„Menjetek el széles e világra, és tegyetek tanítványokká minden népeket…”, így szól Jézus „missziói parancsa”. E parancsnak engedve kevesek – a misszionáriusok – elindultak a Nagyvilág távoli tájaira, hogy az Evangéliumot hirdessék azoknak a népeknek, népcsoportoknak, akik még nem hallottak Jézus Krisztusról. A múlt század harmincas éveiben Döbrőssy Lajos is „Krisztusért járván követségben”, elindult a Balkán-félszigeten élő mohamedán törökökhöz, hogy bizonyságot tegyen Krisztusról. Közel nyolc éven keresztül folytatott misszionáló munkát. Munkáját a maga idejében élénk figyelem kísérte, ám az régen volt. Tevékenységét mára belepte a történelem, a felejtés pora, jóllehet a korabeli mohamedán misszió hétköznapjainak, örömeinek és kudarcainak megismerése által az azóta felnőtt generációk is épülhetnének. Ezt célozzák az alábbi sorok, amelyek Döbrőssy Lajosnak a Magyar Református Missziói Szövetség Hajnal című folyóiratához rendszeres időközökben eljuttatott beszámolói alapján íródtak.

[[paginate]]

Előzmények

Édesanyja páratlan lelki intelligenciával rendelkező, bibliaolvasó asszony, a győri református gyülekezet hívő magjának tevékeny, a bibliafordító Czeglédy Sándor (1883-1944) lelkésszel együtt imádkozó, vele lelki közösségben élő tagja volt. Életével családjának is modellként szolgált. Eszköz volt abban, hogy Döbrőssy Lajos, már középiskolás korában alárendelte magát Jézus Krisztus egyeduralmának.

Ebben az időben Molnár Mária, a később a Pápua Új-Guineai Admiralitás szigetcsoport Pitilu szigetén működő – mártírsorsú – misszionárius Győrben gyülekezeti diakonisszaként szolgált. Döbrőssy diákként, hétről-hétre, vasárnapról-vasárnapra elkísérte Molnár Máriát szórványbeli szolgálataira. A Duna töltésen ballagtak végig, és beszélgettek. A diakonissza szívében akkor már megfogant, és egyre érlelődő elhatározásról, arról, hogy a pogányok között végezne „hittérítő” munkát, és hogy mit kellene tenni a magyar külmisszió érdekében. Ezek a beszélgetések „bogarat tettek a fiatalember fülébe”.

Döbrőssy Lajos teológus lett. Pápán akkoriban már fejlett volt a külmisszió gondolata. Kitűnő professzorainak egyike külmissziói imaórát szervezett, amelyhez – többek mellett – Ő is csatlakozott. Ösztöndíjas éveit olyan külföldi intézményekben töltötte, amelyeket missziói légkör uralt. Ellátogatott a liebenzelli missziói központba, ahol tanúja volt misszionáriusok kibocsátásának. Tübingenbe azért ment, mert ott működött egy trópusi gyógyintézet, ahol orvos-misszionáriusokat képeztek. Bár érlelődött benne az elhívás külmissziói munkára, a hétéves orvosképzést – anyagi okokból – nem tudta vállalni. Ehelyett az I. lelkészképesítő vizsgája után a bétheli, Bodelschwingh által alapított gigantikus szeretetintézménybe ment, ahol egy esztendei „kékköpenyes” diakónusként epilepsziásokat, elmebetegeket ápolt, gondozott; ez a munka testileg-lelkileg megedzette. Hazatérve, a MEKDESZ (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség) országos utazótitkára lett. Egy tahi konferencián Muraközy Gyula a külmisszióról szólva arról beszélt, hogy nekünk nem kell Indiába, Afrikába, vagy távolabb mennünk, hogy „pogányokat” találjunk; itt a küszöbünkön, a Balkánon élő mohamedán törökök is megfelelő célszemélyek lehetnek egy elhívatott misszionárius számára. Ennek nyomán alakult ki Döbrőssy Lajosban a végleges döntés: misszionáriusként fog működni a mohamedán törökök között.

