Az öregasszonyt úgy adták tovább a gyerekei, akár egy felbontatlan csomagot, amit fölösleges kibogozni, hiszen nincs benne semmi érték. Ócska ruhákat, kacatokat tartalmaz és csak a helyet foglalja el. Végül Sárinál, a legkisebb lányánál húzódott meg.

− Na, még csak ez hiányzott – dühöngött Lajos, a vő, aki főkönyvelő volt egy cégnél −, nincs nekünk éppen elég bajunk?! Van neki még öt gyereke rajtad kívül, miért pont a mi nyakunkba sózták?

− Hadd el már – csitította Sári −, hát valahol csak lennie kell. A házból meg a portából mi is éppen úgy megkaptuk a részünket, nem lökhetjük ki az utcára.

− Azt én sem mondom, de igazságtalanság, hogy csak mi bajlódjunk vele! Mindegyik tehetősebb nálunk! Miért nem vállalja az ügyvéd fia? Azért, mert villát épít Agárdon, még törődhetne az anyjával. Vagy Tibi, a drágalátos agrármérnök bátyád? Még ott lenne a legjobb helye. Mindig faluban élt, meg se tudja szokni a pesti életet.

− Igaz – helyeselt Sári –, Tibiéknél csakugyan jó helye lenne, majd le kell velük levelezni.

− Levelezni?! Te nem vagy észnél! Nem is válaszolnának. Ezt az ügyet csak radikálisan lehet elintézni. Egyik vasárnap betesszük a kocsiba és egyszerűen levisszük. Akkor aztán már dumálhatnak. Senki sem kívánhatja, hogy örökké csak mi vesződjünk vele, és a többi öt gyereke meg közben a markába röhögjön.

Sáriék kétszoba-összkomfortos lakásban laktak, egy bérház második emeletén. Az öregasszonynak a konyhában szorítottak helyet, egy régi sezlonon.

− Majd télen bejön – mondta neki Sári –, addig jobb lesz kint, mert ide inkább besüt a nap reggelenként. Aztán a mama úgyis korán kelő, Lajost meg nem szabad zavarni a mocorgással, mert altatóval alszik, és ha felébred, nehezen tud újra elaludni.

− Jó lesz nekem itt is, lányom – bólogatott az öregasszony –, kis helyen is megférek én már. Aztán a tél miatt se aggódjatok, melegít majd engem a dunna. Mert ilyen dunnát úgysem találni Pesten, ezt még szegény nagyanyád hagyta rám. Úgy fűt ez, mint a kemence, és ha már magamra húzom, megpaskolom, érzem az otthon illatát.

Imrust, Sáriék kamaszfiát nem izgatta különösebben, hogy egy fővel megszaporodtak. Úgy nézett a nagyanyjára, mint egy megkopott fonográfhengerre, amin valami agyonjátszott ósdi melódia serceg. Egyik alkalommal meg is kérdezte, amolyan évődésnek szánva, amikor a konyhában belebotlott:

− Nem zavarja, hogy ilyen öreg, mutter?

Az öregasszony nem haragudott a kérdésért. Szelíden megcsóválta a fejét és csöndesen ezt mondta:

− Meg lehet ezt is szokni, kisfiam…

− Aztán mégis, hogy gondolja? Meddig akar még élni?

− Hát… csak amíg a jó Isten magához nem szólít…

− Akkor jó lesz, ha sürgősen beszél vele, mert a faterék be akarják dugni valami otthonba. De be köpje be nekik, hogy szóltam, csak már dög unalmas hallgatni erről a sódert. Apám ugyan Tibi bratyóékhoz akarja paterolni vidékre, de anyám újabban az otthont látja célszerűbbnek. Szóval ez az ábra, hát legjobb lesz, ha mégis inkább elköltözik az ősökhöz. Azok biztosan másképpen fogadják, mint ezek.

Az öregasszony szeme megnedvesedett és keresgélni kezdte a zsebkendőjét. Ahogy régen a cukorkát, ha a boltból hazakerült.

− Azért nem kell mindjárt mellre szívni – mondta a fiú. – Nekem személy szerint igazán semmi bajom magával, mut… nagymama. Sőt, örülök, hogy végre megismerhettem, mert még képről sem láthattam eddig. De hát nekem itt kevés beleszólásom van a dologba.

Beleszántott bondorodó szőke hajába, majd visszament a szobájába az „okos telefonján” zenét hallgatni, majd azt megszakítva újra kijött. Félszeg mozdulattal egy Sportszeletet rakott az öregasszony elé.

− Látja, milyen gyagyás vagyok, majd elfelejtettem, hogy ezt ma reggel magának vettem, nagymama.

[[ paginate ]]

Az öregasszony igyekezett úgy élni, hogy minél kevesebb gondjuk legyen vele a fiataloknak. Elvégzett mindent maga körül, és amikor délután megérkeztek a munkából, nem ment be a szobába tévét nézni, csak üldögélt múltba feledkezett gondolataival a sezlonon. Ezeket az órákat szerette a legjobban, amikor bent szólt a tévé, és ő is kedvére „nézhette” a saját tévéjét, ami kizárólag csak történelmi játékokat sugárzott. Ezekben a játékokban még kislány volt a Sári, varkocsba font hajjal, rongybabával, és abban a rózsaszín ruhában, amit még ő varrt neki. De sorra bukkantak fel ezekben a folytatásos történetekben a többi gyerekei is. Mi lesz vacsorára, édesanyám? – hallotta újra a kérdést. Mert valamelyik mindig megkérdezte, amikor játék közben beleszagolt a levegőbe, és megérezte a konyhából jövő illatokat. És akkor ő legtöbbször azt felelte: Hát csak az, amit a madarak hoztak. – Akkor biztosan jó lesz – mondták most már kórusban –, mert még abból is jót főz édesanyánk!

