka

A gyász adta érzéseket meg kell ismernünk, tudatosítanunk kell és engednünk, hogy tanítsanak. Mi magunknak is dolgoznunk kell az érzéseinkkel és élményeinkkel. Meg kell értenünk magunkat, sőt megbocsátanunk azt, ha egy ideig szétszórtak vagy türelmetlenek vagyunk. Időre van szükségünk. Az idő önmagában nem gyógyít, csak ha használjuk az élményeink és megtapasztalásaink megtanulására. A gyászmunkában magunk is alakítjuk és formáljuk a szenvedéseinket, ezt kinek-kinek magának kell elvégezni. Az elnevezése is azt jelzi, hogy ez kemény munkafolyamat, dolgozni kell az érzésekkel, indulatokkal, a nyomasztó emlékekkel a múltból, a bűntudattal, amik előtörnek kéretlenül.

Az ún. narratív terápiát ösztönösen alkalmazzuk, azaz kimondjuk, elbeszéljük azt, ami velünk történt. Keresnünk kell ilyen lehetőségeket, amikor védett környezetben megfogalmazhatjuk az érzéseinket. Gyógyító erőket ébreszt, ha kibeszéljük, elmondjuk újra meg újra azt, ami bennünk van. Beszélgethetünk az eltávozottal magunkban, vagy leírhatjuk egy levélben, hogy kisírjuk és kiírjuk magunkból az érzéseket. A naplóírás is segíthet. Minél többször mondjuk el, annál megszokottabb lesz, és enyhül és hordozható a gyötrelem.

A veszteség nem fogható föl egyszerre, és lehet, hogy hetekkel, hónapokkal később döbbenünk rá a visszavonhatatlan valóságra és arra, hogy mennyi mindent nem jól csináltunk. A kellemetlen emlékek is megjelennek: veszekedések, viták, meg nem értés, elrontott ünnepek, üresen eltékozolt idők nyomasztó teherrel nehezednek ránk. A múlt vádol. Bárcsak jóvá tehetnénk! A bűntudat mindig kísérti és kíséri a gondolatokat és érzéseket.

Szükségünk van megbocsátásra. Vergődik, küzd a lélek a megbékélésért sokszor évekig. Szeretne bocsánatot nyerni, de ki oldozza föl, ha nem tud hinni, ha nincs kitől kérni? Meg kell bocsátani annak, aki elment, hogy itt hagyott, hogy ezt tette velünk. Magunknak is, akik nem tudtuk jobban szeretni, nem tudtuk megmenteni. Meg kell bocsátani Istennek, hiszen a gyász része az a sötét kínzó érzés és vád, hogy Isten nem segített rajta, pedig, ha mindenható, megtehette volna. Miért vette el? Nem lehet elkerülni ezeket a csapdákat rejtő kérdéseket és érzéseket. Az egyetlen békét adó megoldás az, ha keressük a megbocsátást szívből, igazán. Meg kell tanulnunk Istennel bensőséges csöndben lenni, beszélgetni a fájdalmunkról és veszteségeinkről. Engedni, hogy a gyász egészen átjárjon. Hosszan tartó küzdelem, veretes bibliai szóval tusakodás, imádság ez, amelyben panaszoljuk sebeinket, csalódottságunkat és sérelmeinket, míg hitelesen ki tudjuk mondani Istennek: „legyen meg a te akaratod”.

A Covid világjárvány rohamos terjedése idején sokan meghaltak. Sokan vesztették el szeretteiket, ismerőseiket, s ezzel együtt addigi viszonylagos biztonságérzetüket is. Nagy közös élményünk volt a megrendültség és a gyász. A veszteségeinket mégsem lehet a másokéihoz mérni, mert nem tudjuk, hogy ki mit bír el. A gyászmunkánk is különböző, és nem teljesítményben mérhető, hanem az elnyert békességben és nyugalomban. Kérdés, hogy lehet-e egyáltalán valódi, mélységes lelki békére lelni Isten nélkül.

Nem azért menekül a mai ember mind ezektől, mert valójában az élet elől, Isten elől menekül?

