A bibliafordító Károli Gáspárnak ismeretes Két könyv címet viselő munkája, amely valójában egy nagy témának, az egyetemes romlásnak két magyarázatáról, annak okairól és jeleiről szóló fejezeteit jelöli. Az alább bemutatandó művek ugyan egy szerzőtől, Szűcs Ferenc teológiaprofesszortól származnak, de két különálló, egy dogmatikai és egy prédikációs kötetként jelentek meg idén egyszerre. A két posztumusz könyvnek együttes bemutatását az indokolja, hogy a 2020-ban elhunyt szerzőjéről e két kötettel kívánt megemlékezni a hálás utókor a Ráday (Kollégium) Ház újra avatásának első napján, 2022. szeptember 29-én, amelyen Szűcs professzor napra pontosan 80 esztendővel ezelőtt született.

1.

A dogmatikai kötet, Az imago Dei értelmezése a barthi és a Barth utáni teológiában nem más, mint Szűcs Ferenc 1984-ben dr. Vályi Nagy Ervinnél írt és megvédett doktori disszertációjának publikált változata. Annak ellenére, hogy harminchat évet kellett várni a megjelentetésére, a dolgozat eléggé ismert volt a teológushallgatók körében. Miután a nyolcvanas-kilencvenes években – finoman kifejezve – nem dúskáltunk magyar nyelvű teológiai antropológiai művekben, többen többször elővettük tanulmányozás céljából a szemináriumi könyvtár egyetlen gépelt példányát. A doktori értekezés az akkori formai követelmények figyelembevételével készült, sőt a kéziratból az is kiderül, hogy kortársainak legszínvonalasabb munkái közé tartozik.

Aktualitása ma talán még nagyobb, mint annak idején. Hiszen ma már nem az istenképű ember, nem is a nietzsche-i Übermensch, hanem az Untermensch, az „ember alatti ember” népszerűsítése mellett – lásd genderizmus, woke-ideológia – a transzhumanizmus: az emberen túli mesterséges intelligencia áll az „elit” tudományos gondolkodásának előterében. Emlékszem egy habilitációs eljárásra a Hittudományi Karunkon, amelynek jelöltje egy Amerikában élő német teológus, Martin Erdmann volt, aki csodálkozásomra azt felelte, hogy azért habilitál magyarországi teológiai intézményben, mert Németországban választott témáját már nem fogadják be. Választott témája pedig a politikai életet is manipuláló transzhumanizmus veszélyeinek elemzése és bírálata volt a hagyományos teológiai antropológia ütköztetésével. A XX. század református szociológusának és teológusának, Jacques Ellul-nek egész életműve is azt hangsúlyozza, hogy az antropológia és az etika elemzésének kulcsa korunkban nem más, mint a technológia. Ebben a szellemi és technikai környezetben tehát újdonságnak hat újra az emberről úgy beszélni, mint Isten képmásáról.

[[paginate]]

A dolgozat bibliai teológiai értekezéssel kezdődik nem véletlenül, hiszen Szűcs Ferenc a teológiai katedrára történt meghívása első éveiben az Ó- és Újszövetség teológiáját adta elő. Mindig fontosnak tartotta egy-egy téma kapcsán, így az antropológia szempontjából is a bibliai alapokat. Exegézisei alapján mutatja be, hogy a Szentírás nem tárgyiasítja az istenképűséget, hanem a teremtés célját és az ember történeti küldetését hangsúlyozza benne. Ez a biblia-teológiából való felismerés azért érdekes és fontos, mert az ember történeti meghatározása kimondottan a XX. század újdonsága volt, gondoljunk csak Ortega y Gasset filozófiájára, vagy Pannenberg teológiájára. A régebbi korok az embert statikusan írták le, a test-lélek-szellem adottságát emelték ki és variálták különböző hangsúlyokkal, de az, hogy a történelem hordozója maga az ember, aki nem pillanatnyi állapotának kor- és kórképének vertikális metszetében, hanem változásai közben, teljes életének történeti folyamatában, sőt végső céljában ismerhető meg igazán, bibliai alapú gondolat.

