Aki a Bibliás Könyvesboltba belép, az ne felejtse el megkérdezni, hogy hol találja a –, de kár lenne elmenni mellette. Talán nem túlzok, hogy a könyv az ő privát nagy történetük is, személyes fölismerés és átélés. „Csak ebben az egy történetben fedezhetjük fel az emberi történelem értelmét – és így a te életed és az én életem értelmét is” – olvashatjuk a prológusban. A „csak ebben” viszont azt jelenti, hogy választanunk kell a világvallások – iszlám, buddhizmus stb. –, illetve a humanista narratívák és a keresztyénség között.

A könyv szerzői a metanarratíva elbeszéléséhez N. T. Wright-tól átveszik a dráma-metaforát, ugyanakkor az öt felvonást egy hatodikkal egészítik ki, s ez lehetővé teszi, hogy a Király visszatéréséről is beszéljenek, s a történetet mintegy teljes keretbe foglalva – teremtéstől az új Jeruzsálemig – eszkatológikus vonatkozásában is megjelenítsék.

Különös módon, bár az első felvonás fő témája a teremtéstörténet, mindez mégis – hangsúlyozzák a szerzők – egy bensőséges történettel kezdődik. A bibliai elbeszélés a Genezis első fejezeteiben a teremtésre koncentrál – „Kezdetben teremtette Isten…” –, ennek megvalósulása azonban elsőrenden a Szabadító megismeréséhez kötődik. Érvelésként hozzák föl, hogy „Az izraeliták először úgy ismerik meg Istent (Mózes által) mint Megváltójukat, és csak ezután ismerik meg Istent a Teremtő szerepében” (24. o.). Ezt erősíti meg – mondják –, hogy az „1Móz 2,4-ben Istenre vonatkozóan megjelenik egy másik név. „Isten”-t (a Biblia) most már „Úristen”-nek (zsidó fordításban Örökkévaló Isten – A szerző.) (Jahve’ elóhim) nevezi. /…/ A Jahve nevet Isten azért választja, hogy megváltóként azonosítsa magát…” (23-24. o.). Vagyis a zsidó bibliaexegetikával mutat rokonságot, mely szerint a „Jahve” név hangsúlyozza Isten jóságát, leereszkedését, szabadítását, az „Elóhim” pedig teremtő erejét és hatalmát. A Midrásban ezt olvashatjuk: „így szólott a Szent, áldott legyen Ő; ha én a világot csak irgalmassággal teremtem, elterjed a bűn, ha pedig csak igazsággal, miképpen állhatna a világ fenn? Mindkettővel fogom megteremteni” (Berésit Rabba). A Mózes öt könyve és a haftárák hozzáteszi: „A Genezis első fejezetében, amely a világegyetem egészét tárgyalja, Elóhim van, de a második fejezetben, ahol az ember története kezdődik, mindkét Isten-név előfordul. Ekkor mindjárt szükség volt az Isteni irgalom megnyilvánulására” (Genezis 17. o.). Végső soron ezt a gondolatot fogalmazzák meg, és kijelentik, hogy a Teremtő és a teremtés valós megismerésének előfeltétele a Megváltó ismerete és megtapasztalása.

[[paginate]]

A könyv kiemeli a teremtéstörténet polemizáló jellegét. Úgy vélik, erre mutat az a tény, hogy az 1Móz 1 nem Napról és Holdról, hanem „nagyobbik világító test”-ről és „kisebbik világító test”-ről ad hírt, ezzel nemet mondva az egyiptomi és a kánaáni népek isteneire. E fölfogással más is osztozik. „A számos vallásban központi szerepet játszó égitest lefokozását hivatott szolgálni” (Kustár Z.: Mózes első könyve, Bibliaismereti kézikönyv, Kálvin János Kiadó Bp., 2004 53. o.) „A figyelem célja tehát arra az Egyre összpontosul, aki létrehozta ezt a csodálatos fényt, az Egyre, akinek az ereje olyan, hogy csak egy szót szól, és egy egész univerzum jön létre” (25. o.). Ugyanakkor hangsúlyozzák: „Ez a transzcendens Teremtő nem olyan, mint azok a szeszélyes istenek, akikről a babiloni teremtéstörténet ír…” (Enuma elis /Midőn fönn… Ford.: Rákos Sándor) (25. o.).

A szerzők elvetik a tudományos körökben is meghonosodott két teremtéstörténet elvét. A különbség mindössze abban van – mondják –, hogy az „1Móz 1 az embert a világhoz való kapcsolatában szemléli (föld, ég, tenger). (…) 1Móz 2 a férfira és a nőre fókuszál, az egymással és az Istennel való kapcsolatukra” (31. o.).

