„Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7)

Amikor ezt az igeverset újra és újra elolvasom, nem tudok nem gondolni Augustinusra, az ókeresztyén kor egyik legjelentősebb alakjára. Elsőként A szentek eleve elrendeléséről című válaszlevele (könyve) jut eszembe, amelynek a kiemelt idézet egyik hangsúlyos igéje, másodszor pedig A keresztény tanításról írott könyve. Miért? Mert az előbbi írás az idézetet az üdvösséggel hozza összefüggésbe, az utóbbi Pál apostol ékesszólására mutat rá. És itt jól láthatjuk a retorika egyik elemét, amelyről Quintilianus is ír, ez pedig a kérdés, kérdezősködés mint a szónoklat egyik eszköze. „Mindkettőt használjuk különbség nélkül, mégis az utóbbit általában érdeklődésre, az előbbit pedig bizonyításra használjuk” (Szónoklattan 9.2.6.). A „Mid van, amit nem kaptál?” pontosan ilyen, azaz költői kérdés, amely épp azt hangsúlyozza, hogy minden ajándék. Ez adja meg azt az üzenetet, amelyen érdemes ismételten elgondolkodni. De mielőtt továbbmennénk, térjünk vissza ahhoz a szövegkörnyezethez, amelyhez illeszkedik, de úgy is fogalmazhatunk, amelynek okozata.

Ahhoz, hogy a megfelelő összefüggéseket kellően lássuk, vissza kell menni a levél harmadik részéhez. A korinthusi gyülekezetben irigység és viszály támadt. Ennek oka a pártoskodás, a szolgálókhoz kötődő helytelen és túlzott ragaszkodás, amely annak bizonyítéka, hogy még nem lelki, hanem nagyon is testi emberek voltak. Pál szemükre veti: „Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e?” (1Kor 3,4). Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? – teszi föl a kérdést. Majd hozzáteszi, ők csupán szolgák, mégpedig aszerint szolgálnak, ahogy az Úr adta nekik. Vagyis azt a kérdést veti föl, és a továbbiakban e mentén halad, hogy miként lehet az, hogy pártoskodnak, hiszen mindketten, ő és Apollós, Isten ajándékát adják tovább. Pál nem húzza ki magát, mert elkötelezett, személyéhez ragaszkodó követői vannak. Sőt, tiltakozik. És ezen a ponton az ajándék, és a mögötte lévő Ajándékozó kerül centrumba. Ez a „megadta nekik” gondolat tér vissza a kiemelt igevers központi kérdésében: „Mid van, amit nem kaptál?”. Pál, mint jó rétor, a költői kérdést alkalmazza, hogy a dolgok lényegére irányítsa a figyelmet. A kérdés azonban – ahogy azt már leszögeztük – egyértelmű, félreérthetetlen kijelentés, de akár tételmondatnak is tekinthetjük. Minden, amink van – legyen az lelki, szellemi, anyagi vagy kapcsolati stb.–, kaptuk. Vagyis Pál önmagukról az Ajándékozóra és az ajándékra teszi a legfőbb hangsúlyt. És ebből következik a tényleges, a válaszra váró kérdés: Ha kaptuk, miért dicsekszünk? Miért gondoljuk, hogy nekünk igenis van mivel kérkedni? Az Ige azonban a bizonyító kérdéssel egyben túllép a konkrét szituáción, és általánosan érvényes igeként is értelmezhető. Erre egyik példa a már említett eleve elrendelésről szóló írás, de idesorolhatjuk Kálvin Cyprianusra történő hivatkozását is: „semmivel se dicsekedjünk, mert semmi sem a miénk”.

[[paginate]]

A kérdés egyes gyülekezetekre alkalmazva ma is aktuális. El kell ismerni, olykor bennünket is hasonló jelenségek vesznek körül. Sajnos az egyházban még ma is előfordul, hogy szolgálókhoz görcsösen ragaszkodó közösségek alakulnak ki. Egyfajta személyi kultusz jön létre – legtöbbször a kultusz alanyának akarata ellenére –, de ez nem a cultus Dei, bár sokan akaratlanul már-már ezzel tévesztik össze. Még dicsekszenek is, hogy ők csak azt a bizonyos igehirdetőt hallgatják, és szinte érdemnek tekintik, hogy más szolgálatát kizárják életükből. Ennek a túlzott kapcsolódásnak egyik rendkívül szomorú esete, amikor a lelkész nyugdíjba megy, és a gyülekezet egyes tagjai követik őt új lakhelyére, bibliakörös alkalmakat tartanak, miközben a gyülekezeti aktivitásuk erősen csökken, vagy akár meg is szűnik. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az ilyen és ehhez hasonlók sajnos nem tudnak önmérsékletet tanúsítani, és mint lelkileg nagykorúak, Isten adományát látni mindenben. Pedig az apostol egyértelművé teszi: „senki se kérkedjék az egyik tanítóval, a másikat megvetve” (1Kor 4,6).

