A kitelepítések időszakát a történészek többnyire az 1950-1953 közötti időre szokták tenni. Rákosi és holdudvara jóvoltából azonban már előtte is történtek kegyetlen dolgok, amelyekről érdemes röviden említést tenni. A magyarországi svábok jelentős részét, mintegy 180 ezer szorgalmas és jó szakembert, a családjaikkal együtt sunyi módon a potsdami szerződés előírásaira hivatkozva 1946-ban Németországba telepítették és valósággal elüldözték az országból. Mindszenty József hercegprímás, bíboros 1945. október 17-i körlevelében hiába írta: „Ne tegyünk olyasmit, amit a fegyverszüneti határokon túli magyarokkal szemben elkövetőktől nemcsak felháborodással fogadunk, de elviselhetetlennek is érzünk.” S a bíboros bírálta a magyar kormányt a felvidéki magyarok iránti közömbössége miatt is. Mint a Szerencsés Károly történész által 1991-ben írt és a művelődési és közoktatási miniszter rendelete alapján a Tankönyvkiadó Vállalat által kiadott Tizenhárom életrajz c. kiadvány 25. oldalán olvasható, Mindszenty leveleket írt Truman amerikai (USA) elnöknek és a brit uralkodónak, s kérte a segítségüket, hogy „méltóztassék az Isten törvényeibe és az emberiességbe ütköző deportálás ellen tiltakozó szavait felemelni, és százezrek égbekiáltó gyötrelmeit megszűntetni”. Mindez süket fülekre talált, és a kitelepített svábok helyére 1947-1948-ban az úgynevezett kassai program keretében, a máig fel nem oldott benesi dekrétumok alapján a felvidéki szülőföldjükről elüldözött magyarokat telepítették. Mikor ez az erőszakos ki- és áttelepítési hullám a nemzetközi tiltakozások miatt alábbhagyott, azokat célozta meg a kommunista párt, akik az egyházi ingatlanok, gyárak, üzemek, iparos műhelyek vagy birtokok államosításának útjában álltak, vagy valamilyen tisztséget viseltek, esetleg polgári, értelmiségi, alkalmazotti munkakörökben dolgoztak a Horthy korszak magyar társadalmában. Mégsem ők kerültek elsőként a rétközi Dombrádra és a szomszédos kitelepítési célállomásokra. A cél érdekében ugyanis el kellett söpörni az útból minden más politikai, világnézeti erőt, s e küzdelemben – ahogy Szerencsés Károly írta - Rákosi a legalantasabb eszközöktől sem riadt vissza. Az imperialista támadás veszélyeire hivatkozva ugyanis megbízhatatlan elemeknek bélyegezték a nyugati határ és a jugoszláv-magyar határ menti településeken a paraszt családok ezreit és az ő kitelepítésükkel egyidejűleg létrehozták a szögesdrótos, taposóaknás határsáv intézményét is.

A Rákosi-diktatúra alapvető célja az volt, hogy kitelepítettként megbüntessen mindenkit, aki bármilyen módon kiszolgálta a Horthy-rendszert, s velük együtt megbüntesse a szovjet mintára kuláknak, a nép ellenségének tekintett nagygazdákat is. Az 1930-as években született 8130/1939. ME. és a 760/1939.BM. számú rendeletekre hivatkozva színészeket, bankárokat, köztisztviselőket, katonatiszteket, Auschwitzból vagy a jeges Dunából megmenekült zsidókat is kitelepítettek. „A ’fordulat évében’ a maradék magyar zsidóság új bűne lett a cionizmus vádja, amelynek bélyegétől éppúgy retteghetett személyes szabadságában, mint annak idején zsidó mivoltában. Dughatta ismét a menórát, a Dávid-csillagot a népnevelők elől a szekrény aljába. Az ajtófélfáról jobb volt, ha levette a tízparancsolatot. Az előző rend, igaz, az életét követelte, Rákosi Mátyás rendszere az arcát, a múltját vette el.”  Éppen ezért a háború után nem volt szerencsés a cionizmusra büszkének lenni, még Izrael állam megalakulása idején sem, mert a bolsevik diktatúra az internacionalizmus jelszavai alatt az antiszemitizmust éppen úgy bűntette, mint a nemzetközi imperializmus előretolt bástyájának nevezett cionizmust is. Sőt évtizedekig a zsidó szót nem volt célszerű se leírni, se kimondani, mert belekötöttek, kiforgatták, mert Izrael állam is ellensége volt a kommunista tábornak. Nem volt azonban ritka dolog, hogy belső ellenségként az új kommunista hatalom egyetlen pártjának a tagsági igazolványával rendelkező munkásszármazású honvéd és rendőrtiszteket is kutyával terelték az ÁVH-sok, mint a bűnözőket. Szovjet mintára az Andrássy út 60. Magyarországában is a terrort tették a rendszer egyik mozgatójává és a múltat végképp eltörölni vezérelték a megvezetett kisemberek, a virtuálisan vezető osztálynak beállított munkásság tömegeit. Megnyomorító idő volt, mindenki félt, aki kitelepít, és az is, akit kitelepítenek. S nemcsak néhány szerencsétlen emberről és valamiféle egyszeri tévedésről volt szó, hanem egy korszak szörnyű, pokoli valóságáról, amikor a ’vasököl’, az indulatokkal becsapott munkásököl valóban lesújtott és a múltat végképp eltörölni akarta, mert a rendszer gonosz vezényszavai erre biztatták.

Már az utazás alatt érzékelhették a kitelepítettek a kemény bánásmódot. Voltak közöttük, akikben az utazás a hét évvel korábban átélt zsidó szenvedéseket idézték fel, s legfeljebb a koncentrációs táborokba tartó vonatok fegyveres őreinek német vezényszavai helyett most ÁVO-s vezényszavak, utasítások hangzottak. Ugyanis erőteljes politikai támadást indítottak a kommunistáktól eltérő véleményeket képviselő, vagy akár csak közvetve is a Szovjetunió irányvonalával, ellentétes állásponttal és ideológiával azonosítható csoportokat, szervezeteket és azok tagjait. A közalkalmazottak létszámcsökkentésére az ún. „B” listázást alkalmazták. A közalkalmazotti létszámot csökkentő „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani, és meg is fosztották. A cél az volt, hogy ily módon betölthető állásokat biztosítsanak a szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek, amelyben A-betűvel a megbízhatóak, B-vel az elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetők, C-vel a politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehető személyeket jelölték. Rajk László belügyminiszter 1946-os titkos rendelete alapján folyt azonban egy külön „B” listázás is. A tisztviselők egy részét a politikai rendőrség internálta, vagy rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. Ezeknek a megbélyegzett alkalmazottaknak az állásait a kommunisták a saját embereikkel azonnal betöltötték. Ez a letámadás egyszerre csapás volt az egyházakra és a kommunisták hatalmát vazallusként nem támogató civil szervezetekre és azok tagjaira. Az ő internálásuk mellett a bármikori elítélésükre jogalapot biztosított az MKP nyomására 1946-ban elfogadott és hóhértörvényként emlegetett VII. törvény. Ez adott alapot Molnár János brazíliai hittérítő és tanítónő felesége, Prisztás Aranka és Csilla lányuk (1947), valamint a katyni szovjet vérengzés magyar agysebész koronatanúja testvérének, dr. Orsós Jenő sebész professzor és fogász-professzor felesége (1949) Dombrádra telepítésére.

Mielőtt tovább mennénk a folyamat ismertetésében, érdemes a kulák és a polgár szavak értelmezését egy kicsit megvizsgálni.  A kulák szó jelentésére a politikai értelmező szótár készítői a következő megfogalmazást adták: “Olyan paraszt, akinek 25 holdnál nagyobb szántóterülete, vagy 5 holdnál nagyobb szőlője, gyümölcsöse van, illetve évi kataszteri jövedelme meghaladja a 350 aranykoronát, s általában minden olyan falusi tőkés, aki mások munkájából, kizsákmányolásából él.” Még az 1989-ben megjelent Idegen szavak és kifejezések szótára is így határozta meg a kulák szó jelentését: “mások munkájából, kizsákmányolásából élő paraszt, zsírosparaszt.” A szántóterület meghatározása azonban községenként változott, sőt, ha nem volt elég kulák, kerestek okot, hogy a szegénység által irigyelt feltörekvők közül kit lehetett azzá nyilvánítani. S volt, aki az 1945-1947 között a földosztáskor a sok gyermek miatt kapott földdel átlépte a 15 vagy 20 holdas határt és kulákká nyilvánították. Nem könnyebb a polgár szó jelentésének tisztázása sem. Még az 1980-ban megjelent Politikai kisszótár is, az 1950-es évek ideológiai jegyeit erősen magán viselve adott erről – enyhén szólva – fura eligazítást. Ebben a szótárban ugyanis a polgár szónál ez olvasható “lásd burzsoázia”. A burzsoázia szó magyarázatának befejező mondata pedig a következő: “A szocializmus alapjai lerakásának idején, mint osztály megsemmisül.” Megsemmisül vagy erőszakkal, kitelepítéssel, ellehetetlenítéssel megsemmisítik, ez azért nem mindegy! És a kitelepített iparosok, tanárok, zsidó kereskedők és gyárosok, MKP vagy MDP párttag honvédtisztek, állami alkalmazottak is a burzsoáziához tartoztak volna? Így azért mégsem lenne szabad a történelmet leegyszerűsíteni, csúsztatással a megtörtént eseményeket átprogramozni és az utókort keményen félrevezetni.

[[ paginate ]]

Tény, hogy 1951-ben a diktatúra újabb és erőteljes támadásának célpontja a Horthy érában katonai, rendőri vagy állami tisztséget viselő magyar állampolgárok lettek, ami tízezrek kitelepítésében öltött testet. A kitelepítést a 02134 sz. belügyminisztériumi és a 250/1951. Eln. számú megyei tanácsi véghatározatok alapján hajtották végre. Tény, hogy 1951. május 21-től június 29-én éjfélig kézbesítették a fővárosi családoknak a BM véghatározatokat. Ez 1951. június 29-én kézbesített véghatározat, arról szólt, hogy a címzetteket és családjaikat  a reggeli órákban kitelepítik Dombrádra, készüljenek fel az útra. Nagyon összehangolt és ördögi dolog volt ez, mert egyidejűleg a Szabolcs-Szatmár megyei Tanács véghatározatát is kézbesítették a dombrádi gazdáknak arról, hogy kinél helyezik el a budapestieket, állandó lakosként bejelentve hozzájuk. Mindez nem csak Dombrádot érintette, hiszen Ibrányba, Nagyhalászba, Kótajba, Bujra, Nagyhalászba, Kétérközbe, Gyulaházára, Berkeszre, Demecserbe, Polgárra, és más Szabolcs-Szatmár megyei településekre is telepítettek a fővárosból vagy környékéről polgárokat. A döntés ellen hiába is fellebbezett bárki, a kitelepítési véghatározatok meg-másíthatatlanok voltak. Így fordulhatott elő, hogy egy, azaz egy nappal a kitelepítés után már úgy postázták a hivatalosok az iratokat a kitelepítetteknek, mint akik már régen azon a címen bejelentett állandó lakosok.

A Szabolcs-Szatmár Megyei Rendőrkapitányság dombrádi kényszerlakhelyről szóló határozata Francois Józsefné budafoki pezsgő-gyáros és családja részére

Két mentesítési szándékról mégis említést kell tenni, mert jól mutatják a kommunista diktatúra merevségét. Kodály Zoltán a saját személyes nemzetközi tekintélyét latba vetve megkísérelte a lehetetlent. Ő sem a kérelmezett mentesítését kérte, mert tudta, hogy a kitelepítési véghatározatok meg-másíthatatlanok, de az isten-háta-mögöttinek tűnő Dombrád helyett a fővároshoz közelebbi Pásztóra, a zenei és tudományos életből jól ismert barátja, dr. Rajeczky Benjámin ciszterci szerzetes, perjel, zenetudós, egyházzenész, népzenekutató közelébe kérelmezte dr. Pápai Vratarics György zeneszerző, minisztériumi tanácsos kitelepítésének átirányítását. A fiatal és tehetséges zeneszerzőben a saját szakmai és tudományos munkatársát látta Kodály, akivel a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában a Lajtha László - Rajeczky Benjámin kettőst akarta megerősíteni. A diktatúra azonban hallani sem akart a mentesítésről, vagy átirányításról, s így a fiatal, 5 hónapos csecsemővel kitelepített zeneszerző családjának egyetlen kárpótlása az lehetett, hogy Dombrádon egy református presbiter, Mezősi Harsányi János nagygazda családjához kerültek, akik családtagként szerették és tisztelték őket. 