[[paginate]]

Temetési szokások

A temetkezési szokások nagyon megváltoztak, a hagyományos koporsós temetéstől kezdve egészen új formáit is tapasztaljuk a búcsúzásnak. Néhány éve még a hamvasztástól is idegenkedtünk, ma már a hamvak szórása, az urna hazavitele, otthon tartása, sőt a hamvak egy részének ékszerekben hordható változatai is elérhetők, – hogy mindig velünk legyen az, akit szerettünk. Lehet a szórást az elhunyt kertjében, kedvenc kiránduló- vagy fürdőhelyén is elvégezni néha lelkészi szolgálat igénybevételével, néha csak szűk családi körben.

Nem járt templomba, de a maga módján hívő volt – mondják sokan a temetés bejelentésénél. Ki tudja, milyen megfontolásból, félelemből, családi szokásból, vagy az Istenkeresés őszinte vágyából kérik mégis az egyházi szolgálatot és a harangozást. Ma már azonban gyakori a világi búcsúztató. Ott is szeretetről és emlékezésről beszélnek, verset mondanak, főként Kosztolányit, zene is van, néha harsona és fehér galambok is. Világi búcsúztatók és álpapok, ismeretlen közösségek prédikátorai tartanak szertartásokat temetőkben és máshol.

A legnagyobb kérdés: van-e hatékony vigasztaló és bátorító mondanivalója a keresztyén egyháznak életről és halálról és az Élet Uráról? A hívő emberek temetési szertartása erő és örömhír a gyászolóknak és hitvallás a nem istenhívő résztvevőknek. A feltámadásról és az örök életről szóló Igét hirdetjük, ami összehasonlíthatatlanul több és más, mint egy világi búcsúztató. Az énekünk, a 90. zsoltár határozottsága, „Tebenned bíztunk eleitől fogva” és a 42. „Mint a szép híves patakra” merengő, kesergő, mégis bízó imádsága felszabadítja az érzelmeket. Jó énekelni a temetésen, de csak tisztán és szépen, mert a gyászolókat vezeti az érzelmi folyamatban. A „Hadd menjek Istenem mindig feléd” bánata, szövege megragad olyanokat is, akik egyébként rezzenéstelenül állnak a sírnál.

Tudunk-e igét hirdetni együttérzőn, krisztusi örömhírt, ami valódi vigasztalást ad? Segítjük-e a gyászmunkában a gyászolókat az egészséges emlékezésre, az elhunyt értékeinek reális elismerésére, hogy külsőségek helyett a belső életük épüljön, sőt gazdagítsa őket, áldássá váljon az átélt veszteség? Nem az érzelmes, nagy szavakra, hanem gyógyító, Istenhez segítő biztatásra van szükség. A legnagyobb misszió ma, az esküvők mellett a temetési szolgálat. Néhány éve egy lelkész segélykérő levelet írt: „Segítsetek! Mit mondjak a temetésen? Az elmúlt évben eltemettem egy 17 éves lányt, most a szülei azzal jöttek, hogy a 13 éves testvérét, a fiút kell búcsúztatni. Nem tudtam mit mondani nekik, csak velük együtt sírtam.” Megráz minket, lelkészeket is a váratlan és emberileg értelmetlen, érthetetlen halál. És mi az evangélium az összetört szülőknek és családnak, amikor egészen kicsi gyermeket kell temetni? Óvatosan, tapintatosan, mégis erővel kell hirdetnünk az Élet evangéliumát, hogy Isten mégis szeret, és velünk van. Mácz István így kezdi vigasztaló könyvét: Veletek sírok, hogy velem reméljetek

[[paginate]]

Kegyes halál?

