A Kolozsvári Egyetemi Könyvtár tanácsterme már telve volt meghívott érdeklődőkkel. Kíváncsiak voltunk, mit tudnak a fiatal és korosodó nemzedékek az erdélyi 1956-ról? Az épület főbejárata előtt három kopaszodó-őszülő férfi találkozott. Három különböző irányból érkeztek: Várhegyi István professzor Németországból, Aurel Baghiu nyugalmazott mérnök - aki temesvári egyetemi hallgató korában az ’56-al rokonszenvező román diákság vezetője volt - a dél-nyugati határszélről, jómagam Kolozsvárról. Mi hárman 1959 forró-izzasztó nyarát a szamosújvári börtön (Martinuzzi Fráter György – 1482-1551 – államférfi, bíbornok-érsek egykori kastélya) kettes épületének emeleti sarokszobájában egy cellában töltöttük, ahol 26 ágy volt, és 160-an aludtunk.

Miért került sor a letartóztatási sorozatokra olyan későn Erdélyben? Meglehet botcsinálta történész vagyok, remélem, a lelkeknek annál inkább kötelességtudó őre, ezért kevésbé keresem hátrafele nézve az okokat, inkább figyelek minden intézkedés és esemény céljára. Mert cél is volt ám a letartóztatások időzítésében, a román belügyi hatóságok mindig legalább két legyet akartak ütni egy csapásra. Úgy időzítették a politikai letartóztatásokat és elítéléseket, hogy sikerüljön megfélemlíteni azt az intézményt vagy társadalmi réteget, amellyel kapcsolatban súlyos terveik voltak.

[[paginate]]

Amikor a Bolyai Tudományegyetemet akarták felszámolni (1958-1959), akkor kezdték, tömegméretekben, letartóztatni a tanárokat és a diákokat. Amikor a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetnek az „átszervezését” érezték szükségesnek azért, hogy egységesebb irányítás alatt szigorúbb belügyi felügyeletet gyakorolhassanak fölötte, akkor kezdték mind a négy protestáns teológiai egyház professzorait, hallgatóit meg az intézetek néhány tisztviselőjét lefogni és elítélni. Ürügyet, igazolást is találtak rá, hisz ezek az intézmények nem olyan nevelést biztosítottak a jövő nemzedékeinek, amilyet a párt és a kormány tervezett. A párthatározatok végrehajtását akadályozó személyeket - lett légyenek tanárok vagy diákok - félre kellett állítani az útból.

Ugyanez történt a mezőgazdaság szövetkezetesítésekor. Minden faluból elvitték, és súlyos börtönbüntetésre ítélték azokat a gazdákat, akiknek tekintélye volt a faluban, akikre hallgatott a többség.

Magyarázatot keresve a magyarországi katonai törvényszék ítéletet indokoló szövegére, ugyan mi mást tehettünk volna Erdélyben a magunk tehetetlenségében, fegyvertelenségében, mint hogy együtt éreztünk azokkal, akik valami jobbért, emberibbért hajlandóak voltak fegyvert is ragadni, életüket is áldozni. Éjjel-nappal hallgattuk a Teológiai Intézet egyetlen rádiókészülékét, a Szabad Kossuth Rádiót, Amerika Hangját, a BBC-t, a Szabad Európát, amit éppen fogni lehetett, illetve amit kevésbé zavartak. Ravasz püspök beszédét ugyanúgy hallgattuk, mint a Mindszenty hercegprímásét. Ravasz László beszédéből tudtuk meg azt is, hogy utcai harcokban budapesti református teológustársaink is elestek. Őket meggyászolni - ez volt a leginkább magától értetődő kifejezése annak, hogy egyetértünk áldozatukkal. Én voltam az, aki megvásároltam tíz méter feketeszalagot és egy doboz gombostűt. Ezért kaptam 1959-ben tizennégy évi kényszermunkára szóló ítéletet.

