Karasszon István
református teológus, egyetemi tanár
(Károli Gáspár Református Egyetem
HittudományiKar)

Az ember nem mindig beszél szívesen álmairól. Ott van benne az a félelem is, hogy esetleg ekkor kiderül, hogy milyen földhöz ragadt, kicsinyes vágyai vannak, szemben Martin Luther King 1963-ban elhangzott beszédével. Ugyanakkor mégis biztató, hogy az a bizonyos „van egy álmom” alig egy évtized leforgása alatt valósággá vált – tehát szabad álmodni!

Mégis, úgy érzem, nem szabad hálátlannak se lennem, s ezért első helyen azt említem: nekem is volt egy álmom, ami valóban csak álomnak tűnt, de számomra szinte érthetetlen módon mégis megvalósult – legalábbis részben. Szűk fél évszázada sokszor megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne, ha a keresztyén hitünk és keresztyén közösségünk nem egy túlhaladott ideológia színében tűnne fel, hanem mindenütt emelt fővel vállalhatnánk azt, amit hiszünk. Reméltem, hogy az a szellemi teljesítmény is, amit a keresztyén hit két évezred alatt felhalmozott, kellő helyét elfoglalhatja az országban. Kívántam, hogy a lelkészképzés a többi diplomához hasonló elismertséggel a lehető legmagasabb szinten működjön, s lássa el tudással az elhívott szolgákat, akik más szakágakkal együtt tudnak dolgozni. Nem mondom, hogy mindent elértünk volna már ezen az úton, de nagyon sok minden valóra vált ebből az álomból! Reméltem, hogy egyszer nyugat-európai kollégákkal úgy ülhetek le egy asztalhoz, hogy nem megtűrt vendég, hanem partner vagyok (még ha talán nem azonos értékű is) – ez is jórészt valóra vált! Szabad álmodni!

S most is van álmom, rövid távú, s remélem a 2020-as években meg is valósul. Szeretném megérni, megélni, hogy a keresztyén üzenet tényleg univerzális lesz a társadalomban: a Jézus Krisztusról szóló evangélium mindenhova eljut, s éppúgy helye lesz egy sikeres bankház üzleti helyiségében, mint a fedél nélküliek átmeneti szállásán. Arról álmodom, hogy ha a hitről beszélek, akkor nem azzal fogadják, hogy jó, értjük, amit mondasz, s ez a te magánügyed, elfogadunk vele együtt, csak egyébként csináld jól a dolgod. Álmodom arról, hogy mindenki megérti (akár megkapta a hit ajándékát, akár sem): a végső, legfontosabb dologról van szó!

Remélem, hogy ebbe az irányba haladunk; de van egy másik álmom is, ahol félek, az irány éppen fordított. Álmomban visszarepülök gyerekkoromba; no, nem a rossz ízű 1950-es éveket kívánom vissza, de arra a családias, megértő és segítőkész közösségre vágyom, amit gyerekként megéltem, és ami oly sok nehézségen átsegített minket. Hiányzik; pedig épp azt remélem, hogy a kör mindinkább kitágul, s átfogja azokat is, akik velünk egyek, de más államban élnek. ’im ló ‘attá, ’é-mátaj (Hillél rabbi kérdése) – ha nem most, akkor mikor?

Talán szabad most is álmodni. Szabad érte imádkozni. S amiért az ember imádkozik, azért tennie is kell valamit – sokat!

[[paginate]]

Püski Lajos
református lelkipásztor (Debrecen-Nagyerdő)

„Szentlelke és igéje által...”

A kívülről vezéreltség és veszélyei

A diktatúra idején már már a kiszolgáló egyház szerepébe kényszerített és korlátozott egyházakban a rendszerváltás sokakat felkészületlenül ért.
Az elmúlt évtizedek egyházi élete a külső hatások alapján a következőképpen tagolható:

• Ingatlanok visszaigénylésnek korszaka.
• Hitoktatás újraindítása, kiteljesedése.
• Intézmények alapításának időszaka.
• Pályázati lehetőségek ideje.

Mindezekre dicséretesen sok energiát fordítottunk. Talán néha túl sokat is. Azonban ha el kezdjük keresni, hogy ezekkel kapcsolatosan döntéseink előtt mennyi, milyen teológiai vizsgálódást végeztünk, félek, hogy többször híjával találtatnánk. Ezen külső hatásoknak a hasznuk mellett vannak veszélyei is, pl.: elkényelmesíthetnek, megélhetési reformátusságot is erősíthetik, a mindenkori hatalomtól akarva akaratlanul túlzó függőségi helyzetbe is sodorhatnak.

Kormányzatunk nemzetünk érdekében tett szép erőfeszítéseiben stratégiai partnernek tekinti az egyházakat. Ebben az új helyzetben is az ige alapján kell tudnunk viselkedni. Hiszem, hogy minden és mindenki Isten kezében van és az Úr mindenkit fel tud használni akaratának megvalósulására, de ez nem ment fel minket a teológiai önértelmezés felelőssége alól.

Az Ige által vezéreltség és áldásai

Ne feledjük el, hogy nekünk, reformátusoknak mindig a Szentíráson kell tájékozódnunk és onnan kell meríteni az inspirációt, kontrollt és a vezetést. Először mindent teológiailag kellene megvizsgálnunk és nem utólag próbálgatni lépéseinket bibliailag is indokolni. Vizsgáljuk meg, hogy mennyi figyelmet és energiát fordítottunk az első számú küldetésünkre, az evangélium hirdetésére, amit Krisztus a követői közösségére bízott és amit helyettünk senki nem fog megtenni?

Az Isten országának építése több mint nemes társadalmi elvárások segítése, támogatása. Emberek megtértek, megerősödtek az elköteleződésben és álltak be az Úr ügyének szolgálatába? Mennyire tettük közkinccsé pl. az egyházunkban jelenlévő, időszerű evangélizálás új formáit? Hála Isten, hogy az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) formájában – melynek én is részese lehettem – elindult egy, a Zsinatunk által kezdeményezett teológiai, gyakorlati eszmélődés is. Azonban az EJB által összegyűjtött információkat, tapasztalatokat, javaslatokat bátrabban kellene  hasznosítanunk!

Álmom:

• hogy az ige egyházát valóban „Szentlelke és igéje által...” vezethesse az Úr, és mi akarjunk és merjünk is ebből az igéből és ige szerint élni;
• hogy a külső elvárásokat is megvizsgáljuk az Írás alapján és csak az igeit fogjuk teljesíteni;
• hogy egyházunk az ige szerint megújulva, Isten országa épülésének hasznos eszközeként lesz áldássá lesz népünk és Európa számára is.

[[paginate]]

Juhász Tamás
emeritus professzor
(Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet)

Van egy álmom…

I. Van egy álmom: a következő évtizedben a magyar református egyház megrázza és összeszedi magát. Egyfajta parrhészía – bátorságos szólás – fog gyökeret verni a hívő református emberek lelkében, gyülekezeti közösségeinkben és intézményeinkben.

A református hívő emberek között egyre többen lesznek, akik hitvalló módon és alázatosan egyedül Jézus Krisztust fogják uralni. Rájönnek, hogy ebben a szétdobált, összezilált, „sátáni” világban minden Krisztus és az egyház ellenségeit szolgálja. Az ellenség pedig le akarja zülleszteni az embereket a testi és ösztöni igények szintjére, meg akarja fosztani őket a szellemi igényeiktől. Ebben a veszélyes helyzetben sokan és sokáig próbálgatták Arany János szerénységét:

„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.” (Epilógus)
 

De már nem lehet. Színt kell vallani. Ki kell lépni. Vállalnunk kell identitásunkat: „Hiszem és vallom”.

