Kívánságműsort sugárzott a rádió. Ahány ember, annyiféle: ki-ki a maga óhaját teljesítendő kérte kedvenc számát. Tarka világ bontakozott ki a dalok hallatán.

Hangja után ítélve, egy igen koros férfi egyszer csak azt mondja a műsorvezetőnek:

– Én ezt a dalt kérném: „Látod édesanyám, látod édesanyám, miért szültél a világra?./ Inkább dobtál volna, inkább dobtál volna a zavaros Tiszába”.
 – Szomorú dal – jegyezte meg a rádiós szakember.
– Az.
–  Kinek küldi?
– Magamnak szeretném.
– Miért nem egy vidámabbat?
– Hosszú történet. Úgy is mondhatnám: életem története. Rég az ideje mikor először hallottam, s úgy belém nyilallt, hogy az óta se tudok szabadulni tőle. Akkor is hallom, ha csak rágondolok.
– Különös…
– …Engem anyám nem szeretett. Haláláig bűnbaknak tartott.
–  Nem értem… Miért?...
– Alig múltam négy éves. Anyám egy reggel elment a boltba, minket otthon hagyott. Egy szikra kipattant a kályhából, és felgyúlt a ház. Két éves húgomat még sikerült kirángatnom az égő lakásból, de a bölcsőben alvó kistestvérkémért már nem tudtam visszarohanni…

Azóta anyám látni sem akart. Nem telt el nap, hogy ne vert volna kékre-zöldre. Enni is mindig nekem adott utoljára. Azt ettem, ami tőlük maradt.

Felcseperedve, szerettem volna tovább tanulni, de nem engedett. Egy gyermektelen módos családhoz szegődtetett mindenesnek, magyarán: szolgának.

[[paginate]]

Amikor véget ért a második nagyháború és nagyot fordult a világ, az én életemben is változás állt be. Az országnak igen nagy szüksége volt akkoriban szakmunkásokra. Szinte vadászták, toborozták a fiatalokat. Jelentkeztem, felvettek, és egy tőlünk bő hét kilométerre lévő kisváros ipari szakiskolájába kerültem. Bentlakásban laktam, ahonnan hét végére mindig hazaküldtek bennünket, hogy így is csökkentsék a költségeket. Hétfő reggelenként társaim felpakolva tértek vissza, én soha semmit nem hozhattam hazulról.

Háború után mindenhol elképesztő volt a szegénység. Hetente csak háromszor kaptunk kenyeret, a többi napokon keményre főzött puliszkakockákat adtak. Ami nem lett volna olyan nagy baj, de a dohos, büdös, keserű kukoricalisztből készült kenyérpótló egy idő után már nem ment le a torkunkon, és - amikor a szolgálatos nevelő nem látta - dühünkben a mennyezetre és a falakhoz csapkodtuk, sárgára festve az étkezdét.

Visszarévedve az az érzésem, sajnáltam magam látva, hogy a falubeli fiúk, lányok milyen jókedvűen, felszabadultan szórakoznak, nekem pedig mennem kell vissza - az idegenbe. Legszomorúbbak mindig a visszatérés előtti órák, percek voltak. Indulás előtt kimentem a vécére, kisírtam magam, és - könnyeimet letörölve – elindultam a gyakran sáros, latyakos, télen havas mezei ösvényeken, dűlőutakon. Darabig, amíg kiskutyám kísért, kettesben tűrhető volt, de amikor egyedül maradtam, rám tört a magány, elöntött a vigasztalhatatlan szomorúság. Az viszont vonzott, hogy tanulhatok. Ráadásul ingyen: nem az anyám pénzéből...

