Tizennyolc éves korában is útra kelt, de most kelet felé. 1847. augusztus 8-án indult hazulról rokonlátogatóba. Nyilván Kőszegen át érkezett Sopronba, abba a városba, amelyről apja diákéveiből annyit mesélt. Több mint negyven év telt el azóta, hogy az itt tanult. Most ő tizennyolc éves, de Sopron még mindig az ország egyik legelső iskolavárosa. Diáktársaságai valóságos tudományos társulatok, a művelődés, a szellemi, sőt a politikai haladás fontos gócai. Innen ment át 19-én Pápára, a katolikus gróf kálvinista diákvárosába, ahol unokatestvérei, néhány ismerős kollégiumi diák, valamint Petőfi verseit szavalták, s Jókai Mór „beszélyeit” olvasták.

[[paginate]]

Igen, ez az a Sándor, akit Petrovicsnak hívtak – dicsekedett, s ugyanígy lelkesült Kossuthért is. 22-én átment a közeli Ugodra, ahol csaknem egy hetet töltött. 28-án már az izgalmas Pozsonyban volt. Magyarország pár századig volt fővárosa most búcsúzott régi dicsőségétől. Innen hajón utazott lefelé az ezerszigetű Dunán, s 31-én Győrött szállt meg nagy hírű s népszerű nagybátyja, Kovács Pál házánál. Gyenge és hibás magyar nyelvtudásáért volt mit hallgatnia, s jól megleckéztették. Nem bánta, hogy anyja húgával, a nála alig tizenkét esztendővel idősebb Ernestine nénjével elindulhatott az ország ősi-új, csinosodó fővárosaiba, Budára és Pestre. Ott épül Széchenyi Lánchídja, s ez különösen érdekelte. Nem győzött betelni a Duna-part és a belváros általában két-, legfeljebb háromemeletes házaitól, palotáitól szegélyezett utcáinak, tereinek harmonikus szépségével és a budai hegyek lenyűgöző vonalaival. Legszebb élményét a lassú, de kényelmes szeptemberi visszautazás adta. A magyar múlt dicső emlékeivel gazdag Dunakanyarban, a Dunagőzhajózási Társaság egyik hosszú kéményű, lapátkerekes gőzhajóján utaztak felfelé, vissza Győrbe Pali bácsiék és Meskóék újabb meglátogatására.[1]

Meskóék! Még öregkorában is elmosolyodott, ha eszébe jutott, mekkora szerepet játszott az életében akkor ez a család, amellyel másodfokú unokahúga, a csinos Emilie von Graffay kapcsolta össze. A lány a grazi paplakon is járt, hiszen rokonainak nemcsak Temesváron és Pesten, de Sopronban is volt háza. Ekkor kölcsönösen nagyon megtetszettek egymásnak.

– Megint micsoda verseket kaptam Petőfitől – dicsekedett Pali bácsi. Még ha önmagának nem is volt elég szigorú bírálója, irodalmi szakértelmét dicséri, hogy az elsők között ismerte fel a nyugtalan, hányatott sorsú ifjú Petrovics nagyságát. Mekkora ámulattal tisztelte az egykor az ő bírálata alapján pályadíjjal kitüntetett, nála tizenöt esztendővel fiatalabb lángelmét!

[[paginate]]

Az egykori szegény diák, immár országos hírű költő karácsony előtt meglátogatta, s vidám napokat töltött házában vendégeskedve. Összetegeződtek, s Pali bácsi most boldogan mutogatta Sándor leveleit. Az egyik még április elsején kelt Pesten.

„Szivesen vettem mind a pénzt, mind pedig a te-t. Köszönöm. Egyre kérlek, ird meg azon költeményeim címét, melyek nálad vannak, …mert már elfeledtem, mit küldtem. Aztán még egyet: most első aprilistól légy szíves a Hazánk nekem járó példányát öcsémnek küldeni, s címezd így: Petőfi Istvánnak Palotán, utósó posta Veszprém. Mészároslegény az öcsém, de végtelenül szeret olvasni. Az Életképeim is neki járnak. Én máshol is megolvashatom a Hazánkat, aztán meg e hónapban különben is elhagyom Pestet. Igaz! majd elfeledtem a fődolgot. Amennyire telik, őrizkedjél olyan égbekiáltó silány portékát közleni, mint a minap Bulyovszky és Halka vagy ki fene versei voltak. Amint elolvastam, hát fosást kaptam, okádtam, sarkamba kólika jött, aszkórságba estem és három izben ütött meg a guta. Ha kedves előtted életem, válogasd meg jobban a verseket. Inkább semmit, mint rossz verset. Isten veled; csókol
                                                                                              igaz barátod 
                                                                                          Petőfi Sándor.”[2]

És micsoda verseket kapott már tőle! Mit szólnak az Egy gondolat bánt engemet vagy A XIX. század költői című költeményekhez? Ő nyomtatta ki őket először, csak a cenzúrával volt némi baj. Mutassanak neki más nyelveken, más népek költőitől ennél szebb verseket!

