A Terápia és az Aranyélet után ismét teljes egészében magyar sorozatot gyártott az HBO. Elsőfilmes író-rendezőről van szó, Szentgyörgyi Bálint sorozatát ráadásul a hazai bemutatóval egy időben angol és spanyol szinkronnal is vetítik a világ 61 országában. A besúgó a nyolcvanas évek közepének Magyarországára kalauzolja a nézőket. Az államvédelmi hivatal és a szocialista úthenger működését egyetemista fiatalok mindennapjain keresztül mutatják be. Adott néhány lánglelkű forradalmár és a rendszer, aki el akarja őket taposni. Kettejük közé beékelődve pedig a besúgó, aki öccse életéért sok mindenre képes.

Az online fellelhető kritikák legtöbbje sokat felró a sorozatnak. „Túlságosan komolyan veszi magát, nem elég humoros. Ilyen és ehhez hasonló dolgok sosem történtek a nyolcvanas években, nem elég hiteles és pontos. Tele van dramaturgiai lyukakkal, a színészek pedig modorosak.” A meglátások többsége igaz. Van benne hiba, nem is kevés. A sorozatot nézve nekem mégis az volt az érzésem, hogy nem kellene ezt ennyire túllihegni. Elképzelhető ugyanis, hogy A besúgó sorozatkészítési szempontból nem felel meg a legfrissebb trendeknek, ahogy az is, hogy nem talál hárompercenként állcsúcson a színészi tálentum. Nem mellesleg tényleg feltűnnek a nézőnek olyan dolgok például, hogy mégis miként tud néhány egyetemista egy autónyi rendőrt megverni úgy, hogy ennek még következménye sem lesz. Mindez azonban talán nem annyira fontos.

[[paginate]]

Ha a történeti pontatlanságoktól eltekintünk ugyanis, egy kifejezetten szórakoztató, néha hihetetlen magasságokban repkedő, máskor pedig iszonyú mélységekben gyötrődő kalandot kapunk. Szurkolhatunk a vidéki sakkozóból hirtelen James Bonddá avanzsáló Gerinek, szerethetjük, vagy utálhatjuk az önfejű, gyakran a saját csapatán is átgázló, lánglelkű forradalmár-vezér Szávát, vagy éppen gondolkodhatunk azon is, mi vajon mit tettünk volna, ha az állambiztonság a testvérünk életmentő gyógyszerének megvonásával fenyeget. Mi vajon jelentettünk volna?

A hitelesség kérdése persze elég kínos. Főleg, hogy A besúgót úgy reklámozták, mint a sorozatot, ami bemutatja az eddig kibeszéletlen ügynökmúlt borzalmait. Ez alapján sokan vártak érzékeny, hiteles, tűpontos drámát, ami helyett valami egészen mást kaptak. Hodosán Rózsa szociológus és Rainer M. János történész erről így beszél: „A besúgóban minden olyan, ami nem történhetett meg. Az ellenzéknek például nem volt mozgalmi jellege és soha nem volt ’bulizó, vezérekből álló, KISZ-esekkel bratyizó’ társaság. Az állambiztonság pedig nem zsarolt embereket a beteg testvérük gyógyszereivel. Hodosán a saját példáját említi: asztmában szenvedett, és a legdrágább angol gyógyszert kapta, annak ellenére, hogy köztudottan ellenzéki volt.”

Ha valaki viszont nem úgy nézi A besúgót, mint egy dokumentumfilmet, nem fog nagyot csalódni. Lesz itt gyomortájéki összerezzenés a záporozó gumibot-ütések hatására, végtelen mennyiségű retró utánérzet, sárga, kereklámpás Lada taxi és Rambo videókazetta, amiről senki nem tudja, hogy micsoda. Lesz azonban a barátai és a családja jövője között gyötrődő egyetemista, államvédelmis, akit magát is ledarál egy idő után a rendszer és még egy hihetetlen elégtételt jelentő jobbhorog is.

A besúgó nem hibátlan. Rengeteg sebből vérzik, ennek ellenére szerethető. Jó szórakozás, csak nem szabad túlságosan komolyan venni.

Szücs Péter