Az egyén életére ugyancsak érvényes a kérdés: „Mid van, amit nem kaptál?”. Egyik vasárnapi családi összejövetel után messengeren két képet kaptam. Az elsőn egy egyszerűen megterített asztal körül imádkozó, hálát adó család volt ábrázolva, a másikon egy gazdagon megrakott asztal körül ülő okostelefont nyomogató szülők és gyerekek. Az első képhez fűzött kommentek többsége döbbenetes volt annak ellenére, hogy az ember nincs túlzott reményekkel a társadalom lelki állapotáról. Íme egy: „Nem köszönetet mondani egy kitalált alkotónak az ételért, aminek semmi köze az elkészítéséhez vagy a beszerzéséhez, a megfelelő válasz…”. A keresztyének számára a hálaadás természetes, hiszen „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1,17). De a kérdés mégis fölmerül. Vajon tudunk-e mindenért hálát adni? Sajnos bennünket sem kímél a kísértés, sok minden természetessé válik, amink van, azt a magunk érdemének tulajdonítjuk, mintha a dolgok megléte kizárólag tőlünk függne. Sokszor csak gürcölünk, rohangálunk, de nem imádkozunk, vagy ha mégis, felületesen, és ami igazán hiányzik, nincs hálaima. És észre sem vesszük, hogy ezzel azt a szemléletet juttatjuk kifejezésre, hogy Isten nélkül is képesek vagyunk a megvalósításra, a célok elérésére, és ha sikerül, büszkék vagyunk magunkra, mintha kizárólag nekünk lenne köszönhető. Pedig nem.

[[paginate]]

De Isten az övéinek még ennél is többet ad. És ezen a ponton szeretnék Augustinushoz visszatérni. A levél érvelésében ez az ige kulcsfontosságú. Teljes meggyőződéssel vallja, hangsúlyozza, hogy az üdvözülés eszközeit, sőt magát az üdvösséget is Isten adja. Figyeljük meg a következő két idézetet. „Tehát az emberi természet sajátja a képesség a hitre vagy a szeretetre, de az, hogy a hit vagy a szeretet meglegyen bennünk, a hívőknek adott kegyelemből van. /…/ Nem azért, mert a hit vagy a hitetlenség nem az emberi akarat választásában áll, hanem azért, mert az akaratot Isten készíti elő a kiválasztásban.” (5.10.) Bizonyára ismerős az a kijelentés: az én hitem, az én akaratom. Én döntöttem. Ezzel viszont nem ismerjük el Isten kegyelmét. Pál apostol világosan rámutat, hogy nincs „és”, csak „vagy”. „…ha pedig kegyelemből van, akkor nem cselekedetekből, különben a kegyelem nem volna kegyelem” (Róm 11,6).

Mindez azonban nem kényszerít bennünket passzivitásra – az apostolnak sem ez a szándéka –, bár kétségtelen, hogy Isten előkészítő munkája a meghatározó. A „Mid van, amit nem kaptál?” szembesítés, kijelentés, felszólításként is értelmezhető, vagyis reformációra, átgondolásra ösztönöz. Sőt nemcsak szembesít, parancsot is ad, akárcsak a Róm 12,2: „változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes”. Pál apostolnál a két ige tökéletes összhangban van.

Befejezésül egy applikációs lehetőségre, igei üzenetre szeretnék még rámutatni. A választott nép, akárhányszor katasztrófába sodorta magát, a megoldás mindig Istentől jött. Az egyház maga is sokszor került válságba a történelem során. De Isten könyörületes volt. Ennek az irgalomnak volt jele a reformáció. A reformátorok csak eszközök voltak, ahogy Pál és Apollós.  Isten lehajolt, és megújulást adott. Igen, mi, protestánsok, a történelem Urának megajándékozottai vagyunk. Ez azonban kötelességet ró ránk, hűséggel őriznünk kell mindazt, amit Istentől kaptunk.

Adja Isten, hogy minél több dologban megláthassuk az Ő ajándékát, mert valóban semmink sincs, amit ne kaptunk volna! Ámen.

Apostagi Zoltán