A teremtéstörténet tárgyalásában nagy hangsúlyt kap a képmás, a hasonlóság kérdése. „A kép egy metefora” (31. o.) – olvashatjuk. Ebben az esetben a metafora azonban nemcsak a képmásra figyel, mintegy párhuzamosan a radikális különbségre is fölhívja a figyelmet. Ezzel az alázattal hangsúlyozzák, az ember Isten hatalma alatt áll, ugyanakkor mégis fölhatalmazást kapott, hogy ő maga is, mint bölcs uralkodó felügyelje a teremtett világot, gondoskodjon róla. Coram Deo. Isten színe előtt. Ezt a hasonlóságot azonban a férfi és a nő együttes teremtésében mutatja meg, hangsúlyozva, hogy a képmás a maga teljességében a két nem lelki-szellemi egységében, és egy testté válásában valósul meg. S ha mindez megtörténik, „A világ, akár egy zenekar, a Teremtő dicsérettét zengi” (35. o.). A 21. századi bírálóknak pedig ezt üzenik: az „1Móz 1 az igazságot hirdeti Istenről, az emberiségről és a világról” (27. o.). A lényeg tehát nem a hogyan, hanem az, hogy az elbeszélés mit mond el. Ezzel a természettudományról az igazságra teszik a hangsúlyt, vagyis arra, hogy a közlés által miként jelenik meg az isteni paedicatio.

„Minden dráma egyik legfontosabb eleme a konfliktus, amikor valami félresiklik, és helyre kell hozni” – ezzel kezdődik a második felvonás. „Katasztrófa történt” – idézik E. Peterson kijelentését. A következmény lesújtó, tönkreteszi mindazt, ami a teremtésben jó volt, és gonoszsággal árasztja el a világot. A szerzők protestálnak a mítosz ill. a legenda mint műfaji besorolás ellen, és az 1Móz 2,4-3,24-et egységes egésznek tekintik. Érvelésük szerint „Ez a… története” arra hívja föl a figyelmet, hogy a szöveg szerzője ezt csak abban az estben írhatta le, ha valóban megtörtént. A leírás az ember lázadására mutat. Igaz, nem kapunk minden fölmerülő kérdésre választ, azonban a lényeg föltárul előttünk, nevezetesen az, amit a világ sérült állapota is igazol, hogy bekövetkezett a bűneset. Később azonban hozzáteszik: „A bűnbeesés rejtély marad, de az 1Móz 3 története rávilágít a bűn alapvető természetére: autonómiakeresés, vágy az Istentől való elkülönülésre” (39. o.). A bűn áthárítása egyértelművé teszi, hogy az ösztönös mentegetődzés állapotába kerültünk, s ez kapcsolatrendszerünket alapjaiban írja át. Bár a fizikai halál nem súlyt le azonnal, de a halál már megjelenik, a kapcsolat egyirányúvá válik. Isten azonban nem mond le az emberről, ennek szimbolikus jele, hogy fölöltözteti Ádámot és Évát – mondják –, ugyanakkor az Éden elhagyására kényszerülnek. Azonban a kígyó büntetésében örömhírt, evangéliumot ad, ám nyitva maradt a kérdés: „…hogy kell érteni azt a rejtélyes ígéretet Éva utódáról, aki a kígyó fejére fog taposni?” (41. o.).

[[paginate]]

A könyv harmadik, egyben legterjedelmesebb felvonásában Izráel kiválasztásáról szól. A nagy történet testvérgyilkossággal folytatódik. „Megtörtént a legrosszabb”. Majd hozzáteszik: „Azt várnánk, hogy Isten mindent rögtön elpusztít az irtózatos gyilkosság miatt, de nem ezt teszi. A jó rend /…/ továbbra is megmarad” (43-44. o.). Megjelennek a kultúra különböző formái: az építészet, a kovácsmesterség, a zene, az irodalom. Ám a bűn tovább él, és bekövetkezik az özönvíz. A könyv azonban a bárkára tekintve hangsúlyozza: „A megváltás nemcsak az emberre vonatkozik, hanem felöleli az egész teremtett világot” (46. o.). Ezzel óvnak a megváltás szűklátókörű felfogásától. Megítélésük szerint „Az özönvíz története olyan Istent nyilatkoztat ki, aki egyszemélyben Szent Bíró és kegyelmes Megváltó” (47. o.). És létrejön a szövetség, amellyel Isten „…odaerősíti magát a néphez és a népet magához” (47. o.).