„Kedves Palim! – írta neki Petőfi még június 19-én – Itt a hat vers a jövő évnegyedre; kérlek, küldd el rögtön a járandóságot, mert nagy szükségem van rá. Ha postán küldöd: Hatvani utca, Jankovics-ház, a körrel átellenben, 2-ik emelet. A novellát is nemsokára megkapod. Minthogy pedig septemberben házasodom, kénytelen vagyok a jövő évre kerek számot kérni, t. i. a negyvenöt helyett ötven pengőt évnegyedenként, s így száznyolcvan helyett kétszázat évenként. Aztán ennél maradunk. Minthogy a különbség nem nagy, s Jókayval is így egyeztem, remélem, veled sem kapok hajba. Arany Jánossal beszéltem, ő is ír neked, ha kell; Jókayval már megalkudott annyi összegben, mint velem, csak hogy kevesebb verset ad, mint én, csak hónaponként egyet. Ezt tanácsolom szerezd meg, mert nagy költő, annyit mondhatok. Hát Tompával egyezkedtél-e? – Kérlek, édes Palim, írj és küldd el a küldendőt rögtön, amint levelemet kapod. Ölellek,
                                                                               Igaz barátod
                                                                                      Petőfi” [3]

[[paginate]]

A lányok negédes áhítattal, érzelmes elragadtatással adták kézről kézre a leveleket. Egymással versengve olvasták fel. Auguszta megcsókolta az aláírást. Még senki sem ismeri ezeket, csak a költő és ők. Pali sógor maga mutatta be azt, amelyet a Hazánk legközelebbi számába szánt: egy vallomást. Mintha színpadon állna, úgy olvasta fel.

„Petőfi Sándor
Első esküm

Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyüg volt, nagy nehéz nyüg, a’ melly
Rajtam napestig szomorúan csörömpölt,
’S még álmaimban is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam e’ nyügöt magamról,
Lerázni vágytam minden áron azt.
Már akkor, ugy szerettelek,
Ollyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel,
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
Gondolkodám a’ mód felől: miként
Szakithatnám le rólam a’ bilincset?...
Szinészek jöttek, ’s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök,
El, habár a’ földhöz ragadt nyomor
Mind két kezével átölelne is,
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
’S elmentem volna, ámde megtudá
E’ lázadó szándékomat tanitóm,
’S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját.
’S rab voltam, míg a szinésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sirás, könyörgés, lárma, mindhiába!...
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszeritenek.
A’ kényszerités égett lelkemen,
Mint a’ görögtűz, olthatatlanul.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főczélja lesz,
’S ez: a’ zsarnokság ellen küzdeni.
’S ez eskü most is ollyan szent előttem,
A’ millyen volt az első pillanatban,
’S verjen meg engem a’ hatalmas isten,
Verjen meg még a’ másvilágon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem!” [4]
 

[[paginate]]

A szavalat elhallgatott. Senki sem mert megszólalni. Vannak pillanatok, amelyekből egy-egy család életében nemzedékeken át tovább zengő legenda születik. Csak a dicsekvő házigazda nem vette ezt észre. Mondják, hogy elnevette magát, s a bennfentesek fölényével jelentette ki:

– Hej, Miska sógor – mert a világért sem mondott volna Michaelt –, ha ebből a rác-tót Petrovics gyerekből ilyen jó magyar válhatott, lehet még a te édes hazája nyelvét dadogásával megcsúfoló Theodorodból is Tivadar. Hát nem érzitek, mekkora kiváltság magyarnak lenni?

Csak Theodor szerénységén múlt, hogy meg nem haragudott Pali bácsira. Michael, aki maga is próbált verselgetni, elgondolkodva hallgatott. Ez a tűz még őt is megperzselte. Ez a költő karácsony előtt felejthetetlen, lázas napokat töltött a sógora házában! El tudta képzelni azt a boros, pipafüstös, mégis egy nemzetre kiható hangulatot. Valami írókongresszusra jött ide, mert Győr most Pest után az ország legfontosabb szellemi központja. Ez a sokoldalúan tehetséges sógor, ez a mindig tréfára kész firkász nagyon fontos szerepet tölt be.[5] Olyan emberek keresik fel, mint Széchenyi István nevelt fia, gróf Zichy Ottó.[6] Házának vendége volt Vörösmarty Mihály, a magyar nyelv legnagyobb művésze is, Arannyal és Petőfivel együtt Shakespeare magyar fordítója.