Ráemlékezve valamikori énemre, szinte csodálkozom, hogy siheder koromban milyen gyakran beszélgettem magamban. Legtöbbször azon töprengtem, mit tehetnék, hogy szabadulhatnék meg a megvetettség gyötrelmeitől. Órákon, ha nem érdekelt, mit magyaráz egyik-másik tanár, magamba vonultam, megszólítottam Őt, és társalogtam Vele. Később este is. Főleg takarodó után, elalvás előtt. Úgy éreztem, olyan titok birtokában vagyok, amit nem mondhatok el senkinek. Attól féltem, ha elkotyogom, hogy beszélgetni szoktam Istennel, kiröhögnének. Hát inkább hallgattam. De ha valamilyen sérelem ért, megbántódtam valamiért, mindjárt Hozzá fordultam. Elszontyolodva panaszoltam el, miket tett velem anyám: hogy ütlegelt, éheztetett, gyalázott, gyűlölt; és arra kértem, segítsen, hogy megszabaduljak valahogy a mindegyre rám törő szomorúságtól. Volt úgy is – igaz, nagyon ritkán –, hogy percekig boldognak éreztem magam. Annak is örültem, hogy osztálytársaimnak mindezekről fogalmuk sincs, ez egyedül az én titkom…

[[paginate]]

Múlt héten, a villamoson, egy szinte hihetetlen hasonló esetnek voltam tanúja. Elmondjam?

– Hogyne!... Persze!... Mondja csak!
– A jármű belsejéből egy férfi az ajtó előtt állók felé tekintve azt mondta:
– Kérném szépen megnyomni a gombot!
– Hallva a kérést, egy fura kinézetű kamasz az arcába grimaszolt. Meglepődve tiszteletlenségén, az illető nyomatékkal megismételte:
– Kérném szépen megnyomni a jelzőgombot! Szeretnék leszállni.
– Én még neeem!… – vágott vissza nyimnyám nyerítve.

Néhányan elmosolyodtak, voltak, akik meghökkentek, de senki nem tett semmilyen hangos megjegyzést.

– Engem Jézus meggyógyított! – robbant be a csendbe váratlanul a leszállni készülő.
– Na, ne mááá!… – horkantott amaz kötekedve.

A kigúnyolt férfi az ismeretlen suttyó felé fordulva nyomatékkal megismételte:

– Jézus engem valóban meggyógyított!

A nyitógombost tovább kínozta „tehetsége”:

– Tudod te, kit nézzél hülyének, kisapám!?… – nyihogott, és megnyomta a jelzőgombot.

A nyíló ajtószárnyak között a férfi kilépett a járműből.

Ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított. A járóképtelen fiatal nagy hirtelen kigurította kerekesszékét a járdára. Sietve leszállt a magát gyógyultnak mondó kigúnyolt férfi után, holott néhány másodperccel előbb még az ellenkezőjét vágta hetykén a képébe.

A villamos ajtaja lassan csukódott.

A járdán a tolókocsis ifjonc és a középkorú gyógyult keményen rázták egymás kezét, olyanformán, mint akik őszintén örülnek az új ismeretségnek.

A villamos surrogva siklott tovább.

[[paginate]]

Hogy később kialakult-e közöttük mélyebb emberi kapcsolat, nem tudhatjuk. Amint azt sem, hogy a tolószékes nanázó nem vágott-e még valamilyen ocsmányságot az örömujjongó gyógyult szemébe: „… Mondd, normális vagy te? Még hogy téged Jézus meggyógyított!... Agymenésed van!?...”

Vagy épp az ellenkezője történt: azért szállt le nagy sietve ő is, mert arra gondolt, ha azt a másikat tényleg meggyógyította Jézus, vele is csodát művelhet...

Ami egyáltalán nem elképzelhetetlen, hisz a magát gyógyultnak nyilvánító szerencsés ember bizarr kijelentésével egy új világra tárt kaput a mozogni alig tudó faragatlan alak előtt… Ajtót nyitott neki egy számára eladdig teljesen ismeretlen világra, ahol a reménység színes sugarai beragyoghatják addigi szürkévé foncsorozott egyhangú életét.

