A Confessio körkérdése
Juhász Tamás
emeritus professzor
Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet
1. A világkeresztyénséget nem lehet egységesen megítélni. Az egyházi világszervezetek dolga lenne róla hiteles képet közvetíteni, de ezek a szervezetek vagy nehézkesen működnek, vagy vezetésük ideológiai befolyásoltsága miatt nyújtanak megbízhatatlan képet a világkeresztyénségről.
Közismert tény, hogy más az európai (és észak-amerikai) kultúrkörhöz tartozó, és más e körön kívüli, a többi földrészen élő Krisztus-hívők helyzete. Természetesen a kontinenseken belül is sokféleképpen – felekezetek, nemzetek, országok, törzsek, kultúrák szerint – tagolódnak a keresztyén egyházak, amire most nem lehet kitérni. Csupán átfogó rálátást kísérelünk meg.
Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában száz milliókról van szó, számuk különösen Ázsiában és Afrikában örvendetes mértékben növekszik. Az úgynevezett „ifjú” egyházak gyors számbeli növekedése az elmúlt évszázad utolsó évtizedei óta különös módon akkor következett be, amikor az európai keresztyénség felhagyott a külmisszió korábbi – XVIII-XX. századi – gyakorlatával. Akik közvetlenül tapasztalhatták az ázsiai és az afrikai keresztyén egyházak eleven, pezsgő gyülekezeti és istentiszteleti életét, azt mondják, hogy össze sem hasonlítható az európai keresztyének ímmel-ámmal gyakorolt vallásosságával.
Mivel a három távoli földrészen élő egyházakról csak hírek útján szerzett távoli ismereteim vannak, könnyen lehet, hogy az a három vonás, amelyet reájuk jellemzőnek tartok, summás ítélet: fundamentalizmus, pünkösdizmus és inkulturáció. Európai szemmel nézve mind a három vonás tőlünk idegen, bár el kell ismerni, hogy ezekben rejlik az erejük is. Mert a három jellemzőnek pozitív vetülete is lehet: erőteljes érdeklődés a Biblia iránt, sodró erejű és közvetlen Lélek-tapasztalás, és saját kulturális hagyományaik tudatos vállalása.
Ezt a többnyire vonzó képet viszont elhomályosítja a a napjainkban tomboló vallási türelmetlenség, nyílt keresztyén-ellenesség. A ma (különösen a mohamedán többségű országokban) napirenden lévő keresztyénüldözés kétszázmillió embert érint!
2. Az európai keresztyénségről többet lehet tudni. Földrajzilag háromfelé tagolt, a három térségben más-más vallásosság jellemzi, és más-más módon hat a környező társadalomra. A kelet-európai görögkeleti egyházak egyértelműen konzervatív magatartása abból is látható, hogy közülük többen kiléptek az ökumenikus mozgalomból. Gazdag istentiszteleti életet élnek, de vallásosságuk belterjes: hagyományosan igazodnak az uralkodó politikához, iskolákat, diakóniai intézményeket csak az utóbbi évtizedekben, római és protestáns hatásra kezdtek működtetni. Közép-Európa egyházainak java része a szovjet uralom ateista és egyházellenes korszaka után próbálja újraéleszteni korábban beszűkült gyülekezeti életét és felépíteni szétrombolt intézményeit. Mivel kulturális szempontból a technikailag civilizáltabb Nyugat-Európához igazodik, az egyháztól való elidegenedés káros jelensége itt is hódít. Vívódnak a hagyományos bibliai értékek védelme és az érték-semleges libertinus hatások között. Nyugat-Európában viszont az egyházakról napjainkban az derül ki, hogy nincs erejük szembemenni a környező társadalom erkölcsi- és értékválságával, mi több: ők maguk is részesei, gyakran okozói ennek a válságnak.
A „válság” szó akár kulcsszava is lehetne ennek a 2020-as évek keresztyénségére néző jellemzésnek.
„Az ember akkor kerül erkölcsi válságba – régies, de nagyon találó kifejezéssel: akkor esik kétségbe – ha olyan eszköz kerül a birtokába, amelynek célját nem ismeri. Goethe találóan fejezi ki a Bűvészinas kétségbe ejtő helyzetét, amikor az nem képes parancsolni a saját szolgálatára előhívott szellemnek. Korunk válsága ugyanis a bőség válsága: Az előző évszázadok felfedezései és találmányai olyan hatalmas anyagi eszközök birtokába juttatták az emberiséget, amelyeknek célját és hasznát nem ismeri. Nem ismervén a felfedezés, a találmány célját és rendeltetését, testi gyarlósága folytán („a lélek kész, de a test erőtelen”) nem képes ellenállni az anyag általános tehetetlenségének, és rombolásra, pusztításra, gyilkolásra használja azt.