Egy nagy ívű, az apostoli atyáktól Feuerbachig tartó, de rövid teológiatörténeti áttekintés után a könyv Karl Barth antropológiájával foglalkozik, amelynek szintén jelentős aktualitása van. Korunkban, amikor a szakteológia a szociológiába és a pszichológiába olvad bele, igen figyelemre méltó Barth minden kulturális társításból kiemelő, tisztán bibliai alapú, metafizikus gondolkodása, amelyet három szempontból mutat be Szűcs Ferenc. Megtudhatjuk először is, hogy Karl Barth számára az imago Dei a szövetség-teológiában értelmezhető, következésképpen, ami az embert emberré teszi az, hogy szövetséges társa az Istennek. Másodszor az istenképűségnek trinitárius karaktere van, amely a személyek viszonyára leképezve (analogia relationis) a férfi-nő kapcsolatban mutatkozik meg. A férfi álmában kapja a társát, majd felébredve ismeri fel csodálkozva – amire még álmában sem gondolt –, hogy ő az igazi, a belőle való, vele egy test. A trinitárius analógia szerint a Szentírásban a házasság képe Jahve és választott népe, valamint Krisztus és az egyház szövetségi kapcsolatára is vonatkozik. Harmadszor pedig az imago Dei Barthnál a valóságos embert jelenti, aki nem más, mint az ember Jézus. Mindhárom megközelítésben a közös gondolat az, hogy az ember emberi mivoltában Istenhez kötődik, csak benne láthatja meg önmaga képét, csak benne találhatja meg rendelésének értelmét.

[[paginate]]

A barthi elemzést egy érdekes fejezet követi, ezzel a címmel: „Az istenképűség és a teológia másik feladata”. „A teológia másik feladata” utalás Emil Brunnernek Barth antropológiájától alapvetően eltérő gondolkodására. Brunner ugyanis az embernek azt a teremtésben kapott képességét hangsúlyozza, amelynek segítségével megszólítottságában Isten kijelentéséhez tud kapcsolódni, más szavakkal: az ember értelme az istenismeret feltétele. Ebben a viszonyban az emberi lét egy úgynevezett reszponzórikus aktualitás, ami azt jelenti, hogy az ember Isten megszólítására (Wort) válaszadásra (Antwort) kötelezett teremtmény, aki szavával és tettével képes a felelős (verantwortlich) életre. Szűcs Ferenc kritikus elemzésében megismerkedhetünk a formális és a materiális imago Dei Brunner általi megkülönböztetésével. A formális imago Dei a bűneset után is megmaradt az emberben, amit humanitása, istenképzete, nyelve és beszéde, alkotóképessége, valamint morális tudata bizonyít. Amit materiális imago Dei-nek nevez Brunner, az az, amit a bűneset okán elveszített az ember, de amely Krisztusban helyreállíttatott. A materiális istenképben az Istennek válaszoló ember visszakapja létének igazi tartalmát, a szeretetben való létet, ami nem más, mint Isten szeretetében való részvétel, s annak visszatükrözése.

A továbbiakban Szűcs Ferenc a Barth utáni teológusokat veszi sorra, szellemi boncasztalára kerül többek között Helmut Thielicke, Paul Tillich, Pierre Teilhard de Chardin, Friedrich Gogarten és a dolgozat írásakor újdonságként jelentkező Wolfhart Pannenberg. Valamennyi antropológia ma is izgalmas problémákra ad elgondolkodtató, olykor vitára ösztökélő magyarázatot. Elemzései olvasása során kiderül, hogy nem egy kezdő doktorandusszal van dolgunk, hanem egy érett teológus és tapasztalt lelkipásztor írásával. Disszertációjának megvédésekor Szűcs Ferenc már 42 éves volt, aki kritikai szemlélettel viszonyul valamennyi bemutatott teológushoz, s ezt magabiztosan ki is mondja művének előszavában: „igyekeztem a szerzőkkel szemben is önálló maradni.” Szűcs Ferenc teológiai gondolkodásában ez a fajta önállóság a vélemények közötti kiegyensúlyozottságban, Pál apostol kifejezésével élve, a bölcs józanságban (szóphroszüné) mutatkozik meg. Önmagával szemben is képes volt a korrekcióra. Míg doktori értekezésében az úgynevezett „nagy konstantini fordulatot” a nyolcvanas és kilencvenes évek divatos egyházpolitikai hozzáállása nyomán elítélte, idősebb korában már belátta, hogy a IV. század elején az egyház intézményrendszerének államilag elismert, majd támogatott szerepe nélkülözhetetlen nemcsak az egyház küldetése és működése szempontjából, hanem az egész társadalom szociális és kulturális fejlődése érdekében is.

