Reményik Sándor azon költőink egyike, akinek gondolat- és érzésvilágát Istenhez való viszonya és etnikai hovatartozásból adódó küldetéstudata alakította. A Reményik-líra ilyen irányú tanulmányozásakor a korszak politikai, szociokulturális viszonyait feltárva nyerhet valós értelmezést a költői mű.

Reményik lírája teljesen atipikus szubjektum és atipikus objektív környezet terméke. Világlátása, öröklött családi háttere, emberi elesettsége, testi gyengesége jelenti a szubjektum speciális voltát – az objektív körülmények pedig a korszak politikai, szociokulturális és etnokulturális viszonyai között a felfokozott magyarságféltés sajátos érzékenységével alakítják gondolat- és érzésvilágát. E tényezők kölcsönhatása révén teremtődött meg a transzcendencia iránti vággyal és magyarságféltéssel átszőtt költői küldetéstudatra épülő eszmetörténeti egység, mely Reményik Sándor költészetének egyik jellegzetessége.

Élethelyzete, saját hagyományihoz való kötődése, valamint más anyanyelvi kultúrákkal való együttélési szándéka alakítja identitástudatát: a költő a megváltozott politikai körülmények hatására kezdeményezi az interkulturális párbeszéd megvalósítását, a rossz kulturális közérzet pozitívra változtatását. Ezt az új identitásfogalmat nevezi Papp Endre „kettős spirál”-nak, mely szerint az „identitás szüntelen párbeszédet feltételez saját hagyományunkkal, ugyanakkor más anyanyelvi kultúrákkal is. Meglévő azonosságtudatunk axiómájára támaszkodva belépünk a kommunikációs aktusba, s új benyomásokkal gazdagodva értjük újra magunkat benne”.[1]

[[paginate]]

Reményik számára édesapja megteremtette a gondtalan élethez szükséges feltételeket, megerősítette benne a szabálytiszteletet, a megalkuvást nem ismerő elkötelezettséget, amely a költő lírájában éppúgy, mint publicisztikai jellegű írásaiban etikai következetességgel, formahűséggel, formafegyelemmel párosult. Így vall erről 1927 januárjában írt, Az építész fia című verse:

Való igaz: mindig volt alapom
A mélybe ástam szigorú falat.

Úgy hágtam emeletről- emeletre,
S szerettem a nagy, nemes vonalat.[2]

A költő életútjának ismeretében az is nyilvánvaló, hogy az apai örökség mellett anyja lelki alkatából hozományként kapja a melankóliát, a depresszióra való hajlamot.

Makkai Sándor Reményikkel folytatott levelezéséből képet kaphatunk a költő világnézeti hátteréről, filozófiai meggyőződéséről. Így ír Makkainak 1917. május 4-én Kolozsvárról: „Én hiszem, mert érzem, hogy a lét relativitásai minden perc sötét figyelmeztetésével szorítnak valami menedékhely, valami végső asylum, valami abszolút felé.[…] Nekem a művészet mint narkotikum kell, nem mint izgatószer”.[3]

Reményik Sándor mindennapi tevékenységének középpontjában a költészet állt, melynek művelését élete fő céljának, hivatásának tekintette. Ahhoz, hogy predesztinálva érezte magát az önként vállalt, magányos prófétai szerepkör betöltésére, tudatosan kellett egy maga teremtette élethelyzetben kiteljesednie, és hinnie kellett abban, hogy sorsa így rendeltetett.

Hogy ne lehessek soha senkié,
És ne lehessen enyém senki se,
és legyek mégis a mindenkié…[4]

A küldetés vállalásához történelmi érzékre van szükség, különféle tényezők együttműködésének felismerésére, a felismert kapcsolatok jelentőségének belátására: tisztánlátásra és arra a kivételes adottságra, amely a természetes önzés mértékét a mások iránt érzett kötelességgel szemben alárendelt pozícióba tudja helyezni.[5] Mi lehet vajon e magárra vállalt, az „ember trgédiájá”-t átélő sors mögött? Mi lehet az a hajtóerő, amely ezt az utat választatja vele? Az utat, amely a maga számára gyötrelem, másoknak út, Istennek pedig dicsőség?

[[paginate]]

Tavaszy Sándor a költőt folyamatos belső küzdelmében jelenítette meg: „az volt az ő legnagyobb fájdalma, hogy gondolatai nem ölthettek testet, szemléletei és cselekvő erői nem jutottak el a tettek határáig”.[6] Reményik az Erdélyben maradást a maga számára egyszerűen kötelezővé tette, s ez a felfokozott erdélyi öntudat munkált benne más emberekhez fűződő viszonyában is.

Reményik szándéka nem az volt, hogy merész líraelméleti újításokkal álljon elő, hanem az, hogy a hagyományok átörökítőjeként a maga összetéveszthetetlen hangján szólaltassa meg a transzcendens létezést, valamint a nemzettudatunkat egyedi módon gazdagító gondolat- és érzésvilágát. És ha már a magánéleti boldogság nem juthatott osztályrészül, a másokért vállalt küldetéstudat teljesítette ki letét. Költészete időnként túlfűtött retorikájával, esetenként gondolati sztereotípiáival is nem pusztán a született költő tehetségének és a későbbi pallérozottságának köszönhető, hanem annak is, hogy milyen fogékonysággal és érzékenységgel reagált lírájában mindarra, ami korábban történt.