Az erkölcsi igények tudatosítása, társadalmi elfogadtatása és a társadalmi hatalom birtokosainak a meggyőzése nem egy-két évi, hanem nagyon hosszú folyamat, amely sok alázatot, lemondást követel az emberiség legjobbjaitól. De meg kell lennie, még hozzá belátható időn belül, még a földi élet pusztulása előtt.” (Dobai István, Tűnődések I–II. Püski Kiadó Budapest 2004,1064. skk.)
Az „erkölcsi igények tudatosításán” azt kell értenünk, hogy a keresztyénségnek az igazság, szépség, jóság eszményi célját szolgáló viselkedési szabályokat kell megfogalmaznia, azok szerint élnie. Van-e, kell-e Krisztus egyházának ennél szebb, ennél sürgetőbb feladata?!
Az idei világjárvány kezdetekor tréfásan jegyezte meg egy híres kolozsvári matematika professzor: „2020 vírusos lett. Újra kell installálni.” Nos, az európai- és a világkeresztyénségnek is újra kell installálnia önmagát, „még a földi élet pusztulása előtt”. Ehhez – a számítógépes nyelvnél maradva – a megfelelő applikáció is a kezünk ügyében van:
„Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől a világ végezetéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hitben megegyező, örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt magának, ezt oltalmazza és megtartja. Hiszem, hogy ennek a gyülekezetnek én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” (Heidelbergi Káté 54. kérdésére felelet)
[[paginate]]
Fabiny Tamás
evangélikus püspök
ApCsel 16,9 leckéje
A görög mitológiában Zeusz beleszeret a tenger partján sétálgató főníciai királylányba, Európéba. Fehér bika alakjában megy el a szép leányért, és szarvai közé kapja őt. A tengeren át magával ragadja Kréta szigetére, ahol magáévá teszi. Európának aztán három gyermeke születik Zeusztól. A mítosz erőszakot, kényszert és ármányt sugall.
De ismerünk egy álmot is. Ez is Ázsiába vezet vissza bennünket, akárcsak a mítosz. Troászban váratlanul egy macedón férfi jelenik meg álomban Pál apostolnak, ilyen szavak kíséretében: „Jöjj át, légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9). Ez a jelenet nem más, mint a pogány Európa segélyhívása a kereszténységhez. Pál meghallja ezt a sikolyt, és elindul. Vele együtt pedig a Jézusról szóló jó hír, az evangélium is eljut Európába. A Szentlélek életet lehel a haldokló görög-római világba.
Idővel aztán ismét elhalványult ez az álom, és a mítosz újra utat tört magának. Az önfeláldozást felváltotta az önmegvalósítás vágya. A szelídséget az erőszak, a szegénységet a gazdagság, a szeretetét pedig a gyűlölet. Az elmúlt két évezred során többször megtörtént, hogy Európa – vagy annak egy része – nem a fenti álom, hanem sokkal inkább a mítosz jegyében élt, és újra a pogányságot választotta.
Európa újpogánysága nyugaton és keleten egyaránt megjelenik, és mindkét esetben a világhoz való szolgai hasonulással függ össze. A nyugati világ jóléti társadalmai hajlamosak feladni Jézus radikalitását. Érvényes rájuk az, ami H. Richard Niebuhr a magát liberálisnak mondott teológia vadhajtásairól ír: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket bevitte az ítélet nélküli országába egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által”.1 Gazdag országok gazdag egyházai mintha szégyellnék a keresztet, és általában a hagyományos biblikus–keresztyén értékeket. Talán kisebbrendűségi érzésből fakad az az örök kompenzálási szándék, amely – a rossz tapasztalatok birtokában is – azt hangoztatja, hogy a nagykorú embert nem szabad misszionálni, amely kínosan ügyel arra, hogy a keresztyén jelképek nyilvános használata nehogy sértse a más vallásúak vagy a nem-hívők érzékenységét. Ezért találkozunk azokkal a bizarr példákkal, hogy a hívők leteszik régi és megszentelt jelképeiket: lekerül a kereszt a nyakból, sőt adott esetben a templom tornyából is, egy-egy város főterén karácsonykor nem ajánlatos karácsonyfát állítani. A vallási semlegesség erőltetése egyrészt arctalanná tesz, másrészt az európai gyökerektől való elszakadást segíti elő.