A történet folytatása – Ábrahám megjelenése – újabb kérdéseket vet föl. „Vajon mi volt ezzel Isten terve? Miért csak Ábrahámmal foglalkozott?” – teszik föl a kérdést. Erre az 1Móz 12,1-3-ban találják meg a választ. Ábrahámot és leszármazottait „misszionáriusoknak” tekintik, akik arra lettek kiválasztva, hogy mások számára áldássá legyenek.

Ám ez csak a kezdet, a Megváltó Isten a folyamatos kezdetben mutatja meg legteljesebben magát. Szükség is volt erre a kezdetre, hiszen Ábrahám utódai, az izraeliták Egyiptomban rabszolgasorsra jutottak. A nagy fordulatot a szerzők egyértelműen a 2Móz 2,24-ben látják: „Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére…” (58. o.). A nagy történetben megjelenik Mózes, akinek meg kellet volna halni, azonban Isten terve ellenállhatatlan. Erről így írnak: „…Mózes ironikus módon a legjobb oktatásban részesül, amit Egyiptom nyújtani képes, mégpedig nem máshol, mint a fáraó udvarában” (58. o.). Természetesen végig kísérik Mózes és a nép Egyiptomból történő kijövetelét, pusztai vándorlását és megérkezését az ígéret földjéhez, és Mózes szerepét abban látják, hogy „emlékeztette az izraelitákat a szövetségre és annak jelentőségére az ígéret földjén élt életük minden részletével kapcsolatban” (80. o.). Ez a történet folytatódik Józsuéval, akinek vezetésével birtokba veszik a megígért földet. A parancs meglehetősen véres. Ezzel a könyv szerzői is tisztában vannak, ezért a következőt állapítják meg: „A parancs – Kánaán megtisztítása a kánaánitáktól – megértésének a kulcsa, hogy felidézzük Isten szentségét, és nem felejtjük el, hogy minden azon múlik, a nép hűséges marad-e az Úrhoz” (87. o.).

Természetesen arra, hogy Izráel ószövetségi történetét végig vegyük, úgy, ahogy azt a könyv írói tették, már csak a recenzió terjedelemi korlátozottsága miatt sincs lehetőség, ugyanakkor az ezt a szakaszt lezáró mondatok megfelelőképpen foglalják össze azt az üdvtörténeti korszakot, amely a választott nép kibontakozását mutatja be, és egyben a jövő reménységét is kifejezi: „Isten nem felejtette el ígéretét. Meg fogja újítani Izráelt, és aztán a népeket magához fogja vonni, ahogy Ábrahámnak megígérte. Ebben a folyamatban az egész teremtett világnak meg kell újulnia. Isten királysága létre fog jönni az egész földön. Ezzel a reménységgel fejeződik be az Ószövetség” (117. o.).

[[paginate]]

„A bibliai történetet felfedező utunkon meg kell állnunk, hogy megismerjük az intertestamentális kort, ezt a négyszáz évet Malakiás és Máté között” – ezzel a mondattal folytatódik a könyv a negyedik felvonásban (119. o.) A szerzők öt hittételben foglalják össze a zsidóság megmaradásának alapját. Az első a monoteizmus; a második a kiválasztottság-tudat; harmadik a törvényhez való hűség; a negyedik a szent földhöz való ragaszkodás; az ötödik a messianizmus, a Megváltóba vetett reménység. Szükség is volt erre, hiszen a különböző korszakok – hellénizmus, Hasmoneus-dinasztia, Római birodalom – próbára tették a választott nép hitét. Mindezt fokozta az ezredfordulóra kialakult társadalmi széttagoltság. Ezt a következőképpen látják: a farizeusok a vallási elkülönülést, az esszénusok a teljes kivonulást, a szadduceusok a rómaiakkal történő megállapodást, a zélóták pedig a fegyveres ellenállást szorgalmazták. A messiás várása ebben a kataklizmában egyre erősödött, és „Ebben a lázas várakozásban előállt egy fiatal názáreti férfi, egy ács fia, és bejelentette, hogy Isten országa eljött Izráelbe…” (135. o.). Ezzel a mondattal zárják le az említett korszakot.