A másik esetben Tápay Miklós magyar királyi honvéd alezredes azonos nevű, orvos végzettségű, medikus fiáról volt szó, akit a családdal együtt kitelepítettek Dombrádra, a Vay Ádám utca 5. szám alá, Kürthy Ferenc nyugalmazott főjegyzőhöz. Velük együtt 18 kitelepítettet irányítottak egy szobába és egy előszobába, akik közül a tanács 8 főt más nagygazdákhoz irányított át, mert nem fértek a kis helyen. A szüleivel ott maradó ifj. Tápay Miklós medikusnak már csak a kórházi szakterületeken eltöltött (az akkori fogalommal élve a ’cselédkönyvben’ rögzített és igazolt) gyakorlatok hiányoztak, de a hatalom jóvoltából Dombrádon kellett munka után néznie. Így Csűrös Sándor vízügyi felügyelő irányításával, majd a Rétközi csatornán épített dombrádi szivattyútelepen különféle betonozási munkákat végezhetett. Augusztusban azonban a nemzetközi szaktekintélynek számító dr. Hajnal Imre orvos-professzortól egy levelet kapott, hogy tud-e más orvos-gyakornokról, akit hozzá hasonlóan kitelepítettek. Mivel dr Hajnal Imre professzor a hatalom magas rangú, belügyminisztériumi vezetőit is gyógyította, a nagy orvoshiányra hivatkozva elintézte velük, hogy ifj. Tápay Miklós visszatérhetett Budapestre, majd a több kórházban letöltött gyakornoki idő és a szakvizsgák után orvosként alkalmazták. A lakásukba azonban nem térhetett vissza, mert ott már kommunista káderek laktak, így a kórházakban keresett és talált átmeneti elhelyezési lehetőségeket. Mikor személyesen meg akarta dr. Hajnal Imrének köszönni a segítséget, az csak annyit mondott: amit emberi kötelességből tesz valaki, azt nem kell és nem is szabad megköszönni.

Ifjú Tápay Miklóst 1952 decemberében avatták orvossá, aztán újabb négy év tanulmány következett, hogy gyermekgyógyász szakorvosi vizsgát tehessen. Ceglédre, az ottani kórházba osztották be, ahol egy politikai okok miatt félreállított főorvos volt a főnöke, akitől sok támogatást kapott. 1956 októberében a kórház forradalmi bizottságának elnökévé választották, s így a forradalom bukása után nem sok nyugalma volt. Miután tudomást szerzett arról, hogy fekete Pobeda gépkocsival érkezett detektívek keresik, elmenekült, és december végén Ausztriába szökött. Ott az amerikai megbízottak már keresték az orvosokat, mérnököket és az ő segítségükkel már februárban az USA Ohio államába került, ahol azonban újra le kellett tennie az orvosi vizsgákat, szigorlatokat. 

[[ paginate ]]

Voltak olyan kitelepített családok, akik úgy vélték, hogy valaki feljelentette őket. Mások úgy érveltek, hogy az új hatalom embereinek: rendőröknek, pártapparátusi dolgozóknak, ÁVH-soknak, személyzeti és munkáskádereknek volt szükségük a polgári lakásukra, igényes bútoraikra, értékeikre. Ez végeredményben már közel állt az igazsághoz, hiszen a kitelepítési véghatározatokban a II. számú pontban is ez szerepelt: „megüresedő lakását (lakrészét) a 6000/1948. sz. Korm. rendelet értelmében igénybe veszem, lakását 24 órán belül átadni köteles”. „Megüresedő”, vagy a hatalom által a Budapestről kitiltás és kitelepítésre kényszerítés hatására kiürített lakás fogalma azért egészen más! A kiértesítési véghatározat szerint a panasznak ugyan volt helye, értelme azonban semmi, mert a „panasz a végrehajtás szempontjából halasztó hatállyal nem bír”. Ismerjük meg dr. Bárcziházy Bárczy Pálnak, a Községi Takarék jogászának kézbesített véghatározatot.

“Belügyminisztérium

       02134. számú

Véghatározat

Dr. Bárcziházy Bárczy Pál, eredeti foglalkozása fasiszta ügyvéd, Budapest VIII., Gutenberg utca 4. sz. alatti lakost és vele egy háztartásban élő feleségét: B.B. Pálnét, 3 gyermekét a 8130/1939. ME számú rendelet és a 760/1939.BM számú rendelet alapján Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltom és lakhelyéül Szabolcs-Szatmár megye Dombrád, Vasút út 31. várost,  községet    jelölöm   ki. Amennyiben más községben (rokonainál, ismerőseinél) kíván elhelyezkedni, jelen véghatározatban kijelölt lakhelyének elfoglalása után ezirányú kérelmet terjeszthet az új lakhely szerint illetékes megyei Tanács elé. Ehhez mellékelni kell annak a személynek (a lakása szerint illetékes helyi Tanács által láttamozott) nyilatkozatát, aki elszállásolását vállalja.

E véghatározat ellen a budapesti rendőr-főkapitányságnál benyújtandó panasznak van helye. E panasz a végrehajtás szempontjából halasztó hatállyal nem bír.

II.

A kitiltás következtében megüresedő lakását (lakrészét) a 6000/1948. sz. korm. rendelet értelmében igénybe veszem, lakását 24 órán belül átadni köteles.

Budapest, 1951. június 28.

PH.                                                                                                   Olvashatatlan aláírás sk.

Tudnivalók:

1.)    Véghatározattal együtt kézbesítésre került a kijelölt lakhely szerint illetékes megyei Tanács véghatározata, amely lakásáról gondoskodik.

2.)    Új lakhelyén munkába állításáról kívánságára a helyi Tanács gondoskodik.”

A véghatározat megfogalmazásai a kor gyakorlatát tükrözik, és nagyon sértőek az utódokra. Azt például nem tudná megmondani még az sem, aki megfogalmazta, hogy egy ügyvéd meddig ügyvéd, és mettől fasiszta ügyvéd. Ez teljesen jogosan és máig sérti dr. Bárczy Pál jogász egyetemi tanár fiait, mert az apjuk nem fasiszta ügyvéd, hanem a Községi Takarék jogásza volt. Akkor azonban elég volt egy rosszindulatú feljelentés, és a házmester, a vasutas, a postás, a trafikos is hamar fasisztává változhatott és változott is.

A dombrádi Vasút utca 31 szám alá kitelepített Bárczy és Istvánffy, valamint az őket befogadó Harsányi család. Első sor, balról jobbra: Harsányi Berta, Istvánffy Edéné, Francois Cézárné, Bárczy Ágnes, Bárczy Zsolt, Bárczy Pál. Hátsó sor balról jobbra: Istvánffy Mária, Harsányi János, Harsányi Zsigmond, dr.Bárczy Pál, dr.Bárczy Pálné

Valami azonban kimaradt a kiértesítő véghatározatból, mert azt nem rögzítették, hogy a kitelepítettek legfeljebb 50 kilogrammos csomagot vihettek fejenként. Ponyvás teherautókon, fegyveres őrök kíséretével kivitték őket a Budapest-Nyugati pu. - Esztergom vonalon fekvő Budapest-Angyalföld pályaudvarra, vagyis az 1920-as években Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó feleségéről Magdolna-városi teherpályaudvarnak keresztelt vasútállomásra, valamint a MÁV Rákosrendező és Józsefváros teherpályaudvaraira, ahol vagonokba zsúfolták őket. Előtte 1951. május első felében Körmendi Ferenc vasúti tiszt a MÁV Vezérigazgatóság Vasútpolitikai Osztályától, az akkori vasúti ÁVO-tól felsőbb utasításra arról kapott rendelkezést, hogy a fővárosi polgárok kitelepítéséhez 1951. május 21-ig 25 kitelepítő vonatszerelvényt állítson ki a Magdolna-városi, vagyis a mai Angyalföldi pályaudvarra és Rákosrendező teherpályaudvarra. 1951-1953 között ugyanis a diktatúra által úgymond klerikálisnak, reakciósnak, fasisztának, horthysta bérencnek, a szocializmus ellenségeinek bélyegzett neves fővárosi közéleti személyeket, polgári és munkás-családokat, a deportálásból és munkaszolgálatból alig hazatért, házzal, birtokkal, üzemmel rendelkező magyar és zsidócsaládokat, honvéd- és rendőrtiszteket, vasutasokat, állami alkalmazottakat és azok családjait kellett a vasúton a vidéki gulágokra, kitelepítési célállomásokra szállítani. Csak igen keveseknek adatott meg, hogy személyvonati kocsikkal utazhattak. Idős, menni is alig tudó embereket, pólyás gyermekeket, erejük teljében levő családfőket, feleségeket, terhes asszonyokat, iskolás, óvodás gyermekeket, lányokat és legényeket, olykor 80 főt is bezsúfoltak egy tehervagonba. Egy vödörben ivóvizet tehettek maguknak a kocsiba, egy másik üres vödröt pedig azért, hogy a dolgaikat abba végezzék. Tekintettel arra, hogy a Dombrádról és Vecsésről deportált zsidók, a Vecsésről kitelepített svábok és a helyükre telepített felvidéki magyarok tragédiáját is feldolgoztam, a hasonló forgatókönyv már nem volt ismeretlen számomra. Lehet, hogy az előkészítők és a végrehajtók között is sok azonos személy lehetett?

A hatalom fegyvereseinek kegyetlen bánásmódját megtapasztalva a kitelepítő vonat indulása után egy idős kitelepített asszony a nagy svájci pedagógus, Pestalozzi 1944-ben írt sorait idézte: „Nincs nagyobb szerencsétlenség a világ számára, mint az, ha az emberiség elveszti Isten iránt érzett gyermeki lelkületét.” Őt aztán még a vele együtt kitelepített vallásos családtagok is megvetették, mert imádkozott az ellenségeiért, és az őket őrző ÁVH-s őrökért is.

[[ paginate ]]

A deportálások és a háború utáni kitelepítések dokumentumaiban gyakran a 6000/1948. sz. kormányrendelet paragrafusaira hivatkoztak. Ez szerepelt a Dombrádra kitelepítettek dokumentumaiban is. Mégis alapos okunk van feltételezni, hogy Dombrádot, a Rétköz legnagyobb református települését már a 1947-es, úgynevezett kékcédulás választások után besorolták a kitelepítésre kiszemelt települések közé. Ezen a választáson ugyanis a különféle manipulációk, a Rákosiék által vezényelt választási csalások ellenére Dombrádon az országos átlagot jócskán meghaladó arányban, a többnyire református parasztgazda választópolgárok 68 %-a voksolt a Kisgazda Pártra. Mivel nem a kommunista pártra szavazott a község lakossága, ennek bosszújaként kerülhetett minden bizonnyal a megbüntetendő és a kitelepítésre kiszemelt települések közé a falu. A kitelepítettek révén ugyanis hármas csapást mértek a kommunisták a magyar társadalomra és a magyar falura, köztük Dombrádra is:

1.)     Egyfelől megalázták, ellehetetlenítették a Horthy korszak állami, katonai, rendőri, s egyáltalán a hatalmi gépezetében akár csak egy kicsinyke transzmissziós láncszemként közreműködő keresztény nemzeti középosztályhoz tartozó városi polgárokat, alkalmazottakat, ügyvédeket, katonákat, rendőröket vagy éppen az uralkodó osztályhoz tartozókat és családjaikat.

2.)     Másfelől megfélemlítették a magyar lakosságot, embertelen és megalázó feltételek közé kényszerítették azokat – az oroszoktól átvett szóval - kulák családokat is, akikhez a teljesíthetetlen beszolgáltatási és adókötelezettségek ráadásaként olykor 4-5, vagy még több családot is odatelepítettek. Dombrádon, és a vele 1889-ben egyesült Ónteleken, és a hozzájuk tartozó tanyákon a nagygazdákkal együtt azokat az értelmiségieket (két világháború közötti tanárok, iskolaigazgatók, főjegyző, csendőr) és iparosokat (pl. a szikvízgyáros Szőke Gyulát, a lakatos kisiparos id. Róka Ferencet, az ecetgyáros Vitéz Uzvölgyi Mónus Ferencet, a hentes Tenke Mártont, a TÜZÉP-es zsidó származású Goldmann Gál Györgyöt) is megalázták, akiket a falu társadalma és a hatalom is a kulák-nagygazdákkal egyenrangúnak tekintett.