[[paginate]]

2.

A másik kötet Szabadság és megkötöttség címen a professzor úr 33 éven át tartott igehirdetéseiből ad válogatást Bereczky Ildikó szerkesztésében. Két prédikációs kötete után (Titkok peremén, Igenek és nemek) ennek a posztumusz kiadványnak azért van jelentősége, mert nem a Hittudományi Karon, hanem kimondottan gyülekezetekben elmondott igehirdetéseit tartalmazza. Ünnep ennek a kötetnek a megjelenése, hiszen emlékeim szerint, amikor Szűcs Ferenc prédikált a Hittudományi Karon, az is ünnepnek számított, amit a zsúfolásig megtelt nagy díszterem igazolt. Hogy mi volt szolgálatának titka? Ebből a kötetből is kiderül, de mielőtt erre választ adnánk megelőzve az olvasó tapasztalatát, magát a kötetet vegyük szemügyre.

Szűcs Ferenc Fót (1965), Érdliget (1970), Csobánka, Budakalász és Pomáz (1974) gyülekezeteiben szolgált lelkipásztorként egészen addig, amíg a Teológiai Akadémiára nem került tanárnak (1987). Szolgálatának kezdetétől folyamatosan füzetekbe írta prédikációit. Ennek a könyvnek egyik érdekessége, hogy két oldalt is közöl egy 1966-ban Veresegyházon elmondott igehirdetésének autográf kéziratáról, tanúsítva azt, hogyan birkózott szerzője az anyaggal, énekhelyek meggondolásával, áthúzásával és újabbaknak vörös tintával történő átírásával, mondatok kihagyásával vagy cseréjével. Pontos volt, mindent aprólékosan lejegyzett, helyszínt, időpontot. Tanszéki munkatársaként tanúja voltam, hogy később is teológiatanárként mindig éves naplójába jegyezte fel nemcsak a programokat, feladatokat, találkozókat, vizsgaidőpontokat, a vizsga kérdéseit és a válaszok értékelését, hanem az alkalmakon történt fontosabb momentumokat is. Ezekből a naplókból igen részletesen dokumentált életrajzot lehetne összeállítani egy Szűcs Ferencről szóló monográfia számára.

A prédikációs kötet szerkesztésének elve Szűcs Ferenc életútját követi időrendben, tehát 1965-től 1999-ig elhangzott igehirdetéseiből ad válogatást. Sokat segít az igehirdetések időbeli és térbeli kontextusának megértéséhez a könyv elején idősebb fiának, Szűcs Tamásnak rövid életrajza (Glossza egy élet margójára), amelyből sok ismeretlen, de fontos családi eseményeket, a helyettes szolgálatok körülményeit, gyermekei születését, a gyülekezetek figyelmes szeretetét, a Teológiai Akadémiára való költözködés körülményeit tudhatjuk meg a legközvetlenebb hozzátartozó szemszögéből.

[[paginate]]

A kiadvány nem csupán az igehirdetés szövegét közli, hanem szinte dokumentálja annak liturgiai keretét is. Előttünk áll teljes összefüggésében a fohász, az olvasmány, a textus, az igehirdetés, majd a prédikáció utáni imádság. Az imádságok közlése azért jelentős Szűcs Ferenc esetében, mert ő azokat rá jellemző módon gondosan megkomponálta, nem bízta improvizálására. Egyrészt szervesen kapcsolta az igehirdetésekhez, másrészt igényes, szép magyar nyelven önálló „kisdogmatikaként” szerkesztette meg azokat. Nem csak a magunk lelki vívódásairól szólnak, hanem főleg Isten értünk és bennünk véghez vitt munkájáról, amelyre mi csak hálával felelhetünk. Igen tanulságos ez a manapság elburjánzó individualista, pszichologizáló imaszövegekkel szemben.

