Ezzel az ajánlással és hangulattal kezdtem a kiadvány feldolgozásának, amelynek bevezetője első soraiban rögzítette a kötet alapvetését: az egyéniség egyszeri létezésünk részét képezi, ám az elmúlással megszűnik. Ahogyan Vatai ezzel kapcsolatban már az elején megfogalmazza: „Az egyéniség tehát csak az emberi életnek a lehetősége és kiváltsága”. Az egyéniség korunk – e tanulmány több, mint nyolc évtizeddel korábban íródott – alapvető kérdése, ugyanis akuttá vált a közösség és az egyes ember életében is. Egyrészt Nietzsche übermensch-felfogásának tragikus kifejléséig ment el: képes volt a társadalmat és a kultúrát tudatosan atomizálni s a nyugati világot dekadenciába juttatni, egészen az egyéniség csődhelyzetéig. Vatai ehhez azt teszi hozzá: „Ez a csőd nemcsak kevesek életében mutatkozik, hanem tömegjelenség, a kétségbeesett sivárságban a tömegek lázadásához vezetett. A lázadásnak kollektív mozgalmakban való levezetni akarása azonban még nem megoldása a problémának”. – A kérdés ugyanis etikai megközelítésben vetődik fel a mindennapi életben, amihez azt is hozzáteszi a szerző, hogy a marxi és a legújabb kori polgári filozófia gondolkodás egyaránt etikai beállítottságú. „Az egyik materiális társadalomtudományról, a másik fundamentálontológiáról beszél, de mind a kettő etikát ért mondanivalóján”. Vatai álláspontja szerint azonban az egyéniség kérdése mint etikai probléma nehezen oldható fel, ugyanis közösségi, vagyis társadalmi-kulturális zavarként ez „csak vetülete az embernek a mindenséggel szemben való magatartása ürességének”. Ezáltal Vatai nem az egyéniség etikájával foglalkozik, hanem az egyéniség metafizikájával.

[[paginate]]

Az Egy léte a mindenség valósága

Vatai az alcímben szereplő axiómaszerű felütéssel kezdi tanulmányát: „Az Egy léte a mindenség valósága”. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a mindenségnek megvan a sajátos ritmusa, melyben minden örökös körforgásban él, mégis minden változik: „minden megmarad egynek, mert egy az anyag és a törvény valósága: a ritmus”. A ritmus pedig a valóság létezése, az örök élet, örökös létezése a mindenség örök valóságának. És a mindenség végtelen, nem vész el soha semmi: sem az anyag, sem a törvényszerűségei, vagyis a ritmus nem hagy ki egy pillanatra sem. Az új ritmus az egyéniség születését jelenti, és egyúttal a végességet is, a végtelen mindenséggel szemben. A végességben az egyéniség elmúlás-tudata is ott van, tehát az egyéniség egyszeri és megismételhetetlen, minden mástól különböző létezés, ahogyan Kosztolányi majd’ egy évtizeddel a tanulmány megjelenése előtt, 1933-ban megfogalmazta: „Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él […] a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy”.

„A végesség tudata az új ritmust szeretné érvényesíteni – a mindenséggel szemben – véges egyéniségek miatt, ezáltal végesre parcellázva a végtelent”. A szerelmet hozza fel a szerző példának, amely a mindenséggel való egyesülés vágya, ám az ember – mint önálló egyéniség – ennek az érzésnek a sodrában nem ennyire primer módon él. Emellett jelen van életünkben önmagunk szerelme, az önmagunkkal való maradéktalan egyesülés extázisa, önmagunk megismerésének gyönyöre. Ilyenkor az ember elvágja a mindenségbe kapaszkodó gyökereit. Vatai megfogalmazása szerint: „Az egyéniség megvalósulásának útja önmagunk szerelmébe. Ez a szerelem a mindenség ritmusának, s így az illúzióknak a szétfoszlását jelenti, az én lemeztelenítését a tárgyak szerelmétől”. Vatai úgy viszonyul az egyéniséghez, hogy csak azáltal önálló az emberi lét, ugyanis csupán az egyéniség hal meg. Az egyéniség önálló szférát teremt, az értékek szféráját, „az örökkévaló élet helyett a végesség elmúlását választja, mint az egyéniséget teremtő legnagyobb értéket. Az egyéniség a világ fényűzése és egyben értelme is a világnak”. Eddig az egyéniséget a mindenséggel való szembeállításában értelmezte, metafizikai alapját a mindenség változhatatlan örökkévalóságának ellentétében a végesség tudatos elmúlásának ritmusában láttatta. A következőkben ennek alapján, ám önmaga jelenségében kerül vizsgálódásunk alapjául.

