– Gondolta, hogy a 2014-ben Kelet-Ukrajnában elkezdődött háború országos méreteket ölthet?

– Nem gondoltam, hogy eddig fog fajulni a helyzet. 2014-ben egyébként már voltak nálunk menekültek, de ők még haza tudtak menni, mert – Isten kegyelméből – az ő házukat nem bombázták szét. Amikor 2022. február 24-én kitört a háború, hozzánk is tömegesen érkeztek újra a menekültek. Szeretettel fogadtuk őket, mindent megtettünk értük. Azoknak, akik továbbutaztak, ételt adtunk. Sokan a mai napig is maradtak Kárpátalján. Több épületünkben, például az egyházkerület vendégházában, de még az idősek otthonában is laktak, laknak ukrán menekültek. Mára azok maradtak, akiknek nincs hova hazamenniük, mert szétbombázták a házukat Kelet-Ukrajnában. Próbáljuk őket hosszútávon támogatni, többeknek már sikerült munkát szereznünk.

– Hogyan tovább velük?

– Nem tudjuk, mi lesz velük, mert tényleg nincs hova menniük. Sok ilyen család él szerte Kárpátalján, például Nagyszőlősön, Munkácson, Ungváron és Beregszászon is. Imádkozunk, hogy Isten vezessen hozzájuk olyan embereket, akik tudják, hogy jobb adni, mint kapni, és még segítsenek rajtuk. Van sok olyan eladó ház most Kárpátalján, amelyek egykori lakói soha nem akarnak visszatérni ide. Ha ezeket meg tudnánk venni, akkor azzal segíthetnénk, de ez nagy terv, és nem kívánhatja senki, hogy házat vegyenek neki. Mi mindent megteszünk szeretetünk jeléül. Imádkozunk, hogy Isten küldjön olyan testvéreket, akik ebben is tudnának segíteni.

[[paginate]]

– És hogyan segítik a kárpátaljai őslakosokat?

– Nehéz helyzetben vagyunk, mert a fiatalság elmenekült, és sok idős ember maradt magára – az ő támogatásuk is ránk hárul –, viszont élni kell és hosszútávon gondolkodni. A 108 református gyülekezetben több mint ötezer egyedül élő, magára hagyott idős emberről tudunk, ők sehova sem mennek, bármi lesz. Rendszeresen látogatni kellene őket, de nehéz mindenkit felkeresni. Karácsonyra élelmiszercsomagot osztottunk nekik holland támogatásból. Drága a gáz és a villany, utóbbi ráadásul általában nincs is. Gyakori a falvakban, hogy naponta csak 1–2 órára van áram, az emberek sötétségben élnek. Ha valakinek van is generátora, egyre nehezebb azt üzemanyaggal ellátni, mert az is sokat drágult. Nem könnyű az élet, de gyorsan hozzáteszem: ne felejtsünk el hálát adni azért, hogy nem hullanak bombák Kárpátaljára, és reméljük, ez így is marad!

– Tudnak meleg ételt is adni a nélkülözőknek?

– Van egy szociális konyhánk 1993 óta. Napjainkban 280 embernek főzünk ebédet, úgy, hogy kétnaponta jönnek: egyik nap 140, a következő nap megint 140 ember kap dupla adag ebédet és egy-egy majdnem kilós kenyeret.

– Apropó, kenyér. Hogy sütnek kenyeret, ha sokszor nincs áram? Liszt van elég?

– Van áramfejlesztő generátorunk, de az nem bírja el egyszerre a pékséget és a konyhát. Nincs éjjelünk, se nappalunk, éjszaka is sokat dolgozunk. Naponta összesen 830 darab, egyenként 90 dekás kenyeret sütünk. A Magyarok Kenyere programban sok támogatást kaptunk, például lisztet, s most úgy látom, hogy év végéig nem lesz gond a kenyerekkel. Muszáj csinálnunk, mert sokan számítanak ránk. A már említett 280 ember mellett például az idősotthonunk 37 lakója is várja az ebédet.

– Ha már szóba hozta az idősek otthonát, ott milyen nehézségeik adódtak a háború kitörése óta?

– A legnagyobb gondunk, hogy nincs elég munkatársunk. A dolgozóink közül sokan elmenekültek február végén, vagy márciusban, és bár vannak új munkatársak, de nem elegen. Csak egy példa: az idősotthonban 37 ellátottra a háború előtt négy gondozó jutott egy műszakban, most csupán egy. Sok ellátottnak elérni se tudjuk a hozzátartozóit. Előfordult, hogy egy gondozottunk halálhírét nem tudtunk megosztani a szeretteivel, vagy ha mégis, voltak férfiak, akik nem tudtak még a temetésre se hazajönni, mert féltek, hogy elviszik őket katonának. Emberileg kilátástalan a helyzet, olyan szituáció alakult ki, amire senki sem számított. Hatalmas a túljelentkezés, most épp 112 kérvény van benyújtva az idősotthonhoz.

[[paginate]]

– Anyagilag hogy bírják ezt?

– Nehéz időket kell átélnünk. Az igazság az, hogy egyik adóságból a másikba csúszunk bele. Sajnos, egy fejlesztésre félretett megtakarítást is fel kellett használnunk a napi működésre. Kérem az olvasókat, hogy imádkozzanak ők is azért, hogy az Úr segítsen meg bennünket. Én bízom Istenben, hiszen eddig is megsegített, most is ezt teszi, remélem.