3.)     Harmadszor a kitelepítéssel teljesen ellehetetlenítették a történelmi egyházakat, vakvágányra terelték, majd megrokkantották a keresztény/keresztyén hitet, erkölcsöt és a népi, nemzeti hagyományokat, szétszakították, szalámiszerűen felszeletelték a nemzet megtartó erőit. Ugyanis Dombrádon - és máshol is a kitelepítési célállomásokon - a református presbitériumokban, a katolikus egyháztanácsokban a kulákoknak bélyegzett nagygazdák voltak évszázadok óta többségben. Az ő vagyonuk, tekintélyük, adományaik biztos bázist jelentettek az egyházban és az általuk működtetett iskolákban, intézményekben még akkor is, ha ennek is voltak torzulásai.

A szovjet módszerre felesküdött kommunista diktatúra szemében ezek megbocsáthatatlan bűnök voltak. Ennek a torz szemléletnek a veszélyeit a még kialakulatlan, félrevezethető, parasztból és munkásból toborzott, manipulálható magyar értelmiség sem ismerte fel időben. Érdekes lehet itt idézni Szabó Miklós: A nép vagy a népi káderek országa. Az antiszemitizmus c. írásából (Népszabadság, 1995. január 9-i szám). “A Rákosi-rendszerben a népi értelmiség saját tudatformáló mozgalom nélkül maradt. Az erőltetett iparosítás megtöbbszörözte az értelmiséget. Az utánpótlás – egy tudatos társadalompolitika következményeként – elsősorban munkás és paraszt-származású ifjakból állt. A népi értelmiség mellett a rendszer iránt elkötelezettnek számított az értelmiség zsidó származású része, amelyet az 1944-es üldözés után politikailag megbízhatónak tekintettek. 1948-1953 között a rendszer értelmiségének ebben a két csoportjában nem volt érzékelhető különbség. A hatalom mindkettőben igyekezett kisebbségi érzést kelteni. A zsidó származásúaknak az orruk alá dörgölte a polgári származásukat, a népieknek pedig úgymond fejlődniük kellett ahhoz, hogy az élcsapat követelményeinek megfelelhessenek. Mindkét csoportban végső soron zsoldos-tudatot alakítottak ki, azt, hogy mindent a rendszernek köszönhetnek: a zsidók az életüket, a népi káderek pedig, ha a ’felszabadulás’ nem jön el, mezítláb őriznék a kulák libáját, a kulák legelőjén.”

Ezt a janicsár szemléletet azonban a zsidó származású káderek közül sem fogadta be mindenki. Sőt volt közöttük, aki a munkaszolgálat, a bujkálás, a svédek vagy az SDG segítségével történt megmenekülés után elgondolkodott és a Magyar Hírlap 1996. szeptember 14-i Melléklete (Nyerges András: Demokrata légüres térben c. cikk) szerint a Harmadik út című könyvében a társadalom torz folyamatait tapasztalva meg merte kérdezni: “Igaz-e, hogy aki nem kommunista, az fasiszta?”  Természetes dolog, hogy neki is a betiltás és a kitelepítés jutott osztályrészül. Ugyanakkor Filep Tibor: A vasútért mindhalálig c könyvében Szűcs Sándor legendás 1956-os záhonyi állomásfőnök visszaemlékezéseiben (20. lap) említette, hogy a Szabolcs-Szatmár megyei Polgárra is éjjel, különvonattal vitték a kitelepítetteket. A vonat azonban nem állt meg az állomáson, hanem a nyílt vonalon. Amint a kitelepítettek leszálltak és összeverődtek, a Himnuszt kezdték énekelni, az ÁVH-sok meg puskatussal verték őket. S ez ellen, mint a Dombrádra kitelepítettek is, csak a megaláztatások vállalásaival, a mindenkit reakcióssá, burzsoává, klerikálissá, a rendszer ellenségévé nyilvánító általánosítás tagadásával lehetett tiltakozni még akkor is, ha az új hatalom által gerjesztett indulat nyomán a felheccelt, s ’feltámadtnak’ titulált, de az új rendszerben is elnyomott proletárok közül sokan Dombrádon is rájuk verték éjszaka az ajtót.

A Dombrádra induló 400 kitelepített személy szerény vigasza legfeljebb csak az lehetett, hogy néhány családot nem szakítottak szét, ami akkor általános szokás volt a kitelepítéseknél. Úgy siratták őket az ismerősök a bevagonírozásnál, mint egykor a Dombrádról és Vecsésről deportált zsidókat a magyarok és a svábok. A hatalom emberei megvetően kezelték a reakciósoknak, fasisztáknak, klerikális és rendszerellenes elemeknek nevezett budapesti polgári családokat, de még a legkisebb pólyás gyermekeiket is. Bár az értesítésekből megtudták, hogy Dombrádon melyik utcában és kinél fognak lakni, mégsem hitték el, amíg oda nem értek. Ők ugyanis a keserves magyar tapasztalatok alapján arra gondoltak, hogy a “málenkij robotra” elhurcoltakhoz hasonlóan valahol nagy Oroszországban kötnek majd ki. Csoda-e, ha a budapestieknek a Himnusz sorai jutottak eszükbe: „szertenézett, s nem lelé honját a hazában". Nem egészen egy évtizeddel korábban Radnóti Miklós költő is hasonlóan vélekedett a deportálás borzalmairól a verseiben. Magyar sors, keserves magyar élet, summázhatjuk nyugodtan.

A kisvasút állomása Dombrádon, ahová a kitelepítettekkel a két szerelvény megérkezett

Hantó Zsuzsa történész-szociológus, egyetemi tanár is utalt rá beszédeiben és publikációiban, s miután már említettem, hogy én is feldolgoztam a dombrádi és vecsési zsidók deportálásának, a málenkij robotra elhurcolt csonka-beregi magyarok és vecsési svábok szenvedésének, valamint  az 1946 májusában Németországba kitelepített vecsési és ceglédberceli  svábok, és a helyükre a Felvidékről száműzött magyarok keserves kálváriáját, elmondhatom, hogy 1944. május-július között a lezárt, beszegelt és lefestett ablakú vagonokból álló deportáló szerelvények nyugat felé, vagy Kassán át a lengyelországi Auschwitz felé indultak. Alig hat-hét év múlva, 1950-ben és 1951-ben ugyanolyan beszegelt és lefestett ablakú vagonokkal indultak a kelet-magyarországi, Heves megyei, jászsági, Békés és Szolnok megyei kitelepítési célállomások felé a vasúti menetrendekben, vonatforduló tervekben nem szereplő kitelepítő vonatok is.

A kitelepítő vonatokat indító állomáson, sőt még a nyíregyházi átrakodás után a kisvonaton is azt kérdezgették egymástól és az őreiktől a kitelepítettek: Merre van az a Dombrád, ahol nekik kötelező lakóhelyet jelölt ki a hatalom? Mert a legtöbben azt hitték, s erre volt is alapos okuk, hogy Szibériába viszik őket. Majd csak a Nyíregyháza-Dombrád között közlekedő keskeny nyomközű kisvonatok átrakó állomásán erősödött meg bennük, hogy mégsem lehet Szibéria a cél, mert oda keskeny nyomközű vonattal aligha mehetnének.

[[ paginate ]]

Micsoda furcsasága az életnek, hogy 1951. június végén egy kitelepített, terhes asszony szülési fájdalmaira vonatkozó távirat alapján a már korábban, 1949-ben Dombrádra internált Orsós Jenő sebész professzor várta a vasútállomáson a két szerelvénnyel érkező fővárosi kitelepítetteket. No és természetesen a kisvárdai ÁVH fegyveres állománya és a kötelező fuvarra (forspontra) kirendelt fogatos nagygazdák. Az érkezőket a tanácsház előtt az ÁVH-sok sorba állították, mint egykor a faluból deportált zsidókat a gyógyszertár előtt, s olvasták a neveiket. Volt egy fanyar, de igen kemény politikai humora vagy talán inkább fintora az elhúzódó létszám ellenőrzésnek. „A járási tanácselnök, Szövérfi István, amikor Károlyi György kitelepített nevét olvasta, senki nem jelentkezett. Az ÁVH egyenruhások a géppisztolyokkal, meg a sok civil rendőr ott sétált a kitelepítettek között, nehogy egymással szót válthassanak. Szinte az egész kisvárdai ÁVH-s állományt kivezényelték akkor Dombrádra. Aztán még egyszer olvasták az idős tábornok nevét, de továbbra sem jelentkezett. Erre egy kisvárdai ÁVH-s a dobtáras és fatusás ’gitárjával’ (géppisztollyal) végig vágott a hátán, majd az oldalába nyomta a fegyver csövét az idős, az eljárás ellen konok hallgatásával tiltakozó embernek.

– Nem hallja, maga rohadt reakciós, a maga nevét olvasták! – kiabálta a fülébe az ÁVH-s. Ő azonban továbbra sem szólt semmit, belenyúlt a zsebébe, elővette a fehér kesztyűjét és komótosan kezdte felhúzni a kezére. A hatalom emberei idegesek lettek, és ismét hangosan kiabálták a nevét, de ő tovább hallgatott. Ismét odament az ÁVH-s, és a fémbetétes bakancsával durván rugdosni kezdte a tábornok sarkán az Achilles int, mire az idős ember fájdalmában hangosan felkiáltott:  

– Károlyi György az trafikos Pesten, a Vörösmarty téren, én kérem, Gróf Károlyi György tábornok vagyok.

– Testvére maga Károlyi Mihálynak? – hangzott a járási tanácselnök cinikus kérdése, és összeröhögtek a hatalom emberei. Erre az idős gróf határozottan és derültséget keltve mondta:

– Nem, kérem, kitagadtuk, mert átadta a hatalmat 1919-ben a kommunistáknak, és ezzel megásta a sírját a történelmi Magyarországnak”- mondta el Szántó Károly egykori szemtanú, nyugdíjas tanácsi alkalmazott, református presbiter.  

Végül is a kitelepítések, a bármilyen ellenvéleményt megfogalmazót egy kalap alá soroló és burzsoának, reakciósnak minősítő, a parasztokat kulákká, a hitét megvalló és ahhoz ragaszkodó embert a klerikális reakció szekértolójává, a polgárt a burzsoázia részeként megbélyegző magyarországi kommunista rendszer teljesen és kritikátlanul lemásolta az oroszországi, sztálini módszereket, sőt esetenként túl is teljesítette azokat. Az 1990-es évek közepére a titkos iratok Magyarországon hozzáférhetővé váltak. Zinner Tibornak a Múltunk c. folyóirat 1996/2. számában (13. lap 21. sorszámú lábjegyzete) közölt adatai szerint a titkos iratok átvizsgálása után a szakemberek által készített felmérések és kimutatások azt mutatták, hogy 1950 és 1954 között 781 ezer embert állítottak bíróság elé, százezrekre rúgott a bebörtönzöttek és internáltak száma, több mint 80 ezer kitelepített volt. Más források szerint a kitelepítettek száma elérte a 300 ezret.

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárban – ahol még az 1990-es évek közepén is csak körjegyzői írásos engedéllyel és megbízással kutathattam a korabeli dombrádi  tanácsi és végrehajtó bizottsági jegyzőkönyvekben – a XXIII/222 és a XXIII/223 hivatkozási számú dossziékban őrzött jegyzőkönyvek szerkezete mind így épült fel 1951-1952-ben:

1.) Begyűjtés (behajtás, beszolgáltatás, beadás)

2.) Őszi (tavaszi, nyári) mezőgazdasági munkák

3.) TSZCS fejlesztés (később toborzási keretterv valóra váltása).

A fentieken túl az aktualitásoknak megfelelően a feketevágás, a kontárok, feketézők elleni fellépés, a gépállomási gépek üzemkészségének gondjai, a Sztálin és Rákosi születésnapjait megelőző és  megmosolyogtató felajánlások, békekölcsön jegyzések, Munkára Harcra Kész (MHK) próbázások szervezésének meggyorsítása, légoltalmi és tűzfigyelő szolgálatok megszervezése, az amerikai fehér szövőlepke és a répabarkó elleni intézkedések, a kitelepített arisztokraták elleni harc stb. szerepelt a leggyakrabban. A Vadkanosban például az odarendelt kitelepítettekkel ásatták a répabarkó ellen a vegyszeres árkokat. A jegyzőkönyvekben kiemelt szerepet kapott a TSzCs szervezés és a beszolgáltatás. Azokban a községekben (s emlékezetem szerint ilyen volt Dombrád is), „ahol a TSzCs fejlesztés nem megy az által, mert a meglévő TSzCs-k tagjaival a kívülállók nem szimpatizálnak, ott fokozottan fogjuk az eredményt a kívülálló dolgozó parasztság felé tudatosítani, hogy általában legalább hetenként 3-4 családi belépés legyen.” 