Voltak persze előzmények is. Az 1957-ben és 1958-ban végzett évfolyamokkal - lelkipásztorokról van szó - hosszú hónapokon át labdázott a Hadügy-  és a Kultuszminisztérium: teljesítsenek-e katonai szolgálatot, vagy alkalmatlanok rá? Hetenként, kéthetenként egymásnak ellentmondó intézkedéseket hozott a két kormányszerv. Kimehetnek és végezhetik szolgálatukat ott, ahova a kinevezésük szól; majd: vonuljanak vissza a szülői házba, és várják a katonai behívójukat. Amíg lassan megszületett a „megoldás”. A társaság egy részét letartóztatták, a másikat pedig behívták, de nem katonai, hanem munkaszolgálatra, fegyver helyett lapáttal. Mindenkinél találtak rá megfelelő ürügyet. Esetemben még külön ütni akartak az egyik Bihar megyei gyülekezeten is, ahonnan a Sass Kálmán kivégzett lelkész-forradalmár utódjául kinevezett helyettes-lelkészt, bár tüdőbeteg volt, elvitték munkaszolgálatra. Az ő helyébe neveztek ki engem azért, hogy megérkezésem éjszakáján ott tartóztassanak le, s ezzel mutassák meg a gyülekezetnek, hogy márpedig nektek sose lesz papotok.

[[paginate]]

1959. március 21-én érkeztem szolgálati helyemre. Másnap, 22-én Virágvasárnap volt. Még a templomot se láttam belülről. Azt a prédikációmat is, amellyel a gyülekezetnek adósa maradtam, harmincnégy és fél év után - egy későbbi utódom meghívottjaként - nem virágvasárnap, hanem a reformáció emléknapján mondhattam el. Amikor be kellett volna mennünk a biharvajdai templomba istentiszteletre - a letartóztató tisztek kocsijában ülve -, épp a kolozsvári felsővárosi templom előtt haladtunk el: hallottam a harangszót, láttam a templomba vonuló híveket...

Virágvasárnap

Nem vagyok Krisztus. Lábam elé
Virágot senki se hintett.
Mozdulatomra félve vigyázott
három kemény tekintet.
Egyetlen egy nő várt reám
reggel az állomáson.
Fénytelen volt, hozsannátlan volt
az én bevonulásom.
Hogy élni s néha
szólni  mertem,
négy cellafal az ára.
Virágvasárnap…
Itt kezdődik az út a Golgotára.
                     (Kolozsvár, 1959)

Hét hónapi vizsgálati fogság után ítéltek el 14 év kényszermunkára. Csak az érdekesség kedvéért említem, hisz sem történeti, sem politikai szempontból nincs semmiféle jelentősége (legföljebb babonatörténeti vagy kabalisztikai tekintetben bírhatna némi súllyal), hogy a letartóztató és kihallgató tiszt 14 évvel volt idősebb nálam. Én 20 éves voltam akkor, ő 34, a 34-es szobában hallgatott ki 14-szer. Minden kihallgatás egy-egy évet eredményezett. Ha letöltöm a 14 évemet, magam is 34 éves koromban szabadultam volna.

[[paginate]]

Ezeknél a véletlenszerű egybeeséseknél sokkal izgalmasabb és értékesebb emlék az, hogy a 34-es szobában a kihallgatott fogoly jobb oldalán a falon hatalmas tintafolt éktelenkedett. Aki ránézett, s voltak holmi egyháztörténeti emlékei, Luther Mártonra gondolt, aki a hagyomány szerint az őt kísértő ördöghöz vágta hozzá a kalamárisát, így szabadult meg a kísértéstől. Akinek nem ilyen asszociációi lehettek, az egyszerűen boldog volt, hogy volt egy letartóztatott elődje, egy fogoly, akiben volt annyi bátorság, hogy ahelyett, hogy aláírta volna a jegyzőkönyvet, fogta a tintásüveget és odavágta a falhoz. Mindig adott egy kis bátorságot „beszélgetés” közben az az éktelen tintafolt.

A szamosújvári börtönben Aurel Baghiuval és Várhegyi Istvánnal voltunk együtt. Ott éltem meg lelkészi felszentelésem első évfordulóját, júliust is. Nyár volt, aratás ideje.

Aratás

Uram, aranylik vetésed dús kalásza,
sarlóra ringanak a hajló szálak.
Meggyőznék benne sok-sok izmos vállat!
M’ért nem küldesz engem is aratásra!?
 