[[paginate]]

A törökmisszió: a Magyar Református Külmissziói Szövetség első magyar vállalkozása

Ebben az időben már működtek magyar, vagy magyar származású misszionáriusok elsősorban Mandzsúriában, mint Kunst Irén és Vásel Matild a németországi liebenzelli Missziói Központ küldetésében, vagy az erdélyi származású Babos Sándor ugyancsak Kínában, a Skóciai Református Misszió által szponzorálva. A Magyar Külmissziói Szövetség Református ága az 1920-as évek végén komolyan fontolóra vette missziói feladatait. A múlt útmutatását, az akkori körülményeket és adottságokat figyelembe véve, sok imádság és megfontolás után világossá lett, hogy nekünk, magyaroknak a testvéri török nép fiai között kell az Evangéliumot hirdetni: a mi feladatunk tehát a török misszió. Az Intézőbizottságban azonban a mohamedán missziónak voltak ellenzői is. Ismerve a mohamedánok közötti missziói munka később itt is kifejtett nehézségeit, többen kétségüket fejezték ki, hogy vajon egy fiatal misszionárius-jelölt képes lesz-e megfelelni a feladatainak. Tapasztalatokkal rendelkező külföldi szakemberekhez fordultak tanácsért, akik osztották a kétségeskedők véleményét, és ajánlották, hogy helyesebb lenne a fiatal, kezdő misszionáriust Afrikába, vagy Óceániába küldeni. Ugyanakkor a hivatalos Egyház a magyar külmisszió mielőbbi megindítását sürgette (hiszen Molnár Mária a liebenzelli Missziói Központ alkalmazottja volt). A Missziói szövetség főtitkára, vitéz dr. Csia Sándor MÁV igazgatósági főorvos (nem azonos a Nyilaskeresztes Párt hasonló nevű politikusával), akinek ez a funkciója egyike volt a többtucatnyi társadalmi szerepvállalásának, a magyarok és törökök közös etnikai eredetére hivatkozással a török misszió mellett tört lándzsát. Ez döntött. Ez után a helyzetet abból a nézőpontból tanulmányozták, hogy hol lenne legalkalmasabb a munkát megkezdeni. A modern Törökországban nem lehetett, mert az állami törvények tiltották a „vallási propagandát”, ahogy akkor és ott a missziót nevezték. Törökországon kívül, még a Balkán félszigeten éltek nagyobb számban törökök, figyelmüket ezért a Balkánra, a bulgáriai törökök felé irányították. Tudták, hogy ahol több mint félmillió mohamedán még nem hallott az Evangéliumról, ott még bőven van alkalom a munkára.

Erre a munkára vállalkozott Döbrőssy Lajos. Helyzetét és munkáját nem tette könnyűvé a hazai bürokrácia. Kibocsátója a Magyar Református Külmissziói Szövetség Intézőbizottsága volt. Mint erre már utaltunk, a missziói küldetést a Szövetség Intézőbizottságának nem minden tagja támogatta. A Konvent – a hivatalos Egyház – sem tekintette magáénak ezt a munkát, és úgymond, „magánügyekkel nem foglalkozott” (!). Ravasz László püspök ugyan barátja volt a missziónak, de ekkor még nem volt az Egyetemes Konvent (a mai Zsinat) elnöke. Hiányzott a széles hazai bázis, mert a mohamedánok között végzett missziót nem tekintették kellően romantikusnak, mert „nem emberevők között”, hanem (viszonylag) civilizált körülmények között folyt. A törökök között végzett missziói munka egyik alapja: a hazai gyülekezetek külmissziói felelőssége volna. Pénzügyi támogatást a missziói munkával szimpatizáló gyülekezeti tagok céladományaiból biztosították, amely „hol volt, hol nem volt”. Ráadásul, a Nemzeti Bank valuta-kivitelezési engedélyezése is akadozó volt. Ha éppen nem érkezett meg a támogatás, Döbrőssy mezőgazdasági napszámosnak szegődött el, hogy családjának létminimuma biztosított legyen. (Egy, a család birtokában lévő fényképen szamár vontatta lajtos kocsit vezet; a fénykép hátára ezt írta: „Otthon engem vezetnek szamarak. Itt én vezetek szamarakat.”) Az adományok elapadása miatt az Intézőbizottság később két ízben, 3-6 hónapra hazarendelte, hogy a mohamedán misszió népszerűsítésére előadói körútra induljon. Ez idő alatt 120-130 gyülekezetben 250 előadást tartott; l5 ezer kilométert utazott vonaton.