Ezekben az években nemcsak a munkavállaláshoz, a disznóvágáshoz, egy fa kivágásához kellett hatósági engedély, hanem a korabeli dombrádi jegyzőkönyvek szerint a krumpli vermeléséhez is. Ugyanakkor a pártoskodók, a vitézkedők véleményét így rögzítették: “a leleplezett feketevágások bűnvádi tárgyalásait a járásbírósággal soron kívül tárgyaltatjuk és a hozott ítéleteket a községekben közhírré tétetjük.” Az már nem érdekelte a kommunistákat, hogy a süldőt a gazdák a saját óljaikból, a fát pedig a saját erdejükből vágták ki. Az emberi jogok is csorbultak tehát. Milyen furcsa fintora az életnek, hogy az első feketevágás még sem a kulákoknál, hanem egy Vörös Csillag TSzCs tagnál fordult elő.

A propaganda azonban az 1940-es évek végén, majd az 1950-es évek elején is a népi demokrácia, a közös gazdaságok, a szocialista üzemek, bányák és a vasút munkaverseny eredményeiről öntötte a csalfa információkat. Még a gyufacímkékről, amit a fél falut bejárva az utcán szedegettünk össze, vagy a levélbélyegekről is ez áradt felénk. A klerikális reakció elleni harcot azonban mindennél fontosabbnak tartották. 1950-52-ben több járási tanácsi jegyzőkönyv a hittan oktatás elleni fellépéssel foglalkozott. A hittanról való lemorzsolódás és a természettudományos nevelés eredményesebbé tételére vasárnap délelőtti foglalkozásokat, matiné filmeket szerveztek a tanulóifjúság részére. A mai dombrádi és elszármazott középkorosztályúak még emlékezhetnek erre az időszakra, amikor a moziban még csak hosszú lócákon ültek a gyerekek és a felnőttek. Az első sorokba igyekeztek az idősebbek ülni, hogy “jobban lássák” a filmet, és a film végére a nyakukat fájlalták. A filmben az orosz katonák csak lőttek, lőttek, de a tárukból sose fogyott ki a lőszer, a pionír pedig az apja helyett öntudatból beállt a gőzmozdonyra fűtőnek, s vizuális csalódásként a mozdony úgymond csaknem a nézőtérre gördült a filmvászonról, mire valaki felállt az első lócán és félre akart ugrani.

1952-től jelent meg a titkos ügykezelésre (Tük) vonatkozó rendelet mindenütt az országban. Ennek hatásai fokozottan érintették a kitelepítési célállomásokat. Ugyanis a kitelepített vagy az osztályellenség tanácsokba, pártalapszervezetekbe, üzemekbe épülésétől félve még az erőltetett tanácstagi és munkaverseny beszámolókról, a zárszámadásokról és beszolgáltatásokról készített értékelések is Tük-ös számot kaptak. Talán éppen ezekkel lett Magyarország “nem rés, hanem erős bástya” a szocialista országok között. A “kitelepített ellenség azonban ezután sem aludt” és “a falnak is füle van” megfontolásból megjelentek a párnázott ajtók a dombrádi tanácsnál, a hivatalok, intézmények vezetőinek, pártvezetőinek irodáján, s március 15-e, április 4-e, május 1-je és más akkori ünnepek előtt minden írógépet a Tük utasítások szerint viaszpecsétes ajtók mögé kellett zárni, nehogy a kitelepítettek kezébe kerülhessenek.

[[ paginate ]]

Sokszor és sokan – újságírók, rádió és TV riporterek – tették már fel az egykori kitelepítetteknek a kérdést: mi volt a bűnötök, hogy ennyire átjárta a kitelepítésre kijelölt falvak hivatalosságát a tőletek való félelem? A legtöbben úgy vélekedtek, hogy máig sem tudják, mi szolgáltatott alapot a kitelepítésükre. Nem kímélte ugyanis az új hatalom a kommunista párttagsági igazolvánnyal rendelkező saját honvéd vagy rendőr őrnagyát sem, mert polgári családból vett feleséget, s ezzel úgymond a ’szocialista társadalom ellenségével’ cimborált. Olykor az volt a kitelepítés oka, hogy az új hatalom káderei kinézték maguknak a kitelepített polgárok jól berendezett lakásait. A kitelepítetteket ugyanis mindenüktől megfosztották: otthonuktól, vagyonuktól, nyugdíjuktól, állampolgári jogaiktól, szabadságuktól. Dokumentumok igazolják, hogy a szüléshez közeledő nő, az ágyhoz kötött agg beteg, de a csecsemő sem kaphatott felmentést a kitelepítés alól.

A kitelepített fiatal, Salamon Lajos, Berkeszen a Vay kastélyból kialakított gyermekotthon építésében vett részt

A feltűnően sok kitelepített katonatiszt Dombrádra és a többi gulágra kerülése annak lehetett az eredménye, hogy az úgynevezett VKF2 Osztály, vagyis a Vezérkari Főnökség 2. Osztálya a trianoni diktátum után, s egyáltalán a két világháború között kémelhárítási és hírszerzési tevékenységet látott el. Csonka-Magyarország így az elcsatolt magyar területeken éppen úgy, mint Berlinben és más fővárosokban is kiépítette a hálózatát. 1943-tól már dolgoztak a háborúból kiugrás előkészítésén. Ezt a német elhárítás az árulók és nyilas érzelmű tisztek által tudta, és Magyarország 1944. március 19-i megszállásakor keresték a hálózatban közreműködők névsorát, dokumentumait. A magyar elhárítás azonban még időben információt kapott, és a VKF2 dokumentumait elégették, amivel sok letartóztatást és deportálást sikerült akkor megelőzni. A háború után azonban újabb megpróbáltatások következtek rájuk. A hatalomra jutott kommunista diktatúrának és a szovjet elhárításnak az első dolga volt, hogy a magyar elhárításban, hálózatban, ellenállásban közreműködők adatait, dokumentumait megszerezze. Tény, hogy sok katonatisztet sikerült a diktatúra elhárítási részlegébe karrier ígéretekkel vagy éppen fenyegetéssel átcsalogatni. A legtöbben azonban nem voltak hajlandók együttműködni azokkal, akik ellen korábban magyar katonatisztként, elhárítási szakemberként, kémekként küzdöttek. Akik a kommunista diktatúra csábításának ellentmondtak, felkerültek a kitelepítési listákra, aztán néhány év után a dombrádi és a többi gulágon találták magukat. Közöttük éppen úgy voltak magyar, mint sváb, zsidó és különböző nemzetiségekből elmagyarosodott katonatisztek, tábornokok. Ők, még ha ismerték is egymást, sem a kitelepítő vonatokon, sem a Dombrádon töltött évek alatt nem törekedtek egymást jobban megismerni. Sőt a sok rendőrségi beidézés, zaklatás és a kiszolgáltatottságuk miatt olykor egymás ellen is fordultak.

A Dombrádra kitelepítettek közül talán Vitéz Somogyváry Gyula író családja válaszolt másként arra a kérdésre, hogy bűnösök voltatok-e. Előzményként említést érdemel, hogy Somogyváry (Reisberger) Gyula az apja első világháborús érdemeiért vitézi rangot és előnevet örökölt. A trianoni diktátum következtében a szülőfaluja osztrák területre került, s így nem is csoda, hogy a magyarság tragédiáját okozó elcsatolások ellen számos verset, könyvet írt. Az I. világháborús katonatrilógiája nagy sikert aratott, s még a II. világháború után, sőt a betiltások ellenére később is sokan olvasták. Sokáig ő volt a Magyar Rádió igazgatója, és német származása ellenére a németellenességéről volt ismert. Ennek eredménye, hogy 1944. március 19-ét, a német megszállást követően letartóztatták és a magyar zsidókkal együtt a mauthauseni haláltáborba került. 50 évesen, testsúlyának a felére fogyva, gyalog tért haza Magyarországra. Szomorúan tapasztalta, hogy a fiát és lányát orosz fogságba vitték. A fia 2,5, lánya 10 év után térhetett haza Oroszországból. Irma néni, a felesége, a katolikus vallásos hitben talált menedéket, s majd csak a “fűzfa”, azaz a férje hazatérése után lehetett ismét új ’feltámadásban’ reménykedniük. Feltámadás? Nem adatott meg sokáig, mert 1950 márciusában még a csökkentett nyugdíját is megvonták Somogyváry Gyulától, majd az ÁVH egy neki tulajdonított, de nem általa írott versért ismét a kistarcsai internáló táborba vitte. A családja később az 1951. június végén érkező transzporttal Dombrádra került. Siket Orosz Károly református nagygazdánál laktak. Somogyváry Gyula a mauthauseni haláltábort kibírta, de az annál is szörnyűbb kistarcsai állapotokat és az embertelen kínzásokat már nem: 58 évesen az ÁVH kórházában hunyt el, s a Gyula diákot is Rákoskeresztúron, a temető 301. parcellájában, emberhez méltatlan módon temették el.

A családja úgy vélte, hogy a kitelepítés valószínű oka a Ne sárgulj fűzfa c. kötetben közölt politikai megjegyzés lehetett. Az 1920-as években Somogyváry Gyula író hihetetlen ráérzéssel így írt az említett kötetben a Szovjetunióról: “Végeredményben sajnálom ezt a szerencsétlen Oroszországot. A bolsevizmussal valami gigantikus viviszekciót (élve-koncolást) kísérel meg rajta Lenin. Azt, hogy mit akarnak, talán csak ők tudják. Hogy jobb sorsot tudnak-e elérni, majd a jövő mutatja meg, de hogy húsz-harminc évig pokol lesz az életük, az egészen bizonyos.(….)”. Ma is csak döbbenten lehet olvasni Somogyváry Gyula, egykori rádióigazgató tisztánlátásáról árulkodó sorokat. Az írót sajnos igazolta a hitleri, sztálini és a rákosista diktatúra, sőt a húsz-harminc helyett hetven év lett a pokolból!

[[ paginate ]]

Érdemes visszatekinteni arra, hogy a kitelepítések előtt, 1951 márciusától tudatosan megkezdődött az alkalmasnak tartott budapesti villák és lakások feltérképezése. Az ÁVH. tisztjei a házmesterekkel és a kiszemelt villák, lakóépületek bizalmi embereinek részvételével négy oldalas, 19 kérdésből álló adatlapokat tölttettek ki. A kérdőív a lakásban lakó személyek adataira vonatkozó kérdéseket tartalmazott, egyebek mellett ilyeneket: hányan és mióta laknak ott, milyen a lakás nagysága, komfort fokozata és a lakbér összege. A főbérlő vagy lakástulajdonos esetén feltüntették a jelenlegi foglalkozását, hol dolgozik, mennyit keres, milyen iskolai végzettsége van, hol és mikor folytatott iskolai tanulmányokat. Feltűnő, hogy a foglalkozásokat gyakran és tudatosan a háború előtti társadalmi rangokkal, hovatartozással cserélték fel, s így herceg, földbirtokos, arisztokrata, fasiszta ügyvéd, horthysta honvéd- vagy rendőrtiszt,  stb foglalkozásokat rögzítettek a kérdőíveken. A kitelepítendő családokról készült összesítő információk között egy kiegészítő adatlapon feltüntették annak a pályaudvarnak a nevét is, ahonnan a családot Budapestről el fogják szállítani. Sőt, nagy gondossággal még a vagonok számát is ráírták! Ördögien kifinomult volt tehát az előkészítés!

Gróf Károlyi György tábornok levelezőlapon üzent a házvezetőnőjének a bútorok ügyében. Hiába.

Egy másik adatlapon a kijelölt kényszerlakhelyének címét és a befogadásra kényszerített gazda nevét tüntették fel. Milyen nagy cinizmust mutat, hogy az adatlapok rovatai szerint a kitelepítésre kiszemelt családok úgymond ’minden esetben önálló lakrészbe’ költöztek, melynek nagysága általában 5x5 vagy 4x4 négyzetméter volt. Hogy az ilyen méretűre tervezett szobákban, kamrákban, melléképületben, sőt a Hortobágyra kitelepítettek esetében a juhakolban még hány másik család húzta meg magát, arról nem adtak információt az ÁVH tisztek és a házbizalmiak által kitöltött adatlapok.

