Dokumentarista eszközökkel dolgozó játékfilm készült a rendszerváltozás első, komolyabb belpolitikai kríziséről. A Blokád története szerint a szovjet érát követő, 1990-ben demokratikusan választott magyar kormány alig néhány hónappal a szavazás után durva politikai krízishelyzetbe kerül. Irak lerohanja Kuvaitot, emiatt a benzin világpiaci ára az egekbe szökik, Moszkva ráadásul egy tárgyalást követően elzárja az olajcsapokat. A magyar kormány – hogy elkerülje a gazdasági összeomlást – 60 százalékos áremelésről dönt. A tiltakozó taxisok lezárják a hidakat és a nagyobb főútvonalakat, megbénítják az országot. Antall József miniszterelnök eközben éppen kórházban van, műtik. Kormányának tagjai enyhén szólva sincsenek a helyzet magaslatán. Van, aki tömeget oszlatna, van, aki meghunyászkodna a tüntetők előtt. A műtétet követő lábadozás alatt azonban a miniszterelnök még a kórházi ágyából telefont ragad, és mindent megold. Még a német kancellárt, Helmut Kohlt sem átallja mobilján felhívni. A tüntetők nem kapják meg maradéktalanul, amit akarnak, de azért megállapodás születik. Antall mottója szerint ugyanis egy politikus ne népszerű akarjon lenni, hanem hasznos.

Mielőtt rátérnék bővebben a filmre, muszáj néhány rövid gondolatot megfogalmaznom az új magyar moziról már elkészült kritikákra vonatkozóan. Ezeket olvasva ugyanis az volt az érzésem, hogy politikai lózunglobogtatáson kívül a legtöbb másra nem igazán alkalmas. Mindez részben érthető, hiszen a Blokád 1.5 milliárd forintos állami támogatással készült. Logikus, ha a jelenlegi ellenzéki kritikusok állami kultúrpolitikai szándékot sejtenek az Antallról és a ’90-es évek kormányáról készült film mögött. Ahogy valahol az is érthető, ha a kormányközeli média billentyűzete mögül is támogatja a Nemzeti Filmintézet segítette mozikat. Az már viszont egészen dühítő, hogy ha valaki egy baloldali szerző kritikáját olvassa, akkor egy gyenge, politikai célokat szolgáló kurzusfilmet lát, amire fölöslegesen elvert az állam egy akkora halom pénzt, amekkorát egy átlagember egész életében nem kereshet meg. Ha pedig jobboldali kritikát olvas, akkor a világ egyik – ha nem az eddigi legjobb – magyar filmjével találkozik, amelyet csodálatos rendező, fantasztikus forgatókönyvíró és úgy általában zseniális szakemberek találtak ki és alkottak meg. Az interneten fellelhető két, a Blokádról írt hír közül az egyik címe szerint „Nem fért be az első három legnézettebb film közé az ünnepi hétvégén a Blokád”, míg a másik szerint „A Blokád a legnézettebb filmek között nyitott a mozikban”. Ember legyen a talpán, aki itt megtalálja az igazságot. A titok nyitja egyébként az, hogy az első hír kizárólag nézettség alapján mérte a filmek rangsorát, és olyan hollywoodi szuperprodukciókkal vetette össze a Blokádot, amelyek több mint ötvenszer annyi pénzből készültek. A második viszont sikeresen megtalált egy olyan kategóriát, amely a régi jó szovjet híradásokat idézi. Megszereztük az előkelő második helyet az idén debütált magyar filmek nyitóhétvégéjének nézettsége kategóriájában.

[[paginate]]

Hogy az említett kritikai attitűdöt igencsak nélkülöző írások táborát ne szaporítsuk, leszögezzük itt és most: a Blokád valóban a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik kedvelt producerének bábáskodása mellett született. Tény az is, hogy történetileg tartalmaz megkérdőjelezhető területeket (főleg Göncz Árpád akkori köztársasági elnök megjelenítése), ebben a kort megélt, valamint azt jól ismerő, kutató szakértők is egyetértenek. Az is igaz, hogy Antall Józsefet és kormányát elsősorban a kormányfő szemszögéből mutatja be. De kérdem én: miért várunk egy játékfilmtől teljes történeti hitelességet? Ebben a filmes kategóriában a forgatókönyvírónak és a rendezőnek van egy témáról mondanivalója, amihez, ha tudnak pénzt szerezni, elmondják. Hozzáteszem, egy-két kivételtől eltekintve (például, hogy Göncz nem tört rá a műtét után kórházban lábadozó Antallra csak azért, hogy összevesszen vele) egészen pontosan ábrázolja a film azt, ami valójában történt – a korábban említett szakértők ebben szintén egyetértenek. Erről bővebben a Válasz Online Blokád kritikájában lehet olvasni. Az igaz persze, hogy a történetmesélés miatt Antall szimpatikussá válik, Göncz pedig nem. Viszont egy játékfilmhez hős kell, akinek kell egy ellenfél is, illetve a cselekményhez nem árt, ha van drámai vészhelyzet. A Blokádban ezeket találjuk meg Antall és Göncz személyében, valamint a taxisok tüntetésében.