A parrhészíának mint bátor hitvallásnak három fogódzója van:

1. Jézus Krisztus, Isten élő igéje. Amit róla az Újszövetség tanít, amit a Krisztus követésének évezredes hagyományából átvettünk, ma is egyetlen tartalma keresztyén hitünknek, hiteles formája kegyességünknek.

2. A Szentírás. A református hívő ember hitkérdésekben, világnézeti vagy egyszerű hétköznapi gondjai között a Bibliát legfőbb útbaigazítójának tekinti és fogadja el. Minden életrend és értékrend tiszta forrása.

3. A prédikáció. Korunkban, a hitelét vesztett szavak, a butító képi közlés áradatában elárult szavak világában a prédikált ige egyre inkább ilyen mérték és forrás. Az istentiszteleten hangzó prédikáció feltétlenül fölötte áll az egyház minden más tanításának és megnyilatkozásának. Az az álmon, hogy templomainkban olyan prédikációk fognak elhangzani, amelyek alatt – kedves példaképem, Nagy Barna professzorral szólva – „a hallgatók hátán legalább egyszer végigfut a hideg”.

II. A bátorságos szólás viszont nem jelenti azt, hogy az egyház intézményei és azok vezetői rangot, nevet, szerepet kérjenek az egyházon kívüli társadalomban is. Van egy álmon: a magyar református egyház a következő tíz évben visszafogja magát. Ha – sajna! – nem következik is be, amit harminc évvel ezelőtt egyik püspökjelöltünk az újság körkérdésére válaszolt: „Ha megválasztanak, azon leszek, hogy én legyek az egyházkerület utolsó püspöke”, azaz ha nem tűnik is el az egyházkerületi adminisztráció és a püspökség fárasztó intézménye, legalább fogja vissza magát, és legyen ténylegesen minister: Isten igéje, a gyülekezetek és a lelkipásztorok szolgálatában. Elöljáróink és vezető tisztviselőink ne akarják mindig megmondani a „tutit”, hanem minden feltűnés, kérkedés vagy nagyzolás nélkül járjanak Krisztus követségében.

Van egy álmom: a következő évtized végére részben vagy egészen teljesül az erdélyi református lelkipásztorok baráti társasága által leírt egyházi szociális program. „Mivel népünk szociális nyomorúságának egyik okozója túlzott igénye, fényűzési hajlandósága, a pénzzel bánni nem tudása, 1. erőteljes takarékossági mozgalmat indítunk, 2. propagáljuk az igénytelenséget és egyszerűséget, 3. harcolunk a fényűzés, idegen divatok, oktalan költekezések ellen, 4. megtanítjuk a népet a pénz keresztyén használatára...” (Keresztyén szociális program az egyház számára. Az erdélyi református lelkipásztorok baráti társaságának közleménye, In: Kálvinista Világ 1931,52–55.)

[[paginate]]

Csűry István
püspök
(Királyhágómellék, Partium)

Nem hagylak árván titeket

Életem könnyebb fájdalmaival, vagy alig viselhető szenvedéseivel szinte menekültem János evangéliumának üzeneteihez. Most is ezt teszem, amikor a harmadik évezred, azaz a XXI. évszázad harmadik évtizedéig jutottunk Isten kegyelmes szeretetéből. Az evangélium életösztönt serkentő lelki tápláléka nélkül aligha mondhatnék bármit is a magam álmairól az elkövetkezendőkre nézve, vagy hiteles jövőképről aligha szólhatnék.

Sorstorzító nagyhatalmak játékterévé vált az Isten által teremtett élettér. (Hangsúlyozottan nem a Teremtő hibájából!) Bár a játék fokozott fegyelmet követel, mégis a játszmák felelőtlenül osztják a halált és minden téren sátáni erők sokasodnak és szaporítanak. Iszonyatosan nehéz idők ölébe futottunk, nem csoda, hogy olykor inkább Isten rettenetes karjai közzé óhajtozunk (Zsid 10,31). Démoni korunk mindenben túlszárnyalja a tanítványok aggodalmát, a pogányok embertelenségét vagy ahogyan a Mindenhatónkat gyűlölik. A mai kor embereinek nagy része önkezével annyira kioltotta szeme világát, hogy a józanság minimumát sem ismerik fel. Amikor egyre arcátlanabbul és erőszakosan tagadják az egészséges nemi identitás valóságát, ugyanakkor azonos neműek együttélésének törvényességét követelik, vajon tudatában vannak-e, hogy a holnapteremtés isteni mandátumát csúfolják meg és mérgezik a nevelendő új nemzedéket. Nemcsak a születés csodáját vesztegetik el, hanem a fejlődés stációit is, hogy az élet különféle terrorcselekményekben boldog öregkor nélkül kiszenvedjen.

Ilyen, és ehhez hasonló számtalan nyomorúságban először magamban kell keresnem az okokat. Keresztyénként a keresztyénekkel együtt hallottam-e Krisztus szavát? Arról beszél János 14,18-ban, hogy van árvaság. Sokan voltunk már árvák, azaz apátlan anyátlan útkeresők. Most azonban többről van szó. Nincstelenek, koldusok, hiányosok, kifosztottak stb.! Krisztus-nélküliek, árvák és ártatlanok. A tanítványok már akkor sem mondhatták őszinte szívvel, hogy érdemtelenül. Mi, még annyira sem! Ha keresztyéni teljesítményünket tekintjük, mélyen lehorgasztott fejjel szabad nekünk egymás között tetszelegnünk. Imádság, misszió, egymás terhe, szegénység, betegség... Mennyi adósság első megszólalásra!

Álmom az, hogy felébredünk e lidérces valóságból! A valóság lesz a most még álombeli, a lidérceket pedig kiküszüböljük. Két nagyon fontos ígéretünk van erre nézve. Jézus Krisztus mondja, hogy nem hagylak titeket árván, és eljövök hozzátok...(Jn14,18). Még azt a kis időt kell megélnünk, amikor a világ nem látja Krisztust és semmi jót, ami pedig javára szolgálna. Azt a kevés időt kell átvészelnünk reménységgel, ami nem lesz vesztünkre, bármilyen álpróféták is hirdetnék, mert Krisztus megérkezett. Krisztus velünk van és lesz a következendőkben is!

[[paginate]]

Bagdy Emőke
professzor emerita, klinikai szakpszichológus,
pszichoterapeuta és szupervizor

Nemrégiben fejeztem be egy összesítő tanulmányt arról, milyen jelentősége van a vallásosságnak az egészség megőrzése és a megelégedettség, boldogság állapota szempontjából. Rá kellett döbbennem, hogy a kutatók között még az elnevezésekben sincs egyetértés, ki a „vallásos”. Nagy különbség van abban, kit tekintenek hívőnek. Ki hogy van a spiritualitással? Ki tartozik valamely felekezethez? Ki a vallásgyakorló? Érdemes-e „hívő”-ről beszélnünk, hiszen az ateista is hívő, csak másban. A magyar kutatók a „maga módján vallásos” hibrid elnevezésében találtak használható definícióra. Ezen magában véve eltűnődhetünk… (ehelyütt nincs mód elemzésre).

