Fontos igazságot mondott ki Albert Gábor lezárult gazdag életműve utolsó kiadványának bevezetőjében: „Lényegét tekintve nemcsak a lírikus, de az író, végső soron az ’ember’ is csak önmagáról tud beszélni.” Ez alól senki sem kivétel. Hisz ha bármiről írunk, bármit nyilatkozunk, ábrázolunk vagy megjelenítünk, abban mindig mimagunk is benne vagyunk. Mert akár szándékosan, akár tudattalanul tesszük, saját szubjektivitásunkon keresztül, vagyis úgy ítéljük meg az élet különböző dolgait, szegmenseit, hogy a saját gondolatainkat, érzéseinket, eszményeinket is beleszőjük.  Még a valóságot ábrázoló szociográfus is: „Faluról felszármazott lévén pontosan tudtam, hogy például az 1959-es kádári szövetkezetesítés nem éppen úgy zajlott le, a parasztok nem éppen úgy fogadták, ahogy a fiatal írók szomorúan színvonaltalan Ébredés című antológiájának egyik (ha nem az egyetlen!) riport novellájának – később állami díjak garmadájával kitüntetett – írója, a kötetet szerkesztő Bölöni György lelkesedésétől kísérve világgá kürtölte. Persze tudtam, hogy a diktatúra jóindulatát csak ilyesféle (tudatosan hazug) írásokkal lehet kiérdemelni. Csakhogy a gyomrom ezt nem bírta elviselni.”

A hetvenes években valamelyest enyhült a közvetlen politikai nyomás. A „Magyarország felfedezése” sorozatnak akkor már több olyan kötete is megjelent, amelyeknek részleteiben olyan igazságok is kimondattak, amiket azelőtt – kényszerűen - szigorúan elhallgattak.

Baranyában, Somogyban járunk. Az író egy falusi lakodalom alkalmával határozza el, hogy megírja a sváb-magyar etnikum összebékülésének történetét. Az anyaggyűjtés egyszerűnek ígérkezett, de a valóság végül szomorú képet mutatott. Mert a szociográfia nem az elvontságok világában mozog, nem törvényszerűségeket fogalmaz meg, mint a szociológia, hanem konkrét, életszerű leírás, ezt a szembesítést pedig a diktatúra nem engedte meg. A megfélemlített adatközlők ilyen valótlanságokat mondtak: A Horthy-korszakban „keményen sanyargatták a népet, de utána jött a népidemokrácia, a szocializmus, és a téeszben minden megoldódott”. Az író minden arra irányuló igyekezete, hogy az igazság felé terelje a beszélgetést, hiábavalónak bizonyult, a megkérdezett parasztok csak „a régi szemináriumi nótát fújták”. A félelem nagyúr! Akár életre szóló is lehet.

Albert Gábor adatgyűjtéskor nagy ritkán ellenkező esetekkel is találkozott. Az Andrásfalvából Hidasra menekült református székelyek között akadtak néhányan, akik - Hegedűs Loránt református lelkész (később püspök) hathatós segítségével - nevük elhallgatása mellett hajlandóak voltak hányattatásaikról beszélni. Idővel lazult a szorítás, és 1983-ra elkészült a könyv (Emelt fővel). Melyben a bukovinai székelyek bátorsága megmutatta, hogy „a székelyek példáját követve a diktatúra múltán az egész magyarság képes lesz emelt fővel nézni a jövőbe”.

[[paginate]]

Az író az objektív világ felől halad fokozatosan befelé, a lélek univerzumába, ami a nyers valóság egyféle tükörképe, de korántsem teljesen azonos vele. Egyik tanulmányban például arra a kérdésre keresi a választ, milyen szerepe van, lehet a kultúrának az országimázs alakításában. Tudjuk, hogy az „imázsformálás” legtöbbször a propaganda foglya, a reklámok határterületén mozog.