Kelet-Közép-Európa számos országában azonban ugyanígy reális kísértést jelent a pogányságba való visszatérés, az álomtól a mítoszba való visszazuhanás. A régebbi egyháztagok talán még nem heverték ki a kommunista diktatúra okozta sérüléseket, vagy még mindig hat rájuk a kényszerű bénultság és nem tudnak élni a szabadság lehetőségével. Az egyház fogadott vagy fogadatlan prókátoraiként megjelenő hangadók között pedig feltűnően sok a neofita. Az eredmény lesújtó: a magukat keresztyénnek nevezők gyakran száműzik a jézusi megbocsátás, irgalom és ellenségszeretet tanítását, és általában a szeretet radikalitását, közben pedig a vallást olcsó moralizmussá vagy a politikát kiszolgáló tényezővé próbálják silányítani. A naivabbak egyszerűen csak krokodilkönnyeket hullatnak a keresztyén Európáért, jóllehet nem igazán teszik be lábukat a templomba, gyermekeiket legfeljebb csak formálisan kereszteltetik meg, a cinikusabbak számára viszont a keresztyénség egyszerűen csak politikai termék, és ők maguk fütyülnek a jézusi tanításra. A térség egyházainak – akárcsak Luther korában – ma is választaniuk kell a theologia crucis (a kereszt teológiája) és a theologia gloriae (a dicsőség teológiája) között.
Reményt – Nyugaton és Keleten egyaránt – csakis az adhat, ha az emberek meghallják a mai pogány Európa segélykiáltását: „Jöjj át, légy segítségünkre!”
_________________________
1 „A God without wrath brought men without sin into a kingdom without judgement through the ministry of a Christ without a Cross.“, In, H. Richard Niebuhr, The Kingdom of God in America, 193.
[[paginate]]
Szigeti Jenő
emeritus professzor
Magyarországi Baptista Egyház
Válaszúton a kereszténység
A szociológiai felmérések azt mutatják, hogy Magyarországon a tényleges kereszténység ma erős kisebbségben van, és az egymást követő évek összehasonlítása arra mutat, hogy az egyház befolyása rohamosan csökken.
Mi lesz veled, kereszténység? Hiszem: a kereszténység az eszkatologikus reménység vallása. Tudom, a hit csak úgy reális, ha közösséget épít, ha Krisztust követő szolgálat és ha folyamatos szembenézés kihívásainkkal, gyengeségeinkkel. A kereszténység addig él, amíg van bátorsága gyorsan változó világunkban mérlegre állva szembenézni a mai ember mai problémáival. Mi nem hagyományőrző klub vagyunk, sem nem történelmi nosztalgia-parti résztvevői. Mi naponta megméretünk, és az élet mindennap megkérdezi tőlünk, hogy ér-e még valamit a hitünk.
Az egyház – él, és ezért változik. A változás az élet velejárója. Az egyház, történelmének első pillanatától fogva, hitüket különféle formában megélő emberek közössége volt. A tolerancia – az egyház létfeltétele. Aki monolitikus egységről ábrándozik, amiben soha nincs törés, oldalág, kisebb csoport, eltérő látás és tanítás, az nem ismeri az egyháztörténelmet. Aki ezt hatalmi eszközökkel akarja „megvalósítani”, Dosztojevszkij nagy inkvizítorának szellemében, bűnt követ el Jézus Krisztus szeretete ellen.
A XX. század második felében a modern kor jellemző tendenciái sorban a visszájukra fordultak, önmaguk karikatúráivá váltak.1 A racionalitás egymásnak ellentmondó eredményei között csak a hit dönthet, a fejlődés elveszítette igéző erejét és az önmegvalósítás kényszere a megtervezhető jövővel szemben a pillanat élményét állította célként az ember elé. Ezért a posztmodern társadalom legszembetűnőbb sajátossága Gerhardt Schulze szerint az élmény-centrikusság lett.2
A régifajta vallásosság egyre inkább háttérbe szorul. Az eddig axiómáknak tekintett dolgok tekintélye megkérdőjeleződött. Egyfajta relativizmus, viszonylagosság uralkodott el az egyházban és az egyházon kívül is („igaza van, de mihez képest”). Ennek a vallásosságnak jellemzője a bizalmatlanság és bizonytalanság. Egy élmény-centrikus világban kell Krisztus követésére hívni az embereket. Egy spanyol író szerint „A posztmodernizmus fő témái az ego (önmagunk) vallásos tisztelete; a bizonyosság teljes hiánya; a siker imádása; a közönösség dicsőítése és az élvezet alapdogmája”.3 De Jézus útja az ellenkező irányba vezet. „Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogyan az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt 21,26-28. vö. 23,11-12).