Minden tagom nagy tettre vágyva reszket.
Meglásd: a sorban mindig elől járnék,
Nyomon nem érne semmi gond, baj, árnyék!
És szól a Gazda: „Vedd hát - a keresztet!”
                                  (Szamosújvár, 1959)

[[paginate]]

A második évfordulót is ott értem. Akkorra már letisztult bennem a félelem, a bizonytalanság, csitult a fájdalom, megtanultam azt, ami a túléléshez legfontosabb: nem hátra, hanem előre nézni, nem azt keresni, mi volt az oka, hogy idekerültem, hanem hogy Istennek mi célja van azzal, hogy ebbe az iskolába járat, ahol olyat tanulhatok, amit megtanulni az életnek semmilyen más akadémiáján nem lehet. 

Hivatás

Semmit ne adj, ha nem adod
adó magad egészen.
Gyertyát se gyújts, ha nem hagyod
a tűz, hogy megemésszen.
Meggyalázva, letörve
találd meg boldogságod,
ha nem vakulsz meg, ne lásd

soha a napvilágot.
Keserű legyen étked,
szögesdrótból a párnád,

Poklok kínja vetítse
Pihenésedre árnyát.
Megcsúfolt bolond légy
És börtöntöltelék,
részed a fájdalomból
sose legyen elég!
Felőrlött lélek légy,
Pusztába halt kiáltás;
neved – te átkozott pap –
hogy így lehessen áldás!
              (Szamosújvár, 1960)

[[paginate]]

Papírt a börtönben nem volt szabad használni. De a vizsgálati fogság idején a szekuritate fogdájában volt papírunk: füzetlap volt odakészítve használatra a vécére, abból loptunk. Írószerként a fogpasztás tubus belseje használt. Nem tudom, ólomból, ónból készült-e, de úgy fogott, mint a grafitceruza. Kibontottuk, azzal írtunk. A biztonság kedvéért senki sem írta le a saját versét, ne lehessen a szerzőt és a kézírást azonosítani. Bárdos Boros Artúr költő volt a cellatársam egy darabig a vizsgálati fogság idején. Nekem diktálta verseit. Előfordulhat, hogy ő teljesen elfelejtette őket. Én is jártam úgy, hogy le nem írt, csak élőszóban ismételgetett versemet jó barátom tanulta meg, és vitte magával a sírba, én pedig nem tudom. Hadd mondjam el hát Bárdosnak két, a vizsgálati fogságban írt versét, hátha olyan irodalomtörténeti emlék lesz, amit megőrizhetünk az utókornak.

Északra néz

Északra néz a cellaablak.
A börtönlakót hozzák lázba,
Beszűrődik az ég a rácslyukon.
S már tervez, dolgozik fogoly-kezem.
A szelek mind összeszaladtak,
Képzelt vásznak fölött cikázva,
Áprilist hozva zúgó szárnyukon.
Fák ringó virágraját skiccelem.

És egy másik, amit akár Horváth Imre is írhatott volna, olyan a hangulata, a lelkülete

Hogy odakint

Hogy odakint milyen a fűszál?
Zsarnok szél rontott rá, tiporta.
Alóla is kiserkedt arasznyi lelke
Sarkának nyomát hordta.
 

Hogy odakint milyen a fűszál?
Még úgy emlékszem, talán zöld volt.
A harmat égi súlya nyomta a földre.
Szelíden s behódolt.

[[paginate]]

Adózzam én is a drága Imre bácsi emlékének, aki nélkül Várad annyira üres. Az ő stílusában, az ő műfaját használva, íme, két szerelmi vers, egy kétsoros, meg egy négysoros:

Két sor

Két sornyi vers s egy világ kell keretnek,
Hogy beleférjem, mennyire szeretlek.
 

Vallomás

Szeretlek. Ebben mennyi önzés,
s mégis mennyi odaadás van.
Lehetetlen, hogy rám ne ismerj,
A rólad szóló vallomásban.
 

Ritkán született szabad vers. Ragaszkodtunk a nagyon kötött formákhoz. Könnyebb volt megjegyezni, észben tartani. Még dallamot is rögtönöztünk hozzájuk, úgy ismételgettük. És vagy rábíztuk a fogolytársra, hogy megjegyezze, vagy megjegyeztük magunk. Hányszor álmodtam, milyen szép lesz hazaérkezni majd, ha eljön a szabadulás órája.