[[paginate]]

A „pogánymisszió” és a mohamedán misszió különbözősége

A modern, szekularizált világ a külmissziót, a misszionáriusok tevékenységét az egykori gyarmattartó országok szolgálatában álló, az alacsonyabb rendű népek gyarmatosításának segédcsapataként, a gyarmatosítás egyfajta „szálláscsinálójaként” értelmezi. Ez a rosszhiszemű értelmezés távol áll a külmissziót kezdeményező „anyaországi” egyház, vagy egyházi szervezet eredeti szándékától, amely misszionáriusait azzal a feladattal küldi ki (ez a misszió szó jelentése) a világ távoli, a civilizációtól elzárt, vagy annak alacsony szintjén álló területeire, hogy ott – Jézus Krisztus missziói parancsa értelmében: „elmenvén széles e világra, tegyetek tanítványokká minden népeket….” (Mt 28,19-20). A megfeszített Jézusról szóló evangéliumot képviseljék, és hirdessék nem-keresztyén „bennszülöttek” számára, és ezzel a keresztyén Egyház térhódítását mozdítsák elő. Ez a szó: külmisszió, önkéntelenül is egzotikus afrikai, vagy csendes-óceáni tájakat, és nomád, primitív, ősi szervezettségi formák között élő népek képét asszociálja a „kiküldő” országok polgáraiban.

Általánosítható példaként, Molnár Mária a liebenzelli missziói központ missziói küldetésének engedve, és finanszírozva foglalta el állomáshelyét 1924-ben „a kannibálok országában”, Pitilu szigetén. Teljesen egyedül dolgozott, „törte fel az ugart” 300 pápua között. Megtanulta a pápuák nyelvét. A bennszülötteket barátaivá szelídítette. Megtanította őket a civilizáció hasznos alapismereteire. A gyermekeknek iskolát szervezett. Orvosi „elsősegélyt” nyújtott, ezért a pápuáktól kapta a „Misziz Doktor” nevet. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait, és ezekről levelekben számolt be itthoni olvasóinak. Eközben – mellesleg – lefordított nekik részleteket a Bibliából és egyházi énekeket is, tehát lelki, „hittérítői” munkát is végzett, nem is eredménytelenül, amint azt néhány pápua személye iránti hűsége igazolja az 1943-ban bekövetkezett mártírhaláláig. Misszionáriusi tevékenysége tehát mindenben megfelelt az „anyaországiak” a külmissziói munkáról alkotott fogalmainak, romantikus képzettársításainak, és a külmissziói tevékenység általános kritériumainak is.

A mohamedán-misszió – és szűkítsük a kört Döbrőssy Lajos mohamedán törökök között végzett misszionáriusi tevékenységére – nem felel meg a „klasszikus kritériumok” egyikének sem. A szokványos „pogánymisszió” és a mohamedánok között végzett missziói munka között többféle különbözőség van.

[[paginate]]

Először, a mohamedán misszionárius munkamezeje nem a dzsungelek még feltáratlan világa, így nélkülözi a köztudatban a misszionárius munkájához fűzött romantikus képzeteket. Munkamezeje a Balkán a mohamedán törökök kegyeletes centruma („a bulgáriai törökök Debrecenje”) mintegy huszonötezer lakosú város, Sumen (törökül Sumla) lett. Civilizáltságának foka a harmincas évek balkáni városainak megfelelő: villanyvilágítása már volt, de vízvezetéke kezdetleges, vagy egyáltalán nem volt. A város lakóinak legnagyobb része a régi török kutakra jár vízért. Víze tiszta, a mohamedán törökök ugyanis naponta ötször mosdanak, vallásuk előírása szerint ehhez csak folyóvizet szabad használni, ezért a kutak mindig üzemben voltak. Csatornázása akkor még nem épült ki. Városképe – néhány épületet kivéve – keleties: szűk utcák, kis házak, egész sereg mecset, a hozzá épített felfelé elkeskenyedő karcsú tornyú minare, ahonnan a müezzin énekszóval imára hívta a hívőket. Mindez hamisítatlan keleti színt kölcsönzött a városnak. A balkáni törökök ellenszegültek Kemál pasa modernizációs rendelkezéseinek, a tilalom ellenére többségükben a hagyományos török viseletet: az asszonyok lefátyolozottak, a férfiak turbánt, vagy fezt viseltek.