A modern világban sok filozófus és társadalomtudós a vallások megszűnését, eltűnését jövendölte. Nem lett igazuk. A spiritualitás az ember ősi, a teremtéstől belénk oltott tulajdonsága. Az emberi és az isteni, az immanens és a transzcendens közötti szakadék áthidalása a bűneset óta az ember egyik legfontosabb igénye. Ennek lélektani alapjait külön érdemes volna a modern valláspszichológia segítségével vizsgálat alá vonni.4 Témánk szempontjából, ebből csak annyi fontos, hogy miközben tömegek távolodnak el a vallásoktól, amelyek szegényes élménykínálatot adnak a mai embernek, és közben szinte nyom nélkül kivesznek a keresztény világszemlélet fontos elemei, nem csökken, sőt bizonyos területeken fokozódik az emberek érdeklődése a spirituális, transzcendens valóságok iránt.
Mi ebből a tanulság? Mit tehetünk? Néhány meggondolásra váró szempontot ajánlok az olvasó figyelmébe:
- A felekezeti gőg helyett a nyitott testvéri odafigyelést erősítsük önmagunkban és a ránk bízottakban.
- Tagtoborzás helyett közösségfejlesztéssel foglalkozzunk
- Az organizáció erősítése helyett az élő organizmust erősítsük.
- A próféciai pánikbetegség helyett a józan prófétai látásra törekedjünk.
- Tudatosítani kell, hogy Istennek nem „műkritikusokra”, hanem hiteles életű keresztényekre van szüksége.
- Ennek érdekében nem az üdvösség szabályainak drótakadályát kell fonnunk, hanem az ég közepén repülő nagy erejű angyal örökkévaló evangéliumát kell hirdetnünk (Jel 14,6).
______________________
1 Wolfgang WELSCH, Perspektivität und Sannung. Zum Begriff der „Postmoderne”, in. S PAULY (Hrsg) Siritualität in unserer Zeit, Stuttgart, 2002, 65-kk.
2 Gerhardt SCHULZE, Die Erlebnis-Gesellschaft. Kutursoziologie der Gegenwart, Frankfurt/New York, 1992. (2.kiad),
3 José VIDAL-BENEYTO, „Spain ont the verge of nervous brekdown” Le Monde Diplomatique, April 2000, 12. – idézi PÁSZOT János. Misszió a XXI. században. Velence, 2000. 240.
4 NÉMETH Dávid, Spiritualitás ma. Collegium Doctorum, VI. évf. 2010. 135-137. – irodalom itt!!
[[paginate]]
Csókay András
idegsebész, osztályvezető főorvos,
a bangladesi sziámi ikerpár szétválasztásának idegsebészeti vezetője
Az értelem útján is el lehet jutni a hitre Jézus Krisztusban, az Ő születését, szenvedését és feltámadását, majd a Szentlélek kiáradását és ennek következményét az Egyház létrejöttét és útját végiggondolva. Sajnos ebben az információval túlzsúfolt rohanó világunkban erre kevesen veszik a fáradtságot, időt, a mély hittantanítás elvétve található meg az iskolákban, egyetemeken. A templomok Európában kiürültek.
Mitől él és virul a kereszténység Afrikában, Dél-Amerikában? A rettenetes szenvedés, szegénység az, ami előhozza az emberekben a mély szívbéli Istentapasztalatot, és ha van valamiféle egyházi szerveződés a környezetében, akkor az táplálja tovább a hitet.