Istenhívő, keresztyén, e hitét gyülekezetben gyakorló fogalma volna a legtisztább, az viszont már nem „ellenőrizhető”, hogy szívébe fogadta-e Jézust, a tanítások szerint él-e, lelkiségében hordozza-e és magatartásában tükröződik-e az – esetünkben keresztyén – hite.

A hit jelentése is erodálódott. A szekularizáció során a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték és az ember Istentől kapott páratlan képességét (miszerint „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága és a nem látható dolgokról való meggyőződés” – Zsid 11,1), életünk magasabb értelmét anullálták. Pedig csak ennek a képességnek az épsége teszi értelmessé az életünket és ez nyit jövőperspektívát. Mi az életed értelme? Kiért élsz? Miért élsz? A tudomány kollektív válasza: Akinek van kiért és miért élnie, az mindennel meg tud küzdeni,  ő a túlélő. A végső, magasabb értelmet szívében és elméjében hordozó ember pedig az „örökké élő”, az öröklét ígéretének hitben hordozója, birtokosa. Így teljes az „Ember” testben, lélekben, szellemben.

Mindezek tükrében már elmondhatom, hogy van egy vízióm, ami imáimat is meghatározza. Uram, engedd, hogy elembertelenedett, röghöz kötötten matériális és értékvesztett életünket a Te akaratod szerint rehumanizálhassuk, emberhez méltóvá tegyük, figyelmeztetéseidet megérthessük, vágyakozzunk olyan közösséghez tartozásra, amilyen a Te anyaszentegyházad.  Legyen az egyházad mindünk szerető anyai szíve és Te maradj gondviselő jó Atyánk. Mutass utat, hogy feltámadjon az emberi szívben a Hozzád tartozás vágya, úgy szóljon az ige a szószékről és úgy kússzon be üzeneted a szívekbe, hogy a fenyegető és ártó hatalmak pusztító ereje ne söpörhesse el keresztyén kultúránkat és ne pusztítsa el magyar keresztyén identitásunkat. Add, Uram!

Az a hitem, hogy ebben a keresztény-keresztyénellenes világ-zunamiban mégis megmaradunk, túléljük a drámai eseményeket, mert -miként őseink-megőrizzük hitünket. Az a vágyam, hogy keresztyénségét őrző és hitét gyakorló hitsorsosaimmal együtt érdemeljük ki és kapjuk meg az Ige válaszát: „Eredj el, a te hited megtartott téged” (Márk 10,52).

Úgy legyen!

[[paginate]]

Szűcs Ferenc
református teológus, professzor emeritus
(Károli Gáspár Református Egyetem
Hittudományi Kar)

Bár hiszem a pünkösdi ígéretet, hogy a „vének álmokat álmodnak”, be kell vallanom, hogy nincsen álmom az induló évtized egyházáról, de van reménységem. Ez pedig nemcsak egy évtizedre vonatkozik, hanem jóval hosszabb történelmi távlatokra. Ezt a reménységemet erősíti a több évszázados tapasztalat, hogy Isten nehéz időkben is megtartotta, reformálta és felhasználta ezt az egyházat az evangélium szolgálatában és így eszköz lehetett nemzetünk megtartásában is.

Ezért remélem, hogy abban az erősödő szellemi hangzavarban, amelyben sokan be- és fellépést igényelnek az egyházban is, lesznek olyan őrizők, akik megkülönböztetik a lelkeket és csak egyetlen hangnak nyitnak ajtót mind az igehirdetésben, mind a tanításban (Jn 10, 3). Ezért remélem azt is, hogy sokféleségünk ellenére is őrizni fogjuk egységünket és összetartozásunkat, vigyázva arra, hogy az egyénieskedés ne okozzon szakadásokat. Követnünk kell a régi szabályt: a fő dolgokban egység, a mellékesekben szabadság, mindenekben szeretet. Egyházunk szervezeti rendje és hagyománya szerint a „fő dolgok” meghatározásában nagyobb szerepe kell, hogy legyen a zsinati tanításnak és döntéseknek, így pl. az istentiszteleti rendben, a sákramentumok kiszolgáltatásában nagyobb fegyelemre és önfegyelemre lesz szükség. Ezen nem a lélektelen szigorúságot és törvényeskedést értem, hanem a szolgatársak lelkigondozását, az őszinte testvéri beszélgetéseket lelkipásztori és presbiteri közösségekben, kérve a „nyelveket egyező hitre” vezérlő Lélek egységét.

Oktatási intézményeink száma az óvodától az egyetemekig jelentősen megnövekedett. Azt remélem, hogy az intézményi bővülésben meglátjuk a kulturális misszió nagy lehetőségeit, amelyek gyümölcse, a magvetéshez hasonlóan, csak hosszú távon lesz mérhető. Elsősorban a világnézet formálásában kell ennek megnyilvánulnia, hiszen minden tárgy Isten teremtett világának ismeretéről szól. Hiszem, hogy pedagógusaink többsége felnő ehhez a feladathoz, és ez az indirekt misszió látható módon gyümölcsözni fog hitéletünk minőségi javulásában is. Remélem, hogy ez a nevelő munka az értékek és a hitványság megkülönböztetését is jelenti majd. A mai szellemi küzdelem végváraiként tekintek iskoláinkra, ahol az egykoriakhoz hasonlóan megtanuljuk , hogy „az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni”. Ebből az is látható, hogy nem álmodok békés és nyugodt évtizedet sem egyházi életünk, sem magyar társadalmunk számára.

A kommunikáció technikai feltételei is bővülni, javulni fognak. Ennek áldásairól van tapasztalatunk a koronavírus eddigi megpróbáltatásai során is. Remélem, hogy az évtized végére lesz egyházunknak legalább egy olyan TV csatornája és egy rádió állomása, amely az egész Kárpát-medencében fogható lesz és amely hatékony, színvonalas eszköze lehet mind a missziónak, mind református identitásunk erősítésének.

[[paginate]]

Zán Fábián Sándor
a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke

A Kárpátaljai Református Egyház 114 gyülekezetében 73 lelkipásztor (62 lelkész, 11 lelkésznő), 2 misszionárius és 121 hitoktató teljesít szolgálatot és végez lelki munkát. A KRE három egyházmegyére oszlik: Ungi Egyházmegye – 24 gyülekezet, 14 944 egyháztag; Beregi Egyházmegye – 53 gyülekezet, 34 394 egyháztag; Máramaros-Ugocsai Egyházmegye – 31 gyülekezet, 16 866 egyháztag.