Másodszor, célnépessége nem őserdei bennszülöttekből állott, hanem a város és a régió mintegy 60 falujának mohamedán vallású török népessége volt. Munkáját könnyűvé tette a török emberek alkati barátságossága, érdeklődése, vendégszeretete, és nyitottsága a vallási kérdések iránt. Döbrőssy munkamódszere a beszélgetés volt: személyes kapcsolatteremtés, az érdeklődés felkeltése az „üzenet” iránt, személyes bizonyságtétel, esetleg érvek ütköztetése érvekkel, különösen a műveltebb mohamedánokkal beszélgetve. Sikerült utat találnia a mohamedán papnevelő intézettel, akikkel beszélgetve – jól ismerve nemcsak a Bibliát, hanem a mohamedánok szent könyvét, a Koránt is – érvelésre és ellenérvelésre, ha elkerülhetetlen volt vitatkozásra is sor került.

Harmadszor, a leglényegesebb különbség a „pogánymisszió” és a mohamedán misszió között az, hogy a mohamedánok, így a törökök is, vallásilag, hogy ne mondjam, teológiailag is művelt emberek. Nemcsak az előírt vallási gyakorlatokat és azok kötött szövegeit ismerik, és végzik a müezzin imára hívó sajátos énekére, hanem ismerik vallásuk summáját és a Korán „tételeit” is.

[[paginate]]

A mohamedán vallás az egyetlen nem-keresztyén világvallás, amelynek tanításában Jézus neve nem ismeretlen, a Koránban sokszor előfordul. Az egyszerű hívő is tudja, hogy Isza, azaz Jézus egyike volt azoknak a profétáknak, akiket Allah küldött az emberiség vezetésére. Jézust nagyra értékeli, de az Ő tanítását és életét mégis Mohamed mögé helyezi, és azt tartja, hogy Mohamed Istennek (azaz Allahnak) időben az utolsó és tökéletes prófétája, akinek eljövetele és tanítása az összes megelőző próféták tanítását feleslegessé, meghaladottá és hatályon kívülivé tette. Szent könyvük, a Korán a legmagasztosabb nevekkel illeti Jézust, ám konokul tagadja azt, ami Jézust kiemeli a többi próféták sorából: istenfiúságát, istenemberi természetét, kereszthalálát, feltámadását, és megváltó voltát. Annak ellenére tehát, hogy akkoriban a mohamedán törökök túlnyomó része írástudatlan volt, mindezt az átlagos török ember is tudja, és büszke arra, hogy Mohamed próféta követője. A török ember kedves, és figyelmes is, ám mihelyt vallási kérdések szóba kerültek, minden rendű és rangú emberből az „igazhívők” büszkesége árad. Ez az oka annak, hogy a mohamedán misszió, amely egy „túlhaladott álláspontról” akarja meggyőzni célszemélyt, a külmisszió minden más válfajához képest a legnehezebb munkaterület.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az iszlám, azaz a mohamedán vallás maga is terjeszkedő vallás, nemcsak demográfiai értelemben. Több tucatnyi, európai műveltségű, jól felkészített mohamedán férfi rajzik ki „misszionáriusként” elsősorban európai nagyvárosokba, hogy a „vallástalan” keresztyéneknek hirdessék Mohamed tanításait.

Döbrőssy Lajos munkája a mohamedán törökök között

Döbrőssy Lajos törökök közötti missziói munkájáról alább adunk annak szépségeit és nehézségeit érzékeltető leírást.

1930 novemberében indult el – minden missziói előképzés nélkül, de hittel és lelkesedéssel – a balkáni munkamezőre. Bulgáriában segítségére volt a „madarai lovas” sziklafalba faragott, a bulgárok eredetére történelmi hivatkozást jelentő domborművet feltáró Fehér Géza régész professzor, akinek tanácsára Sumenba költözött, a törökök által legsűrűbben lakott vidékre, benne mintegy háromezer török nemzetiségű családdal, regionális adminisztrációval, közintézményekkel, iskolákkal, mohamedán „papneveldével”.