Jól áttekinthető és szép a szemnek a kötet belső tipográfiája, tördelése. A bibliai idézetek szürke árnyalattal való megkülönböztetése, a gondolatkörök számozása, az imádságok jelzésének margóra hozása. Sokat jelent a könyv végén összeállított textuárium, amelynek segítségével egy-egy bibliai helyhez megkereshetjük Szűcs Ferenc igemagyarázatát, és akár összevethetjük más teológusok értelmezéseivel is.

Visszatérve a kezdeti kérdéshez, hogy mi volt Szűcs Ferenc igehirdetéseinek titka? Mindenekelőtt az evangélium üzenete, amelyet az eredeti héber vagy görög textus híven magyarított és magyarázott szövegére, mint alapra épített fel, valamint a befogadó gyülekezet és a mindenkori idők figyelembevétele. Emil Brunnernek az az alapvetése, hogy az igazság az örök igének és a történelem változó helyzetének találkozásában szikrázik elő. Az, amely nem csupán észre térít, de szíven is szúr. Nagyon szerette a teológiai üzeneteket megvilágító úgynevezett „ablakokat”, képeket, történeteket. Kettőt emelnék ki a sok közül. Az egyik csoportja az általa nagyon kedvelt példázatoknak a magyar irodalomból való. Ilyen a Ciszterna vagy forrás című prédikációjában található a 94. oldalon:

[[paginate]]

„Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében van egy emlékezetes részlet, amely arról szól, hogy a havas orosz télben kiéhezett farkasok támadnak meg szánkón utazó embereket. Az a különös ebben a jelenetben, hogy hosszú ideig kísérik a szánt, követik a lovakat, nem mindjárt lendülnek támadásba. Megvárják, amíg kifáradnak a lovak, és amikor nem bírják tovább, akkor végzetes lehet a támadás.

Ez a kép jutott eszembe, amikor arra gondoltam, hogy tulajdonképpen ilyen a bűn is az ember életében. Egy ideig nem érzi az ember sem ezt a veszélyt.

Amíg futni tud, amíg simán siklik az élete, addig a bűn kérdését is lehet játékosan kezelni, esetleg kedélyes, csaholó kutyának tűnik, de amikor elfáradunk, akkor rá kell döbbennünk, hogy követnek minket, sőt utol is érnek.”

A másik idézet abból a csokorból való, amely a kortárs események és hétköznapi dolgaink köréből merít. Ez a Törvény és felüdülés címet viseli a 112. oldaltól:

„Az azóta miniszterré lett latin-amerikai pap-költő, Ernesto Cardenal verset írt a néhány éve tragikusan meghalt (öngyilkos) színésznőről. Az Imádság Marilyn Monroe-ért című versét így fejezi be:

»Holtan fekszik az ágyban. Kezében telefonkagyló. Így találtak rá.
A nyomozóknak itt már semmi dolga.
Kit akart felhívni – nem tudja senki.
Lehet, ha csak egyetlen baráti hang válaszol neki a messzeségből…
De alighogy koppant a tárcsa, megszólalt az automata
Ön téves számot hívott.
Vagy így történt:
valaki, akit kegyetlenül megsebeztek
kinyújtotta kezét a készülék felé
de a zsinór szakadt volt
csak a homály felelt.
De bárki volt, akit többé nem ért el talán senki,
talán valaki, akinek a száma nincs a telefonkönyvben
most, amikor már minden végbement, válaszolj neki Te, Uram!«”
 

A leemelt telefonkagyló akár a mai emberiség jelképe is lehetne. Kapcsolatot keres, szót, választ vár, de a leemelt telefonkagyló foglaltat jelez, évi 30 ezer percnyi öngyilkossági kísérletre emberi szót, meghallgatást, információt. Azért szakadnak meg egyre gyakrabban a földi kapcsolatok is, mert az embernek van egy alapvető, semmi mással nem pótolható kapcsolata felfelé, Isten felé. Íme, ez a zsoltár arról szól, hogy Isten nem néma. Az élő Isten jelet ad, beszél, a teológia nyelvén szólva: kijelenti magát.”

Békési Sándor