Időről-időre fölvetődik az euthanázia kérdése is, mint ami saját kezünkbe adja a halálunkat. Némelyek támogatják a törvényileg szabályozható és néhány országban már engedélyezett, gyakorolható módszert. A gyógyíthatatlan beteg kérheti, hogy ne hosszabbítsák meg mesterségesen, gépi eszközökkel az életét, szenvedését, ha a szervezete leállt. Engedjék meghalni – ez a passzív formája; vagy adjanak olyan mennyiségű és összetételű injekciót neki, ami meghalni segíti – ez az aktív euthanázia. Mindenkiben fölmerül ez a kérdés, aki nem menekül a halál témája elől, mi volna méltó és kegyes befejezése az életnek. Azonban komoly teológiai és etikai kérdések merülnek fel az eutanázia mindkét formájával kapcsolatban, amiket nem sikerül megnyugtatóan megválaszolni. Csak néhány példa: az, aki egészséges fiatalon úgy döntött, hogy eutanáziát kér magának, idős korában, betegen lehet, hogy változtatna korábbi véleményén. Aki pedig nem adott írásbeli nyilatkozatot, annak a szenvedések közben, szóban kimondott kérése mennyiben elfogadható? Egyáltalán szabad-e az embernek rövidíteni az életet, még ha az orvostudomány mai álláspontja szerint nincs is remény a gyógyulására? Kinek van joga dönteni erről? Orvosnak, családtagnak (és melyiknek) vagy magának a szenvedő betegnek? Számos egyéb kérdés is felmerül, amikre itt nincs lehetőségünk kitérni. Mennyiben formálja véleményünket az a hitünk, hogy Istentől rendelt ideje van mindennek, születésnek és halálnak egyaránt? Szabad azt felülírni akár pozitív, akár negatív értelemben?

Igaz történet: 1999 Karácsony szent ünnepén, az istentisztelet előtt idős lelkésztársam a lelkészi szobában, a fotelben ülve egy utolsót lélegzett. Kérdésemre már nem válaszolt. Lassan, csöndesen leállt a szíve, mialatt hívtuk a mentőt, ahogyan kell. A jelenlévő orvosok mellé ültek, fogták a kezét ellenőrizve a pulzusát, minden pánik nélkül. Senki nem akarta újraéleszteni. Istentisztelet alatt értek ki a mentők, azután kötelezően a rendőrség, azután a halottszállítók. Halkan dolgozott mindenki a becsukott ajtó mögött. Fehér koporsóban vitték el, mégiscsak Karácsony volt. Az úrvacsora és áldás végére üres lett a szoba, nem volt ott senki, mintha elragadtatott volna, mint Illés. Ez kegyelmes halál volt. Isten készítette el.

[[paginate]]

A meghalás

Újra kell értelmeznünk: mi az élet, mi a halál és miféle átjárhatóság létezik a kettő küszöbén. Az orvosi technika és újraélesztési módszerei, a testi létben tartás hatalmas lehetőségei kihívást jelentenek a természettudományoknak és a vallásoknak. Az orvostudomány a halál beálltát az agyműködés megszűnésével regisztrálja. A klinikai halál beálltától számított 5-10 percen belül még újjáéleszthető a beteg tartós agykárosodás nélkül, azután azonban már nem. Kóma, eszméletvesztés, ájulás, klinikai halál, új tartalmat kapnak az onnan visszatért, visszahozott emberek beszámolóiban. Az ún. halálközeli élményeket és tapasztalatokat nehéz értelmezni.

A meghalásról és a halálról és ezek élményeiről másként beszél az orvos, az ápoló, a családtag, és másként az, aki belülről éli át – a haldokló. A mai orvostudomány számtalan esetben újra életre tud kelteni olyan betegeket, akiknél a haldoklás folyamata már megkezdődött. Ezek közül a betegek közül néhányan elmondták élményeiket. Móra Ferenc novellája, Amikor én a mennyországban jártam címmel megindító művészi elbeszéléssel mutatja be, hogy a halál torkából olykor megdöbbentő visszaút is lehetséges.

Óvatosnak kell lennünk a szavakkal, amiket a halálos ágy mellett mondunk, nem tudjuk, hogy mennyit fog fel belőle a haldokló. Egy darabig együtt vagyunk vele, amíg lehet. Kísérjük. A legszentebb kísérés a csend, az imádság és a halk ének.

[[paginate]]

Teológiai reflexiók

Az egyház küldetése, hogy hirdesse az evangéliumot, és felkészítsen a meghalásra. Nekünk azonban csak dogmatikai igazságaink vannak a halál utáni feltámadásról, melyek tantételek formájában túlságosan távolinak tűnnek, ridegek és nem vigasztalnak. Készülni és készíteni másokat csak úgy lehet, ha van fogalmunk arról, hogy mire készülünk. Beszélnünk kell tehát a halálról és a meghalásról.