Mind a három egyházmegyében működik egy-egy Missziós és Konferencia Központ, ahol nyaranta nyári táborokat, évközben pedig különböző hitmélyítő heteket és konferenciákat szerveznek. Ung megye – Ráti Sion Missziós Központ, Bereg megye – Balazséri Béthel Konferencia-Központ, Máramaros-Ugocsa megye – Aklihegyi Immánuel Konferencia-Központ. Egy új központ került felújításra Csonkapapiban, ahol nyaranta közel 400 cigány gyermek táborozik. A KRE összesen 27 magyar és cigány óvodát, valamint 4 református líceumot működtet a Magyar Kormány hathatós támogatásával. Ezekben az intézményekben 747 kis és nagy diák részesül református oktatásban. 8806 gyermek vesz részt a gyülekezeti hitoktatásban. A Diakónia Koordinációs Központ irányítása alatt működnek a szociális konyhák az egyházközségekben, a krízisközpont leányanyák és gyermeküket egyedül nevelő anyák számára, idősek otthona, katasztrófavédelem. Egyházunkban 3 olyan intézmény működik, ahol fogyatékkal élő gyermekeket és fiatal felnőtteket gondoznak nappali ellátásban, és egy olyan otthon, ahol 80 leánygyermek él és kap teljes ellátást az év minden napján. Missziói területeink: Szenvedélybetegeket Mentő Misszió, kórházmisszió, romamisszió, ukránmisszió, ifjúsági misszió, Pulzus Rádió, egyetemi és főiskolai gyülekezeti misszió. Ezen kívül az egyházkerület rendelkezik egyházi levéltárral és múzeummal, nyomdával és két gyülekezetben egyházi önkéntes tűzoltósággal. Mindezért Istené legyen a dicsőség.

Egy kis múlt: 1945 után elvitték a férfi lakosságot az egyébként is elszegényesedett és sorsverte magyar településekről. De az itthon maradt és hazatért férfiak az államosítás ideje alatt és azt követően a család erejében látták a megmaradást. Az ateizmusnak ellenállva gyermekáldásért imádkoztak, és Isten megadta, hogy sok gyermek született a nehéz időkben.

Az 1990-es évek elején a lágert járt lelkészek hiteles élete és buzgó evangélium hirdetése meghozta gyümölcsét. Ébredés volt, új gyülekezetek jöttek létre és a meglévők megerősödtek. 30 évvel később is azt tapasztaljuk, hogy az Úrba vetett reménység nem hiábavaló! Kárpátalján sosem volt könnyű az élet. Az elmúlt évszázad emberileg nézve kilátástalan volt. Mégis fejlődésért adhatunk hálát. A demográfiai mutatók nem kedvezőek, de nem is megváltoztathatatlanok. Az elvándorlás, a jobb élet és a nagyobb jövedelem utáni vágy érdekében történik. Igazából a fogyasztói társadalom egy lépcsőfokán feljebb léphet az ember, ha elmegy idegenbe eladni két munkás kezét. De boldogabb nem lesz tőle.

A háború, a nyelvtörvény, mind alapot szolgál az elvándorlás megmagyarázására. De… Hová mennek a gyülekezeti tagjaink, a kárpátaljai magyarok? Oda, ahol tegnap egy tanár fejét vágták le? Egy hónap múlva vajon hány demokráciához szokott ember lesz áldozat?!

Kárpátalja, mint földrajzi terület – míg ember él a földön – nem lesz üres. Isten alkalmasnak teremtette arra, hogy az ember itt megéljen és gyönyörködhessen környezetében. Lelki értékek terén az egyszerű ember hitéért és kitartásáért is hálás vagyok. 5-10 év múlva, hogy hol lesz a keresztyén értékrend határa? Ma még nem tudom. Hegyeshalom, Sopron, Nyíregyháza vagy Beregsurány? Nem sok az az 5-10 év, de elképzelhető, hogy vallási, és kulturális érdekekből nem csak Magyarország mai területén vásárolnak német vagy holland emberek egész utcákat, kis falvakat, hanem Kárpátalján is. Elképzelhető! Lehet, hogy az elvándorlók jönnek majd haza szülőföldjükre tapasztalattal, talán anyagi biztonsággal és fellendülés következik be. De az én reménységem, az az Isten kegyelme és áldása. Ő a pusztában is tud patakot fakasztani és a meddőnek is adhat gyermeket. Élet csak ott lesz, ahol Isten engedelmes népe él. Úgy tekintek minden nap küldetésemre, hogy még csak hetven ezren vagyunk és nem úgy, hogy már csak hetven ezren vagyunk. Óvodát építünk és iskolákat, kórházat szeretnénk, és nem azért, mert csak ennyien vagyunk, hanem azért, mert hiszünk Isten ígéreteiben!

[[paginate]]

Nagy Béla
a Kárpátljai Református Egyházkerület főgondnoka

„Ecclesia Verbo nascitur, crescit et viget.” Az Egyház az igétől születik, általa növekszik és erősödik. A 2020-as évben ünnepelhetjük egyházunk születésének 503. évfordulóját. Jeles múltunkról való illendőképpeni megemlékezés fontos és kívánatos, hiszen ebből meríthetünk erőt a jelen és jövő harcaihoz. Mint a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoka és a Diakóniai Osztály igazgatója nem csupán a kárpátaljai magyar reformátusok jelenének nehézségeivel szembesülök nap mint nap, de a magyar református egyház jövője és küldetése is folyamatosan foglalkoztat. Ezt a küldetést számomra egyfajta hármasság jellemzi: megújulás, megszólítás és megmaradás.

A keresztyénség és az egyház megújulása kétségkívül fontos és elengedhetetlen mai világunkban, hiszen csak ez garantálhatja egyházunk megfelelő működését és fejlődését. Számtalan olyan terület van, ahol változásokra és változtatásokra van szükség. Ezen kérdésben sajnos nehéz megmutatni a pontos irányvonalat, azonban apró lépésekkel előre haladva segíthetjük az út könnyebbé tételét. A legfőbb célnak mégis azt tekinthetjük, hogy megújulásunk során ne veszítsük szem elől a kereszténység többévszázados értékeinek megtartását és ezek közvetítését az új generáció felé.

Miért pont az új generációt említettem? Egy nagyon egyszerű ok miatt, melyet a Biblia így fogalmaz meg: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa.” A gyermekek, fiatalok a legkedvesebbek Isten előtt, s ők a jövőnk zálogai. Ezért mindennél fontosabb az ő megszólításuk. Véleményem szerint több bátorsággal és nagyobb elszántsággal kellene kilépnünk a templom falai közül, szóval és tettel hirdetni Isten igéjét számukra. Fontos a modern technika által nyújtott lehetőségeket kihasználni. Számos olyan terület van, ahol a mai modern technika vívmányai által adhatjuk tovább hitvallásunk alapjait. Gondoljunk csak az online istentiszteletekre. 2020 tavaszán a Covid-19 vírus ugyan otthonainkba kényszerített minket, de azt nem tudta meggátolni, hogy egy új formában, online tartsuk meg alkalmainkat. Ezzel pedig lehetőség teremtődött számunkra, hogy olyan embereket is megszólíthassunk, akik eddig nem látogattak el Isten hajlékába. Most pedig, hogy templomaink újra megnyithatták kapuikat, talán őket is köszönthetjük testvéreink között. Soli Deo Gloria!

S miért oly fontos a templom látogatása, az ige meghallása? Sorsunk javítását, nemzetünk megmaradását csak úgy mozdíthatjuk előre, ha egységben maradunk. Hogy Reményik Sándort idézzem: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” A megmaradás másik záloga pedig a testvérgyülekezetek folyamatos együttműködése. A mostani nehéz időkben, mikor minden lelki s anyagi támogatásra szüksége van mind a kárpátaljai, mind a magyarországi testvéreinknek, ez az üzenet még nagyobb súllyal bír. Hiszen igaz, hívő emberként megmaradni korunk egyik legnagyobb kihívása. Ezt, a napjainkban oly fontos üzenetet szeretném ezen cikk olvasójának szívére helyezni.