[[paginate]]

Hajnalban utazni Kolozsvár felől Váradra, akkor nem sikerült. Éjszaka érkeztem. Azóta Isten kárpótol azzal, hogy amíg Váradon a Partiumi Keresztény Egyetemen tart a tanév, minden kedden hajnalban ezt az élményemet újra átérezhetem. Aztán estefelé, amikor visszautazom lakóhelyemre, Kolozsvárra, a sötétedésben, megpróbálok így imádkozni a vonaton:

Imádság

Lankadt már a lebegő csillag szárnya,
Megpihenni a dombtetőre szállna.
Hajnalt remélve gyűlni kezd a harmat,
Alvó szelet hűs barlangmély takargat.
Fáradt vagyok, pedig a dolgom tenger,
Te tarts ébren virrasztó kegyelemmel.
Szerelmed csillogjon a szavaimban, úgy legyen
Kérlek, Te mondd, máris így van.

Más elégtétele is lehet az embernek. Negyven esztendővel a szabadulás után hálaadó emlék-istentiszteletet tartottak a börtön városában: a szamosújvári templomban. Azok a lelkipásztorok szolgálnak, akik egykor a papi szobának a lakói voltak. Már csak ketten vagyunk életben abból a körülbelül ötven kollégából, akik több mint egy esztendőt töltöttünk ott együtt. Nézem a Duna Televíziónak az eseményről készült beszámolóját. Azt a pillanatot vágták be, amikor az úrvacsora kelyhét nyújtom egykori börtönőrömnek...

Elsőéveseket vizsgáztatok a Partiumi Keresztény Egyetemen első félév végén. Írásbeli vizsga. A hallgatók a dolgozatokat leteszik az asztalra, és mennek kifelé. Tulajdonképpen akkor tudom meg, kit hogy hívnak. Nagyon ismerősen csengő név: Endi Melinda. Visszahívom a leánykát:

– Nem vagy te véletlenül Szék községből való?
– De igen.
– Azért kérdezem, mert volt nekem egy ilyen nevű börtönőröm, Endi András.
– Az az én nagyapám…

[[paginate]]

Ezerkilencszázhatvannégyben Romániát rákényszerítették a politikai foglyok szabadon bocsátására. A börtöntől is el kellett búcsúzni. Hát búcsúzott tőle ki-ki aszerint, hogy odabent mi volt a foglalkozása.

A szakács

Hogy válni kell, most szinte fáj. Megszoktalak,
koromba vont, szürkére vált komor falak.
Isten veled, jó konyhakés, forró kazán,
mert már fogyókúrára vár boldog hazám.
 

A kőműves

Két emeletnyi cellasort magam építettem,
s befalaztam kipusztított galambok otthonát.
Így szólt az ősz alezredes, megdicsérve tettem:
„Menj haza, s a kommunizmust építsd:
                                   csak így tovább!”
 

A takarítómester

Mostam budit, hordtam ivóvizet.
Hűségemért a kormány megfizet:
Tizennyolc évből elenged tízet.
                        (Szamosújvár, 1964)

[[paginate]]

Említettem a papi szobát. Sok érdekes egyéniséggel ismerkedhettünk ott meg. Külön regényt lehetne írni például a zsidó misszionáriusról. Tőle tanultam az életem végéig elkísérő figyelmeztetést. Többször volt fogságban, saját bőrén, saját lelkén tanulta, fogolytársait is megtanította rá, hogy kell imádkozni szabaduláskor a börtön kapujában: Uram, ne engedd jobban örülnöm a szabadulásnak, mint annak, hogy Te itt végig velem voltál.

Mielőtt befejezném az emlékezést, hadd kérdezzek valamit:

Lehet-e?

Lehet-e élni ott, ahol az ország
Gyilkosok cinkosára bízta sorsát?
Hol mását annak, ki ezreket ölt,
Itt árváikat túlélő bronzba önt
Országgyűlési s törvényszéki tolvaj
Lopott vagyont nevére ír, a tolvaj.
A hatóság szomszédokkal figyeltet,
S holnaptól törvény tiltja be a nyelvet?
Maradj-e még itt?
Amikor a testvér ostobának néz?
Kint többet keresnél,
S a jólétre fizetnéd az adódat.
A temetőket?
Őrizzék a holtak. Melyiket?
Vörösmarty és Reményik sírján
A márvány más-más kertben
Fénylik. Hová?
Erdélyi, pesti golgotára?
A te hazádnak hol van a határa?

Aniszi Kálmán