Mosolygott ezeken az emlékeken, és ilyenkor nagyon messze került a valóságtól. Attól, hogy naphosszat alig szólnak hozzá Sáriék, és sokszor úgy néznek rá, mint egy megoldatlan problémára, egy elfekvő aktára, amit ideje lenne már végre elintézni.

Aztán fokozatosan egyre kevesebbet kezdett látni Sáriékból. A látása már régebben is rossz volt, de most rohamosan gyengült. Mintha csak a természet akarta volna valami jótékony, megtévesztő homályba ködösíteni a valót körülötte. Sokdioptriás szemüvegén keresztül is már csak körvonalait látta a tárgyaknak, az újság vastag betűs címei összemosódtak előtte, és esténként egyre közelebb kellett görnyednie a lábashoz, hogy elkészítse magának a vacsoráját.

− Sárilkám – mondta a lányának –, úgy érzem, hogy én hamarosan megvakulok.

− Ugyan, mama, képzelődik. A korral jár, hogy gyengül a látása, hiszen maholnap már nyolcvanéves… Nem láthat úgy, mint gyermekkorában.

− Az igaz, de nekem már az elemiben is pápaszemet rendelt az orvos, aztán mindig erősebbet hordtam. Hiszen emlékezhettek rá ti is… Talán négyéves lehettél, most is eszembe van, amikor karácsonyra te is kerek üveget akartál. Azt mondtad, hogy neked is olyan kerek üveg kell, amilyet édesanya hord a szemén.

− Jaj, mama, már megint ezek az emlékek. Hát most mondja meg, mit csináljak? Csodákra én se vagyok képes.

− Nem is arra várok én lányom, hanem ha nem kerül nagy költségbe, vegyetek nekem egy fehér botot… olyat, amivel az utcán szoktak járni azok, akiknek megromlott a látásuk.

− Ejnye, hát minek az magának? Itthon nincs szüksége fehér botra.

− Azért jó lenne mégis… Ilyenkor nyáron jobb kint a levegőn, elüldögélnék néha kicsit a parkban.

− Hát vedd meg neki – mondta Lajos, amikor értesült anyósa kívánságáról –, vagy kérdezd meg, felírják-e receptre. Csakugyan jobb lesz, ha lent ül a parkban és panaszkodik a többi vénasszonynak. Adjuk meg neki azt a boldogságot, hogy leszedhesse rólunk a keresztvizet. Úgyis az hiányzik már neki.

Amikor megkapta a fehér botot, furcsa érzéssel simogatta meg. „Ettől rettegtem örökké – gondolta –, és most már itt tartom a kezemben, társam lesz életem végéig. Úgy szegődött hozzám ez a bot, ahogy a halál szegődik majd nemsokára.”

Senki sem tartózkodott otthon, amikor először botorkált le vele az utcára. Bizonytalanul tapogatta a helyet a lépéseinek, aztán csak állt a járművek felverte zajban, mint a hosszú útról visszatért vándor, aki nehezen tud már az itteni szokások között eligazodni.

− Átvezessem, néni? – szólalt meg mellette egy hang, aztán gyöngéden karon fogta egy kéz, és átkísérte a túloldalra.

− Köszönöm, lelkem – akarta mondani, de valahogy megrekedt benne a szó. Olyan régen érzett már ilyen gyöngéd érintést, és a hang is egészen más volt, mint amilyenhez az utóbbi időben hozzászokott.

− Hová tetszik menni? Átkísérjem? – hallott újra egy másik hangot, amolyan kamaszosan mutálósat, amilyen az Imrusé, és ő csak bólintott. Aztán ismét az a gyöngéd érintés, majd kis idő múlva visszakerült arra az oldalra, ahonnan az imént átvezették.

Görcsösen szorította a fehér botot, ami egyre barátságosabbnak tetszett a kezében. És hagyta, hogy újra átvezessék, majd ismét vissza. Megszámolni se tudja már, hányszor, közben beszélgetett az idegen hangokkal, figyelte az elmosódott arcokat, és élvezte a mozdulatokba bújtatott gyöngédséget, ahogy megfogták a karját.

Másnap alig várta már, hogy újra lent lehessen, és aztán mindennap. Ott álldogált a járdaszegélyen és a játékba belefeledkezett gyermek izgalmával várta, hogy átkísérjék.

És egy nap elhatározta, hogy nem megy vissza Sáriékhoz. Amikor valaki átvezette a túloldalra, elindult a falak mentén egy másik útkereszteződés felé. Ott várt egy újabb segítő kézre, és amikor ott is átvezették, úgy érezte, ezentúl semmitől sem kell már tartania. Mindig akad majd egy ember, aki megfogja a karját és átvezeti az útkereszteződésen. Egészen hazáig, gondolta, és ahogy botorkált a bottal, ami meg-megcsillant a rátűző fényben, úgy érezte, régen volt ilyen boldog.