Hol találkozik a költő transzcendens élményvilága és magyarságtudata? Egészen pontosan ott, abban a spirituális szférában, melyben emberileg kiteljesedett és amelyben költői arculata is egyedivé válhatott: az elveszett Paradicsomban, az elveszett Erdélyben. Végvári versek című kötetében olvasható Nyugodt vagyok című versében még bátran szembenéz a kihívással:

Nyugodt vagyok,
Jöhet akármi sors: készen talál,
S nem egyedül talál:
Mögöttem egy megbántott nemzet áll.[7]

[[paginate]]

A harcos hangvétel azonban hamarosan átvált a tőle megszokott filozofikus-kontemplatív beszédmódba. A nemzeti öntudatban a hagyományos elképzelések szerint lenni kellene harckészségnek, cselekvésre ösztönző erőnek. Ám Reményik szerint az erdélyi magyarság öntudata más jellegű.

Első kötetében, a Fagyöngyökben (1918) az erdélyi gondolat elsősorban még a természet esztétikumában jelenik meg. A Petőfi-hangvételt idéző Végvári versek (1918-1921) néhány évvel később elemi erővel szólalnak meg. A műhelyből (1924) című kötetben már a determináltságát, sorsát vállaló ember hangja szólal meg.

A kötelességvállalás, mint a küldetéstudat attribútuma Reményik Sándor életművében legtisztábban A műhelyből című kötetben szólal meg.

Kötelesség: Te mázsás Kanti szó!
Élőnek élet elixirje vagy,
A haldoklónak is - injekció.
Kötelesség, Te mázsás Kanti szó
Csak Te ne hagyj el, te maradj velem,
Áltass, hogy tennem kell, amit teszek.[8

A kötetben „a saját lelkét rendeli egy kínokban és gyönyörökben égő, önmagát tépő és vádoló, saját sebeiben elmélyedő és maga-magát felszakító, szemléltető áldozattá”.[9]

Reményik a Pásztortűzben megjelent cikkében hangsúlyozza, hogy „a célok által világosan meghatározott szellemi tevékenység már politikai tevékenység”.[10]A művészi alkotásnak pozitív erőforrásból kell táplálkoznia, megfelelő rendező elvek alapján: ez a teremtő elv tud formát adni a gondolatok megjelenítésének. Az igazi erőforrás a művészet, mely mindig „egészséges”, és amelyben a költő megtalálja önmagát, még akkor is ha „a sors erőtlen játékszerré tette őt”.[11]

[[paginate]]

A műhelyből című kötetben számos vers ad hangot a szolgálat és a szerepvállalás fontosságának. A Mindennapi kenyér című versben például ezt olvashatjuk:

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek tudom. Kellek nap-nap után.[12]

Reményik Sándor romantikus pátoszú küldetésvállalása igazán akkor érthető, ha ezt párhuzamosan vizsgáljuk az újonnan szerveződő erdélyi irodalomban betöltött szerepével. Reményik a „jobbik énje tiszta lángja” akart lenni, ami „ott ég mindenki asztalán”. Az elkötelezettség intenciója jelenik meg többek között a Gát című versében, mely erkölcsi célzattal rajzol parabolikus ívet.

Állok – és nem ingat semmi csáb.
Se gúny, se gyűlölet, se szeretet.
Én végigjátszom ezt a szerepet.[13]

Reményik mindvégig kiállt a keresztyén credo és az erdélyi magyarság sorskérdéseinek felvállalása mellett. Azok a filozófusok és filozófiai munkák, melyekkel a költő stúdiumai során találkozott, költészetére is számottevő hatást tettek. Magára nézve kötelezőnek érezte Kant filozófiájának azt a megállapítását, amely szerint az erkölcsi törvény jelentősége éppen abban rejlik, hogy vágyainkon és hajlamainkon felülkerekedve képesek vagyunk tisztán morális ösztönzésre cselekedni. Ez a kategorikus imperatívusz olyan erkölcsi parancs, melyet az emberi akarattól független erő határoz meg. Reményik a szabadságot kanti értelemben, e felelősség törvényének jegyében képzelte el.