A kitelepítettek kényszerből odahagyott, budapesti lakásaiba a kommunista hatalom kádereit és tisztségviselőit telepítették, akik a polgári életre jellemző bútoroktól, festményektől jó pénzért igyekeztek szabadulni, s volt, akinek az értékes stafírungját kilózva kótyavetyélték el. A Rákosi-rendszer így juttatta a kádereit jobb minőségű, bútorozott, jól felszerelt lakásokhoz, berendezési tárgyakhoz. A kitelepítetteknek nagyon korlátozott volt a lehetőségük, hogy holmijukból valamit is magukkal vihessenek. Néha még 24 óra sem állt a rendelkezésükre, hogy intézkedhessenek értékeikről. Gróf Károlyi György tábornok is majd csak egy Dombrádról küldött levelezőlapon próbált intézkedni a bútorairól. Nem sok sikerrel. A Rákosi érában Dombrádra kitelepítettek közül csak igen keveseknek sikerült a kitelepítés előtt értékeiket az ismerősökhöz, korábbi szolgálóikhoz, jó embereikhez eljuttatni. Matherny Ödön honvédtábornok ingóságainak egy részét a rákoskeresztúri evangélikus esperes-lelkész őrizte meg. Tóth Gyula tapasztalt repülős tisztből, a magyar ellenállási mozgalom tagjából, az új érában fuvarossá degradált pilóta lovait és gumikerekes (stráf) kocsiját a fuvaros társaknak adta megőrzésre és sorolhatnánk tovább.

Nem sikerült a hatalom összeuszítási terve, hiszen a kitelepített Vratarics családnak a befogadó Mezősi Harsányi János presbiter napraforgószárral elkerített veteményes kertet adott, ahol zöldségfélét termeltek

Említést érdemel, hogyan emlékezett erre az időszakra Nemes Nagy Ágnes költő, akinek a testvérét és annak családját is Dombrádra telepítették. A Kossuth Rádió 1998. december 31-én 8 óra 40-kor elhangzott műsorában az irodalomról és egyebek között a polgárságról beszélgettek vele. A költőnő elmondta, hogy a kitelepítés idején az értékes, de a polgári életformára emlékeztető dolgoktól, egyebek között a zongorától és az értékes könyvtártól is igyekeztek megszabadulni, mert az életet kellett menteni. Féltek a házkutatásoktól, s mindentől, ami erre a legkisebb okot szolgáltatta volna, igyekeztek elkerülni. A hatalom azonban így is talált okot a házkutatásra, s ezen keresztül főként az értelmiség és a polgárság megfélemlítésére, zsarolására is. A politikai tisztek még a munkahelyen is kérdőre vonták az olvasó embereket: mert a besúgók jelezték, hogy az autóbuszon, villamoson nem szocialista írók műveit tanulmányozták. Még a színházban is rászóltak a lakkozott körmű nőkre, hogy miért követnek ilyen kispolgári szokásokat.

[[ paginate ]]

A kitelepített „nemkívánatos elemekkel” csak nehéz fizikai munkát végeztettek, segéd, vagy betanított munkakörben foglalkoztatták őket. Volt, aki Berkeszre járt a későbbi állami gondozottak nevelőintézetének építéséhez, amit egy uradalmi kastélyból alakítottak ki, mások a háború előtt befejezetlen tiszateleki ONCSA házak munkálatainál segédmunkások voltak, a Vörös Csillag TSzCs földjein hagymát gyomláltak, földimogyorót, gumipitypangot kapáltak, a Demecseri Állami Gazdaság Dombrádi Kerületének földjein kukoricát, burgonyát kapáltak, vagy az igen poros csarnokban zsákolási és vetőmag-tisztítási feladatokat végeztek. Sőt előfordult, hogy Nagy Erzsébet és nővére, budaörsi malomtulajdonosok a dombrádi gőzmalomban zsákolási munkát végeztek a gazdák és a helyi molnárok nem kis megdöbbenésére. A Horthy érában egykor törökországi magyar követségi tanácsos, kitelepített Önteleken csordásnak, egy lovassági százados rangú katonatiszt a Vereshegyen csikósnak állt. A katona és rendőrtábornokokat, követségi katonai attasékat, rendőr és katonatiszteket egy helyi tanácsi és pártrendelkezés szerint azzal büntették, hogy a legnagyobb  nyári melegben minden reggel a páskom-legelő szélén kialakított bálázó telepre hajtották őket. A szénapor a perzselő melegben csípte az izzadt testrészeket, sebesre vakarták a nyakukat, de nem panaszkodtak, szó nélkül végezték a munkájukat. Ők a nyíregyházi katonai laktanya lovai számára szénát báláztak, s minden délután a fél kettőkor induló kisvasúti szerelvénnyel továbbították a kész bálákat. Mások a befogadó családok jószágaira otthon vigyáztak, este beengedték és ellátták a legelőről hazatérő teheneket, disznókat, s főtt étellel várták haza a háziakat. Volt, akinek a befogadó gazda kiskertet adott és abban termeltek maguknak zöldségféléket. Több adatközlő elmondta, "nem loptak volna a kitelepítettek semmit, pedig rászorultak volna. Művelt, erőshitű emberek voltak, s nem a félelem, hanem a bibliai parancsolatok lehetőség szerinti megtartása vezérelte őket még ebben a számkivetett helyzetükben is”.

A megterhelő fizikai munka a korábbi életmódjukhoz képest jobban igénybe vette a szervezetüket és gyakori volt a megbetegedés is. Azt még életében mondta el nekem dr. Harsányi Nándorné, Aranka néni, aki az 1950-es években Dombrádon a körzeti orvos férje mellett volt asszisztens, hogy az orvosoknak a helyi hatalom leiratban megtiltotta, hogy „a nép ellenségeit”, sőt a kitelepített fasiszták, a klerikális reakciós elemek gyermekeit kezeljék, mondván „dögöljenek meg a pereputtyukkal együtt”. Dr. Harsányi Nándornak, a falu akkori megbecsült körzeti orvosának asszisztense által vezetett betegnyilvántartó könyvében Aranka nénivel mégis sok kitelepített nevét és kitelepítési címét sikerült pontosan megállapítani. Tőle tudom azt is, hogy "volt egy cukorbeteg Dombrádra kitelepített, akinek rendőrségi engedély nélkül írt fel Nándor bácsi inzulint.

Dr. Harsányi Nándor körzeti orvos felesége által vezetett betegnyilvántartó könyv lapján a név mellé húzott függőleges vastag vonal jelölte a kitelepítetteket

Ezért két nap és két éjjel vallatták a rendőrségen azok, akik vele íratták fel a saját családtagjaik részére is a gyógyszereket. Értelmes érveknek, orvosi eskühöz való hűségnek nem volt helye. Olyan valótlan információkat akartak tőle a kitelepítettekről kicsikarni, amire ő a fenyegetés ellenére sem vállalkozott. Más alkalommal pedig a tüdővérzéses kitelepített asszonyt beküldtük mentővel a kisvárdai kórházba, de elfelejtettük a rendőrségre bejelenteni. Akkor meg azzal fenyegették Nándort, hogy elhelyezik a faluból" – sorolta Aranka néni.

A kitelepítettek tartását, sőt a keresztény/keresztyén, hitét sem tudták megtörni a durva megaláztatások. Érdemes megemlíteni, hogy Krisztus-hitükhöz a kitelepítettek nagyon ragaszkodtak, ami igaz a katolikusokra, evangélikusokra, reformátusokra és más felekezetűekre is. Egyikük, idős Schwenner Sándor az alvégi katolikus templomban elvállalta a kántori teendőket, Sehr Gusztáv kitelepített vasúti vezető pedig elvállalta a harangozóságot, miután Haja Mihály az MDP kérésére lemondott a harangozóságról. A kitelepített kántor az egyik vasárnap éppen a Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk kezdetű egykori katolikus Himnusz Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk sorát billentyűzte a harmóniummal. Az utolsó strófákat már nem bírta játszani, csak egyszerűen rádőlt a billentyűkre. Mire az emberek és a kitelepített harangozó feleszméltek, hogy baj van, már nem lehetett rajta segíteni, bekómált és meghalt. A megpróbáltatások kikezdték az egészségét és a szíve nem bírta tovább a megterhelést. Utolsó, jelképes üzenetével is azt jelezte, hogy valóban ’nagy ínségben lévén’ hazánk.

[[ paginate ]]

A kitelepítetteknek és az őket kényszerűségből befogadó nagygazdáknak a szörnyű megalázó helyzetben is volt tartásuk. „Isten a mi oltalmunk, erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban” (Zsolt 46,2) – hallottam a befogadó kulák családok evangéliumi alapokon  nyugvó visszaemlékezését többször az adatgyűjtés során. Matherny Ödön kitelepített altábornagy özvegye Szemere-telepen erős keresztyén hittel mondta el nekem, hogy húslevessel és rántott hússal várta a református gondnok nagygazda, majd dr. Fónyad Dezső monori református lelkészt, az SDG egykori lelki vezetőjét idézte: „Milyen természetes volt egykor gyermekszemeim előtt a lehajló szamaritánus, milyen csodálkozó és áhítozó érzésekkel nézem őt ma. Őt, a segítő szeretet Szent Névtelenjét. Ő tudta azt, amit mi rég elfelejtettünk: a szenvedésnek, a nyomornak, a tragédiának nincs nacionáléja, rangja, felekezete, kora, csak egyetlen igénye van: a segítség. Egy népet naggyá sohasem az embertelensége, hanem csak az embersége tehet.”

A Pest Megyei Hírlap 1993. február 2-i számában közölt Kulák sorsra ítélve c. cikk szerint a nagygazdák a bőrükön is tapasztalták, hogy a hatalom ádáz rohamra indult a kulákság ellen. „Elég előszedni a korabeli sajtót, alig múlt el nap olyan írások nélkül, melyben ne esett volna szó a közellátást veszélyeztető zsírosparasztokról, az általuk elkövetett törvénysértésekről: verembe dugdosott búzáról, szalmába rejtett boroshordókról, vagy tiltott vágásokról. A korabeli karikaturisták jóvoltából kialakult bennünk az állandósult kép a kulákról: idétlen has, cipó nagyságú toka, az összképet lapcsánka fizimiska és sunyi szemek egészítették ki. Ezeken vidulva eszünkbe sem jutott, hogy ehhez a közmegvetésnek örvendő társadalmi réteghez nemcsak középkorú vagy éltesebb emberek tartoznak, hanem van közöttük huszonéves is, akik annyit szenvedtek a rájuk aggatott stigmáktól (bélyegektől), hogy megátkozták a születésük percét.”

A hatalom Dombrádon és máshol sem gondolt arra, hogy ez a jogfosztás előbb vagy utóbb legalább annyira torzítja azokat is, akik elkövetik, mint azokat, akiket megfosztottak a jogaiktól. Végül is mindkét fél szenvedője lett a folyamatoknak. Rákosi egyik beszédében azonban úgy fogalmazott a párt feladatairól, hogy “mi a középparasztot nem azzal fogjuk megnyerni, hogy udvarolunk neki, és azzal még kevésbé, ha a választóvonalat a szegényparasztság és a középparasztság között vonjuk meg. Az udvarlás a középparasztnak nem imponál. Neki az imponál, ha látja, hogy a népi demokrácia állama vaskézzel sújt le a kulákra, következetesen erősíti a szegényparasztságot és nem csak politikai felvilágosító munkával, de kézzelfogható tettekkel segít a középparasztoknak is. Ha ezt a politikát végrehajtjuk, akkor hamarosan éles határ keletkezik a kulákok és a középparasztság között. A középparasztság egésze, amely már most tiltakozik az ellen, hogy őt a kulákok közé sorolják, az ipari munkásság szövetségesévé válik.”

Ez a rafinált, beetetős “oszd meg és uralkodj” taktika sajnos sok szegény embert megtévesztett Dombrádon is. Pedig már a dombrádi kis- és középparasztoknál is előfordult, hogy a családból az iparban, vasúton, BKV-nál dolgozó fiak keresetét is elnyelte a beszolgáltatás feneketlen bendője. Ugyanis a szocialista iparosításnak aránytalanul nagy terheit viselte az ország lakosságának többségét jelentő parasztság. A mezőgazdasági felhalmozás elvonására pedig gyakran használtak kényszerintézkedéseket: kötelező beszolgáltatást, erőszakos kollektivizálást és egyéb lépéseket.