Van-e valódi nemzetképünk? – kérdezi az író. Amire határozottan így válaszol: van. Mert ez sem nem reklám, sem nem áru. A nemzetkép „kollektív alkotás, közmegegyezés, lelkiállapot, öndefiníció”. Egy szellemi közösség legbenső ügye. A lényegek lényegét keresve még bennebb hatolunk a lélek birodalmában: Milyen a magyarság nemzetképe? Milyennek látjuk magunkat? Milyennek látjuk múltunkat? Van-e a nemzetnek önnön jövőjét is meghatározó jövőtudata?  Ez utóbbi akár a kérdések kérdése is lehet. Amire nem egyszerű a válasz:  „Meggyőződésem, hogy a Trianon legsúlyosabb ’átka’ nem a területvesztés volt, nem is az, hogy a magyar népesség egyharmada idegen uralom alá került, hanem az, hogy … a lelkekben is összeomlott az ország (kiemelés tőlem - szerk.). Amiről pedig nincs képünk, tervünk, azt felépíteni sem lehet. A két világháború közt ennek a lelki Magyarországnak a felépítéséhez hordta a követ – a külhoni kommunista emigráció rágalomhadjárata közben – Móricz Zsigmond éppúgy, mint Klebelsberg Kunó. Inkább több mint kevesebb eredménnyel, hogy aztán, ami a lelkekben felépült, azt a Moszkvából vezérelt kommunista rezsim marxista-leninista ideológiai hadjárata során 1948 után újra porig rombolja. A Kádár nevével jelölt rendszer pedig az addig megőrzött erkölcsi tőkét is elherdálta.”

Nos, ezt a mindig változó országképet a kultúra létével, megnyilvánulásaival alakítja, formálja. Az író nem azzal a szándékkal és elhatározással fog tollat, hogy országképet fog alakítani. Mindenki csak abban az irányban hathat, ami benne van. (Nem adhatok mást, csak mi lényegem – Lucifer.)

Tudjuk, hogy az életben a Gonosz is hat. A valóságban és a lelki térben éppen ez a harc, az egymásnak feszülő elképzelések, gondolatok, hitek, meggyőződések döntik el a mozgás irányát, az építést vagy rombolást. Mit kell tennie tehát a művésznek, bárkinek az országkép érdekében? Semmi mást, csak a kötelességét, hangzik a válasz. Az Ádámok és a Luciferek örök küzdelmében pedig a hit a legerősebb. „Minden nemzet olyan, amilyennek hittel el meri magát képzelni. Amilyennek tulajdon lelkében felépíti. Ezt az alkotó hitet kell felnövesztenünk.” Ezt az író hitvallásának is felfoghatjuk.

De tágítsuk tovább a kört, tekintsünk a nemzet egészére!

Sokszor hallottuk, halljuk még ma is, hogy nem szabad felhánytorgatnunk azt, ami az erdélyi és felvidéki magyarokkal történt. Mert ezzel csak rontunk a helyzetükön. Lehetséges következményeiben ez egy hazugságot jelentő féligazság. Mert lehet ugyan, hogy ideig-óráig rosszabb helyzetbe kerültek az erdélyi magyarok, de legalább érezték a feléjük nyújtott segítő kéz erős szorítását. És a tét nem csupán a határainkon kívül került nemzettest sorsa, tehát nemcsak a hozzávetőlegesen ötmilliónyi idegenbe vetett magyarság megmaradása, hanem az egész nemzet, az otthonélő tízmillió magyar erkölcsi léte, szellemi higiéniája, etnikai fennmaradása. „Amennyiben lemondunk róluk, amennyiben magukra hagyjuk őket, saját létünk jogosságát vonjuk kétségbe. Úgy is mondhatnám: saját létünk erkölcsi alapjait tesszük kérdésessé.” A németek egy pillanatig sem ismerték el, nyugodtak bele szétszakításukba! „A határainkon kívül élő magyarokkal való törődés tehát nem revizionizmus, nem sovinizmus, nem nosztalgia, nem szentimentális jótékonykodás, hanem az egyetemes magyarság létkérdése. /…/ Aki ezt nem ismeri fel, és nem ismeri el, az /…/ azon dolgozik, hogy az önérzetében és önértékelésében amúgy is erősen megzavart nemzet gerincét megroppantsa.” Azt, hogy „melyik párt képviseli hosszú távon a magyarság valódi érdekeit, abban a határon kívül élő magyarság kérdése az igazi vízválasztó. Ezt a kérdést nem szabad és nem lehet azzal elintéznünk, hogy az ő sorsuk alakulása egyedül rájuk tartozik, ez az ő saját ügyük”.