1.Feltámadás és halhatatlanság. Szathmáry Sándor a halálközeli élményekről szóló tanulmányában a feltámadás és halhatatlanság kérdését és viszonyát tárgyalja. A halhatatlanság a görögök filozófiai szótárából ismert, de ő más tartalmat ad a fogalomnak: „A halhatatlanság, vagyis az, hogy az élet nem semmisül meg és kontinuitás létezik a között, ami volt és a között, ami lesz, nem filozófiai, hanem keresztyén tartalommal töltendő meg, más szóval ez a feltámadás felől kap értelmet, nem pedig fordítva, a feltámadás kap a halhatatlanság felől értelmet. Jézus is ilyen értelemben kapcsolja össze a feltámadást és a halhatatlanságot: de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és Isten fiaivá lesznek, »mivel feltámadnak a halálból«” (Lk 20,35-36). A barthi teológiának azt a pontját, hogy az ember testestől-lelkestől megsemmisül a halálban és egy bizonyos nagy cezúra után jön a feltámadás, lehet bibliailag igazolni is, meg cáfolni is. Jézus önkijelentésére utalva az utóbbi mellett foglal állást. „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él, és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (Jn 11,25-26). „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Ha az örök élet már itt e testben elkezdődik, akkor értelmetlen volna egy „semmi-lét” vagy egy „várakozás” közbeiktatása.

A legszemléletesebb példa erre a kereszten függő lator, aki haldoklásában felismerte saját felelősségét bűnös életéért: „Mi ugyan jogosan [t.i. vagyunk ítélet alatt], mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.” Felismerte Isten közelségét, és hozzáfordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Luk 23, 41-43). Jézus nem ígért könnyelműen semmit. Csak azt ígérte, amit Isten ad. Az a gonosztevő Jézussal együtt egyenesen az Isten országába jutott egész élete minden gonosz tettével a háta mögött, utolsó órája egyetlen tiszta vágyával, hogy Jézus könyörülő szeretetét kérte. Nem volt késő. Mégis milyen átkozottul szörnyű felismerés lehetett neki, hogy rosszul élt, eltékozolta az időt, egész életidejét! Nekünk jó, ha megragadjuk, tartalommal töltjük meg az időt, ha keressük Istent. Nekünk jó, ha időben megtaláljuk, mert akkor ő vezet a még hátralévő időnkben az alkalmak felismeréséhez. Mert mégis van idő, egy idő van az örökkévaló Istennél: a ma, a most. Ezt ragadta meg Görgey Gábor Még ma című verse meglepő módon:

„Nem a szétfoszló álomsemmiben,
nem a vágy mézeskalácsországába jutva be,
nem a javulás labirintusán végigtapogatózva,
nem a kikövetkeztetett gondolatok szerint,
nem a mitikus áttételeken át,
nem az anyagmegmaradás elve alapján,
nem irodalmilag és nem jelképesen,
nem is jövőre és nem is holnap, hanem

még ma
velem leszel a paradicsomban."

A halhatatlanság szó egyébként Pál apostolnál így szerepel: „Ő mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad” (Rm 2,6-7). Krisztus halála és feltámadása által és a feltámadás reménységével a halál elveszíti ijesztő jellegét.

[[paginate]]

2.Hús-vér test és lelki test. Az egyszerű ember elképzelése, hogy abban kellene hinni, hogy ez a jelenlegi hús-vér test éled vissza a feltámadásban, ami pedig a sírban elrothad, a hamvasztásnál elég. Ez súlyos kételyeket támaszt a feltámadásba vetett hittel kapcsolatban. Tisztáznunk kell, hogy a feltámadás nem a jelenlegi testünk visszanyerése (termetével, hibáival, hiányosságaival, fogyatékaival, ahogyan született, netán később megrokkant), hogy ismét ugyanezt a hús-vér testet kapjuk meg, hanem ún. lelki testben történik. „Feltámadni annyi, mint Jézusba öltözni”, hiszen Jézus maga a feltámadás. A halálközeli élmények beszámolóiból az állapítható meg: „a személyiségem megmarad (ez a halhatatlanság bibliai értelme) és erre felölthetem Isten dicsőségét és Jézus gazdagságát. Ez a feltámadás” (Szathmáry S.).

A halállal szembesülés küzdelem. „Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk” (2Kor 5,4-5). Ez a testünk meg fog halni, hiszen „test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot” (1Kor 15,50).

