Indítsuk ezt az ismertetőt  Antoine de Saint-Exupéry  igaz-szép gondolatával: „Ha nincs minden kő a helyén, akkor nincs templom. És ha minden kő a helyén van, és a templomot szolgálja, akkor meg csupán a belőlük születő csend s a templomban születő imádság számít”.

És feltétel nélkül azonosuljunk a szerzőnek azzal a megállapításával, hogy minden olvasó fejében él valamilyen elképzelés a honfoglaló magyarság vallásosságáról, Magyarország kora Árpád-kori történelméről, és a hazai kereszténység történetéről. Amit döntően befolyásol a régészeink, a történészeink és a művészettörténészeink által kialakított kép. Ám az íróban komoly kételyek merültek fel a kora Árpád-kori történelem „hivatalos” verziójával szemben, amit számos tényező figyelembe vételével korrigálni, helyreigazítani kíván.

Még nem tudhatni mennyi munkát kíván szentelni e becses szándék valóra váltására, de, íme, ebben a kötetben Északkelet és a Tisza-völgye körtemplomairól, rotundáiról szerezhetünk érdekfeszítő ismereteket, amihez két gömöri körtemplomot, egy erdélyi (kolozsmonostori) és egy dunántúli épületet is csatolt.

Nem szokványos, ám annál rokonszenvesebb a kutató ama döntése, hogy kizárólag emberléptékű templomokkal kíván foglalkozni: „Számomra ezek a szakrálisan ’intim’ terek Isten valódi házai, nem a gótikus katedrálisok vagy a még későbbi korok hivalkodó alkotásai. Kis falusi templomainkat /…/ akkorára építették, hogy a hívek betöltsék őket”.

Németh Zsolt feltett szándéka kimozdítani „Árpád-kori templomaink kutatását abból a szűk mederből, ahol a magyar régészet jelenleg tartja. Kitartó munkával igyekszik felderíteni valódi történelmünket. A helyes kép kialakításához mindenképpen figyelembe kell venni azt is – jegyzi meg az író -, hogy az Árpád-kor emberének mentalitása és világlátása jelentősen eltért a mienktől. Feltétlenül tudomásul kell venni továbbá, hogy ezek a szakrális építmények közvetítő szerepet töltöttek/töltenek be „a fizikai és a metafizikai világ között”.  Éppen ezért a ma emberének ki kell lépnie a racionális világából, hisz materialista szemlélettel és eszköztárral ez a tény csak korlátozottan értelmezhető. Annak idején nagyra értékelt volt, például, a számmisztika. Ennek legalább elemi ismerete nélkül reménytelen dolog megérteni a kor templomainak szerepét, milyenségét.

[[paginate]]

A régész-író szemében az Árpád-kor szakrális épületei élő minőségek, amin sok minden érthető. Kijelentését alátámasztandó, a világhírű Mircea Eliade vallástörténészt idézi: „a vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne, olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. /…/ Létezik, például /…/ egyfajta szent, vagyis ’erővel feltöltött’ jelentőség teli tér. És léteznek más, nem szent terek.”  Az Árpád-kori templomépületek alaprajza a „jelentőség teli” terek vonatkozásában  kulcsfontosságú a kutatók számára. Bármilyen furcsán hangzik is, tény, hogy az épületeknek kell alkalmazkodniuk a bennük zajló nagy mozgásokhoz (liturgikus tevékenységek), a kisebb jelentőségű mozgások, cselekvések viszont maguk alkalmazkodnak az épületekhez.

A körtemplomokban zajlott szertartástípus és a vokális események fontos kapcsolatban voltak az épület terével. A vokális esemény más kapcsolatrendszert tételezett fel anno a résztvevők között, mint a frontális oktatás jegyeit magán viselő liturgia. A rotundák a körmozgásoknak és/vagy körben állásoknak/üléseknek adtak teret. A körtemplomokban az énekesek zárt körben állva énekeltek. A középkorban a miséktől eltérő keresztény szertartások (is) zajlottak az Árpád-kori templomokban. És jóllehet egy keresztény templom funkcionális épület, ugyanakkor műalkotás is: freskóknak, szobroknak, mozaikoknak /…/ otthona. Hiszen legkönnyebben a művészet segítségével tud az ember kapcsolódni a transzcendens valósághoz.

Hasonlóképpen fontos szerepe volt ezekben a szakrális épületekben a fénynek. A beszűrődő napsugarak beesési szöge óraként és az egyházi ünnepek egyfajta naptáraként szolgált, amihez csillagászati ismeretekre is szükség volt. Tehát a templomépítés – a legkisebbé is – komoly tudományos teljesítmény.

Hasonlóképpen szükség volt tudományos ismeretekre a művészi hatások eléréséhez és fokozásához is. Régmúlt időkben a mozaikdarabok színeit úgy válogatták össze, hogy az sajátos hatást keltsen a szemlélőben. A francia impresszionizmus pointilista irányzata fedezte fel újra azt a tudást, amit a mozaikművészek alkalmaztak egy, másfélezer évvel előbb, vagy már korábban is.