– A közelmúltban volt tisztújítás a Kárpátaljai Református Egyházkerületben. Ön négy ciklus óta főgondnokként volt az egyház egyik vezetője. Most főjegyzőnek, vagyis az új főgondnok helyettesének választották meg. Miért vállalta, hogy újra vezetője lesz a kárpátaljai reformátusoknak, amikor ennyire nehéz időket élnek? Úgy értem, most akár mondhatta volna azt is, hogy elég volt, már pihen. Miért vállalta?

– Azért, mert nem szerettem volna cserbenhagyni azokat az embereket, akik ránk számítanak: az éhezőket, a nehéz körülmények között élőket, a magányosokat. A főjegyzőség mellett én maradtam a Diakóniai Osztály és a Külügyi Osztály vezetője. De feladatnak látom a következő évekre, hogy ki kell nevelni egy embert, aki, ha majd abbahagyom a munkát, át tudja venni a feladatokat.

– Önkénteseik vannak még vagy elfogyott a lelkesedésük?

– Vannak azért még önkéntesek, de jóval kevesebben mint a háború elején. Tény, hogy a lelkesedés alábbhagyott, de ez érthető, hiszen ha nincs miből megélni, ha elfogy a tartalék, akkor a saját megélhetés lesz az első. Persze, az önkéntesség jó és áldásos dolog, mert jó segíteni a felebarátainkon, ahogy az Ige is mondja, „aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25) – én ezt érzékelem.

– Külföldről érkező önkéntesek segíthetnének a számtalan feladatban? Van erre lehetőség?

– Az ötlet jó, de egyik percről a másikra nehéz lenne sok ilyen önkéntest beállítani a feladatokra. Szinte mindenki mellé kellene még egy helybeli segítőt tenni. De feladat, az kétség kívül lenne: az idősek otthonában például fontos lenne, ha valaki kivinné az ott élőket a friss levegőre, vagy beszélgetne velük. Ha valaki segítene, akár külföldről, keressen bátran, lesz feladata.

[[paginate]]

– Hogy bírják erőforrással a segítségnyújtást?

– Ha nem lenne testvéri szeretet és kapcsolat a Magyarországi Református Egyház és a Kárpátaljai Református Egyház között, nem is tudnánk segíteni ezeket az embereket. Sok segítséget kapunk a Magyar Református Szeretetszolgálattól és a Pál Sándor vezette Te is segíthetsz! Támogató Alapítványtól, ők is emberfeletti munkát végeznek a nélkülözők támogatásáért. Emellett támogat bennünket több magyarországi és nem magyarországi magyar testvérgyülekezet, az erdélyi Gondviselés Segélyszervezet, valamint magyarországi és svéd Lions Clubok.

– Mennyire jellemző, hogy a Kárpátokon túl is segítenek?

– Több tonnányi adományt, meleg ruhát, élelmiszert, kétezer kenyeret küldtünk tovább a háború sújtotta településekre. Az ott élők is Isten gyermekei, nekik is segítenünk kell. Ráadásul több várostól hivatalos kérelmet kapott a Kárpátaljai Református Egyházkerület, amelyekben adományt kérnek. Ezeknek a kéréseknek mindig igyekszünk megfelelni, így élelmiszert, konzerveket, tisztítószereket, meleg ruhákat, egészségügyi felszereléseket – például érszorítókat, amelyeket komoly vérzéssel járó sebesültek megmentésénél lehet használni – küldtünk a háború sújtotta településekre. De egy mentőautót is eljuttatunk a front közelébe.

– Jól értem, egy mentőautót küldtek Kelet-Ukrajnába a kárpátaljai magyar reformátusok?

– Igen, mert a közelmúltban négy mentőautót kaptunk a Johannita Segélyszervezettől. Ebből egyet Donyeck térségébe, a fronthoz közeli Bahmutba küldtük. Három maradt Kárpátalján: egy Beregszász térségében, egy Ungvár környékén segít majd, és egy lett a Diakóniai Osztályé, ezzel önkéntes mentőszolgálatot üzemeltetünk, ami azt jelenti, hogy ha egy beteget Kárpátaljáról Magyarországra kellene szállítani, az autó indulni tud gépkocsivezetővel és nővérrel.

– A közelmúltban magyar zászlók kerültek le Kárpátalján közintézményekről, tavaly ősszel pedig a munkácsi várból szedték le a turulmadárszobrot. Hogy tapasztalja: az, hogy a kárpátaljai magyarok aktívan segítik a menekülteket és még Kelet-Ukrajnába is juttatnak támogatásokat, változtat-e a magyar kisebbség megítélésén?

– Sok olyan menekült van Kárpátalján, akik azt mondták, nem is gondolták, hogy ilyen szeretettel fogadjuk majd őket. Sőt, volt, aki azt mondta, ha mi mennénk az ő térségükbe, nem valószínű, hogy ilyen szeretettel fogadnának bennünket. Az elmúlt egy évben sok ember látta, hogy a kárpátaljai magyarok szeretete nagy, sokan pozitívan csalódtak. Idő kell, hogy ezek a folyamatok beérjenek. A feladatunk most az, hogy a hiányban lévő felebarátaink felé forduljunk. A többi az Úré, majd ő eldönti, hogyan lesz tovább.

– Köszönöm a beszélgetést!

Hegedűs Márk