[[paginate]]

Minden ember külön egyéniség, s aki önmaga egyéniségét valósítja meg, annak a személyisége kibontakozhat és önmaga egyszeriségét valósítja meg. Aki nem a tudattalan megmaradás örökkévalóságában él, hanem egyszeri önmaga megvalósítását választja, az cselekvő lény, mert a mindenségtől „független” létet valósít meg, amely a haláltudatunkkal együtt az egyszeri létesülés szabad cselekedetének akaratának valóságát élheti meg, hiszen az egyéniség „a szabad cselekedetek hőse”, s emiatt nem engedi magát a mindenség örökkévalóságának tudata által sodortatni, hanem úgy érvényesíti, hogy közben külön szférát, kultúrát teremt, ami a szellem síkján valósul meg. Az egyéniség minden cselekedete az élet részét képezi, mégis a halál ritmusa. Vatai úgy összegzi ezt: „Mennél aktívabb valaki, annál inkább egyéniség, de annál inkább elszakadt a mindenség örökkévalóságától, hogy a szellem véges gyönyörű cselekedeteiben valósítsa meg önmagát”.

A mindenség megismerését a szerző lehetetlen akarásnak találja, amelyben csak tudattalanul lehetséges élni (de ez nem egyfajta megismerési kategória). Az egyéniség úgy érvényesíti önmagát, hogy cselekedeteiben a szellem valóságát ismeri meg. „Hegel gondolata az abszolút szellemről csak mérhetetlen nagy egyéniségének mindenáron való érvényesíteni akarása volt” – olvashatjuk Vatainál. Freud pszichoanalízise a tudatalattinak és a tudatosnak a köreit határolta el, illetve egymásra hatásukat vizsgálta. Annak a nem-tudatosnak a világába kísérelt meg behatolni, amely szerinte meghatározója a teljes embernek. Vatai azt állapítja meg, hogy Freud „felfogásában minden ember saját nemtudatosának a játékszere, azaz a mindenség felületi vetülete csupán”. Ezáltal a pszichoanalízis során az ember többé nem ember, hanem a mindenség speciális darabja, mely az egyéniség létezését eleve kizárja, hiszen e szerint legkisebb mozdulatában is determinált az ember. Azonban a tudatot, azon belül is a haláltudatot követő szellemi életet a pszichoanalízis mégsem tudja megmagyarázni. Vagyis a „véges szabadságban létesülő egyéniség teljes egészében kicsúszik a fogalmi hálójából, sőt a mindenségnek az emberben létesülő darabjáról sem tud többet mondani, mint a természettudományok elméletei.” Vatai úgy látja, hogy az egyéniség csak önmagát ismerheti meg, de önmaga ismeretével közvetlenül rendelkezik, ami azért hangsúlyozandó, mert éppen ebben a momentumban csúcsosodik ki az egyéniségének a teljessége.

[[paginate]]