Hideg, téli délután futott be vele a szófiai vonat a sumeni állomásra. Senkit nem ismert, nem várta senki. Egyetlen kiindulópontja volt: egy, az alispánhoz címzett levél. Az alispán szívélyesen fogadta volt. Megkérdezte, hogy milyen nyelven kíván beszélni: bulgárul, törökül, németül, vagy franciául. Döbrőssy, minthogy a helyi nyelvekben még nem volt kellő jártassága, a németet választotta. Megígérte, hogy fog lakást szerezni, ez majd lehetővé teszi a családegyesítést is.

[[paginate]]

Törökül már ott tanult meg 3 hónap alatt, nyelvtanára, Ömer efendi segítségével, mondhatni tökéletesen, nem ritkán napi 18 órai tanulás árán. Úgy megtanult, hogy a törökök is gyakran töröknek gondolták. Ebben segítségére volt, hogy akkor már tudott németül, angolul és franciául; meg kellett tanulnia s „helyi nyelvet”, a bolgárt is, továbbá a mohamedánok szent könyvének megértéséhez elengedhetetlen arab nyelvet (és ahogy a háború végéhez közeledett, megtanult oroszul is).

Alapvető kívánalom, hogy a misszionárius ismerje a helyi nyelvet. Az oszmán-török nyelv, a török nyelv egy változata, melyet az Oszmán Birodalomban használtak adminisztratív, illetve irodalmi nyelvként, rokon a magyarral. Legyen elég a magánhangzó-illeszkedést, és a szóvégi ragozást említeni. De nehezebb is annál, mert – például – az igeragozásban vannak gyökök, amelyekből nem kevesebb, mint 45 (negyvenöt) más igét is lehet képezni. E nehézségek persze gyakorlás és szorgalom útján legyőzhetők. Sokkal nehezebbé teszi a török nyelvet a mohamedán vallással és kultúrával együtt beáramlott sok arab elem; annyira sok arab szó terheli az „irodalmi” török nyelvet, hogy az egyszerű, tanulatlan ember meg sem érti (akárcsak a latin szavakat a régi magyar nyelvben). Ennek, sajnos, a misszió számára is van jelentősége, mert a Biblia is ilyen nyelven terjedt el. A János evangéliuma egyszerűen érthetetlen a török ember számára. A népies nyelven kiadott bibliafordításra és traktátusokra égető szükség lett volna!

Nem elég azonban folyékonyan beszélni, hanem alkalmazkodni kell a nép különleges gondolkodásához, nyelvi sajátosságaihoz. Aki ezeket nem ismeri, sohasem férkőzhet hozzá az egyszerű ember szívéhez; e nélkül nem tud úgy beszélni, hogy megértsék. Például, amikor megkérdezték Döbrőssyt, hogy mi a foglalkozása, sohasem mondta, hogy „misszionárius”, mert ez az emberekben az idegenből jött képzetét kelti, akire nem néztek jó szemmel, hanem azt mondta, hogy „indzsil hodzsaszi”, mert a Korán az Evangéliumot sokszor említi, szent könyvnek tartja, ezért török ember nagyon tiszteli, a hodzsa pedig köztiszteletben álló személyiség. Ha tehát valaki azt mondja, hogy az „Evangélium tanítója” vagyok, egész más az első érzésük a személyről. A helyi anyanyelvet nem tudó misszionárius soha nem képes „görögnek görög, zsidónak zsidó, mindenkinek mindenné lenni”.

[[paginate]]

Letelepedése után, az ismerkedésben és barátkozásban a sumeni gimnázium egy tanára, nyelvtanára, Ömer efendi volt segítségére. Magyar voltának köszönheti, hogy őt hamar megszerette. Ő informálta az embereket Döbrőssyről. Széltében-hosszában úgy mutatta be, hogy a „magyar barátunk”, akit a törökség szeretete hozott ide, és ezentúl közöttünk fog élni. Mint minden misszionárius, úgy ő is tanítóján kezdte el a missziói munkát. Neki olvasott fel először a Bibliából, neki beszélt először Krisztusról.  Az Evangélium iránt érdeklődést, sőt fogékonyságot mutatott. Kapcsolatuk hosszú időre fennmaradt.