A törpeségem csupán az enyém
S velem hanyatlik el,
De ezreket emel
A végtelenbe zengő költemény.[14]

Reményik Sándor Somló Bódog jogbölcseleti óráin az újkantiánus Böhm Károly fejtegetéseiben ismerte meg a szabadság eszmetörténeti megalapozhatóságát.[15] Eszerint azért kell szabadnak lenni, hogy a kötelességek teljesíthetők legyenek. Böhm eszmetörténeti tájékozottsága, szellemi attitűdje jól kapcsolódott az énközpontú, humanista valláskritikához, ugyanis az „ami az embert fizikai, érzéki létében érinti, önmagát, mint szellem kifejezi, és megjelenik a világban, mint önmagának célja”[16]: „önérték”.[17] Böhm és Reményik egyetértettek abban, hogy a küldetést teljesítő költőnek – akárcsak a filozófusnak –, nem családja és barátai sorsáért kell aggódnia, hanem az igazságért kell küzdenie. Nem újkeletű ez az álláspont, már Epiktétosz is hangsúlyozta, hogy az olyan ember, akinek küldetése van, éljen nőtlenül, hivatásának.[18]

[[paginate]]

Bölcseleti érvekkel könnyebb megérteni, miért képes Reményik mellőzni az egyéni boldogságot, miért tudja szenvedélyesen hangsúlyozni, hogy kötelességét csak annak a szabadságnak a birtokában teljesítheti, amely mentes a személyekhez köthető elkötelezettségektől: hogy nincs szüksége a magánélet mikrovilágára, melyben nem tudja lényét a közösség érdekeiért mozgósítani.. Egyéni elhivatottsága tudatos sorsvállalás, tanúságtétel, cselekvésre ösztönzés, miként Hangszerek című dinamikus versében olvashatjuk:

Van költő, kinek lelke kürt,
És riadót az idő fúj bele,
És hangját szikla-lelkek verik vissza
És hangjával egy ország lesz tele,
Van költő, kinek lelke hegedű.[19]

További mérlegelést igényel, hogy a költő életében keletkezett hiátus betöltésére a tiszta ész miként tudta az akaratot úgy motiválni, hogy prófétai küldetését tekintse élete primordális vezérelvének. Az önszeretet is lehet önzés nélküli kötelesség, amely úgy motivál a feladatok teljesítésében, hogy egyidejűleg alkalmasak legyünk mások szolgálatára is, tehát páratlan szeretetre szólít fel minden ember iránt.[20] Elkötelezettséget vállaló, vallomásos sorai költői állásfoglalását tükrözik Mi marad meg? című versében:

A hivatottak sokan vannak,
A választottak kevesen
Egy ügyet védtem az utolsó csepp vérig,
Mit érdekelnek korok, emberek.
S hogy meddig emlegetik nevemet,
És meddig élek énekesek ajkán.[21]

Reményik Sándor küldetését olyan kötelességnek tekinti, amely az erkölcsiség imperatívusza,[22] és úgy vállalja ezt a küldetést, mint Krisztus a keresztet, melyet az Atya akaratából vitt. Az önként vállalt szenvedés még hitelesebbé teszi a küldetéses elkötelezettséget: Én nem rettegek kegyetlen kezétől / A megtermékenyítő fájdalomnak.[23]

A kanti megállapítás afficiálja Reményik egész gondolatmenetét: a küldetés teljesítésének útja vezet el Istenhez, aki a legfőbb jó megtestesítője, aki a priori létezik, és nem más okok idézték elő. Reményik transzcendencia iránti belső szükséglete és nemzetféltő küldetéstudata egyazon szellemi és lelki térből ered.

[[paginate]]

A költő introspektív, lelki ember, aki önvizsgálattal folyamatos analízist, önértékelést végez, ám eszközei csak a szellemi szférában vannak a birtokában: lelki-spirituális adottságai ugyanis nem esnek egybe a külső feltételekkel.[24] A Reményik költészetére az erdélyi magyar lírán belül különös figyelmet fordító Babits Mihály úgy gondolta, hogy a magányosság terhének viselése manifesztálódik az alkotói tudatban, így a költő önmegvalósítása nem a magánélet harmóniájában keresendő: „a költő szerelmei igen gyakran inkább csak szeretkezések, vagy a másik végletben intellektuális barátságok”.[25]

Reményik alapvető egzisztenciális élményei – elhivatottság-tudatának kiemelésével – alárendelt szerepet kapnak az önteremtésben, sorsának, életútjának követésében. „Várom, hadd jöjjön ihlet és erő”[…], „Emeljen föl a vihar vállain”-  hangoztatja a Fák alatt szélzúgásban című versének sodró lendületű soraiban. A haza iránti elkötelezettségének olyan formája ez, amely a meggyőződés, a helyes döntés boldogító érzését percepiálja.

Egy ügyet védtem utolsó:
Mit érdekelnek korok, emberek,
S hogy meddig emlegetik nevemet,
És meddig élek énekesek ajkán,
Ha földi parttól eloldódott sajkám?
Ha így éltem, ha így alkottam én:
Beiktatódott ez a költemény
A világ örök fundamentumába,
Isten szívébe és önnönmagába.
S nincs, ami onnan kitépje, kivágja.[26]

„Az erdélyi költő erkölcsi megigazulását és keresztyén testvériséget hirdető költészete nagyjából olyan ívet jár be, amelynek az Evangélium és az Apokalipszis jelöli ki a vonalat.”[27]

Mindezeket összegezve elmondható, hogy Reményik Sándor úgy szól a traumatizált magyarsághoz, hogy egyértelműen konstituálja szellemi önazonosságát. Alkotása egyidejűleg önalkotás is, melyben „magányos gyertyaszálként” is képes arra, hogy világosságot vigyen a világba.

Csontos Márta