Az én és a nemén valósága

Vatai nézetei alapján az egyéniség belső magva az én, s ennek önmagában való kiteljesedése az egyéniség kifejlődésének az útja. Hangsúlyozva, hogy „ez a kifejlés a halál ritmusában történik, ezáltal a halál a »létesítője« az egyéniségnek. Az én minden nap elkerülhetetlenül halad a végessége felé, addig a nemén örökké-tartó valóság, és az én szembe állítja magával a nemént. Az én-nek ez az önmagához való viszonyulása az egyéniség kifejlése. Mennél fejlettebb az egyéniség, annál jobban érvényesíteni akarja önmagát a mindenséggel és más egyéniségekkel szemben” – állapítja meg a szerző. Az egyéniséget pedig úgy tárgyalja, ami a halál (földi elmúlás) ritmusában valósítja meg az életet, azaz „egyszeri önmagát”, hogy mennél jobban megvalósítja egyszeri (megismételhetetlen) önmagát, s mennél inkább a mindenség egy-egy darabjához kötődik, annál inkább része a mindenség egy felületi vetületének, jelen esetben a faj[1] valamilyen típusának. Vatai megjegyzi, hogy a típus sohasem szellemi kategória (még ha a pszichológia az ellenkezőjét állítja is). „A típus mint a mindenség egy darabja örök, míg az egyéniség, mint egyszeri létesülés véges” – összegzi a szerző. Akik, mint például Kretschmer[2] a testalkat és jellem között elválaszthatatlan összefüggéseket láttak, azok meghirdették az egyéniség halálát, ugyanis mint primer létezést és jellemet nem kívánták vagy tudták észrevenni a testi változatok mögött. Ahogyan ezt Vatai megfogalmazásában olvashatjuk: „Az alkattan és karakterológia győzelmesen bevonult a tudomány világába, s az egyszeri (ezáltal egyedi) embert alkattani típusokba szorította bele. Pedig tendenciája az egyes ember felszabadítását célozta az általános ember materiális béklyójából. De az általánostól csak a típusig jutott el, mint ahogy ténylegesen a legtöbb ember a mindenség misztikumával összefüggően a típus keretei között éli le életét, s nincs ereje vagy akarása egyéniségének a típus hálójából való kibontakoztatására”.

Vatai hangsúlyozza, hogy az egyéniség nagy érték, sőt, azt is kiemeli: „végső fokon az egyedüli birtokunk, az embernek mindentől és mindenkitől független legbelső önmaga. […] Az egyéniség mindenkinek elrejtett vágya is rendszerint nem realizálható lehetősége, a fajban, a kultúrában, a társadalomban, a filozófiában való harcának az értelme”. Az élet jelentős kérdései között tartja számon a fajproblémát. A „fajiság rezonanciáját” ösztöni rezdülésként tartja számon, amit minden más momentumnál erősebbként fog fel. Örök kérdés az, hogy mi a faj, s mi a szerepe, illetve hol van az eredete, továbbá az is, hogy mik a korlátai. Azt írja Vatai, hogy a mindenség ritmusának, az örökkévalóságnak sajátos esete a faj, amiben a mindenség fenntartja önmagát. (Az öröklét lehetőségének realizálódását láttatja a fajban.) A fajból való kiemelkedés az egyéniség lehetősége, a halál, vagyis a végesség realizálása.

[[paginate]]

A szerző gondolatainak sűrítménye: „Az ember a tudattalan örökkévalóságának és a tudatos végességnek a vándora, a determinált boldogságnak és a tudatos szabadság tragikumának a hordozója”. Hiszen az embernek az a törekvése, hogy a mindenség fölé helyezkedjen, s egyszeri-tudatos-megjelenésében értelme legyen annak, ám ez a faj életében és minden megnyilvánulásában semmissé lesz, ezáltal a faj létében az egyéniség igényei értelmetlenekké és lehetetlenekké válnak – Vatai nézetei szerint, ugyanis az egyén szabadsága: a halál szabadsága, a faj pedig az örökkévalóságért dolgozik, még akkor is, ha ez tudattalan és materiális.