Egy másik korai ismerőse, dr. Husseyn, „doktor efendi”, merőben más jellem volt. Európát járt férfi, aki a nyugati keresztyénséget egészen közelről ismerte. A Koránt naponta, családjával együtt olvasta, szinte házi áhítatot tartott. Az ilyen ember a keresztyénség számára sokkal nehezebb talaj, mint a legfanatikusabb muzulmán, mert ez már elsajátította a keresztyénség legkevésbé lényeges szélsőségeit. A maga hitét különbnek tartja az Evangéliumnál. Ő már nem kereső ember. Szeretné a világot meggyőzni Mohamed igazsága felől. Vele beszélgetve a misszionárius állítását a Szentírásból vett idézettel igyekezett megerősíteni; ő válaszul a Koránból citált.

^{Döbrőssy Lajjos a szeretett törökjei között}

[[paginate]]

Egy másik, fiatal tanár, Iszmail efendi, a hitetlen, vagy inkább hit nélküli mohamedán ember típusa volt. A népies felfogás szerint, aki egyszer elmulasztja a napi előírt imádságot, 70 esztendeig fog szenvedni a pokolban. Egyszer nevetve kiszámította, hogy ő hány évet fog a pokolban kínlódni, mert 10 éves korától 28 éves koráig egyáltalán nem volt templomban. Amúgy pedig érdeklődött a vallás iránt, beszélgetésük során a legmagvasabb kérdéseket ő szokta feltenni.       

Döbrőssy Lajos személyes kapcsolatok létesítésére törekedett. Ebben nagy előnyt jelentett magyar volta. Ahogy írta: „Bár misszionárius vagyok, az emberek nem úgy fogadnak, mint egy idegent. Ez annak tulajdonítható, hogy magyar vagyok. Minden magyart barátként, bizalommal fogadnak. /…/ Ezt Isten külön ajándékának tekintem”. Beszélgetve, török szokás szerint életbölcsességeket kifejező közmondásokat cserélve, alkalmat talált arra, hogy sort kerítsen az „üzenetre”, és személyes bizonyságtételre. Ahány ember, annyiféleképpen lehet hozzájuk közelíteni. Természetesen sohasem kezdett el beszélgetést azzal, hogy a vallásukat vagy prófétájukat csepüli. Sőt, vallásukat tiszteletben tartotta, és ha ezt észrevették, annál jobban megbíztak benne. Rövid idő alatt megismerték és megszokták, hogy állandóan közöttük forgolódik.

A törökök kedves, barátságos és figyelmes emberek voltak. Igyekezett közéjük menni, felvenni a kapcsolatot, beszélgetést kezdeményezni utcán, kávéházban, cukrászdában, borbélyműhelyben, heti vásár alkalmával, ünnepi birkózóversenyeken (lévén a birkózás a nemzeti sport), bárhol. Beszélgetőtársai között minden rendű és rangú ember volt: müezzin, középiskolai tanár, papucskészítő legény, ügyvéd, fanatikus rőfös, cukrászmester, gazdag kereskedő, földműves, tudományosan képzett hodzsa, és még sorolni lehetne. Törekvése volt minél többekkel ismeretségbe kerülni, és mihelyt elérkezett az alkalom, szóba hozni az „üzenetet”. E felsoroltakkal nemcsak futólag érintkezett, hanem valamennyivel jó ismeretségbe került, és valahányszor találkoztak, folytatták a megkezdett témát.

A keleti emberekkel könnyű vallási kérdésekről beszélgetni, csak az alkalmas kapcsolópontot kell kivárni. Például, a török emberek egy csoportjával beszélgetve, érdeklődésükre szóba került, hogy az ősmagyaroknak a törökök által is ismert „Öteküz”-ből azaz Etelközből új hazájukba érkezvén karjuk felmetszésével, vérük eresztésével vérszerződést kötöttek. Egy az emberek közül hozzá tette, hogy némely vidéken a fiatal fiúk ma is így kötnek életre szóló barátságot. Látjátok – mondta Döbrőssy – Hazreti Isza (a názáreti Jézus) is a vérét ontotta, és úgy kötött szövetséget velünk. Ilyen, és hasonló kiinduló pontokból aztán beszélgetni lehet velük. Megértik.