Ez a Pannónia kissé idegen vonásokkal, új problémákkal lepte meg őket. Egészen más volt itt az élet, mint Grazban. Talán sokkal vidékiesebb, mégis feltétlenül tarkább és pezsgőbb. Be kellett vallaniuk, hogy ez a látogatás megérte a fáradtságot. Jól érezték magukat ebben a légkörben, melynek harmóniájáról, s ezt ecsetelve a háziasszonyról, férje derűs és fáradhatatlan harcostársáról már a pesti lapok is írtak. Meg is érdemelte: egy sokoldalú, bohém férj feleségének, egy sokgyermekes édesanyának és egy hallatlanul mozgalmas társadalmi központ sokoldalú szervezőjének bonyolult feladatait egyszerre kellett betöltenie. Férje elsősorban mégis az 1835-ben pesti egyetemi professzorrá előlépett Bakody József doktor Győr városi, majd megyei orvostudorának hivatali utóda volt.[7] Fiával, a most éppen Lipcsében jogi tanulmányokat folytató, németül verselgető Bakody Tivadarral,[8] a kezdő Petőfi víg pesti cimborájával továbbra is fenntartották a kapcsolatot.

[[paginate]]

Michael előtt egy valóban megélénkülő, megújuló, kivirágzó kultúrájú magyar élet tárult fel. Ezért még Pali elmaradhatatlan, néha kissé túlzásba vitt vígjátékírói mókáit is megbocsátotta. Csak azt sajnálta, hogy fia magyar nyelvtudásának fogyatékosságai miatt nem osztozhatott eléggé a beszélgetések vigalmának, s főként a versek szépségének teljes gazdagságában. Theodor magyar nyelvű próbálkozásait a rokonság élénk derűvel s biztató elismeréssel fogadta. Pali bácsi költő barátai verseit olvastatta vele. Kezébe adta azokat a leveleket, amelyeket Sándor barátjával, Vörösmarty Mihállyal, Arany Jánossal, valamint más akadémikus és író barátaival váltott. Arra volt a legbüszkébb, hogy Sándor nála jelenteti meg legelőször legszebb verseit.

Az unokatestvérek, Ödön, Auguszta és Gizella reményekkel s „bús sejtelmekkel” teli lelkesültséggel ébresztgették emléklapjaikon a grazi rokon már-már meggyengült magyar hazafias érzületét. Úgy látszik, nem is sikertelenül. A „drága, szent szabadság” vágya, a zsarnokság elleni harag polgári és protestáns indulata amúgy is összekötötte őket. Guszti, a lelkes honleány – mintha attól félt volna, hogy ez a honszeretet csak szalmalángnak bizonyul – még a búcsúzásnál is erre figyelmeztette, amint ennek egy emléklapon is nyoma maradt. Ezt írta rá magyarul:

„Hazád, nemzeted, s ennek nyelve, rokonid és barátid iránt a’ hő lángra gyúlt szerelem egykor szép tetteidben halhatatlanítsa majd magát ’s nevedet – kívánja őszelő 4^dikén 1847.
                                        Kovács Auguszta”[9]

A kis Ödön, sőt Gizella sem akartak elmaradni. Ők is magyar nyelvű emléklapokkal kedveskedtek a messziről jött rokonnak.[10]

Apa és fia szeptember 24-ét és 25-ét már Pápán töltötte. Itt Louise és Michael Welstől már csak német nyelvű útravalót tudott a grazi unokaöcs begyűjteni, noha ők is természetesnek tartották, hogy államnyelvvé vált a magyar. Már ők is Petőfiért rajongtak, s ami egészen új volt, a család minden férfitagja sújtásos magyar ruhát öltött, és csizmában járt.[11]Michael még itt is elnémult azon, hogy a magyar Pannónia németajkú lakosait a reformokban éledő magyarság mekkora erővel vonzza magához. Büszkén vallják magukat magyaroknak még azok is, akik alig tudnak magyarul.

Így köszöntött rájuk a Lajtán innen és túl az a lélekkavaró esztendő, amelyre Theodort később íróasztala mélyén néhány kenyérbélből gyúrt sakkfigura, valamint egy Bécsben viselt piros-fehér-zöld selyemkokárda emlékeztette.[12]

Bodoky Richárd