A fejlett világban különösen hasznos lehet, hogy ne csak a szenvedésben, vagy bűnbánatban jussunk el Isten közelségébe. Ne csak higgyük, hogy Isten bennünk van, hanem bizonyosodjunk meg róla. Egy örök hajlás van Isten felé bennünk akkor is, ha nem tudunk Róla. Ennek felismerését legjobban az akadályozza, hogy azt hisszük Isten fent van, én lent vagyok, holott bennünk van. Amilyen a kapcsolatom Istennel, aki bennem él, olyan lesz a kapcsolatom a többi emberrel és önmagammal. Ha szeretem Istent, akkor képes vagyok szeretni a másikat és önmagamat is. A gondolatok a sok facebook, sms, a mi lesz holnap, a vágyak zavarossá teszik az elménket. Várni kell, hogy letisztuljunk. Ez sokáig eltarthat. Idő csend kell, hogy kitisztuljon az elme, letisztuljon a tudat. Hogy az Istentapasztalat valóság legyen. Mit kell tenned ehhez? Ki kell lépni a gondolatok örvénylő kavargásából. A hétköznapi gondolkodás síkjából az észlelés síkjába kell lépni. A tiszta észlelés lecsendesíti az elmét. Észlelem, hogy ülök, észlelem a szél zúgását, észlelem a madarak csicsergését, a kocsik motorhangját. Nem gondolkodom róla, csak észlelem, hogy Vannak. Így van esélyem, hogy feltárulhat bennem, ami nem észlelés, de valóság. Pl. meghallom, ha homályosan is, Krisztus hangját, aki bennem él. Ez a misztikus tapasztalat mentheti meg a modern Istentől eltávolodott embert.
A szemlélődésben összeszedettség kell. Testi összeszedettség, és a tudaté is. A hétköznapi tudatosságban, tapasztalataim elszürkülnek, inkább a múltról rágódunk, a jövőt tervezzük. Mert a jelen az semmi. Ami van, az nem elégít ki. Valami még kellene. Hiányérzet van. Az ego ezt nem szereti. Mindig megszerezni akar valamit. Történjen már valami, ami az övé. Bármi, csak történjen. Így szakadék van a jelen valósága és a vágy között. Ezen kell „átgyűrni” magunkat. Ki kell bírni ezt. Ha visszamegyek az akcióidiotizmusba, elvesztem a lehetőséget, hogy közelébe kerüljek a valós énemnek. Ezáltal a kis dolgokban is megtalálom az örömet. Nem hagyom, hogy kavarogjanak a gondolatok bennem. Megnézem, hogy egy gondolat milyen testi érzést vált ki bennem. Pl. egy aggódás, félelem szorítja a szívem, vagy fáj a hátam, vagy a harag szorítja a gyomrom. A szenvedéseimre a válasz a hétköznapi tudatosság szintjén: vita, veszekedés, bánkódás, aggódás, félelem.
A létezés szintjén: keresztül vágva a sötétségen, ha már itt van elfogadom: szabad lennie. Azt mondom igen én félhetek, igen énbennem lehet harag, méreg. Megtörténhet ez velem. Például: mardos az egyedüllét. Lehet ez. Ezzel hátralépek. Már nem vagyok annyira az állapotában. Inkább csak ránézek. Megbocsátom magamnak. Felismerem, hogy Isten is megbocsátja nekem. Ezáltal oldódik. VAN, de nem uralkodik rajtam. Együtt érzek magammal, Ahogy Isten is együtt érez velem, szeret engem így is. Ebből adódóan én is meg tudok bocsátani a másiknak, minden rossz dolga ellenére tudom szeretni is. Szabaddá válik a lelkem, belépek a Szentháromság szeretet-áramlásába. Rájövök, hogy egyre jobban viselem az ilyen helyzeteket. Szeretni tudom így is a létem.
A mély imádság kivezetheti Európát a hit válságából.
[[paginate]]
Soltész Miklós
a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára
A világ és Európa – azon belül a kereszténység helyzete – szempontjából megkerülhetetlen a migráció és a vele együttjáró iszlám térhódítás kérdése. A koronavírus ugyan átmenetileg háttérbe szorította a témát, de tudnunk kell: a migráció nem szűnt meg, így keresztény életformánk fenyegetettsége sem csökkent. Sőt, politikai és demográfiai okokból a migráció erősödik. Ennek számos kézzelfogható jelét lehetne említeni, nemrégiben Norvégiában például újabb templom vált mecsetté, így Oslóban a muszlimok aránya már 15 százalék, ami 2030-ra várhatóan megduplázódik.
Amikor az iszlám és a liberalizmus megpróbálja megváltozatni Európát, nekünk ragaszkodnunk kell a hit megőrzéséhez. Henri Boulad egyiptomi jezsuita a magyar állampolgárság felvételekor felhívta a figyelmet: „miközben Európában egyre erősebb az iszlám, a párbeszéd nem halad, elengedhetetlen lenne az igazság kimondása”, azaz, hogy a keresztényeket üldözik a Közel-Keleten.
