Mostani viszonyaink között össze kell fognunk egymással, ha meg akarunk maradni. Sokakkal együtt magam is vallom, ha sikerül közel jutnunk Istenünkhöz, úgy egymáshoz is közel leszünk. Ennek érdekében ne azokra a tulajdonságjegyeinkre tekintsünk, amelyek megkülönböztetnek bennünket, hanem arra tekintsünk, AKI összekapcsol bennünket!
A nagy kérdés az, hogy az újrapolgárosodó Magyarországban kialakuló új középosztály megtalálja-e a keresztyénségben önmaga identitásának kifejeződését. A jó hír az, hogy erre van esély.
Annak meghatározásához, hogy nekem mit kell tennem az egyház és a keresztyénség megújulása érdekében, először azt kell tisztázni, hogy mi az én szerepem ‒ mi a hívő szerepe ‒ az egyház működtetésében.
A hívő ember számára alapnak kellene lennie, hogy a maga felelősségét nézze mindabban, ami rábízatott, amiben illetékes és ahol módja van cselekednie. De van, ami ezt megelőzi: Jézus Krisztussal való személyes közösségünk, ráhagyatkozásunk, bizalmunk.
Ha bármibe is belefogunk addig, amíg nem rendeztük a kapcsolatunkat Istennel, akkor csupán a látszatkeresztyénséget építjük, holott erre nincs szükség.
A protestáns világ 2017-ben ünnepli a reformáció kezdetének 500 éves jubileumát. A Kárpát-medence reformátussága emellett saját hitvalló közössége megalakulása 450. évfordulóját is.
Földváryné Kiss Réka tanulmányában eddig jórészt ismeretlen, publikálatlan egyházi és állami levéltári adatok alapján dolgozta fel az 1956 és a református egyház kapcsolatát, ill. annak előzményeit és utóéletét.
A Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozói Szolgálat konferenciáján (Felsőőr/ Oberwart, Ausztria, 2016. július 15-én) hangzott el Sass Kálmán érmihályfalvai mártír lelkipásztorról fia, Sass Huba előadása.
Képzeletünkben hatvan évet forgatunk vissza, emlékezünk 1956-ra, Magyarország szabadságküzdelmére, a hősökre, az áldozatokra, a lelkész vértanukra. De 2016-ban az 1956 EMLÉKÉV kapcsán emlékezünk Nt. Sass Kálmán lelkészünkre, vértanunkra, az Érmellék Messiására is.