[[paginate]]

Végh László
atomfizikus, tudományos főmunkatárs,
ny. egyetemi tanár

„Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet…” (Mt 25,15)

A világban élünk. Hat ránk és mi is hatunk a világra. Nincs eleve elrendelve, hogy miként alakul hazánk és a magyar református egyház sorsa, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy felkészüljünk a nehéznek ígérkező 2020-as évekre.

Az erőforrás szűke miatt 2008 után világunk egésze súlyos gazdasági válságba került. A válság legerősebben az Egyesült Államokat és az Európai Közösséget viselte meg. Míg korábban a legnagyobb protestáns népességgel bíró országban, az Amerikai Egyesült Államokban a hívek a hegyre épült városnak tartották hazájukat, ma a fiatalok között egyre nő a magukat felekezeten kívülinek tartók aránya. Bár az idősebb hívek kitartanak, számuk törvényszerűen csökken. Ezért ma az olyan fiatalok, akik lelkészképzőbe vagy más, az egyházi szolgálathoz kötődő képzésre jelentkeznének, meggondolják magukat, hogy érdemes-e bizonytalan jövőjű életpályát választaniuk. A magyar református egyház életképességének egyik számszerű mutatója a képzéseire jelentkezők száma.

2017-ben méltó módon ünnepeltük a reformáció születését. De kevés szó eshetett arról, legalábbis nem azon volt a hangsúly, hogy a magyar református egyháznak, akár a főnixmadárnak, újjá kellene születnie. Barth Károly is felhívta a figyelmet arra, hogy az egyháznak folyamatosan igazodnia kell kora kihívásaihoz. Megfelelő választ kell adnia arra, ami történt és történik. Ha ezt nem teszi meg, a magyar református egyház is elsorvadhat és a mi templomaink is kiürülnek.

Mit tehetnénk? Sajnos mi magyarok csak nagyon ritkán tartunk össze.  Gyakori, hogy a még a rokonok, sőt a leginkább egymásra utaltak, a szűkebb családtag tagjai sem bíznak meg egymásban. Egy idős református cigányember a következőt mondta nekem a cigány közösségről: „Már mi sem vagyunk a régiek. Uzsorázunk, versengünk egymással, és becsapjuk a másikat. Olyanok lettünk, mint a magyarok!"

Nem volna szabad így viselkednünk egymással. Hiszen szinte mindent, amire szükségem van, másoktól kapom meg. Nekem pedig az lenne a feladatom, hogy adottságaimnak megfelelően élve szolgáljak másokat, gondoljunk a talentumok jézusi példázatára. Azaz önmagammal versengjek és ne másokkal. Magyarország trianoni feldarabolása után a szomszédos népek joggal gondolhatták, hogy a megcsonkított és kifosztott ország életképtelenné válik, mert a viszálykodásra oly hajlamos magyarok végleg tönkreteszik magukat. Nem így történt, voltak ugyan kisebb ütközések, de mindenki megértette, mekkora a veszély és összefogtunk. Mi, Kárpát-medencei reformátusok is.

Ha Krisztust követve, tanításait megszívlelve újemberré válunk, végóránkhoz közeledve elmondhatjuk majd, amit Dsida Jenő Sírfelirat című költeménye így foglal össze:

„Megtettem mindent, amit megtehettem
Kinek tartoztam, mindent megfizettem,
Elengedem mindenki tartozását,
Felejtsd el arcom romló földi mását.”

[[paginate]]

Tóth Péter László
református lelkipásztor (Lorain, Ohio, USA)

Ahogy kihívásainkat látom

A hívek közössége különféle módokon jelenik meg a világban, s ennek nem feltétlen megfelelése az, ahogyan a nemkeresztyén világ mindezt érzékeli. Ehhez még hozzájárul a mód, amivel az egyház az önértelmezésében és gyakorlatában túlzottan megjeleníti a világ gyakorlatainak, filozófiai és szociológiai interpretációinak ideológiával jelentősen terhelt szövevényét, néha dogmatikus kényszerét.

Ez betudható annak a folyamatos megfelelési aggodalomnak, amit az adott környezet folyamatosan generál, amióta a keresztyén közösség létezik. Erre egy korai példa Péter apostol árulása, amikor Jézus koncepciós pere zajlik kivégzése előtt. A másik, a túlzott haszonelvű egyházon belüli dinamika, amely a siker nem hívő anyagias értelmezésében valósítja meg azt, hogy a világ folyamatosan és sokszor önmaga számára jogosnak látszóan ezzel azonosítja az evangélium képviseletét.

Lehetne ennek leírásához hosszabb érveket kapcsolni, de inkább csak megemlítem a hatalom akarásának Róma utánzó vonulatát, amely az egyházi császárfőpap hivatalában kristályosodott ki. A problémát protestáns oldalon az erre való, többé vagy kevésbé nem bevallottan, de a gyakorlatban az erre utaló törekvésekben s ennek sikerorientált elismerésében látom.

Emellett történelmünk során kialakult egy szinte kabalisztikus imádata a nagy számoknak, amely következményeként inkább a kultúrprotestáns népegyház irányába taszítja közösségeinket. Mivel ehhez hosszú, történelmi út vezetett, ennek velünk együtt továbblétezése általam nem kívántan marad velünk, bár súlyának, hatásának csökkenzésére mindenképpen törekednünk kellene. Mivel az egyház mint szervezet és a hívek közössége, a látható és a láthatatlan egyház közötti feszültségekkel teli különbséget ezzel a néhány megállapítással a maga általánosságában próbáltam felvetni, most hadd térjek át konkrétan a magyar vonatkozásokra.

Hosszú története van annak, hogy a református egyházat a hódítások, hatalmi és ellenreformációs törekvések, a föld tulajdona mint a vallás kontrolja próbálta sodorni, alakítani. A népegyházi pragmatizmus pedig belülről gyakorolt tagadhatatlan nyomást a szervezetre. Ennek ellenére le kell szögeznünk, hogy a magyar reformátusok közössége minden terhe ellenére a Krisztusi megváltásban határozza meg létezésének fő alapját. Ez a szegletkő-élmény.

Utaltam arra, hogy a történelem hatásainak átfogó vizsgálatára egy rövid cikk még vázlatosan sem ad teret, ezért inkább néhány általam érzékelt dolgot említenék meg.

A rendszerváltozás előtti elnyomatás hagyatékaként a karantén-, vagy katakomba-keresztyénség ideája máig áthatja a hétköznapokat. A ’80-as évek végi keresztyén kurzussal való riogatás, az attól való félelem leírása, hogy az egyház kimerészkedik a templomfalakon kívülre s társadalomkritikát folytat és befolyást gyakorol a múlt, a jelen és a jövő értelmezésére. Általánosan terjesztett kívánalom bizonyos pártok által az apolitikus egyház, ahol a hívek nem értékelik, véleményezik és befolyásolják azt, ahogy a politikus felkent elit kasztja forgatja a nép kormánykerekét emlékezetpolitikára, ideológiákra támaszkodva.

