Arday Géza íróként és irodalomtörténészként, mint mindig, most is egy az egész magyar közéletet purgáló kötettel jelentkezett, s nem hagy kétséget afelől, hogy az írók első és egyetlen feladatát akarja megvalósítani, a világot, s benne a mi magyar világunkat megvilágítani. A könyv nem finomkodó irodalomtörténet, nem a múltról szól, hanem a velünk élő jelenről. A kötet alcímei, mert kettő is van, rögtön kontextusba helyezik a rövid főcímet: „Lélekmérgező írók és ami mögöttük van” és „Ávós írók, funkcionárius szülők íróvá vált gyerekei és művei”.

A szerző elmondása szerint egy 1945 után jelentkező „jelenséget” vizsgál, elsősorban is a Rákosi- és a Kádár-korszak funkcionáriusgyerekeinek írói-szerkesztői munkásságát. Ha tényleg csak ez lenne a könyv témája, akkor nem tartanánk mást a kezünkben, mint egy száraz társadalomtudományi, történészi munkát. Arday Géza azonban ennél tovább megy, s ez teszi hallatlanul izgalmassá a könyvét, ugyanis meggyőződése, hogy ez a „jelenség”, a funkcionárius családok leszármazottjainak mélyen erkölcstelen viszonyulása társadalmi helyzetükhöz, magyarságukhoz eredményezi a mindennapi életünk részévé vált következmények nélküliséget és értékválságot.

[[paginate]]

Olyan, a megtévesztett közvélemény által nagy magyar írónak gondolt személyeket mutat be a kötet, akik családjuk elvtársi kapcsolatai révén, méltatlanul jutottak a magas presztízsű társadalmi kasztba, és akik ahelyett, hogy családjuk bűnei miatt megkövették volna Magyarországot, mind a mai napig ebből élnek. Nyilvánvaló, hogy Arday mindenkit nem vehet számba, fejezetenként tárgyalja a kor irodalmi alkotóit és kiemelkedőbb alakjait, de a névsor még így is megdöbbentő: Nádas Péter, Spiró György, Esterházy Péter, Forgách András, Rajk László, Vámos Miklós, Kepes András, Szilvási Lajos, Berkesi András, Révai Gábor, Komlós János, Görgey Gábor, Janikovszky Éva, Tömpe István, Kardos György. Minden egyes fejezetben Arday kíméletlenül rámutat arra, hogy ezeknek az íróknak vagy egész életükben meg sem szólalt a lelkiismeretük és soha egy igaz sort le nem írtak a családjukról, kapcsolataikról, vagy pedig műveikben hazug, relativizáló képet festettek Rákosi és Kádár Magyarországáról, az 1956-os forradalomról. Ezek az emberek – és ezt ki kell mondani – nem írók, írásaik ilyen értelemben nem szépirodalmi alkotások, hanem „magukba fordult emberek szellemi onániái” (64. o.).

A múlt be nem vallottságának elemzésén túl azonban van két pozitív meglátása is a kötetnek. Az egyik, hogy az ilyesfajta lényegre törő elemzések mutatják, hogy az irodalom, a művészet, egy nemzet múltban megteremtett értékei (és ellenértékei) és a jelen önazonossága egymástól elválaszthatatlanok. A múlt értékelésével nem l’art pour l’art foglalkozunk, hanem integritásunk miatt. A másik, hogy minden a múlt hazugságaira épített, prostituálódott irodalmi termék harsány vásárissága ellenére is lehet és lehetett jól és jót írni. Itt az irodalmár Tamási Áron szavait idézi: „Az igazságot is meg lehet szokni”.

Ez a mondat egy páratlan történelmi szituációban hangzott el, amikor húsz év után Magyarország visszakapta Erdély egy részét. Arday Géza írásának egyik visszatérő motívuma, hogy mi is kaptunk a Gondviseléstől egy hasonló lehetőséget, az 1990-es rendszerváltoztatást. A családi múltjukból építkező „sztárírók” azonban nem éltek ezzel a kairikus pillanattal. Sőt a szocialista rendszerbe politikailag beágyazott, funkcionárius szülők írógyermekei mindent megtettek, hogy szellemi és lelki zavart keltsenek és lehetőleg soha ne derüljön ki, hogy ki kit költöztetett ki a lakásából, kit vert agyon, kinek melyik bútorát lopta el, milyen elvtársi kapcsolatai révén jutott egyik pozícióból a másikba.

[[paginate]]

Kettős súlyos terhet cipel tehát ez az ország, egyrészt a ’90 előtti átideologizált művészetet, magukat a műveket, másrészt a teljes rendszerváltoztatás lehetőségének és erkölcsi katarzisának elszalasztását. E kettő összefügg, de míg az előbbiért nem vagyunk felelősek, ez utóbbi, ha közvetlenül nem is a mi felelősségünk, a közéletünket mérgezi. A rendszerváltoztatást követő „múltrobbanás” (13. o.) eredménye azonban nem a megtisztulás volt, hanem a mindennapiságokba beépülő életidegen stratégiák lassú kannibalizmusa. Így „fal fel a múlt” (12-20. o.) Arday elemzése szerint. Hát, ha hagyjuk!

Érdekes része a kötetnek a funkcionárius családok körében a roncsolt életstruktúrák áthagyományozásának leírása. Itt találkozhatunk pszichológiai érvekkel is, a nagyszülői- és szülői szerepek fontosságának hangsúlyozásával, amellyel Arday azt a jelenséget járja körül, melynek egyik eredménye, hogy „a szülők s saját szüleik áldozataivá válnak. Jobb esetben pótcselekvéssel pótolják a hiányzó kimondandókat, például könyveket írnak helyettük – mint kortárs íróink egy része – esztétikum, katarzis és erkölcsi tartás nélkül” (19. o.). A kötet pszichológiai részei és az epigenetikával foglalkozó fejtegetések kiegészítően magyaráznak egy széles társadalmi jelenséget. Meglátása szerint a kódoló DNS üzenetek „átjuthatnak a sejtmembránon” és olyan változtatásokat eredményeznek, amelyek „akarattól függetlenül következnek be” (23. o.). De ehhez hozzá kell tennünk, mint ahogy a szerző is utal rá, hogy maga az írás, vagyis a közéleti szereplés elsősorban erkölcsiségből ered, illetve kellene (!), hogy eredjen. A nagy hippói püspök, Ágoston mondja, hogy az ember szabad akarata a jóra irányul, ugyanis a jóra való akaratot kapta az ember az Istentől, éppen ezért elmondhatjuk – és ez Ágoston érve –, hogy életünk bármely pontján akármit is cselekedtünk, akárhogy is döntöttünk, mindig el tudjuk mondani, hogy cselekedhettünk volna másként is. Vonatkoztatva ezt a funkcionárius szülők íróvá vált gyermekeire, ők is akármikor számot vethettek volna saját életükkel és családjuk tevékenységével, ezt azonban nem hajlandók megtenni. Ezáltal ezekből a torz életekből torz irodalmak születtek, és erről már csakis ők tehetnek. S ami ezzel a fő baj, hogy ez már a következő nemzedékeket is tovább mérgezi. Az irodalmár szerző gondolatai és az általa leírt tényanyagok nemcsak lélekmérgezés, hanem a társadalmi jelenség szempontjából is tovább gondolásra méltóak.

Hoppál Bulcsú