A középkorig a halálról való gondolkodás természetes volt, nem félelmetes, sőt gyakran derűs ábrázolásokat láthatunk róla. A keresztény kultúra része volt, az élet velejárója, a túlvilági folytatás bizonyosságával beszéltek róla az emberek. Az élet e földi néhány évtizedből és a túlvilági üdvösségből állt. Nehezen elképzelhető már, mennyire valóságosnak, reálisnak, sőt kárpótlásnak vélték a szenvedéssel teli élet után a boldog véget. Ilyen az értelemben a túlvilág nem is volt természetfeletti.

Van olyan vélemény, vád a keresztyénséggel szemben, hogy a haláltól való félelemért és rettegésért az egyház a felelős, mivel a halált és az azt követő ítéletet és büntetést, a pokollal fenyegetést a riogatás eszközeként használta, hogy megtérésre vagy inkább egyházhűségre intsen. Nincs igazuk, mert sokkal ősibb ez a félelem az emberben. De igaz, hogy sokkal kevesebbszer idézzük Pál apostol vallomásait: „nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” (Fil 1,21). „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15, 54-57).

[[paginate]]

3.Hiszem a feltámadást. Varga László volt marosvásárhelyi lelkész rámutat arra, hogy az Apostoli Hitvallás latin fordításába elferdülve került a „test feltámadása”. A corpus latin szó a görög szóma jelentésével azonos, ez a lelki test. Az 1Kor 15 nem az anyagi, hús-vér testre mondja, hogy feltámad, hanem az alaktestre, vagy lelki testre, azaz az ember nem anyagi lényére. Ezért világosabb a Nicea-konstantinápolyi hitvallás szövege így: „Várjuk a holtak feltámadását.” Jó volna az Apostoli Hitvallást is helyesebben úgy mondani: „hiszem a feltámadást és az örök életet”.

Hiábavaló vállalkozás az Újszövetségből valamiféle mennyei menetrendet összeállítani. Megpróbálkoztak ezzel sokan, de hiába. Becsületesebb, ha ki merjük mondani: nem tudjuk, mi következik a meghalás után. Kétpólusú folyamat lesz? Egy azonnali személyes ítélet az egyes ember halála után, és majd később, Krisztus visszajövetelével az utolsó ítélet, amikor bekövetkezik a nagy helyreállítás? Vagy a kettő azonos, hiszen Istennél ez a dimenzió, az idő, nem lesz többé? Egy folyamatról van szó, melynek van kezdete, de a vége beláthatatlan…

Az egyház missziója ma

Korunk zűrzavaros eszmeáradatában meg kell találnunk a mai kérdésekre a mai szavakat. Honnan jöttünk? Hová megyünk? Kicsoda az ember? Kicsoda az Isten? Mi a megváltás? A Biblia nagy története, jelképei, metaforái választ adnak, de nekünk ma újra meg kell értenünk, hogy a kérdező, az egyháztól elszakadt embernek segítsünk élni és meghalni. Mert nemcsak a halálfélelem uralja, hanem az életfélelem, sokszor éppen az élet elől menekül a halálba. Aki a halállal szemben tagad, menekül, torzít és nem gyászol, annak segítsünk, mert élni sem tud teljes életet. Kimarad belőle az érzelem, önismeret, Istenismeret, a hit dimenziója. Újra át kell gondolnunk, hogyan tudunk vigasztalást nyújtani mi, megvigasztalt emberek, Isten népe.

A halál megrengeti a lelkünket. Mindent újra kell értelmezni. De szükségünk van nagy, lelki földrengésekre és megrázkódtatásra időnként ahhoz, hogy fejlődjünk. Akár szeretteink betegsége, halála miatt, akár azért, mert egyszerre ránk tör a szorongató bizonyosság, hogy véges ez a földi élet, fontossá is lesz a ma, felelősséget ébreszt bennünk. Azután viszont hitünk szerint jön az új, a valami egészen más: a kiteljesedés. Isten teljessége, a valódi Élet.  

Mi az értelme az életnek, ha a halállal mindennek vége? – kérdezhetjük. Izgalmasabb a kérdés, ha fordítva tesszük fel: Mi az értelme az életnek, ha a halállal nincs vége? A felelősség és a számadás az értelme.