A keresztyén közösség prófétai karaktere megköveteli a társadalomkritikát, amit az őt életre hívó Krisztusi evangélium vezetésével, azzal való lehető legtökéletesebb harmóniában kell hirdetnie. Ehhez természetesen mindenképpen szükséges, hogy ezt hitelesen képviseljük. Itt mindjárt megjegyezném, hogy most különösen is hangsúlyozom az egyetemes papság elvét, amely nem valamiféle professzionális ordo- ra, hanem a hívek közösségére helyezi a képviselet, a hitünk hirdetésének felelősségét. Itt a marturia, a tanúbizonyság hit általi megjelenésének, „tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam néktek” (Mt 28,20) tanítványi elköteleződésre gondolok.

Hogyan lehetne tehát?

A múltat eltörölni nem lehet, hiszen az mint búvó patak bármikor felszínre törhet, s remény szerint ezt rettegésre ítélettel sem lehet csak ideig-óráig elodázni. Ahogy a mesében is mondják: valamely tisztaszívűek mindig kibeszélik, ha meztelen a király. Avagy ha a prófétát idézzük, Dávid király előtt: te vagy az az ember. Ennek a mondatnak nem mindegy, hogy ennek jogos kimondói vagy megítéltjei vagyunk.

A hívek közösségének mindig egy adott helyzetben kell megtalálni a modus vivendi-t, ezért folyamatosan törekedni kell a legmegfelelőbb keresztyén válaszok megtalálására. A különbség különösen is érzékelhető, amikor hitünk gyakorlását inkább támogató, vagy inkább elutasitó hatalmi struktúrákkal találkozunk. Amikor azonban a hívek közössége, Krisztus földi képviselete ezt bátran kimondja, akkor sem odázhatjuk el prófétai felelősségünket, amit társadalmi vagy politikai kritikaként érzékelhetnek sokan.

Egy kommunikációval soha nem látott mértékben megáldott és megterhelt világban, ahol a valóságot sokszor látszólag helyettesíti az ügyes-okos beszéd. Nyilván a hallgató nagy felelősségét hangsúlyozza mindez, amiben még nagyobb azoknak a kockázata, akik az evangéliumot hirdetik és azokéi is, akik őket elhívják erre a szolgálatra. Amikor ezt írom, meg kell említeni, hogy a szóba hozott feszültségek hatására sokan sérülnek, de hihetetlenül keveset törődünk ezek megsegítésével, rehabilitációjával. „Az egymás terhét hordozzátok”- nak így is meg kellene jelennie.

Miközben az igazságot keressük, megfelelési kényszerekből nem lényegteleníthetjük az evangélium hangját, amint azt néhány Európában keresztrejtő egyházak teszik. Avagy a bármiféle emberi törekvések felkarolása nem azonos a Krisztusi evangélium üzenetével. Ha néhány világi ideológus véleményét hallgatjuk, láthatjuk, hogy eddig hámozzák a Peer Gynt-i hagymát, s ahogy Ibsen hőse nem talál magot, úgy számomra is csak másodlagos jelentősége van a nemhívő elvárásoknak. Ezeket azonban illik tudomásul venni.

A magyar református valóság nem csak a trianoni határokon belül, hanem a Kárpát-medencében, valamint a világban szétszóratásban is hordozza az egymás szeretetének felelősségét, gyönyörű alkalmát folyamatos alkukényszert hozva. Megkísért sokakat az inkább ítélőszékbe ülés pozíciója, de a másikban valódi értéket meglátni képes ember tudja cselekedni azt, amit Péter apostol igy mondott: „a te szavadra mégis megteszem”.

Mindezt annak tudatában írtam, hogy nem félrelökhető a korábbi korszakok tapasztalati értéke, de mint hívek nem adhatjuk fel az evangélium képviseletét, „a lesztek nékem tanúim” valósággá válását, ha Lelkével az Úr erre hívott bennünket, s pecsételt el a hit ajándékával.

[[paginate]]

Karsay Eszter
református lelkipásztor
(Budapest-Gyulai Pál utca Református Gyülekezet)

^{„Alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Fil 2,3)}

Az álomban nincs lehetetlen. A megtörtént események, a valóság keveredik a vágyakkal, fantáziával és reménnyel.

Az egyház a gyülekezeteiben él, ahol Krisztusé minden hatalom. Az ő bocsánatát és erőit vesszük és adjuk tovább ítélkezés helyett. A Krisztuskövetők száma csökkenni fog, de annál intenzívebb szeretetközösség lehet. A férfiak és nők szeretetközösségében nem alázzák meg a gyöngébbet, nem akarnak uralkodni egymáson. Ismeretlen a sértő, gúnyolódó, megvető hang, vagy a gőgös, kioktató stílus. Önálló személyiségek, akik önismeretben, értelmi és érzelmi intelligenciában állandóan fejlődnek, spirituális érettségük, hitük és irgalmasságuk növekszik.

A keresztyénellenes világban luxus a széthúzás és elzárkózás. Testvér- és partnerkapcsolatok épülnek, a nagyobb gyülekezetek támogatják a kisebb, szűkösen élőket. Bíznak egymásban, imádkoznak egymásért.

A bánatos és unalmas egyházi létből örömteli közösség lehet több humorral és öniróniával, amely vonzó a keresőknek, otthonra találhatnak benne. Ha határozott identitással rendelkezünk, tudunk párbeszédet folytatni más felekezetekkel, más vallásúakkal, még kívülállókkal is, olyanokkal, akikkel nem értünk egyet. Senkit nem zárunk ki, meghallgatjuk, befogadjuk igaz, gyógyító szóval. A bizonytalanság és reménytelenség idején új formákat is keresünk kifelé (internetes istentisztelet és bibliaóra, facebook), szakembereink bevonásával hozzá merünk és tudunk szólni a közélet aktuális témáihoz. Az embereket érintő és foglalkoztató kérdésekre kínálunk evangéliumi válaszokat (szabadság, identitás, családi élet, szerelem, szexualitás, gender, teremtésvédelem, szellemi környezetszennyezés stb.), célt a jövőtlen embernek, hogy ráleljen Istentől kapott méltóságára, hivatására.

A lelkészek nemcsak tanítók, de pásztorok is, kölcsönös tisztelettel és megbecsüléssel tartanak kapcsolatot egymással, testvériesen osztoznak a szolgálatokban és javakban. A hierarchia adminisztratív kellék, valahogy úgy, „mintha nem volna” (1Kor 7,29). Az adminisztratív központ ismerve a javadalmakat és anyagi körülményeket erőfeszítéseket tesz, hogy működjön egy valódi lelkészi és gyülekezeti szolidaritási alap (LSZA), amelyből elegyengeti az égbekiáltó igazságtalanságokat és különbségeket. Kell, legyen egy minimum és egy maximum jövedelemhatár! A lelkészek lelkigondozását és szupervízióját biztosítja.

Az egyházi óvodák és iskolák mellett színvonalas idősotthonok létesítésére is nagy lesz az igény.

Az egyetemes papság elvén mindenki részt vesz a misszióban, a lelkigondozásban és a diakóniában. Küldetésünk a világjárvány árnyékában: megszólítani, meghallgatni, Krisztus szeretetét, életenergiáit, Isten bocsánatát adni, jót tenni, az egyház ellenes támadásokat bírni.

Hiteles emberarcú és Krisztusarcú egyházról álmodom.

[[paginate]]

Csabina Sándor
a Debreceni Református Egyházmegye gondnoka,
a Zsinat világi tagja

Van egy álmom?

