forrás: nullahategy.hu

 

Kisgyerekkoromtól a zenével, a zenében nőttem fel. Zongoratanárommal álltam egyszer a Zeneakadémia aulájában, 7-8 év körül lehettem, és elment mellettünk A Kocsis.

Olyan áhítattal ejtették ki a nevét, hogy én egy óriást láttam elsuhanni. Szóval ő az, aki az én kedves Bartókomat a legjobban tudja zongorázni… Bár nem volt túl hosszú lobonca, nekem mégis Sámson képe ugrott be a Bibliából. A gyermek istentiszteleteken Sámson volt nekem A Kocsis. Úgy képzeltem, hogy a zongora úgy tartozik hozzá, mint Sámsonhoz a haja, és abban van az ereje, hogy senki más nem érti úgy a nagy fekete hangszer titkait, mint ő, senki más nem érti úgy Bartók dallamait, mint ő.

[[paginate]]

Talán az iránta való rajongás is közrejátszott abban, hogy Bartókot szerettem legjobban gyakorolni, tanulni, majd végzős Zeneakadémistaként nem is volt kérdés, hogy Bartók szerepelni fogom a diplomakoncertemen. Az Ady-dalokat énekeltem, és úgy adódott, hogy erről A Kocsis is tudomást szerzett. Elmentem hozzá, hogy meghallgassa. Miután legendák keringtek róla, nem csupán az Alma Mater folyosóin, hanem a Körúton is, végtelen izgatottsággal, a nagy találkozásra készülve mentem a Mesterhez. Rendkívül kedves volt, és megígérte, hogy a Bartók Új Sorozatban gondol majd rám.

Idén tavasszal aztán meg is egyeztünk, hogy együtt vesszük fel a Bartók dalokat, amire már sajnos nem került sor… Sámson elment, és elment vele egy egész építmény…

De ne szaladjak ennyire előre.

Ki is volt ez a furcsa, senki máshoz nem hasonlítható, öntörvényű, ezer tehetséggel megáldott (vagy megvert?) ember? Most, hogy elment közülünk, rájöttem, hogy gyermekkori hasonlatom mennyire találó.

Sámson egy rendkívüli erejű ember volt, az utolsó nagy bíra. A Kocsis is rendkívüli ember volt, és ha úgy tetszik, nagy bíra, vagy próféta.

Kocsis Zoltán, kétszeres Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas karmester, zongoraművész és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója, érdemes és kiváló művész. Ez a lexikon-szerű meghatározás. És ki állt a meghatározás mögött?

Egy zongorazseni, aki 3 évesen már játszott a fekete-fehér billentyűkön, aki 18 évesen már nemzetközi ismeretséget szerzett, 25 évesen már a legnagyobb Állami Díjat is megkapta, és meg is érdemelte. Akkor már egy egész világ ünnepelte. Őt azonban ez az ünneplés nem izgatta. Csak a zene érdekelte, és az, hogy hitelesen adja vissza a zeneszerzők ihletett gondolatait. Úgy tudott játszani a zongorán, hogy az ember azt érezte, az Isten az ő ujjait használja, hogy szóljon hozzánk.

Próféták, bírák szerepe az Ószövetségben és a 20-21. században ugyanaz. Istenhez vezetni a népet, felhívni a figyelmet az eltévelyedésre. S megint eszembe jut Sámson, aki nem népvezér típus volt, inkább magányos hős, aki önállóan harcolt. Nem bujtogatott senkit felkelésre, viszont mindent, amit tett, azt népéért, és Istenéért tette. Hatalmas erejű ember, aki néha olyan, mint egy pajkos, rakoncátlan kölyök. Isten kiválasztott gyermeke, akiben az Úr Lelke volt… és már nem is tudom, hogy épp Sámsonról vagy A Kocsisról beszélek.

Hiszen A Kocsis is rettenthetetlen, az Igazáért és az Igazságért kiálló óriás alak, aki olyan kivételes adottságokkal és küldetéssel élt, amilyet százévente egyet küld az Isten.

[[paginate]]

És a sok talentumával sosem élt vissza. Mindig, minden percben kamatoztatta. Sosem vette félvállról. A legdöbbenetesebb számomra az volt, mikor az alábbi sorokat olvastam Találkozásaim Szvjatoszlav Richterrel című írásából:

„Jómagam eléggé letaglózva ballagtam haza, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezek után érdemes-e egyáltalán leülnöm a zongorához ‒ hiszen nálam az önmarcangoló korszak éppen ekkor kezdődött. Aztán mégis az inspiráció és ‒ nem utolsó sorban ‒ a befektetett munka eredményességébe vetett hit, a felelősségérzet nélkülözhetetlenségének felismerése győzött. Richter játéka tudatosította bennem, amit azelőtt csak sejtettem: ha hivatásomat igazán komolyan akarom venni, egyáltalán nem lesz könnyű a dolgom. A gyakorlás messze több mint mindennapi tevékenység. A gyakorlás életforma.”

Meglepett, hogy egy ilyen korszakalkotó zseninek is lehetett önmarcangoló korszaka, hogy micsoda alázat, micsoda munka, micsoda emberfeletti hit élt benne! Aztán egyszer megfogalmaztam magamban, hogy úgy szeretnék prédikálni, és úgy szeretném szólni Isten igéjét, ahogy A Kocsis zongorázni tud. Ott ugyanis ő megszűnt létezni, csatornává vált, és rajta keresztül áramlott a Zene.

Talán egyetlen egy volt, amivel visszaélt, és ez az emberi testének teherbírása, de egyetlen emberi test nem is képes elbírni ekkora lelket, ennyi adottságot. Sok ember helyett kapott, és ezért sok ember helyett is dolgozott, megállás nélkül, mert tudta, hogy vissza kell adnia. Tudta, hogy Isten ajándékai nem rejtegethetőek.

Négy évvel ezelőtt életmentő műtét után maradt még közöttünk, de a tempón akkor sem csökkentett. Talán még gyorsabban szerette volna nekünk adni azt a sok tudást, gondolatot, zenét, amit magában hordozott. Sosem a siker érdekelte, mert már a taps alatt a következő feladat foglalkoztatta. A taps számára fölösleges időhúzás volt, ami elvette az időt az újabb értékes mondanivalóktól.

Olyan maximalizmust tanulhattunk tőle, ami iránytű lehetett, hogy hogyan érdemes.

Mindig újra, többre és jobbra törekedett. Karmesterként, zeneszerzőként, zenetudósként, kritikusként is kiváló volt. Modern polihisztor. A kérlelhetetlen muzsikus határtalan érzékenysége a védtelenek támogatásában is megmutatkozott, hiszen a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat fő támogatója volt.

Ő mondta példaképéről, Bartókról, hogy „teli poggyásszal ment el”, és most szinte napra pontosan ugyanannyit élve, ő maga is teli poggyásszal ment a nagy Idol után. Sámson halálával összedőlt egy építmény, A Kocsis halálával egy értékadó és értékmérő „palota” veszett el.

Zenészként az örökséget, amit kaptam tőle, úgy őrizhetem méltó módon, hogy olyan maximalizmussal készülök előadásaimra, ahogy azt tőle tanultam. Lelkészként pedig úgy, ha Isten méltó szócsövévé válok, ahogy ő vált a muzsika élő csatornájává.

Kun Ágnes Anna