A politikai korrektség jegyében Nyugaton sokáig arról sem lehetett beszélni, hogy vallási fanatikusok özönlöttek be migránsként. Terrormerényletek sorozata sem volt elég ahhoz, hogy a baloldali és liberális politikai vezetők belássák ezt. Magyarország Kormánya a keresztény kultúra és értékek védelméért küzd. Mi nem akarjuk, hogy no-go zónák alakuljanak ki, mint Nyugat-Európában, felszakítva ezzel a közösségek hagyományos szövetét, párhuzamos társadalmakat alakítva.
A liberális hozzáállás példája az Isztambuli Egyezmény is, amely a társadalmi nem definícióján alapuló megközelítést erőltet. Mi azonban nem kívánjuk a nemzeti jog részévé tenni sem a társadalmi nem fogalmát, sem az egyezmény genderszemléletét. Az elmúlt években számos Pride-rendezvényen jelentek meg vallásgyalázó feliratok. Idén a Szent Koronával provokálták a csendes többséget, érthető hát a tiltakozás a Budapest Pride logója miatt.
Krisztus követése egyszerre jelenti az Isten által teremtett és az ember által létrehozott rend és értékek tiszteletét. A természeti törvényeket semmibe vevő anarchistákkal szemben a kereszténység a fogantatástól kezdve védi a magzati életet és komolyan veszi a teremtésvédelmet.
A normalitás mindinkább a V4-ekre, illetve a közép-kelet-európai térségre jellemző. Szomorú, hogy a magát sokszor felsőbbrendűnek tartó Nyugat nem ragaszkodik hitéhez, kultúrájához, mind kevesebb gyerek születik. Még a végén igaza lesz Apponyi Albertnek, aki száz évvel ezelőtt állítólag azt mondta, hogy ugyan Magyarország sírját ásták meg, de mi, magyarok ott leszünk a sírásók temetésén.
Mi következik mindebből? Nyugat-Európa néhány országa, szerintem, visszafordíthatatlanul feladta keresztény hitét és kultúráját. Hazánkban viszont reménykeltő, hogy rengeteg keresztény ember éli meggyőződéssel a hitét, küzdve a keresztény értékekért. Szülők, papok, lelkészek, tanárok, közéleti emberek. Áldás, hogy ebben a korszakban olyan emberek alakítják a magyar jövőt, akik kereszténységben és nemzetben gondolkodnak. Nekik is köszönhető a keresztény szellemiségű, értékteremtő közösségépítés sokrétű, kiemelt támogatása. Egyformán fontos a vidék és a határon túli nemzettársaink megerősítése. A szomszéd nemzetekkel való összefogás is elengedhetetlen, ebben közös alap és megtartó erő a kereszténység. Ha azt akarjuk, hogy hazánk megmaradjon kereszténynek és magyarnak, akkor komolyan kell vennünk és következetesen képviselnünk kell hitünket, védve és erősítve családjainkat és közösségeinket.
[[paginate]]
Szenczy Sándor
a Baptista Szeretetszolgálat
elnök emeritusa
Sorsfordító, ha a keresztények rádöbbennek arra, mekkora szükség van rájuk. Hogy egyáltalán nem mindegy, hogy imádkoznak-e vagy nem, egyáltalán nem mindegy, hogy vannak-e egy településen élő közösségek, gyülekezetek. Mert ahogy az emberiség történetében mindig is számított, hogy maradtak-e igazak, úgy ebben a világban is - tetszik-nem tetszik - ez tartja meg az embereket. És nem mindegy, hogy a keresztények hogyan képviselik az Istent! Azt az Istent, aki ad nekik erőt arra, hogy elmondják, akár egy járvány idején is, akár egy új, szokatlan közösségi térben is, hogy Isten nélkül nem érdemes élni, nem érdemes meghalni. Egyszerűen tudatosítani kell azt, hogy Vele: minden, Nélküle: semmi.