Merjek nagyot álmodni, akár attól félve, hogy a nagy álmot a kijózanító ébredés követi? Merjem elhinni, hogy a Magyar Református Egyház a 2020-as években fogja felismerni a saját strukturális avíttságát? Nos, én szkeptikus vagyok.

Van egy álmom: lesznek olyan karizmatikus egyházi vezetők – még ha utolsóként is a kálvinisták világában – akik meg mernek és meg tudnak szabadulni egyházunk feudális örökséggel terhelt, túl-hierarchizált, éppen ezért lomha és költséges szervezeti struktúrájától; akik hisznek és bíznak az autonóm gyülekezetekből, a 30-nál nem több egyházközséget magában foglaló egyházmegyékből álló Református Egyházban és annak törvényhozó testületében: az egyházmegyei gondnokokból és esperesekből összeálló zsinatban.

És ha már beszéltünk a főpapokról, ejtsünk szót a lelkészeinkről is. Ők vajon fel fogják ismerni a 2020-as években, hogy nem (csak) ők alkotják a Magyar Református Egyházat, hanem a mára alig 300.000-re csökkent nyilvántartott egyháztagok is, akik az önkormányzatiság elvét szem előtt tartva vezetni akarják saját közösségeiket? Nos, én szkeptikus vagyok.

Mert kik is a lelkészeink? A baby boomerek, akik 1943-1964 között születettek, meg az X generáció tagjai, akik 1965 és 1979 között születettek. Ők a szocializálódásuk során megtapasztalták a szocializmus ún. „áldásait”: a „jó” vezető legfontosabb tulajdonsága nem a szakmai alkalmasság, hanem az ideológiai megbízhatóság. Ez aztán úgy jelenik meg a gyülekezeteinkben, hogy a jó presbiter legfontosabb tulajdonsága nem az egyházközség valamely szolgálati területére való alkalmasság, hanem a lelkész iránti feltétel nélküli lojalitás. Nem akarják tudomásul venni, hogy már jó ideje vannak köztünk olyan művelt, tanult, idegennyelv ismeretüknek és digitális írástudásuknak köszönhetően széles látókörű, a teremtett világot ismerő, de a Teremtőt is megismerni és szolgálni akaró, hitben élő gyülekezeti tagjaink, akik egyházunkat magukénak vallják. Talentumaikat, lelkesedésüket használni – és nem kihasználni – kellene. Van egy álmom: az Y generációhoz tartozó, az 1980 után született lelkészek a 2020-as években kezdik meg a szolgálatukat. Hiszem, hogy ők nem birodalmat akarnak építeni, amiben uralkodhatnak, hanem gyülekezetet, amiben szolgálhatnak.

Max Planck, a Nobel díjas német fizikus írta a tudományos igazságról: „Egy új eszme nem az ellenfeleinek meggyőzésével vagy az ő megvilágosodásukkal diadalmaskodik, hanem sokkal inkább azáltal, hogy az ellenfelei lassacskán kihalnak és a felnövekvő generáció már a kezdetektől ismeri az új eszmét”.

[[paginate]]

Géresi Róbert
a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház
lelkészi főjegyzője

A múlt század nyolcvanas éveinek második felében érettségiztem. A vizsga után műszaki főiskolára nyertem felvételt. Isten azonban másként irányította az utamat, és két évvel később már a teológiára felvételiztem. Mikor régi tanárom megtudta az irányváltásomat, teljes jó szándékával rákérdezett: mit akarsz az életeddel kezdeni, ha majd az egyházban eltemeted az utolsó öreget? Abban a helyzetben én nem igazán tudtam mit válaszolni erre a kérdésre.

Isten azonban egészen másként döntött az egyházamról is és rólam is. A felvidéki református egyházban az elmúlt több mint három évtizedben hatalmas változások történtek. A szolgálat minden területén ott vagyunk. Az utóbbi években a meglévő oktatási intézmények mellett több mint 25 gyülekezetben nőnek ki a földből a református óvodák. A közelmúltban templomaink és parókiáink sorra újultak meg. A növekedés időszakát éljük.

A gyülekezetekben folyó életet szemlélve azonban már árnyaltabb a kép.  A felvidéki magyarság és azon belül a reformátusság demográfiai helyzete nem nevezhető jónak. Egyházunk elsősorban olyan régiókban szolgál, ahol a gazdasági helyzet nehéz, és jelentős az elnéptelenedés. Felelősségünk pedig nem csupán a reformátusság irányában van, hanem mint a legnagyobb szlovákiai magyar irányítású szervezetnek, az egész itt élő magyarság felé is.

Hogy mit gondolok a jövőről? A kérdésre adott válasz legalább annyira nehéz most, mint bő három évtizeddel ezelőtt. Természetesen az egyházi élet több területén örömmel látnék előrelépést. A teljesség igénye nélkül megemlítek néhányat. Nagyon jó lenne, ha a gyülekezetek mellett működő intézményekben elvetett mag még nagyobb számban indulna növekedésnek, mint eddig. Jó lenne, ha a létszámában fogyatkozó gyülekezetek tagjaiban a szomorkodás helyett a száraz csontokat is megújítani képes isteni szeretet megélése kerülne előtérbe. Örömteli lenne, ha a mai fiatalok elhívást éreznének a lelkészi hivatáshoz, és megszűnne az egyházunkban épp kialakuló lelkészhiány. A szeretetszolgálat gyülekezeti szinten való megerősödésén is munkálkodnunk kell. Az új kommunikációs eszközökkel jól kell élnünk, de azok hatását túlértékelnünk végzetes hiba lenne. Az egyház a személyes találkozásokban él igazán, és a technológia túlburjánzása esetén talán az egyik utolsó szigete marad a valóságos közösségi életnek.

Az ősi keresztyén szimbolika az egyházat hajóként ábrázolja. Biztos vagyok abban, hogy a felvidéki egyház hajója jó irányba halad. Viszont úgy érzem, sebességnövekedésre lenne szükségünk, amit Isten lelkének szele adhat meg. Mi, akik e hajóban vagyunk, egy-egy jól irányzott evezőcsapással biztosan lendíthetünk rajta. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de abban mélységesen bízom, hogy Isten velünk van, és megsegít bennünket.

[[paginate]]

Fekete Vince
a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka,
a Magyar Református Egyház Generális Konvent Elnökségének tagja

A Generális Konvent Elnöksége (GKE) a Magyar Református Egyház (MRE) törvényes képviselőinek reprezentatív testülete, amely hivatott képviselni a Kárpát-medencében és a világban működő református egyháztesteket. A MRE GKE legfontosabb küldetésének és feladatának 2021-től továbbra is az egység megtartását tartom az egyháztestekben, úgy mind az egységes liturgiát, egységes énekes könyvet, és a Biblia központú kormányzási formát.

Már 2020-ban is a MRE GKE külügyi képviseletének több külső csatát kellett vívni a Református Egyházak Európai Szövetsége és az Egyházak Világ Szövetsége tárgyalásain a liberális egyházpolitika ellen, az abortusz, homoszexuális partnerségek, a gender filozófia, a keresztyén egyház ellenes támadások és a migráció befogadást pártoló vélemények ellen.

Úgy látom, hogy a jövőben a MRE GK Elnökségének állást kell foglalni az európai területi és a világegyházi szervezet liberális egyházpolitikáját kifejező deklarációk ellen, amelyek az Európai Parlament vagy EU Bizottság tárgyaló asztalaira kerülnek az egyház és a migrációval kapcsolatban. Ehhez pedig a MRE-nak továbbra is meg kell tartani a tagságot az európai és világszövetségben és naprakész információkkal kell rendelkezni a MRE GK Elnökségének.