Az Árpád-kori templomok egy évezreddel ezelőtt készültek egy egészen más szellemiségű korban, mint a miénk. Éppen ezért súlyos hibát követnénk el, ha a mai gondolkodásmódot, racionalizálási hajlamot, erkölcsi szintet, szellemiséget és vallásosságot egyszerűen visszavetítenénk az Árpád-korra. Tudomásul kell venni, hogy a régebbi korok emberéhez képest eltompultak vagyunk a metafizikaihoz való kapcsolódási képesség tekintetében. A régi idők nálunk tisztábban látó és érzékelő embere még csalhatatlan biztonsággal találta meg a szent helyeket, és települt közelükbe. Ilyen „központok” az Árpád-kor szakrális létesítményei, melyek közül számosnál ásatások igazolták, hogy régebbi korok emberei is használták azt, illetve azokat a helyeket.

Külön elemzést érdemelne a falfestmények világa, értelmezésük.

[[paginate]]

Az évszázadok folyamán a népesség növekedésével a körtemplomokat, rotundákat átalakították, amivel óhatatlanul romboltak.  Példának okáért a szalonnai körtemplom esetében a rotunda megmaradt része lett az átalakított templom szentélye. A hosszházassá vált templomok növelték ugyan a befogadóképességet, de jóvátehetetlen kárt okoztak az eredeti alkotásokban. Mai szemmel nézve különösen érdekesnek tűnnek az ikerszentélyes templomok, „ahol az egyik szentélyben az égi, a másikban pedig az alsóvilági erőket tisztelték. Alsóvilág alatt nem a poklot értem, hanem sokkal inkább Hádész attól lényegesen különböző birodalmát, aki az ásványok ura is volt. Minden teremtett dolog Isten műve, így a föld mélyének kincsei szintén azok, ám használatba vonásuk és működtetésük más jellegű erőkkel való munkálkodást jelent, mint a felszín fölötti javaké. A mai keresztény gondolkodás számára elfogadhatatlannak tűnhet ez a kettősség, a templom használói számára azonban nem volt az, hiszen a két szentély között átjáró létezett a kezdetektől fogva. Ez azt tanúsítja, hogy a pap a szertartás során mindkét térrészben végezte a szolgálatát ugyanannak a közösségnek”. De ez nem volt feltétlenül mindenhol így, Rakacaszenden, például, a két rész közti átmenet le volt zárva.

Tudnivaló, hogy annak idején a templomokban gyógyítottak is: „Kallósdon a kutatók ki tudták keresni azt a hangspektrumot, amely leginkább az illető javára vált./…/ A kitűnő akusztika által példásan rendezett hangok gyógyító, (lélek)emelő hatását minden résztvevő tapasztalta”. A rotundákban testi-lelki tisztulást-gyógyulást hozó szertartások zajlottak.

A kutatók eltérően vélekednek arról, hogy egy adott templom építésénél milyen megfontolások alapján döntöttek arról, melyik égtáj felé nyíljon a bejárat. Sajnos, keveset tudunk arról, hogy eleink milyen elvek alapján építették istenházaikat az Árpád-korban.

Németh Zsolt tizennégy templommal foglalkozik a kötetben, rotundákat és néhány olyan hosszházas épületet is megvizsgált, amelyeknek a hajója centrális tér. Mi a közös bennük? Az mindenképpen, hogy egyáltalán nem magától értetődő, kik és milyen szertartások végzésére használták. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy egyik sem kizárólag római vagy bizánci rítusú miséknek adott otthont a közösség számára. Az író-régész legtöbbjük esetében egyértelmű nyomát találta annak, hogy a maitól eltérő szemléletű és szertartásrendű kereszténység hívta létre és működtette őket. A korabeli emberek sokkal gyakrabban és közvetlenebb módon használhatták szakrális épületeiket gyógyításra, mint a mai egyházak. Ezek a szakrális épületek az erő helyei voltak. Sajnos, ma már nem látunk rá az első évezred, sőt a kora Árpád-kor kereszténységére sem: a szertartásaikról, beavatásaikról való tudást nem birtokoljuk. Azok emlékét csak különleges alaprajzú épületeik őrzik.

A szerző külön felhívja a figyelmet a kiemelkedően jó akusztikájú épületekre. Az almádi körtemplomra, például, amely kiváló hely volt a gyógyító és öngyógyító tevékenységekre.

Több templom esetében okkal merült fel az a gondolat, „hogy a keleti kereszténység valamelyik ágának szakrális épülete volt”. Ahhoz, hogy előre lépjünk, a latin és a keleti egyházak egymáshoz viszonyított magyarországi súlyának „sokkal gondosabb értékelésére van szükség, mint azt történetírásunk fő vonulata eddig tette.”

Németh Zsolt örvendetesen közel tudta hozni az Olvasóhoz az Árpád-kori templomoknak a ma emberétől látszólag távol álló világát. Keressük fel, és csodáljuk meg ezeket a szakrális épületeket, tereket, hogy részesülhessünk azokból a kincsekből, amit még ma is adni tudnak nekünk eleink.

Aniszi Kálmán