Mindig az a legjobb, így a 2020-as évekre nézve is, ha a keresztények rádöbbennek arra, hogy mekkora szükség van rájuk, hogy küldetésük van ebben a világban. A hívő ember imaéletének és hitének csak jót tesznek a kihívások és a próbák. És azt hiszem, most elég sok olyan kihívás van, amiben össze tudtak kapaszkodni az emberek, össze tudtak kapaszkodni a hívő közösségek, és megtanultak újra imádkozni. Amikor nem erőtlen volt az imádság, hanem tiszta erőből szólt. Ez végül mindig áldás. Mindig jót tesz az embernek, amikor jobban figyel Istenre, amikor nyitottabb, amikor figyelmesen várja az üzenetet. Mert amikor valaki a helyén van, és meghallja Isten üzenetét, akkor már nem lesz szüksége pótcselekvésekre, azt fogja tenni, amit tennie kell, képes lesz továbbadni azt az üzenetet, ami pont oda, pont akkorra szól, és ami valós segítséget jelent a szükségben lévőnek. Nekünk, magunknak először, és mindazoknak is, akik körülöttünk élnek. Mert bármit is lássunk a fizikai szemünkkel, a szívünk tudja, hogy ott mélyen, legbelül, a világ ma is „sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róma 8,32).
[[paginate]]
Fűrész Tünde
a Kopp Mária Intézet elnöke
A 2020-as év új korszakot hozott az életünkbe, a koronavírusjárvánnyal (COVID-19) és a maga megpróbáltatásaival együtt új esélyt kaptunk arra, hogy visszatérjünk gyökereinkhez, keresztyén értékeinkhez. A mostani időszak megmutatta, hogy ha baj van, akkor az összefogás mindennél fontosabb és hatékonyabb. Látható, hogy azok a társadalmak eredményesebbek az ismeretlen ellenséggel szembeni harcban, amelyek kiállnak szűkebb és tágabb közösségeik mellett. Mert küzdeni és védelmezni, túlélni és élni sokkal jobb együtt, közösségben, közösen, mint külön-külön.
A válsághelyzet rámutatott arra is, hogy a társadalom legkisebb közösségeit, a családokat még jobban meg kell becsülni és meg kell erősíteni. Nem a nők és a férfiak, a fiatalok és az idősek képesek egymagukban megoldani a nehézségeket, hanem ők így együtt, közösen, együttműködve egymással.
Megtapasztaltuk, hogy a család védelmező, óvó, megtartó ereje felértékelődött. Nem véletlen, hogy – minden híreszteléssel ellentétben – a veszélyhelyzet általánosságban sokkal inkább összekovácsolta a családokat és szilárdabbá tette a családi kapcsolatokat. Kutatások mutatják, hogy akik családban élnek és gyermekeket nevelnek, nem csak a válsághelyzeteket kezelik jobban, hanem például a környezet megóvásában is élen járnak.
Ha a családi értékek szerte a világban újra kellő elismerést, támogatást kapnak és a mostaninál jobban tudnak érvényesülni, akkor keresztyén értékeink is hangsúlyosabban jelen lesznek a mindennapokban. A családban élők kimutathatóan keresztyénibb, általában vallásosabb életet is élnek. Jól működő szeretetközösségeik nélkül nincs igazán jól működő társadalom sem, fenntarthatósági és erkölcsi szempontból sem. A felelős gyermeknevelés, a családon belüli munkamegosztás, egymás támogatása olyan értékek, amelyek önmagukban is a keresztyéni szeretetet hirdetik. Luther Márton szavaival: „az erkölcsös, keresztényi nevelés a szülők számára az üdvösség eléréshez vezető legtökéletesebb út”. Bízzunk benne, hogy egyre többen lépnek rá erre az útra, felismerve azt, hogy változó és változtató világunkban a család jelenti a biztonságot, az egyensúlyt és az örökkévaló szeretetet.
[[paginate]]
Karl W. Schwarz
ny. egyetemi tanár
Protestáns Egyházak Európai Közössége, Bécs
A protestantizmus és küldetése a Duna-, illetve a Kárpát-medencében
A Duna-, illetve a Kárpát-medence sajátos kultúrterület, amelyre jellemző a különböző vallások, kultúrák, népek, nyelvek és tradíciók összhangja és egyidejűsége.
Több mint 20 évvel ezelőtt, az Európai Unió első osztrák soros elnökség idején, 1998. szeptember 30-án a Hofburgban egy deklarációt fogadtak el Közép-, Kelet-, ill. Délkelet-Európa multikulturalitásáról és multietnicitásáról. Az Európai Unió tervezett keleti bővítésére való tekintettel e deklaráció szerint (több más követelménnyel együtt) felekezetközi és vallásközi hídépítésre van szükség. Annak idején fontos szöveg volt ez a nyilatkozat, amihez szívesen csatlakozom most, hogy megmutassam, milyen szempontok szerint kell figyelembe vennünk az egyházakat és vallási közösségeket:
1. Az egyházak és vallási közösségek őrizzék meg hagyományaikat, de ne álljanak konkurencia-helyzetben egymással. Sokkal inkább abban kell lássák közös feladatukat, hogy befolyást gyakoroljanak a társadalmi erőkre és kulturális formákra, hogy célokat és módszereket mutassanak nekik, amivel a kölcsönös megértést és a békét szolgálják.