[[paginate]]

A Bécsben élő menekült magyarok nyolcvan százaléka erdélyi magyar volt. Akiket a 89-es román forradalom idején és utána reménykedve vagy kétségbeesve az erdélyi magyar kérdés foglalkoztatta leginkább. Faggatva őket, az otthoni szörnyű tapasztalataikról beszéltek, arról az együttélésről, amelyben az egymás iránti megbecsülésnek még a nyomai sem voltak felfedezhetőek, és ha ilyennel mégis találkoztak, az csak kivételnek volt tekinthető. „A románokkal nem lehet együtt élni, mert a románok őszinteségében, a magyarok iránti lojalitásában nem lehet, és soha nem is lehetett bízni. Amikor hittünk nekik, mi húztuk a rövidebbet…”  - fakadt ki belőlük a keserűség. Tapasztalatuk szerint az elkobzott erdélyi állami magyar iskolák visszaszerzése szinte kilátástalan, éppen azért kell nagyon nagy hangsúlyt fektetni az egyházi iskolákra. „Legelőször is vissza kell kérnünk az egyházi iskolákat.”

Albert Gábor precízen írja le a ’89-es kolozsvári véres eseményeket, a románok sunyiságát, kétarcúságát, a gyűlöletet, amit irántunk éreztek, velünk éreztettek. E sorok írója felelős szerkesztőként a Kolozsváron megjelenő Korunk folyóirat szerkesztőségének ablakából vegyes érzéssel figyelte a magyar élelmiszersegélyt szállító anyaországi konvojokat, miközben arra gondolt: milyen naivak is ezek az anyaországiak. Azt hiszik, hogy ezzel a szép gesztussal elérik, hogy a többségi románság keblére fogja ölelni az erdélyi magyarokat. Ugyanazokban a napokban szemtanúja volt annak a hátborzongató jelenetnek is, amikor egy mócvidéki férfi – miután megtudta, hogy az élelmiszert szállító kocsiból magyarországi vekniket kapott a hóna alá – a szemközti trolibusz megállójában hirtelen földhöz vágta, és két lábbal tiporta a testvéri szeretettel küldött adományt, s a trolira várakozók megrökönyödésére teli torokból ordította: „Nu-mi trebuie pita bozgoreasca!”. Vagyis: Nekem nem kell bozgor (az erdélyi magyarokat csúfolják így: hazátlannak) kenyér. (Tudva, hogy a fasiszta, zsidógyilkos diktátor Antonescunak Bukarestben szobrot állítottak, nem puszta fantazmagória feltételezni: nem sok idő múlva Ceausescunak, mint a nemzet nagy hősének is emléket fognak állítani.)

„Igen nagyot tévednek azok, és nagy rosszat tesznek nekünk – mondja az egyik emigráns bécsi székely atyafi -, akik azt mondják, hogy az erdélyieknek kell megmondaniuk, hogy mi történjék itt nálunk. Ha Budapest hallgat, elvesztünk.” Erdély sorsa nemcsak az erdélyieken múlik. Mint ahogy az anyaországiaké is függvénye annak, mi történik az erdélyi magyarsággal. „Nekünk erkölcsi kötelességünk – jelenti ki az író - segítséget nyújtani legalábbis abban, hogy megtalálhassák igazi hangjukat, hogy visszakapják képességüket a beszédre, azt a lehetőséget, hogy végre félelem nélkül fogalmazhassák meg igazi érdeküket”. Mert „a románok telepítéssel, jogtiprással, terrorral, fizikai erőszakkal, gyalázatosnál gyalázatosabb eszközökkel igyekeznek szellemileg megtörni, fizikailag megsemmisíteni a magyarságot. A nagyvilág legjobb esetben utólag sajnálkozik…”