A falusi kisipart a Hangya Szövetkezetek maradványait az 1950-es évek elejére már ellehetetlenítették, és Dombrádon is megalakították a földműves-szövetkezetet, majd a kisipari termelő szövetkezetet, rövidebb nevén a KTSz-t. A nagygazdák lelki elnyomorítását tovább fokozták azok a helyi kommunisták, akiknek a kocsma, a semmittevés, az élősdi életmód volt a mindennapjuk, s az új pártot éppen olyan demagóg módon szolgálták, mint a háború alatt a nyilasokat. A korabeli tanácsi jegyzőkönyvekben a következő megnevezéseket találtam a nagygazdákról: büdös kulák, szabotáló kulák, zsugori kulák, kupec kulák, feketéző kulák, reakciós kulák, klerikális kulák, spekuláns kulák, pogány kulák. A demagóg gondolkodásból és a párt által nagyra értékelt tettként olykor éjszaka a nagygazdák kerítésére mésszel ezeket a megbélyegző elnevezéseket fel is festették a felheccelt párttagok. Aprócska kisiskolásként magam is emlékszem még a „pogány kulák”, „piszkos kulák”, „zsugori kulák” felfestésekre, amelyek előtt naponta mentünk el az iskolába és hazafelé. A parasztság azonban nem adta be egykönnyen a derekát, s hiába volt minden TSzCs agitáció az 1950-es évek elején, a gazdák, és nem csak a kulákok, de a mi szüleink is ragaszkodtak az ősöktől megörökölt, vagy embert próbáló munkával megszerzett földparcellákhoz.

Tény, hogy a kitelepítettek és a szovjet bolsevik gyakorlat szerint kuláknak titulált nagygazdák egy ideig nem adták fel elveiket, még ha életszemléletük a keserves tapasztalatok nyomán sokat formálódott is. A kitelepítettek a régi társadalom több milliós szegénységére, a falusi, tanyai nyomorra, s az annak nyomán felhalmozódott és elszabaduló indulatokra csak most láttak rá igazán. A Rákosi által vezetett diktatúra ugyanis a volt agrár és ipari szegénység évszázados dühét szabadította az országra. Ez aztán nem kímélt rangot, hitet, kulturális vagy bármilyen, nem általa létrehozott egyesületet, egyházi és egyéb közösséget, Istent vagy annak szolgáját, és valóban végképp el akarta törölni a múltat. Helyébe egy csalfa proletármennyország ábrándképét villantotta fel, amelyről keserves tapasztalatok árán ma már tudjuk, csak utópia maradt, míg a Krisztus szent keresztje azóta is áll „elmúlás és rom felett”(Református énekeskönyv, 230. dicséret).

A református Szécsi Károly nagygazdának küldött büntetőparancs első oldala: köztisztasági ellenőrzés alkalmával az udvara trágyás, piszkos, szemetes volt....

Az 1949-1953 közötti időszakot, amely lefedte a Dombádra kitelepített budapesti polgárok pokoljárását is, az úgynevezett BM III/3-as csoport vezetője, vezérőrnagyi minőségben az egyház elleni küzdelem első szakaszának nevezte, amikor az Állami Egyházügyi Hivatal segédletével nekimentek a történelmi egyházaknak. Nem csoda, hogy a História c. folyóirat 1997/1. számában  A Balsors nemzete? c. írásban így vették számba az 1944-től sorozatban elkövetett nemzeti öngyilkosságokat: “A holocaust, a kitelepítések? Vallás, származás, etnikai hovatartozás alapján fizikailag, erkölcsileg kitaszítani a középosztályok és a paraszti-iparos-kereskedő munkavégzők sok-sok értékét! Az egyházak elleni ateista háború megsemmisítette az évezrede szolgáló egyházi értelmiséget, és az erősen hívő-vallásos középosztályt lelkiismereti válságba, egymást gyanúval néző félelembe sodorta. Aztán a szociális kitagadás: a régi középosztály maradványát, a legjobb szakértelemmel bíró kis- és középparasztot, majd a legképzettebb ipari szakmunkás réteget semmisítették meg. Horthysta, kulák, munkás-arisztokrata vádaktól harsogtak az új őrségváltók. Gyermekeik mindenkire gyanakvással néztek, visszafojtott, lázas indulatokkal keresték hivatalban, társasági fórumokon nagyatyáik, atyáik volt ellenségeit.”

[[ paginate ]]

Dr. Szabó Lajos: A magyar református történetírás adósságai és feladatai c. cikkében írta (Református Egyház c. folyóirat. 1992. októberi szám), hogy ez az az időszak, amikor a gyülekezetekbe is „eljött az Ércmíves Sándor és meghasonlást plántált, s nyomában megutálta testvér a testvért, koma a komáját, tanítvány az egykori mesterét, régi barát a barátját… Aztán eltüntette Ércmíves Sándor a magyar presbitériumok legjavát, kuláknak minősítette drága embereinket.” Ennek következtében sajnos egykori egyházi közmunkások, gondnokok, presbiterek, egyháztanács-tagok, családjaik, pedagógusok, közhivatalban állással rendelkezők és családjaik, majd nyomukban mások is elmaradtak a templomokból, s meggyengültek a gyülekezetek. A templom falai közé kényszerített egyházak pedig félelemből, vagy kényelmes oldalazásból a családok látogatását, a missziót elhanyagolták. Minden istentiszteleten egyházi vezetőtestületi ülésen ott voltak a hatalom beépített besúgói és a durva zsarolás sem hiányzott a hatalom eszköztárából. Miután a dombrádi Haja Mihály, a katolikus egyház harangozója is látta, hogy a hatalom nyomására a templomba járók száma megfogyatkozott, a menye pedig MNDSZ tisztségviselő lett, Asth Ferenc plébános pedig a rangbeli visszalépést is vállalva elmenekült a Jászságba káplánnak, ő is lemondott. Milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy a harangozóságot nem helybeli, hanem egy kitelepített ember, a Kassa-Oderberg Vasúttársaság egyik nyugdíjas vezetője látta el, és mindenféle rendőrségi zaklatás és megfélemlítés ellenére is kitartott egyháza mellett.

Említést érdemel a ceglédi Tábor János földbirtokos, kitelepített festőművész esete is. Több exlibrist festett dr. Harsányi Nándor körzeti orvos és családja számára. Aztán a református gyülekezeti házban befejezte a Veress Zoltán református iskolai tanító által korábban elkezdett bárányos, zászlós Kálvin címer megfestését.  A Pál apostol római levéléből vett bibliai igét azonban latinul írta rá: SI DEUS PRO NOBIS QUIS CONTRA NOS? A következő istentisztelet után a besúgók jelentették, hogy valami titkosírást raktak ki a gyülekezeti ház falára, amit egy kitelepített festett. Porzsolt Ferenc akkori református lelkészt az istentisztelet után már a rendőrök az ajtóban várták és bekísérték a rendőrségre, mert a református egyház úgymond szövetkezett a „reakciós elemekkel”. Hosszú magyarázkodás után elrendelték, hogy a következő istentiszteletig a latinul felírt bibliai Igét írják át magyarul. Így festette át Tábor János a 2,5 x 2 méteres nagy címer alatt a feliratot: Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róma 8,31). Ezt akár a kitelepítettek és a kuláknak titulált nagygazdák dacos üzenetének is vehette volna a hatalom, de nem lett belőle senkinek baja.  Ez a kép egy negyedszázadon át díszítette a puritán gyülekezeti ház falát és a Szentírás többszöri megerősítése alapján hirdette nekünk: gyermekeknek és felnőtteknek, kitelepítetteknek és dombrádi embereknek a Bibliában 365-ször ismétlődő biztatást: Ne féljetek!

A dombrádi iskolában azonban a más településekről áthelyezett új káderek mégis intették a gyermekeket, hogy “a kitelepítettekkel ne cimboráljanak, mert azok mérgezett édességgel kínálják őket, és a kutakat is megmérgezik. Név szerint is mondták, hogy a fehérkesztyűs Károlyi gróftól óvakodjunk, pedig nem bántott az senkit. Mi az egykori Koppancs Nagy-féle kovácsműhely udvarán, a mai Kanyar Bisztrónál laktunk gyerekkoromban, így gyakran találkoztunk velük, mert a szomszédban Balla Menyus bácsinál, a mai Vajda féle házban lakott a gróf. Voltak azonban kitelepítettek a közelünkben Abodéknál és Révész Gézánénál is. Ezért mondták a tanáraink, hogy az úttörőknek nemcsak vidámnak, hanem ébernek is kell lenni.”- emlékezett Együdné K. Nagy Erzsébet adatközlő. 

Molnár Károlyné idős asszony mondta el, hogy „akkor a faluban szinte minden nagyobb utcasarkon rendőr posztolt, az őrsöt megerősítették, a létszámát a többszörösére bővítették, hogy az ellenség felé a hatalom az erejét mutathassa. Történt, hogy a Liga elé mentünk az artézi kútra egy kanna jó ivóvízért, s feltűnt, hogy előttünk fehér kesztyűben, öregurasan Gróf Károlyi György tábornok ment. Szembe jött vele két rendőr, akik a gumibotot maguk előtt forgatva mondták az idős embernek, hogy térjen ki, öreg!  A gróf csendben megállt, s nem szólt. Majd újra mondták a rendőrök: kitérni, öreg!

– Fiaim, az ilyenek nekem még a csizmám se pucolhatták volna! Önök már tudhatják, hogy én még soha, senkinek sem tértem ki, még az ellenségnek, az oroszoknak sem a Pripjaty mocsaraknál. Nektek sem fogok kitérni! S a rendőrök jobbnak látták elengedni az idős grófot, majd belénk kötöttek, hogy minek járunk a közkútra vízért” – emlékezett Molnár néni. A diktatúra által hatalomhoz juttatott emberek magabiztossága és gonosz indulatai tehát továbbra sem csökkentek, s a hatalom „szilárdan őrködött a világbéke és a népi demokrácia felett”.

Érdemes megvizsgálni a kitelepítettek társadalmi összetételét. 92-95 %-ban sikerült feltárni a kitelepítettek nevét és foglalkozási struktúráját, de a rendelkezésre álló adatok így is érdekesek lehetnek. A kitelepített családok társadalmi összetétele a következő volt:

foglalkozása	országos adat (család)	dombrádi adat (család)
honvéd törzstiszt és özvegye	1012 405	42 14
rendőr törzstiszt és özvegye	274 28	9 3
Csendőrtiszt és özvegye	88 10	2 1
Nagykereskedő és özvegye	391 19	14 2
földbirtokos, gyáros, részvényes, bankár és özvegye	nem szerepel nem szerepel	43 2
magas rangú állami tisztviselő és özvegye	812 69	41 8
egyéb (mérnök, tanár, iparos, vasutas, postás, újságíró, zeneszerző, festő, egyházi alk. pénzügyi szakember)	1028	33

A fenti táblázathoz az országos adatokat az l945. utáni magyar történelem tanításához a Tankönyvkiadó által 1990-ben megjelentetett középiskolai szöveggyűjteményből kölcsönöztem.

Feltűnően sok volt a kitelepítettek között a magyarság trianoni tragédiája után a Felvidékről, Erdélyből, a Délvidékről átkerült katona, ügyvéd, hivatalnok, tanár, akiknek a születési helyét ma már csak a történelmi Magyarország elcsatolt részein találhatjuk meg.  Másokat (pl. Turák Kálmánt és családját) nem közvetlenül Pestről, hanem Monokról, Kossuth szülőhelyéről telepítették tovább Dombrádra. A bűnük az volt, hogy a bútorgyárukban a háború előtt kézigránát nyelet is gyártottak a magyar hadseregnek. A Szécsi Károly nagygazdához telepített Tranger családban pedig volt, aki Pesten 1944. december 21-én a Dunába lőtt zsidók közül kiúszott a jeges vízből, de a felesége odaveszett. Aztán a Dunából megmenekülteket is deportálták, de a haláltáborokból is sikerült hazavergődniük. A Tranger család feje mégis a kitelepítettek sorsára jutott, mert úgymond a „Horthy-rendszer haszonélvezőjének” minősítette a Rákosi korszak hatalmi gépezete. A kitelepítés idején csak egyetlen kérése volt a ’házigazda’ Szécsiékhez, hogy a falvédőt, amely mellett naponta többször kellett elhaladnia, ha lehet, cseréljék ki a falon, amelyre ezt hímezte a gazdaasszony: Csak párosan szép az élet, egyedül csak szenvedés.