Azzal is behatóan foglalkozik Vatai, hogy a szellem szabadságában megvalósuló kultúra ellen mindig megszületik az emberben a vitális forradalom, mely az örökkévalóságot kívánja, s ennek a kívánalomnak a boldogságába helyezkedik vissza az ember. Az egyéniség ilyen formában „megvalósulásra” tör(ekszik), mert nem tud a fajban feloldódni, vagyis a mindenségtől elkülönülő – egyedi/egyéni – megvalósulást keresi: véges alkotásokban, ezáltal uralkodik a teljes elmúlás felett. Azonban ez nem az, ami a fajban nyilvánul meg, s van jelen, ugyanis ott az élet folyamatossága jelenítődik meg. Vatai megállapítása megkerülhetetlen: „Aki csak a fajban él, az még nem ember, aki viszont csak az egyéniség halálfutásában, az már nem ember, hanem a szellem véges időisége”. Ezáltal az ember „a faj és az egyéniség elszakíthatatlan ingamozgásában él.” Ehhez azt is hozzáteszi, hogy a faj tovább plántálásának megszakíthatatlan tényezője: a nő, akitől függ a faj fenntartása, szerinte „Az örökkévalóság ritmusa él a nő megtermékenyülést váró szépségében. A nőnek így öncélú élete, azaz egyénisége nincs. Még akkor is, amikor önmagát akarja szépségében vagy munkáján keresztül érvényesíteni, akkor is a faj szolgálatában áll, mert lényének érvényesülése a faj tovább plántálását szolgálja”. A férfi és nő – mint szülő – az egyéniség öncélúsága szempontjából kizárólag átmenti állapot. Vatai szerint: „aki szaporodik, az tulajdonképpen lemond a maga egyéniségéről, s aki a szaporodásban nemcsak pillanatnyi tényező, mint a férfi, hanem örök eszköz, mint a nő, az nem egyéniségében, hanem csak a faj egységében, örökkévalóságában él. A férfi pillanatnyi cselekvésén túl csak erkölcsi meggondolások kötik a faj életéhez, az apaság csak erkölcsi tett, míg a nő tudattalan ösztöneiben is élete minden percében anya marad, a faj tovább plántálója és istápolója. A nő életében az első és utolsó szó a fajé, míg a férfi egyéniségre törekszik”.

Faj nélkül nem létezik egyéniség, ám az egyéniség a faj ellenére „exisztálhat”. A szerző arra hivatkozik, hogy a modern antropológia (1942-ben jelent meg az írás!) a fajt, s a fajban megnyilvánuló életet létismeretté abszolutizálta, s ezáltal nemcsak az élet forrásává, hanem értelmévé is tette. „A faj azonban sohasem lesz más, mint speciális esete a mindenségnek, s tudattalan mivoltában az örökkévalóság ritmusának a megvalósulása, még faji jellemének megváltozása árán is, hiszen nincs más útja, mint a mindenség örökkévalóságának a fenntartása. […] Az egyéniség az egyes ember egyszeriségének a tragikus kiváltsága”.

[[paginate]]

A mindenség törvényszerűsége

A mindenség a maga erejével bevonja az egyéniséget az egyetemes világába, ám ez utóbbi nem óhajt lemondani az egyetemes igazságok érvényességéről, de érvényesítéséről sem – ezáltal a mindenség és egyéniség ellentétének feloldani akarásából született meg az univerzalizmus. Ez azonban csak az egyéniség szellemiségében létezhet. Ehhez később azt is hozzáteszi a szerző, hogy csak egy szellem létezik: a mindenség törvényszerűsége. „Az egyéniség és mindenség ellentéte az univerzumban összebékült, s csodálatos harmóniát hozott létre, mely zárt egységében emberiessé tette az életet.” Az ember beleolvad a teremtett univerzumba, ugyanis elveszti, hogy átadhassa önmagát a mindenségen túl lévő, a transzcendens Istenben gyökerező hitének. Az ember „elveszíti” önmagát, hogy átadhassa az egyetemesítő szellemnek, a transzcendens világ szimbólumaihoz és jeleihez igazodó univerzumnak. Vatai áttekinti az „isteni Rend” és rendiség helyzetét, majd a reformáció megjelenésével azt állítja, hogy az összetörte az univerzumot, ami az egyéniség felszabadításához „kellett”, ám „az univerzum kollektív személyisége helyébe az Istenhez közvetlenül viszonyuló egyes emberek személyiségét formálta meg”. Hozzátehetjük, hogy ez az újkori világnézet – fő jellemzője alapján – a jót a hasznossal helyettesítette, a társadalmi igazságot a társadalmi szerződéssel, a valóságot a tudományos módszer konvencióival.[3] Molnár Tamás ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy a szakralitás leszűkülése, fél Európában már csak szimbolikus értékű Kálvin és Luther működése nyomán.[4] (A machiavellisták tagadják a páli tételt, hogy a hatalom Istentől való, szerintük társadalmi szerződésből származik, a közmegegyezés garanciájával.)