Számunkra, keresztyének számára a legfontosabb mondat így olvasható: „A Biblia nagy története – vagyis mindaz, amit Isten tesz az emberért – Jézus életében éri el csúcspontját” (137. o.). E mondattal indul a negyedik felvonás, amely, ha figyelembe vesszük, hogy alig több mint harminc évet ölel föl, ehhez mérten a legterjedelmesebb rész.  Voltaképpen egy részletes Jézus-életrajz bontakozik ki előttünk, amely nemcsak történetiségében, azzal párhuzamosan interpretációban is megjelenik. Jézus életére úgy tekintenek, amelyben hitelesen szemlélhetjük a megváltás előkészítő csodáját. Ennek megragadására két kifejezést emelnek ki: gyógyítás és újjáteremtés. A beteljesedés azonban a kereszten valósul meg – hangsúlyozzák –, ahol harcba száll értünk, és megvalósítja Keresztelő János kijelentését: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi (magára veszi) a világ bűnét”. Természetesen nem marad említés nélkül a feltámadás, amellyel „Jézus ajtót nyit az új teremtés felé” (137. o.) A könyv hangsúlyozza Isten országának meghirdetését, és szomorúan állapítja meg, hogy az, ami Jézus kortársai számára közelálló volt – a messiásváradalom és a császári társadalmi berendezkedés okán –, addig a demokráciákban élő XXI. századi ember számára nehezen definiálható. A félreértés, az elbizonytalanodás azonban már akkor is jelen volt, hiszen még Keresztelő Jánosban is fölmerült a kérdés. „Az ilyesfajta zavarodottságra reflektál Jézus a példázataiban” – mondják (159. o.). De nem marad el az összegzés sem. „Jézus belépése az emberi történelembe – földi élete, halála és feltámadása a halottak közül – a bibliai történet tetőpontját képezi” – állapítják meg a szerzők (188. o.). Jézus megfeszítését a különböző iratok alapján vizsgálják, s bár kimutatják, hogy a hangsúlyok különbözőek, egyértelműen hirdetik: „Ebben a kegyetlen eseményben Isten leghatalmasabb tette van előttünk” (177. o.).

[[paginate]]

Az ötödik felvonásban a kiválasztottak fogalma átértékelődik, vagy inkább kiteljesedik. „A királyi vacsora készen van, de még nem kezdődik el” – vallják a szerzők (189. o.). Ez pedig azért van, mert még a misszió korszakát éljük, s az egyházra tevődik át az a szerep, hogy hitével tanúságot tegyen a megtestesült Megváltóról, és tanítványokká tegyen sokakat minden nép közül. Az írók számára fontos, hogy újabb beteljesedésre mutathatnak rá, ez pedig a Szentlélek eljövetele, és a könyv az eseménynek bizonyos értelemben új értelmet ad: „Ami itt történik, az nem annyira az egyház kezdete, hanem inkább Jézus küldetésének folytatása, hogy összegyűjtse és helyreállítsa a megújult Izráelt” (194. o.). Összefoglalóan azt mondhatjuk: ez a gondolat és meggyőződés vonul végig az ötödik felvonásban. Ennek megerősítésére olvashatjuk az általuk idézett részletet: „Jézus Krisztus uralma betölti az egész földet. / Ezt az Urat követni azt jelenti, hogy mindenhol szolgáljuk őt, / megalkuvás nélkül, / mint világosság a sötétben, / mint só egy romlott világban” (224. o. – lásd a vonatkozó jegyzetet).

A Király visszatér, ez a hatodik felvonás címe. Mindezt így indokolják: „Amikor Isten elkezdte a teremtett világ megváltását a bűntől és annak következményeitől, végső célja az volt, hogy amit egyszer jónak teremtett, azt teljesen helyreállítsa, és az egész kozmosz újra éljen és virágozzon az ő jóságos uralma alatt” (231. o.). Számukra a Jelenések könyve 21,3 ezt a drámai képet szemlélteti: „Isten sátora az emberekkel van”. Egy olyan világot vizionálnak, amelyben az emberi kultúra folytatódni fog, de úgy, hogy megtisztul, s az ember már a bűn terhétől mentesen folytathatja. De bármilyen idillikus legyen is ez a kozmikus helyreállítás, a sötét oldalról sem feledkeznek meg, mert lesznek, akik nem lesznek beírva a Bárány életkönyvébe. Igen, ez kijózanító figyelmeztetés. Ugyanakkor ez is lehet a helyreállítás része, eszköze.

Ha van gyerek Biblia – márpedig van –, akkor van „felnőtt Biblia” is. És ez az. Szinte valamennyi bibliai történet mintegy catena aureara van fölfűzve, de úgy, hogy a felnőtt olvasó számára egységes történetté alakítják, összefüggő narratívaként értelmezik. A puzzle kirakva.  A Biblia nem különálló történetek sorozata, nincs törés, csak szövetség van, Isten hűséges és mindent legyőző szövetsége. A kulcsszó: helyreállítás. A kötet nagy érdeme, hogy rendkívül biblikus és mindenki számára építő. Arra tanít, hogy csakis ebben a kontextusban találhatjuk meg békességünket, helyes küldetéstudatunkat és reménységünket mind a jelenben, mind pedig eszkatológikus értelemben. Így válhat számunkra is a Könyv, e könyv által személyes, egyetlen nagy történetté.

Apostagi Zoltán