[[paginate]]

Vigasztalás

Félünk a haláltól, az ismeretlentől, érthető, mégse félünk tőle, mert bízunk Istenben, hogy hozzá megyünk. Ebben a kettősségben élünk a halál valóságával mi, keresztyének. Óriási felszabadító erő ez. Jézus nem elméleteket adott, hanem odaadta a maga életét értünk Istennek. Küzdött – a görög szó jelentése szerint agonizált, haláltusát vívott –, átment a halálon, bizonyította, hogy lehet győzni szenvedéseink között Isten jelenlétében. Rábízta magát Istenre, és harmadnapon megmutatta magát, hogy ő él, van átjárás az élet és halál között.

A gyászban űr keletkezik, és ha ezt nem a munka, alkohol, drog, pótcselekvések, egy másik ember, hanem Jézus Krisztus tölti be, akkor megvigasztalódunk. A Szentlélek neve: Paraklétosz, Vigasztaló, Pártfogó. Isten Lelke betölt és elvezet minden igazságra.

A legszentebb gyászmunka és terápia az imádság. Nem az elhunytakért, hanem magunkért, a helyes emlékezésért, a megbocsátásért és a megbékélésért. Hisszük, hogy a mi felelősségünk, hogy mivé válunk a gyász és a veszteség élménye közben. Dolgozunk azon, hogy a múltból pozitív emlékeket gyűjtsünk, anélkül, hogy torzítanánk, szépítenénk. azokat. A cél a megbékélés a valósággal Isten vigasztalásával. A lecsöndesedett utómunka, a fájdalom fölülírása, átlényegítése imádságra, jótékony tettekre, mások segítésére, végül az egészséges elfogadás, szerettünk személyiségének beépítése az életünkbe. Az elrendezetlen kapcsolatokat is oda lehet adni, Istennel megbeszélni, vele rendezni.

[[paginate]]

Gyászunkban, összetörtségünkben tegyük magunkat Isten jelenlétébe, akkor élhetjük át vigasztalását, és azt, hogy nem olyan félelmetes a halál, egészen más. Benne élet van, Az örök élet nem homályos reménykedés, ami majd a halál után következik, hanem benne élünk. Nem távoli reménység, hanem most, itt e földi létünkben átélhető valóság. Minden igaz, mély imádsággal ebbe az élménybe, átélésbe léphetünk bele, átadjuk magunkat Istennek. Rövid időre, talán pillanatokra átélhetjük, hogy a Szentlélek fölemel, beemel Isten időtlen, örökkévalóságába. Ez a bizonyosság, üdvösségtudat az erő és békesség forrása a halállal szemben és a gyászban. Sőt, az örök élet fénye visszavetül minden más dolgunkra, állapotunkra és kapcsolatunkra is. „Keressétek az Urat!” Keressük, amíg színről-színre nem látjuk meg magunk is az ő teljességét. Isten eltölthet jóakaratával, kegyelmével, szeretetével és Lelkével a legmélyebb gyászunkban, sőt gyászunk örömre fordul közben.

„Ahogy a semmi kisimítja
az agónia árkait,
miként a vidék hófúvás után
lecsillapul, hazatalál,
valahogy úgy alakul, rendeződik
fokról-fokra ember és Isten,
pusztulás és születés párbeszéde.”

(Pilinszky János: Fokról-fokra)

Karsay Eszter

[[paginate]]

Irodalom:

Hampe, Johann Christoph: Hiszen meghalni egészen más (ford. Kiss Ilona és Szathmáry Sándor, Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya Budapest, 1993.)

meg van írva… blog (Pálfi Zsuzsanna2022.Jakab-Köves Gyopárka, Némethné Sz.Tóth Ildikó

Karsay Eszter: És velem ki törődik? (Kálvin Kiadó, 2020)

Kast, Verena: A gyász (Park Könyvkiadó, 2002)

Kübbler-Ross, Elisabeth: A halál, mint ragyogó kezdet (Bioenergetic Kft., 2006)

Kübbler-Ross, Elisabeth: A halál és a hozzá vezető út (Gondolat,1988)

Mácz István: Veletek sírok, hogy velem reméljetek (Szent Gellért Kiadó)

Polcz Alain: Együtt az eltávozottal (Jelenkor, 2005)

Zink, Jörg: Szent erőforrás (Kálvin Kiadó, 2005)