2. A nyugati és keleti keresztyén egyházak ökumenikus párbeszéde Európa jövője szempontjából éppoly fontos, mint a vallásközi párbeszéd a keresztyénség, zsidóság és iszlám között.
3. Az egyházak és vallási közösségek a társadalommal, gazdasággal és a kultúrával állandó párbeszédben orientációt adhatnak, ám nem szabad velük oly módon visszaélni, hogy árkokat ássunk velük.
Ez a szöveg nagyban emlékeztet az ezzel egy időben megvitatott Charta Oecumenica szövegére, amit egy évvel korábban (1997) a Grazban megrendezett II. Európai Ökumenikus Találkozó tűzött napirendre, majd 2001-ben az Európai Egyházak Konferenciája (KEK), ill. a Római-Katolikus Püspöki Konferenciák Tanácsa írt alá, s végül a III. Európai Ökumenikus Találkozó 2007-ben, Nagyszebenben elfogadott. Ma is úgy tekintünk rá, mint egy olyan szövegre, „mely alapvető fontosságú az európai egyházak együttműködésének előmozdításában” – függetlenül attól, hogy az egyházak milyen nagyságúak, vagy közéleti tevékenységüket milyen mértékben veszik figyelembe, illetve hogy többségi, vagy kisebbségi egyházakról van szó.
„Elkötelezzük magunkat arra, hogy ellenállunk minden olyan kísértésnek, amely által a vallást és az egyházat etnikai vagy nacionalista célból kihasználja…” Így hangzik a Charta Oecumenica egyik központi állítása, s ez a felekezet és nemzet közötti kapcsolat problémás meghatározásában megadja a mértéket. E kettő kapcsolata közismerten ott problémás, ahol a nemzet kialakulásának konfesszionális feltételei voltak, ill. a vallás és az egyház az etnikai identitás megtartásához hozzájárultak. Mindez messzemenőkig érinti az itt tárgyalt térséget, amely a különböző etnikumok és kultúrák találkozásának helye.
A Charta Oecumenica azonban nem azt követeli, hogy adjuk fel a nemzeti identitást, hanem csak azt ítéli el, ha a vallást nacionalista célra használja valaki. A svájci lelkész, Andreas Hess debreceni tiszteletbeli doktorrá avatásakor, 2010. november 4-én, egész világos megfogalmazásban juttatta kifejezésre: „A nemzet fontos, de nem szent”. Loyalitásunk a nemzethez teljesen jogos, mégsem válhat vallásos szintűvé válnia: az Isten népéhez való tartozásunk relativizálja azt. Az egyház ugyan őrizheti a nemzeti örökséget, mégis egy nemzetek fölötti keretben mozog, s a felekezet és nemzet közötti feszültséget fenn kell tartsa.
A Charta Oecumenica ezért nem csak helyeslést váltott ki. Többen kivárásos alapon háttérbe szorították, néhol pedig egyenesen elvetették – még azok is, akik aláírták. Jelentős különbséget láthatunk a külsőleges ratifikálás, ill. a tartalmi elfogadás között. Az elfogadás akadályai azonban félrevezethetnek bennünket: a Charta Oecumenica nagy teológiai kihívást jelent, amely elől nem térhet ki európai szinten a protestantizmus (GEKE –Protestáns Egyházak Európai Közössége).
Több jó okunk is van, hogy miért éppen térségünk protestantizmusa ne térjen ki a Charta Oecumenica teológiai kihívása elől: kultúrterünk több nyelven dicséri Istent, több nyelven hirdeti Isten emberhez való szeretetének örömhírét, több nyelven hangzik a megbékélés igéje. A ránk bízott küldetés számára a Charta sajátos fogódzót is adhat: tudatosítja bennünk elkötelezettségünket, hogy bizonyságtételünket és szolgálatunkat minél inkább közösségben, együttesen végezzük. Ugyanakkor pedig válaszadást is vár tőlünk, hogy eleget teszünk-e ennek a küldetésnek a pásztori munka mindennapjaiban.
(Fordította: Karasszon István)