A jövőben azt is fontosnak tartom, hogy a MRE GK Elnöksége célzott időben és kellő súllyal deklarálja és hozza nyilvánosságra az álláspontját az Isten, egyház, hitvallás, nemzet, család, gyermekáldás, magzatmegtartás témakörökben és minden fontos ügyben a saját és a közszolgálati hírcsatornák által.

Felvidéki főgondnokként létfontosságúnak tartom a református magyar nemzeti patriotizmust a MRE szolgálatában, amelyet a MRE GK Elnökségének vállalni kell az egyházpolitikájában, mert ez közvetlen kihatással van a Kárpát-medencei református és keresztyén magyar nemzet megmaradására.

A MRE GK Elnöksége, plénuma és a magyar református nép 2009-től az első tíz évében az örömeit élhette meg. Most pedig azt látom, hogy az elkövetkező 10 évben a MRE GK Elnöksége egyre több megpróbáltatásnak és kihívásnak lesz kitéve. Az első 10 évben a MRE GK Elnökség tagjai megtették a rájuk ruházott feladatokat, a debreceni Kollégium üzenete értelmében: Imádkozzál és dolgozzál. Véleményem szerint a püspökök és főgondnokok alázattal viselték és méltósággal betöltötték a tisztséget a református nép reprezentatív testületében. Mindezért Soli Deo Gloria!

[[paginate]]

Szenn Péter
püspök, Délvidék

„ A vége pedig mindennek közel van. Annakokáért legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Péter 4,7)

Az idén március 15-re készülve már hallottuk, hogy járványhelyzet van (COVID-19), de talán egyikünk sem gondolta, hogy ez lesz belőle. Mindig úgy gondoljuk, hogy „velünk ez nem történhet meg”, vagy „pár nap, pár hónap, és vége lesz”. De úgy tűnik, hogy ez soha nincs így.

Az a megállapítás, hogy „a vége mindennek közel van”, egyszerre utal arra, hogy nagy felelősség van rajtunk, ugyanakkor veszélyben is vagyunk, ahogy énekünk mondja: „Bár veszély jön rád, és sok kín gyötör”. Ebben az áldatlan állapotban kapaszkodókat keresve a keresztyén ember csak az Úr Jézus Krisztustól kapott bűnbocsánatba kapaszkodhat. Ennek egyetlen útja van: a bűnbánat. Világunk egyre jobban gyorsul, és ha nem azt tesszük, amit tennünk kell, a vég még közelebb van.

Véleményem szerint már nincs idő elemezni, hogy mi és miért van így: egyszerre kell építeni és rombolni, gyorsítani és lassítani, segíteni és hitvallást tenni, de semmiképpen nem össze-vissza kapkodni, csapkodni. Egyszerre kell a jót megtartani és a rosszat elvetni. Már nem jó itt mindent megpróbálni, mert a bölcs ember a más kárán tanul. A számszerű és minőségbeli fogyásunk ellen csak a józanság és egység lehet a fegyver, miközben nem elég védekeznünk, hanem támadnunk is kell az Evangélium fegyverével, ezzel egyidőben pedig erősíteni kell a sorainkat.

A Kárpát-medencei református egyházak legkisebb önálló Egyházkerületeként már többször előfordult, hogy mintegy laboratóriumi körülmények között, sajnos a rossz nálunk bontakozott ki először: volt lelkészek erkölcstelen életükből szektásodási folyamatokat indítottak el és valósítottak meg. Láthatjuk azt is, hogy a Kárpát-medencében nem csak földrajzilag, vagy református szempontból, de talán még a magyarság és nemzeti hovatartozás szempontjain túl is különleges státuszt ad nekünk az Isten. Ezt kell megbecsülnünk.

A láthatatlan hitbéli fogyás, a divatkeresztyénség van akkora veszély és olyan, mint a járvány. Értékeinket nem elég csak hangsúlyozni, hanem gyakorolni kell, illetve az egyházon belül szigorúan meg kell tartani és tartatni. A magasabb életszínvonal hitbéli korcsosodáshoz vezethet, ha nincs bennünk Isten iránti hálaadás, és inkább az önbecsülés növekszik. A hívő ember számára a krisztuskövetés nem szabad, hogy teher legyen, hanem a boldogság és fejlődés zálogának kellene lennie. Így konkrétan a szabadosság öngyilkos áramlása, gyűrűzése nem csak a templomokat ürítette ki, hanem az emberek szívét és gondolkozását is. Az adok-kapok cserekereskedelem nem ősi gazdasági tevékenység, hanem érzelmi állapot lett mára sajnos a családokon belül is.

Az egyháznak hiteles szolgálattevők kellenek, akik nem a múltból és a múltban élnek, hanem bizonyságtevők, kötelességtudók, tanítók és közösség erősítők. Az ember alapjában véve naponta birkózik a gondokkal, azzal a céllal, hogy egy gondnélküli világot teremtsen, de ez önámítás, mert elhiszi, hogy már nincs is gond, és ebbe bukik bele. Nem az igazságot, nem a törvényt kell változtatni, nem Istent kell okolni, hanem magunkat az Úr Jézus Krisztushoz kell hasonlítani, és életünket, helyzetünket Isten törvényéhez és parancsolataihoz kell bűnbánattal mérni, hogy azt lássuk, ami van, és ne azt, amit képzelünk.

A józanság hiánya az önértékelés elvesztésével mértéktelenséghez és zuhanáshoz vezet. Ezeket a folyamatokat csak az egészséges hitbéli közösség állíthatja meg, az szabhat neki gátat. Azoknak a határozott hitvalló embereknek a közösségében van erő, akik nem csak mondják, hogy: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!”, hanem józansággal, elhívásunkban felülemelkedve saját kis önös érdekeinken, és magunkat is mérsékelve hitelesen hirdetjük életünkkel is, hogy életünk egyetlen zsinórmértéke a Szentírás, mégpedig a maga teljes egészében, nem csupán részleteiben.

Végül pedig nagyon fontos a közösségi felelőség azzal a lelkülettel, hogy egymást számontartjuk, keressük, segítjük, miközben folyamatosan imádkozunk. Az irgalmatlan veszély a báránybőrbe bújt farkas, a képmutató álvallásos, aki látszólag egyházi, vallásos, de tetteiben kegyetlen.

A világ felgyorsulásával mintha a gonosz is gyorsabban gyűrűzne be az életünkbe. Az időt megállítani nem lehet, sőt lassítani sem annak múlását, de lehet szeretni, türelmesnek lenni és ezekben kitartani, ahogy azt irányunkba a mi Megváltó Urunk Krisztusunk teszi kegyelme által.  Ezért emberfeletti erővel, Istentől megsegítve és megszentelve, de lankadatlan kitartással és hitelesen kell hirdetni az igét alkalmas és alkalmatlan időben minden szinten. Legyetek hát szelídek, mint a galambok – de tényleg szelídek –, és okosak, mint a kígyók! Mert nincs más út csak a Krisztusé, a többi csak önámítás. „A jó pásztornak két dologról kell gondoskodnia: hogy a tanítás mellett éber legyen és hogy magamagát tisztaságban megőrizze” (Kálvin).