[[paginate]]

Vizsgáljuk meg A társadalom, mint az egyéniség etikai problémája című fejezetet, ugyanis eddig az egyéniség metafizikájával foglalatoskodott, az egyéniség metafizikumával: „A mindenség és annak speciális esete, a faj az egyéniségtől teljesen idegen, ellentétes valóság, melynek az áttörésével, a belőle való kiemelkedéssel valósulhat csak meg az egyéniség. Az örökkévalóság ritmusa fölött győznie kell a végesség ritmusának, hogy az egyéniség megvalósíthassa önmagát”. A társadalom és az egyéniség kérdésénél, az egyéniség etikai problémájánál tartunk. Vagyis ott, amikor az örökkévalóság és végesség közé beiktatódik egy semleges állapot, a végső kérdésekkel szemben naturálissá vált lét. Az ember a társadalomban például a pénz, a vagyon, a hatalom legyőzésén keresztül juthat el a tárgyaktól és társadalomtól függetlenített léthez, szabadsághoz – s ahogyan Vatai látja: az egyéniséghez is. A társadalom tagjaként élő személyiség rendelkezik történeti tudattal és társadalmi felelősséggel. Nyilván ez azt is jelenti, hogy történetiségének és társadalmiasultságának a foglya, és ún. szabadsága ezek körül határolt létében van. Harcol a közösség tagjaival, a közösségformáló erőkkel. Azért harcol, hogy úrrá legyen ezek fölött, s ne gyakoroljanak hatalmat fölötte, hogy szabad lehessen. Vatai arról ír, hogy a modern társadalom személyiség és egyéniség helyett a proletár típusát termelte ki. A proletariátust a tehetetlenségi nyomatéka következtében társadalmi osztálynak kell tekinteni. Ahogy erről fogalmaz: „A proletariátus elsősorban életérzés, a gyökértelenség életérzése”. Ezt azzal magyarázza, hogy az ipari kapitalizmus embertömegeket szakított ki az addig megszokott élethelyzetéről, s nem, mint „embert”, hanem mint munkaerőt alkalmazta: használta. De sehova sem építette be, hanem városi környezetbe, s gyökértelenné tette. A proletárban ezáltal nincs jelen a tárgyak iránti tisztelet és szeretet, sőt az önmaga szeretete is, de hiányzik a személyiséget formáló felelősségérzet, altruista szeretet és a kultúrához való általános és nemzeti – identitást képző – ragaszkodás is. Nem érzi az örökkévalóság ritmusát, de „a végesség ritmusa” sem tudatosult. Ez tulajdonképpen a belső emberi üresség; a „proletár nem egyéniség és nincs igénye az egyéniségre” – állapítja meg a szerző.

[[paginate]]

