Az én nyolc gyermeket felnevelt, 97 éves édesanyám visszatérő rossz álmában gyereksírást hall, s elfogja a rémület, hogy elfelejtette megetetni, tisztába tenni, betakargatni ügyeletes csecsemőjét. Hiába bizonygatja körülötte a már-már nyugdíjaskorú vagy a közeli felnőtt gyermeksereg, hogy kiváltságnak érzik, hogy olyan édesanyjuk van, mint amilyen ő, máig is foglalkoztatja, hogy rábízottakkal szemben mit mulasztott.

Karácsonykor a világ a kisdedben, a betlehemi jászolban – a heródesi vérfürdős rémkorszakban – maradandó Jópásztor-mintát kapott. Olyannyira, hogy az őskeresztyének katakombás Jézus-képei még nem, vagy csak alig ismerik a keresztre feszítettet, leginkább csak a bárányt a vállára vevő pásztor alakját festegették meg oltár gyanánt.

Az idei dzsinglbelles, duplapulóveres, műfenyős ünnepünk nem kevesebbet kérdez tőlünk: Hol vannak e világ jópásztorai, s vajon mi hogyan bánunk a ránk bízottakkal?

Aktuálissá a kérdést Zakariás próféta könyve 11. fejezetének olvasása tette, az ő látomását bogozgatva vált bennem élet-halál kérdéssé, hogy megvan-e még a Jópásztor-minta? Ezen meditálva villant be az az ezer fős, leginkább magyar anyanyelvű kárpátaljai területvédelmi egység, amolyan polgárőrségféle, amelyet a frontra vezényeltek, ahol megfelelő kiképzés hiányában százával hullottak el. Rémülten kérdezzük: Hát nem csak mese, hogy létezik az a Jópásztor, aki életét adja az ő juhaiért, nem pedig felelőtlenül mások életét áldozza föl?

[[paginate]]

A zakariási képnél maradva, Isten kiveszi a prófétai szerepből Zakariást, és pásztori feladatot bíz rá. Miért? Mert fáj neki az elveszett juhnyáj látványa, amelynek a gazdái nem éreznek részvétet állataik iránt. A gyengét, a beteget nem ápolják, az elkóboroltat nem terelik vissza a nyájhoz, s az állatok megfelelő táplálásáról nem gondoskodnak. Mivel a vezetőik csak a saját hasznukat keresik, a választott nép fiai mint a vágóhídra terelt juhok, piacon árult rabszolgák lettek.

Ám a zakariási sorokat olvasva szemünk előtt formálódik meg az a jó pásztor, az a próféta, aki két bottal tereli a nyáját. Az egyik neve jóakarat, kegyelem, ez a külső védelem eszköze, a másik neve egyetértés, vagyis a belső egység oltalmazója. Varázsszerek ezek a jó vezető kezében, üdvöt hoznak a népek életében.

A nép azonban nem becsüli a jó pásztort. Jóllehet a valóságban a juhoknak arra nincs ugyan eszük, hogy megválasszák vezetőiket, mégis létezik olyan politikai konstelláció, prófétai látomás, amikor is csekély fizetség ellenében mégis a nyáj bocsátja el a pásztorát.

Hát igen: Vigyázzuk, hogy mit kérünk, mert megkapjuk! Isten büntetése a bolond pásztor, akinek ahhoz van azonban tehetsége, hogy a nyáját horrorisztikus helyzetbe taszítsa, s rákapatva őket még a kannibalizmusra is, egymás húsába marva pusztítják magukat.

Már csak az marad nekünk, hogy még meghalljuk az isteni jajszót: „A pásztorok ellen fordulok, és számon kérem tőlük nyájamat” (Ez 34,10).

[[paginate]]

Hát igen, fohászkodhatunk, hogy jöjjön el, Uram, a te országod, amikor is kivonod a forgalomból a selejtes pásztorokat, akik mást sem tudnak, csak mások nyomorúságán búsásan meggazdagodni! Minket meg őrizz meg attól, hogy ne magányos farkasként kódorogjunk életünk során, hanem tudjuk, hova tartozunk, és ki tudjuk szűrni a hangzavarból a Jópásztor szavát!

A pásztortéma prológusához még hozzátartozik, hogy az én nagyon idős édesanyámnak született egy karácsonyi terve. Nemcsak a pénztárcáját nyitotta ki, hogy talán utoljára még megajándékozza családunk aprószentjeit, a dédunokákat, hanem rájuk akarja bízni teológiai hitvallását, miszerint Jézus a Jópásztor. Meg akarja nekik tanítani szent Karácsony estéjén azt az éneket, hogy

Pásztorunk a Jézus, hozzá tartozunk,
Hű ölébe rejtve, félni nincs okunk.
Bárhová vezessen, csak kövessük őt,
járva pusztaságot s harmatos mezőt.

Egyelőre szurkolunk neki, hogy érje be az első versszakkal, mert az is nagy tett lesz, hogyha majd a kicsikben őrá emlékezve legalább az ének dallama megcsendül. S az talán majd beidézi a dédi testamentumát, miszerint: Ne adják alább, mint hogy olyan vezetője legyen az életüknek, aki önmagát adta értük, s ők se éljenek vissza a rájuk bízottakkal!

Vörös Éva