A teljes objektivitást számon kérni a filmen egyébként már csak azért is hiba, mivel Tősér Ádám rendező nem rejtette véka alá, hogy őt elsősorban Antall József személye érdekelte. Egy korábbi interjújában így vall erről: „Első nekifutásra az a dráma foglalkoztatott, hogy itt van egy ember, aki egész életében arra várt, hogy politizálhasson és elindulhasson egy szabad választáson. Sikerrel jár, miniszterelnök lesz, de a győzelme után fél évvel megtudja, hogy halálos beteg. Miért történik ez? Mit akar tőle a sors? Mi a dolga, feladata erre a maradék időre? Ki volt Antall József? Mit példáz a sorsa? Ennek a rejtélynek eredtem a nyomába.” Íme, az egyoldalúan is értelmezhető nézőpont indoklása. Nem tudom, hogy létezik-e életrajzi drámába oltott politikai thriller kategória, de ha igen, akkor a Blokádot talán ide lehetne leginkább sorolni.

Ha tovább megyünk, kifejezetten jól áll a filmnek, hogy nem áll meg a ’90-es évek tüntetéseinek bő három napot felölelő eseménysorozatánál. A még fiatal, tanárnak álló Antall (ifj. Vidnyánszky Attila) történetén keresztül az 1956-os forradalom pillanatképei is megelevenednek. A párhuzamos történetmesélésen keresztül jobban megismerjük és megértjük Antall karakterét és ambícióit, nem mellesleg hihetetlen mélységeket és magasságokat járunk be ezekben a jelenetekben. Teljes érzelmi hullámvasút.

[[paginate]]

Szükséges ugyanakkor megemlítenünk Seress Zoltánt is, aki az idősebb Antall szerepét elképesztő profizmussal jeleníti meg. A megfelelő színész megtalálása nem volt egyszerű, Köbli Norbert forgatókönyvíró erről így beszélt: „Olyan emberre vártunk, aki nem csupán eljátssza, hanem eleve magában hordozza a természetes vezetői karizmával párosuló finom intelligenciát, és persze azt is szerettük volna, ha legalább alkatában valamennyire hasonlít Antallra. Seress Zoli olyan átéléssel van jelen, az első pillanattól kezdve annyira magáévá teszi a figurát, hogy szemernyi kételyünk sem lehet, Antallt látjuk-e a vásznon.”

Ha visszatértünk az eredeti dilemmánkhoz, oda jutunk, hogy a Blokád nem tökéletes. Tartalmaz történetileg megkérdőjelezhető jeleneteket. A néző a képsorokat látva óhatatlanul szimpatizál az egyik oldallal és ellenérzéseket táplál a másik iránt. Ráadásul nem minden színészi tálentum egyformán kiemelkedő a filmben. A forgatókönyv egyes sorai szintén hajlamosak néha a kelleténél jobban a néző szájába rágni, hogy most éppen mit is kell gondolni, ám a karakterek közötti interakciók és dialógusok összességében ügyesen lettek megírva. Az elsősorban párbeszédekre, másodsorban archív felvételekre – vagy azoknak álcázott snittekre – hagyatkozó történet jól követhető és izgalmas. Nem mellesleg ma is egész könnyű azonosulni vele. A színészek többsége él, látszik, hogy élvezi is, amit csinál, ez pedig – bár nem teszi minden idők egyik, ha nem a legjobb magyar mozijává a Blokádot – mindenképp kiemeli az átlag magyar filmek táborából. Tekintve pedig, hogy idén ezt a filmet jelöltük Oscarra, reménykedünk, hogy a külföldi zsűri valamivel távolabb lát majd, mint a hazai kritikustársadalom egyes képviselői. Addig is érdemes moziba menni. Egy kis történelem, egy kis izgalom, némi szerelemmel és drámával fűszerezve. Ne blokkoljuk a Blokádot!

Szücs Péter