– Ne gondolja, hogy csak az úgynevezett reakciósnak, fasisztának, a nép ellenségének bélyegzett osztályellenséget telepítették ki! – mondta Molnár néni, majd így folytatta: - Többek között Tóváry Béla honvéd őrnagyból a Rákosi-rendszer csinált katonatisztet. Pedagógus családból került ki, s pártagként szép karriert ért el. Igen ám, de elvett egy jó anyagi körülmények között élő lányt, akinek a szülei az Üllői úton virágkereskedők voltak. A kisipar és a magánkereskedés akkor szálka volt a hatalom szemében, s a reakció melegágyának tekintették. A fiatal őrnagyot előbb B listázták, majd Molyóka lányával és feleségével együtt kitelepítették a Balla családhoz Dombrádra, a Kulák sorra. A Vasút utcát hívták az 1950-es években az ott élő sok nagygazdáról Kulák sornak. Tóváry Béla őrnagy azonban nem hagyta el magát, eljárt a férjemhez, Molnár Károlyhoz segíteni, mert akkor még vitte az uram a géplakatos mesterséget. Előbb csak nézelődött, aztán segített a férjemnek. Akkor a parasztoknak nem volt pénzük eszközre, mert megbénították a padlássöpréssel őket. Ezért a falu artézi kútjainak és a Vörös Csillag TSZCS eszközeinek a javítását vállalta el a férjem. A fiatal őrnagy nagy akarattal segített neki hegeszteni, fúrni, esztergálni, sőt a géplakatos szakmából a mi igazolásunk felhasználásával később vizsgát is tett.”

[[ paginate ]]

Óvatosan kellett azonban bánni a kitelepítetteknek az idő múlásával erősödő helyi kapcsolataikkal is. Főként akkor, ha az őket befogadó családnak tekintélye volt Dombrádon.  Erre utal a 13/1952 sz. tanácsi határozat 4. pontja, amely szerint Dombrádon a tanácstagokat, a végrehajtó-bizottsági tagokat és az állandó tanácsi bizottságok tagjait politikai és szakmai továbbképzésre kötelezték. Ennek oka az volt, hogy az 1952. július 13-án délután fél hatra meghirdetett tanácsülésre csak 3 tanácstag és 10 meghívott vendég jelent meg. Azt a felvett jegyzőkönyv szerint elismerték, hogy  „sok a munka a határban, s egy köztiszteletben álló kulák presbiter is meghalt”. Harsányi Zsigmond nagygazdáról van itt szó, Dombrád legtehetősebb gazdájáról, akit embersége, becsületessége, tudása és református egyházi presbitersége miatt a lakosság nagy része pártállásra való tekintet nélkül tisztelt, pedig azelőtt nemesek voltak. A temetésére még a kitelepítettek, a tanácsi hivatal dolgozói és a régi rendőrök közül is többen elmentek. A helyi hatalom azonban a súlyos beszolgáltatási és adóterhek elleni tiltakozásfélét vélt a dologban felismerni. Ráadásul a község új tanácsi és pártvezetői még túl is akarták teljesíteni a feszített élőállat beszolgáltatási terveket, ami végül bár nagyon durva módszerekkel, de sikerült nekik. Az aránytalanul sok élőállat illetve tehén beadások miatt azonban később azt rögzítették a járási tanácshoz írt levelükben, hogy “a hordást és tarlóbántást emiatt nem tudták időben elvégezni” a gazdák. Ez azonban így óriási csalás volt, mert a dombrádi gazdák, s leginkább a nagygazdák soha sem voltak csálé-fogatos, sokkal inkább lovaikra nagyon büszke gazdák. Ráadásul 1952-ben igen rossz időjárás, aszály volt. A csapadékhiány miatt kiszáradt minden, s nem volt takarmány. Bizonyára ezért szabadultak a gazdák olyan könnyen a teheneiktől, vágómarháiktól. Valószínűleg a rossz időjárás és így a kevesebb termés miatt döntött úgy a tanács, hogy „a csépléstől számított 3 órán belül eleget kell tenni a beadási kötelezettségeknek”. Szóba került a cséplőgépek gyakoribb és szigorúbb ellenőrzése is, mert úgymond a kitelepített ellenség is csak a rosszra biztatja a gazdákat. Erre utaló forrásokat azonban nem találtam.

A Dombrádra kitelepített Szekrényessy és Vratarics családok tagjainak, valamint dr. Vidra Béla budapesti rendőrkapitány és felesége neve a Mezősi Harsányi család rendőrség által kiállított lakónyilvántartó könyvében

A hatalom azért, hogy az erejét mégis jobban fitogtassa, a lakónyilvántartó könyveket mindenütt szigorúan megkövetelte és a legtöbbször éjszaka ellenőrizte is. "Ez azonban csak a felszín volt, és az ellenőrzés csak ok volt arra, hogy félelmet keltsenek a kitelepített osztályellenségben. S ők még ezt is alázattal eltűrték. Mert nem tehettek mást. Pedig a borgőzös, semmi emberek igen kegyetlenül bántak velük. Rugdosták az ajtót és nyomdafestéket nem tűrő szavakat ordítoztak. Bekiabálták, hogy mit tesznek a katonatisztek, rendőrtábornokok feleségeivel és lányaival. Zavargatták a nőket az asztal körül, letépték róluk a ruhát, de azok nem engedtek a durva ajánlatoknak. S nekünk suhanc gyermekként a szüleinkkel együtt ott kellett végignézni ezeket a szörnyűségeket. Nem is csodálkozom, hogy a saját elvtársai a viselt dolgai miatt a Patkány gúnynevet adták az ilyen embernek, amit az utódai még manapság is kénytelenek elviselni" - mondta el az adatgyűjtéskor egy nagygazda fia, Gombos János nyugdíjas.

Bizonyára az eltérő társadalmi helyzet, a kitelepítettek idegeit próbára tevő rendszeres éjszakai zaklatások, és a generációs problémák miatt fordult elő, hogy a döngölt padlójú, egyetlen szobába bezsúfolt négy család - a veszekedést elkerülendő – kereszt alakban árkot ásott a szobában és napraforgószárral négy részre kerítette el a szobát. Az utca felőli két szobában lakók az ablakon, a másik két család a konyhán keresztül járt ki, ahol a kuláknak bélyegzett Szécsi család húzta meg magát. Több lakásban a szekrény volt a válaszfal. Mások azért, hogy jobban férjenek, a szomszéd - nem kulák - családhoz vitték át a ruháikat, s ha a rendőrségre, a járási tanácshoz beidézték őket, a szomszédba mentek öltözködni.

Sok vitát és tettlegességet is kiváltottak a kitelepítettek közé épített besúgók. A nagygazda Asztalos Gyulánál a kitelepítettek közé egy cigányt, Harsányi Zsigmondéknál Ballai Rudolf cirkuszost telepítette a tanács a rendőrséggel egyeztetve. Az utóbbi fiúgyermeke később egy évig e sorok írójával járt iskolába, de akkor már a Kirchmayer-féle házban laktak. Több kitelepített zsidót akartak besúgásra bírni, de még a kínzások után sem vállalták.

Dombrádon az Illés Károly által vezetett iskolai tantestületbe azonban a személycserékkel egyidejűleg besúgókat épített a hatalom. Ezt annyira nyíltan csinálták, hogy 1952. januárban a tanácsülésen jegyzőkönyvileg figyelmeztették Illés Károly igazgatót, hogy „nézzen körül a tantestületben, mert vannak, akik a reakció ellen harcolni akarnak. Egyes nevelők azonban a kitelepített fasisztákkal puszipajtások, velük barátkoznak”. Az iskolaigazgató ezt már akár figyelmeztetésnek is tekinthette volna, hiszen rá céloztak ezek a megjegyzések, jóllehet ő nemigen tudta miről is lehet szó. Történt ugyanis, hogy az igazgató szomszédjába, Orosz Gusztáv nagygazdához telepítették Matherny Ödön tábornokot a feleségével. A nénit a dombrádiak a férje katonai rangja miatt ’Tábor néninek’ szólították, akivel az igazgató jó emberbaráti kapcsolatba került. Az altábornagy rangú Ödön bácsi öccse Amerikából küldte a csomagokat a kitelepített családnak, amiből egy kis apróság jutott olykor az igazgató lányának, Marikának is. ’Tábor nénit’ többször felrendelték a tanácshoz, hogy jegyezzen békekölcsönt. „Ezzel zaklatták a kulákokat és a hozzájuk kitelepítetteket egyaránt. Én arra hivatkoztam, hogy nincs jövedelmem, mert az uram nyugdíját megvonták. Visszavágtak azzal, hogy úgyis méhészkedünk, jut annak a bevételéből. Valóban voltak Dombrádon, Kürthy Ferenc főjegyző kertjében, a Tisza töltés mellett méheink, de abból nekünk pénzbevételünk nem volt, csak azért tartottuk a méheket, hogy a mézet élelemre cseréljük, mert mindent elvettek tőlünk. Aztán többször felrendeltek, és elég durván bántak velem. Sőt, rohadt dögnek neveztek olyanok, akik az unokáim lehettek volna. Illés Károly iskolaigazgatót kérdeztem, aki jobban ismerte a helyi hivatalosokat, hogy mitévő legyek. Azt mondta, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak, jegyezzek valamennyit, s kérjem részletre. Másnap már meg se vártam a kiértesítő kisbírót, magam mentem el a tanácshoz. Nagyon meglepődtek, amikor azt mondtam, hogy szeretném én is békekölcsönjegyzéssel segíteni a világbéke őrzését. Még el is mosolyodott a hivatalnok. Aztán mondtam, hogy csak akkor jegyzek 200 Ft értékűt, ha részletre lehet venni. Beleegyeztek, s valóban nyugtot hagytak, de csak a következő békekölcsön jegyzésig.” - mondta el nekem a 97 éves, idős néni Budapest-szemeretelepi  otthonában az 1980-as évek végén. No ezt a tanácsadást, amit a békekölcsön vásárlásához adott az igazgató – és a besúgók sunyin jelentették – nevezték puszipajtásságnak az 1952. január 6-i tanácsi jegyzőkönyvben. A figyelmeztetést komolyan vette a hivatal, mert szeptember 7-én már az írni, olvasni is alig tudó tanácstagok és meghívott vendégek beszámoltatták az iskolaigazgatót és az úttörőcsapat vezetőjét az iskola új tanévre készített ideológiai nevelési tervéről.

A kitelepítetteket meglátogató személynek akár félnapos tartózkodás esetén is a rendőrségen be- majd ki is kellett jelentkeznie. A diktatúra szilárdan őrködött a népi demokrácia felett...

Nagyon csípte a helyi hatalom szemét, hogy az elhalálozott kitelepítettek temetésére éppen úgy elmentek a dombrádiak, mert ősidők óta, felekezetre való tekintet nélkül így is megadták az elhunytnak a végtisztességet. Ugyanúgy a református templom harangjával hívogatták az embereket a kitelepítettek temetésére, mint a katolikus elhunytak elhantolására. A kitelepítettek temetésére érkező rokonságnak, vagy az akár csak félnapi látogatásra a fővárosból érkezett szülőnek, nagyszülőnek, vagy éppen más, közeli gulágról: Nagyhalászból, Ibrányból, Gyulaházáról odalátogató kitelepítettnek is az ideiglenes lakás ki- és bejelentő lapok rovatait megannyi bürokráciával a rendőrségen kellett kitöltenie, és a parancsnokkal aláíratnia.

[[ paginate ]]