A népellenes rendelkezések legfőbb célja a magyarság etnikai egységének megbontása volt. Így románosították el Kolozsvárt, így kényszerítették ki a magyar értelmiség egy részét a Regátba, Bukarestbe, iparosították (azaz: magyartalanították) Marosvásárhelyt. A legnagyobb tehertétel a román-magyar megbékélés és együttélés előtt szellemi kisebbrendűségi érzésük, amely meg-megújuló válságba sodorja a nemzetté szerveződő erdélyi románságot. Ennek legfőbb ellenszerét a magyarok megsemmisítésében látják.

[[paginate]]

A kötet második részét az íróval készített beszélgetések alkotják.

Az 1986-os emlékezetes írószövetségi beszéde után Albert Gábor sorsa a rendszerváltásig megpecsételődött. Mert ez a nyilatkozata felhívás volt az önismeretre és az önvizsgálatra, a múlttal való elszámolás fontosságára, annak szükségességére, hogy újjá kell építeni azt, amit a lelkekben leromboltak. „Politikai hitvallásom lényege, hogy egyetlen igazság van, ami hathat a társadalomra, ez pedig a példamutatás. Ez az alapja mindennek. Elsősorban a vezető értelmiségi rétegnek kellene példát mutatnia. Az alapképlet Jézus Krisztus mondása lehet: ’Én vagyok az út, az igazság és az élet’”. Aki az igazság útján jár, az az élet útján jár. Aki a nemzet, a közösség érdekében dolgozik, az az életet támogatja, aki ellene cselekszik, az a halál kultúráját.

Albert Gábor a rendszerváltó értelmiségiek közé tartozott. Azonban az értelmiségnek ez a része nem rendelkezett azzal a kapcsolattőkével és anyagi javakkal, amikkel az elmúlt rendszer a maga uralmát kiépítette. A velük szemben álló cinikusok tudták, hogy minden anyagi erő az ő kezükben van, és némi alakoskodással a hatalmat is visszaszerezhetik. A társadalom nagy többsége tájékozatlanul tántorgott. A társadalmi igazságosságért és emberi méltóságért küzdők egyetlen fegyvere a hit volt az erkölcs megtartó erejében. A rombolás erői tulajdonképpen a 2010-es választáson lepleződtek le. Remélhetőleg véglegesen.

A könyv a család igen fontos szerepét bizonyító beszélgetéssel zárul. A romboló erők a rendszerváltás óta mindent elkövettek, hogy a családot szétrombolják. Ez egyszersmind világtendencia, melyben a tőkés társaságok világuralmi akarata érvényesül.

Az író azzal a kétségtelen igazsággal zárja gondolatmenetét, hogy „jövőképre van szükség. Ha nincs jövőképünk, hiábavaló minden erőfeszítés”. Önmagukban kell felépítenünk, megfogalmaznunk, hogy milyennek szeretnénk látni azt az országot, amelyben érdemes élni, családot alapítani. Ebben pedig hinni kell. Mindezt olyan körülmények közt, amikor Európa önértékelési zavarokkal küszködik. Amikor olyan külső nyomás nehezedik az öreg kontinensre, hogy már-már képtelen önmagát vállalni. Az Európai Unió új alkotmányába nem merték belevenni a keresztény gyökerekre való utalást. Ez elképesztő! Ha Európa továbbra is ezen az úton halad, a görög-keresztény civilizáció pusztulása csak idő kérdése. Radikális változásra van szükség, másképp Európa összeroppan, mint az üres tojáshéj. Ez ellen mi magyarok is tehetünk, ez a feladatvállalás adhat értelmet tagságunknak.

Aniszi Kálmán