„Ha leszállok és beszélek vele – bizakodhatott –, hátha elmondja, hogy őt hogy gyógyította meg halálos betegségéből Jézus. És miért ne történhetne meg velem is ez a csoda!?...”

No, de ha hazudott?...  Ha rútul átverte?... Ha csupán azt akarta látni, készpénznek vesz-e mindent ez a zöldfülű, amit ő kitalál?... A gúny ejtette seb nyilván fájdalmas lett volna, de a múló idő, a lassú feledés gyógyírként hathatott volna…

Ilyen gondolatok kavarogtak bennem a villamoson zötyögve, és később sem hagytak nyugton. Tovább bogoztam hát a szálakat, és a hitnél kötöttem ki.

Valóban léteznek csodák, vagy azok, amiket mi csodatételeknek nevezünk, puszta kitalációk?... – latolgattam, tanakodtam kétkedőn.

Amerre járt-kelt, a Mester tanított, gyógyított, csodákat művelt. „Bízzál, lányom. A hited meggyógyított téged” – mondta a súlyos betegségéből szabadult asszonynak.

Kétségtelen, hogy a hit ereje valóságos archimédeszi pont lehet a szilárd hitűnek, aki úgy érezheti, hitének erejével akár hegyeket is képes lenne elmozdítani.

Miért ne gondolhatnánk hát mi is, hogy a villamoson csodás gyógyulását hírül adó férfiban Jézus mindenhatóságába vetett hite olyan erővel hatott, hogy képes volt legyőzni a bensőjében pusztító kórt. És így jogosan jelentette ki: „Engem Jézus meggyógyított!”

A mozgó villamosból róluk maradt utolsó kép is azt sugallta: ez a két ember találkozott a reménységben, hitben.

A hektikusan viselkedő mozgássérült hihetően azért szállt le hirtelen elhatározással, mert lelke mélyén úgy érezte: íme, itt áll előttem valaki, aki segíthet megtalálni azt a titokzatos erőt, ami, vagy aki engem is megszabadíthat bilincsemtől, meggyógyíthat nyomorúságomból...

[[paginate]]

Ám a rutinos műsorvezető sem hagyta veszni a történetből fakadó legfontosabb kérdést:

– No, és János bácsi, mondja csak, maga megbocsátott-e már az édesanyjának? Vagy ha még nem, meg tud-e bocsátani neki?

Az öreg fejét leszegve jó ideig hallgatott, majd összeszedve gondolatait és bátorságát, így zárta le az alkalmi párbeszédet:

– Szerkesztő úr, tessék mondani: meg lehet-e, vagy meg kell-e bocsátani annak, aki gyűlölködéseivel tönkretette ártatlan gyermeke életét csak azért, hogy magát bűntelennek, hogy ne mondjam áldozatnak harsogja a világ előtt? Hisz én jót akartam. És amit megtehettem, meg is cselekedtem. Persze, hogy szerettem volna kimenekíteni a bölcsőből legkisebb testvérkémet is, de ez akkor már lehetetlen volt… 

Őszintén szólva: nem érzek se gyűlöletet, se szeretetet iránta. Úgy emlékezem rá, mint olyan valakire, aki számomra volt is, meg nem is. Azonban az a mérhetetlen lelki gyötrelem, az a temérdek szenvedés, amit veréseivel, kegyetlenkedéseivel, megalázásaival, gyűlölködésével okozott nekem, megfosztva fiatal életem szépségeitől és minden örömétől, ha mára csitult is bennem és sok minden elhalványult, behegedni a nagy seb..., hogy is mondjam…

 – Elnézést kérek, hogy így elkalandoztam, és elraboltam az időt a zenétől, de ezt – hogy szerkesztő úr így rákérdezett – el kellett, hogy mondjam.

– Szó sincs róla! Dehogyis rabolta el! A magam és a kedves hallgatók nevében köszönöm, hogy elmondta szívszorító és elgondolkoztató történeteit.   

 – Most pedig jöjjön a dal!…

Aniszi Kálmán