A kitelepítettek között szép számmal voltak nemzetközileg ismert szaktekintélyek, magas rangú honvéd törzstisztek és rendőrtisztek, állami hivatalnokok. Dombrádi kitelepített volt dr. Orsós Jenő sebészprofesszor, egyetemi tanár, a katyni vérengzés agysebész koronatanújának testvére, Vilcsek András bankigazgató, dr. Simonyi Árpádné, a Honvéd Kórház orvos-tábornok parancsnokának felesége, dr. Tormássy Dezső orvos-tábornok felesége, született Vidor Mária, akit Dombrádon hantoltak el. Dr. Török Árpád, az ügyvédi kamara elnökét, dr. Sztriha László budapesti kúriai bírót, Ugray László, Szentandrássy Géza, Peterdy Károly és Kéthelyi Gyula honvéd tábornokokat, Gróf Károlyi György tábornok, földbirtokost, Miklós Ferenc honvéd vezérezredest, Szentimrey István huszár ezredest, dr. Petrencs Miklós hadbíró ezredest, Márton Ferenc, Varsányi Béla, Miháldy János, Világhy László, dr. Vitéz Törcsváry János, Dánielffy Dániel, Zorkóczy Pál, Tarnay József, honvéd ezredeseket is a rétközi Dombrádra száműzték. Katonatársukat, Sümeghy Ferenc honvéd ezredest azzal jutalmazta a Rákosi-rendszer, hogy több, már a háború után végzett hadnaggyal és családjaikkal együtt telepítették ki. Oda került Tábor János földbirtokos, festőművész, Gróf Hessenstein Sándor földbirtokos, Mándy Tibor földbirtokos és szanatórium tulajdonos, Filep Imre táblabíró, dr. Schirilla Aurél tanácsvezető bíró, dr. Stöckl Zoltán orvos, dr. Schmidt Ferenc állatorvos, Ferwagner Lőrinc budafoki borkereskedő, Szelnár Aladár bankár, Nagy Erzsébet és nővére budaőrsi malomtulajdonosok, Gyurcsó György, Szalay Béláné, Weisz Salamon, Tranger József, Mocsáry László gyártulajdonosok, az I. világháborús katona-trilógiájából közismert ’Gyula-diák’ és rádióigazgató: Vitéz Somogyváry Gyula családja, dr. Sonntagh Gusztáv a frankhamisítási per vezető ügyésze, dr. Zlinszky György professzor, az Országos Kertészeti Szövetség vezetője, Mautner Jenőné, a híres vetőmag-nagykereskedés Holocaust idején  megmenekült egyik tulajdonosa, dr. Vidra Béla István Budapest rendőrfőkapitánya, dr. Pápai Vratarics György minisztériumi osztálytanácsos, zeneakadémiai művésztanár, zeneszerző, Körtvélyessy Zsolt kötélgyártó kisiparos, Varga János cipész kisiparos, Turcsányi Lajos római magyar katonai attasé, dr. Sásdy János csendőrtábornok, Sebeszta Ottokár csendőr ezredes, Kémeri Egon honvéd ezredes, Szerednyei (Szopek) Béla belügyi rendőr tanácsos, néhai dr. Salamon Lajos belügyi rendőr tanácsos özvegye és családja, Horváth József  belügyminisztériumi magas rangú rendőrtiszt és kémelhárító, Zsombolyai Béla honvéd tábornok, a Ludovika Akadémia tanára, Matherny Ödön altábornagy, a Horthy érában a jutasi tiszthelyettes képző iskola németellenességéről híres és 1939-ben emiatt nyugdíjazott parancsnoka, Vitéz Szivy Ferenc huszár alezredes, a Bólyai János Katonai Akadémia tanára. Az utóbbit annak ellenére kitelepítették, hogy a német megszállás idején zsidó származású katonatiszttársát: Révai Kálmánt és feleségét bújtatta. A Dombrádra kitelepítettek számát gyarapították Tóth Gyula és Barócsi István repülős tisztek, számos őrnagy és százados rangú katonatiszt, és hadműveleti- törzstiszt, rendőrtiszt, vagy nyomozó. Ott volt Zimmer Ferenc újságíró, a Magyar Rádió főszerkesztője, dr. Tömöry Artúrné orvos, szanatórium tulajdonos, dr. Toperczer Hanna orvos-biológus, nemzetközileg ismert rangos sugárbiológus, a népes budafoki pezsgő gyáros Francois József családja, az idős Nyíri házaspár, Francois József huszártiszt, dr. Bárcziházy Bárczy Istvánné, miniszterelnökségi titkárnak és a Sztójay-per koronatanújának felesége, Szittyay Dezső budapesti főpostamester, Sehr Antal Budapest főkertész-botanikusa és sokan mások. Közülük többen jó nevű egyetemi tanárok és nemzetközileg is elismert szakemberek voltak.

A katonatisztek, ügyvédek, magas rangú minisztériumi alkalmazottak feleségeinek egy része nem is tudták, hogy férjeik Recsken, Kistarcsán vagy éppen Oroszországban hozzájuk hasonlóan szenvednek a megalázásoktól, kínzásoktól. Csak titokban jutottak újsághoz, rádió hírekhez, hogy a világ folyásáról tájékozódjanak. A Kossuth úton Nagyékhoz kitelepített zsidó származású Dobay Antal ügyvéd Tamási Antal cipészmesterhez, KTSZ dolgozóhoz járt át, hogy a telepes rádión titokban a híreket hallgathassa. Azt pedig az önteleki nagygazda, Nagy Sanyi bácsi mondta el, hogy „dr. Petrencs Miklós hadbíró alezredes órákig türelmesen nézegette, hogy a fecske milyen szorgalmasan rakta az eresz alá a fészkét az utcai sárból. Mikor a veréb gorombán megfúrta a frissen épített fecskelakást, és csicseregve ő foglalt helyet benne, az idős kitelepített ember könnyes szemmel csak annyit mondott: mi is ilyen szerencsétlen fecskék vagyunk."

A kitelepített és 1952-ben elhunyt Nyíri Árpádot Tóth László dombrádi református segédlelkész temette el. A besúgók jelentették a temetésen résztvevők neveit.

Milyen hatással voltak a kitelepítettek a dombrádiak, s nemcsak a kuláknak bélyegzett családok gondolkodására, és mit tanultak a kitelepítettek a gulágokon? - tehetjük fel az újabb kérdést.

– Mi először a kitelepítetteknél láttunk nylon harisnyát. Tőlük hallottunk először a gyermekbénulás elleni Sabin cseppről. Ők tanítottak meg a fotózásra, a fényképezőgép helyes használatára. Sok Benedek Elek mesét mondtak nekünk, s alkalmi gyerekcsoportunkkal színdarabokat tanítottak. Kandó Ferenc járásbíró felesége, a híres Ward Leonard mozdonyt építő és Európában a magyaroknak a vasútvillamosítással rangot szerző Kandó Kálmán mérnök, budai presbiter sógornője és családja nagy türelemmel tanították velünk a verseket, a bábszínházi szerepeket. Hűvösebb őszi estéken a dobkályhába, vagy a csikótűzhelybe raktak tüzet, körülülték és sok szép népdalt, ismert hazafias opera áriákat énekeltek, s velünk is tanították. A gyerekekhez nagyon jók voltak, próbálták nyesegetni a falusi vadhajtásainkat, és olykor még bigéztek is velünk. S mivel nekik is voltak gyerekeik, unokáik, összebarátkoztunk velük, s így a kitelepítettek és a dombrádiak között a hatalmaskodók által gerjesztett bizalmatlanságot a gyerekek segítették enyhíteni – vélekedett Berencsi Gedeonné nyugdíjas adatközlő.

Elég sok kitelepített állami alkalmazott és katonatiszt felesége pedagógus, nyelvtanár vagy zenetanár volt. Többen megpróbáltak munkára jelentkezni, de "egy hazaáruló feleségére" vagy úgymond "egy fasiszta honvédtábornok feleségére" nem lehetett akkor a magyar, s benne a dombrádi gyerekek nevelését bízni. A dombrádi családok azonban éltek a nyelvtanítás és a zeneoktatás lehetőségével. Zsombolyai Béla tábornok felesége, Mária néni a pedagógusok gyermekeit oktatta idegen nyelvekre, de ezt is csak titokban lehetett. Az angol és német nyelven anyanyelv szinten beszélő nyelvtanárnő, Zsombolyai Béláné, a férje elvesztésébe és a sok megaláztatásba később beleőrült és a vasútállomáson a váróteremben húzta meg magát. Úgy vittek neki enni az őt megszánó emberek, amíg meg nem halt. Ő a férjével a dombrádi régi temetőben nyugszik, s gyakran látok a sírjukon virágot. Dr. Pápai Vratarics György kitelepített zeneszerző pedig a szomszédban lakó dombrádi család gyermekét, Baka Magdolnát harmonikázni, a malmos Somogyi család lányát és Russ Walter kitelepített fiút pedig zongorázni tanította. Hasonló módon Porzsolt Ferenc református lelkésztől kölcsönzött zongorán tanította egy kitelepített hölgy a községi segédjegyző, Ágoston Bertalan azonos nevű, mai, nyíregyházi elismert nőgyógyász fiát, és a faluban közmegbecsülésnek örvendő Farkas Jakab vasbolt vezető Zsuzsanna nevű leányát. Ők mindketten e sorok írójának osztálytársai voltak, amikor az 1947-ben hittérítő férje miatt kitelepített asszony, Molnár Jánosné, Aranka néni volt a szeretett tanítónk.

Közben a kitelepítettek is sokat tanultak: találékonyságot, igénytelenséget, a lehetetlen helyzetben is bölcs türelmet, származástól, rangtól függetlenül mások tiszteletét, paraszti bölcsességet. Közvetlenül is megtapasztalták az adók és a hihetetlen beszolgáltatások terheivel megnyomorított parasztság sorsát, amiről azelőtt hallani sem lehetett a sztahanovista mozgalommal elkábított fővárosi környezetben. Éppen ezért úgy vélekedtek, mint az ellenreformáció idején a katolikus klérus javaslatára gályarabságba hurcolt magyar református és protestáns lelkészek: „Noha mi testünkben eladattunk, de néma bálványnak fejet nem hajtunk”.

[[ paginate ]]

A kitelepítettek és a nagygazdák családjai úgy érezték, hogy az éjszakai ajtózörgetések, a záhonyi és dombrádi vasutasok, helyi állami gazdasági dolgozók és hídászok "osztályellenség" elleni kirohanásai 1953 tavaszán mérséklődtek. Éppen ezért a legtöbb kitelepített és nagygazda családja a híreket várta nagy érdeklődéssel. Aztán a piacon az egyik kitelepítettet, dr. Pápai Vratarics Györgyöt a tanácsház tetején üzemeltetett hangosbemondóban Sztálin haláláról szóló közlemény után valaki örömében váratlanul és ellentmondást nem tűrően megcsókolta.

Dr. Vidra Béla, Budapest egykor kitelepített rendőrkapitányának családja évtizedek múlva is küldött karácsonyi üdvözletet a „volt Sztálin útra” az őket befogadó Harsányi családnak.

Ez után érezték úgy a kitelepítettek, hogy történnie kell valaminek. S valóban történt is, csak jókora fáziskéséssel. Sztálin halála után, 1953-ban a közállapotok igen lassú normalizálódása vette kezdetét. Nagy Imre alakított kormányt, aki 1953 júliusában feloldotta a kitelepítettek kényszerlakhelyhez kötöttségét, feloszlatta az internáló és munkatáborokat. A dombrádi gulágról azonban többnyire majd csak 1953 szeptemberétől távozhattak a kitelepítettek. A porig alázott és megkárosított kitelepítettek és az őket befogadó nagygazdák terhei azonban nem csökkentek, sőt anyagi, illetve erkölcsi kártalanításuk érdekében semmi sem történt. A kitelepítettek nem kapták vissza lakásaikat, elvett bútoraikat, berendezéseiket, értékeiket. Sőt a Pestről kitelepítettek vissza sem térhettek a fővárosba, csak a környéken, az agglomerációban telepedhettek le. Nem kapták vissza állásaikat, s csak hosszas küzdelem árán tudtak elhelyezkedni. Ritka kivételnek számított, ha egy-két személy vissza tudott jutni eredeti munkahelyére.

Ennek a rétegnek a kártalanítása csak az 1990-es években valósult meg az adófizetők fillérjeiből. A törvénytelenségek kedvezményezettjei azonban továbbra is megtarthatták az elvett lakásokat, bútorokat és egyéb ingóságokat. Több kitelepített később, az 1990-es években a kárpótláshoz egykori dombrádi befogadó gazdáiktól és Dombrád Nagyközség Polgármesteri Hivatalától kért igazolásokat.

A kitelepített budapesti polgárok és a velük együtt megalázott dombrádi nagygazdák emlékére állított obeliszk előtt jobbról: Kozmáné Kasza Veronika polgármester, a gyermekként kitelepített Bárczy Zsolt, dr. Bárczy Pál, Vratarics Nóra, Francois Cézár, Kandó Judit és e sorok írója.

A kitelepítettek többsége évtizedekig tartotta, sőt néhányan máig tartják a kapcsolatot az egykor őket befogadó családokkal, sőt van, aki annak a szekérnek a negyedik kerekét is megőrizte, amelyiken a kitelepítetteket a hatalom által elrendelt kötelező fuvarként a nagyapja hozzájuk szállította.  Említést érdemel még egy 1956-ban az USA-ba disszidált dombrádi kitelepített fiatal, a magyar korona 1978. évi hazahozatalában Cyrus Vance amerikai külügyminiszternek segítő Tóth Csanád.

2012-ben, a magyar Millennium évfordulóján e sorok írója tudományos igénnyel elkészítette a Budapestről Dombrádra kitelepítettek keserves sorsát bemutató történet kéziratát, ami jelenleg is kiadóra vár.  2011-ben a fiatal rétközi városka, Dombrád a helyi emlékparkban gránit obeliszket állított a kitelepítetteknek és a velük együtt megalázott egykori nagygazdáknak, amelyre 2012-ben egy pályázat eredményeként a turul is ’leszállt’.

Historia est magistra vitae - mondták a régiek latinul, ami annyit jelent, hogy a történelem az élet tanítómestere. A kitelepítés után több mint hat évtizeddel őrizze ez a dolgozat is a reményünket, hogy soha többé nem iratkozunk majd be az emberi gonoszság ismétlő iskolájába.

Orosz Károly