Filozófia és egyéniség

Vatai hangsúlyozza, hogy az egyéniség végső kibontakozása csak a filozófiában történhetik meg, ezáltal azt vizsgálja, hogy az egyéniség és a filozófia hogyan viszonyulnak egymáshoz. Továbbá az is felvetődik, hogy a filozófia (különböző rendszerek) szabad alkotása-e az egyéniségnek vagy egyéniségek fölötti univerzális igazságoknak a foglalata-e? Napirendre kerül, hogy megváltozott a filozófia történetében az egyéniség fogalmának tartalmi megközelítése. Végig halad az antik görögöktől kezdve az univerzalizmus vagy individualizmus megközelítésein. S e kettő között elhanyagolódott az „exisztáló ember”, mint az egyéniség lehetősége. A középkorban – ahogyan Vatai megállapítja – az egyéniség kérdése nem a filozófia, hanem a teológia irányába erősödött. A középkori és újkori nézőpontokon is áthalad a tanulmány szerzője. A szerző körül járta az idealizmus és a naturalizmus világát, az egyéniséggel való kapcsolatát. Úgy fogalmaz: „Az emberről, mint abszolút szellemről, vagy az emberről, mint a természetbe hulló létezésről beszélnek, de valamilyen módon az emberről van szó”. Az idealizmust a szellem önállításának tekinti, amelynél a szellem – mint elsődleges – létező önmagában létrehozza a világot. Az én magával szembe állítja (felismeri és magában ötvözi) a nemént, amit azzal egészít ki: „Létet és jelentést az én ad mindennek, s ebben a ténykedésben teremti az élet naturális korlátjai nélkül a világot. […] Bármennyire abszolút ez a tiszta tudatban megjelenő én, mégsem alapja és kiteljesedése az egyéniségnek, mert időtlen, s mint ilyen valótlan absztrakciója a korlátoktól szabadulni akaró értelemnek. Az idealizmusban az ember az egyéniséggé fejlődés erőfeszítése helyett a legkönnyebb viselkedési módot választotta: önmagának és a világnak a légüres térben való megkonstruálását, az egyéniség eszméjét”. S ami a legfontosabb az idealizmusban az egyén és az egyéniség nem érték önmagában, értékessé csak az elgondolás teszi, ami nem az egyéniség formál(ód)ásához vezet, hanem egy idealizált transzcendens személyiség létrejötte és fenntartása a célja. A naturalizmus azonban – ahogyan Vatai fogalmaz – belekényszeríti és rögzíti az embert a kézzelfogható természetbe. De a tőle való elválás lehetősége nélkül, ugyanis az ember a természettel egységben él, s ez „megfosztja a még oly kicsire szabott szabadságától is”. Vagyis a „naturalista alapon nincs bűn, mert nincs szabadság”. A természettel, a mindenséggel való egységben az ember léte nem válhat önállóvá, mert nem véges.

[[paginate]]

A halálban adódó tudatosan véges teljesség

„Az egyéniség a mindenség örökkévalóságának ritmusával szemben a szellem véges ritmusának a valósága”. Ehhez hozzátartozik Vatai szerint a halálhoz való egyszeri viszonyulás tudatossága, ami az egyéniség lehetősége, s ezen a véges helyzeten való úrrá levés az örökkévalóságba olvad bele. Vatai úgy látja, hogy: „a tudatos véges szellemnek az anyag végtelenségéből való kiemelkedése az egyéniség metafizikai szituációja. Az egyéniség további lehetősége az embernek a társadalmi közösséggel való ellentétében rejlik. A társadalmi közösségből való kiemelkedés és az azon való úrrá létel az egyéniség etikai szituációja”. Ez a konkrét ember az, aki minden és mindenki ellenében szembehelyezkedik, s ezáltal egyéniséggé válhat. Az egyéniség legvégül önmagában megtalálja az élet értelmét, a halált. Nem külső szempontok alapján jut el önmagához az egyéniség, mint személyiséggé formált ember, hanem önmaga „lényegének”, a halálnak a megélésében. De ebben a különleges és egyszeri helyzetben mindenben és mindenkivel szembe állítja magát: „hogy ebben az önállításban, ebben az utolsó kétségbeesett kísérletben úrrá legyen a világon és sorsán. Önmaga végessége önmaga lényege, s ezt a lényeget kell érvényesíteni minden fölött, hogy önmagát megtarthassa. Az egyéniség a végesség heroizmusa” – állapította meg huszonhét esztendősen az ifjú szerző. Úgy látta ennyire fiatalon, hogy az egyéniség csak a filozófiában teljesedhet ki, s a filozófia az egyéniség kiteljesedése. A halálon az ember nem tud úrrá lenni, de hiszi a túlvilágot. Vatai értéknek tartja a halált, ami az egyéniség létrehozója, s mint ilyen metafizikai alapon, ez is az értékekben való hitre épül. „A transzcendálás lehetősége csak a halálban adódik, tehát csak az egyéniségen, nem pedig a semleges személyiségen keresztül.” Az egyéniséget az ember küzdelmének nevezi a szerző a halállal szemben, hogy ebben a küzdelemben, tragikus utolsó időszakban úrrá legyen mindenen.

Arday Géza