[[paginate]]

Más esetben egy csoportnyi embernek (akik között középiskolai tanárok is voltak) így világította meg a helyettes áldozat lényegét. „Volt egyszer egy emír Arábiában, aki rendeletet adott ki, és meghagyta, hogy annak áthágóira száz botot mérjenek. Az első ember, aki a parancsot áthágta, az emír édesanyja volt. Mit gondoltok, mit csinált az emír? Talán visszavonta a parancsot? Nem. Akkor gyengének, vagy személyválogatónak tűnt volna, aki nem méltó az uralomra. Elszenvedte édesanyja helyett a száz botot. Látjátok, így szenvedett helyettünk Jézus.”  Mindnyájan feszülten figyeltek. Megértették az üzenetet.

A borbélyműhely volt egyik „prédikáló-helye”, itt szoktak összegyűlni az emberek, és itt lehet beszélgetve prédikálni az evangéliumot a jövő-menő, hol rövidebb, hol hosszabb ideig az itt megforduló vendégeknek. Török szokás szerint azonnal megindult a kérdések áradata. Amikor arról kezdett beszélni Döbrőssy, hogy miként találta meg az igazságot, és az igazság hogy változtatta meg az életét, a sok török csupa fül lett, és lélegzetét visszafojtva hallgatta szavait. Egy török számára nincs ugyanis izgalmasabb probléma a lélek nagy problémájánál. Mihelyt az igazságról van szó, legyen földműves, asztalos, hordár, pap, ügyvéd, diplomata, vagy katona, azonnal háttérbe szorul minden egyéb. A törököknek ez a lelki beállítottsága tette könnyűvé az egyébként nagyon nehéz mohamedán missziót. Ám mikor az egyik török magához tért az Evangélium lenyűgöző hatásából, és Jézus halálát hallotta, éles hangon elkiáltotta magát, hogy „Nem is igaz, hogy Jézus meghalt! Isten nem hagyta szégyenben prófétáját! Júdást akasztották fel a hitetlen zsidók, akit Isten Jézus képére változtatott, amíg Jézust felragadta ellenségei elől az égbe!”  Az ilyen megszakítások már jól ismertek voltak. Valahányszor sikerült a bizonyságtétellel a mélyre evezni, mindig akadt egy-két fanatikus, aki az ilyen „ellentmondásoknak” hangosan kifejezést szokott adni. Akkor Döbrőssy elővette a török Bibliát. Jézus halálát és feltámadását tárgyaló részeknél szinte magától nyílt ki a könyv, és kezdte bizonygatni, hogy Jézus valóban szenvedett, és halt meg érettünk. A jól induló beszélgetés így disszonáns hanggal végződött.

Egy fiatal paptól órákat vett a mohamedán dogmatika és jog tudományaiból azért, hogy az ő felfogásukat alaposabban megismerje, és a missziói munkában gyümölcsöztesse. E pap barátsága révén több más fiatal hodzsával is kapcsolatba került, akik rendszeresen meghívták egyféle barátságos „kerekasztal beszélgetésre”, ahol mindenki szabadon beszélhetett, Istennel és vallással kapcsolatos kérésekről, így Döbrőssy is beszélhetett az „egy szükséges dologról”.

[[paginate]]

Barátságot ápolt és „eszmecserét folytatott” egy bizonyos Szülejmán hodzsával, akinél egy-egy vasárnap délelőtt tíztől napnyugtáig együtt voltak és beszélgettek az igazságról. Egy alkalommal Döbrőssy hangosan és egyfolytában olvasta az Evangéliumot, és csak akkor magyarázott, ha valamit kérdeztek. A következő alkalommal a hodzsa fiai és a szomszédságból még mások is együtt voltak, így úgyszólván egy kis „bibliakör” alakult ki. Végén még zsoltárokat is énekelt magyarul, ami nagyon tetszett hallgatóinak.

Döbrőssy Lajos kapcsolatba került, és több alkalommal volt módja hosszasan beszélgetni a helyi mohamedán „papnevelde”, a teológiai főiskola sejkjével (afféle rektor). Élénk, órákig tartó beszélgetést folytattak, ami egy-egy alkalommal nemkívánatos vitába torkollott. Ennek ellenére a sejk így mutatta be Döbrőssyt a hallgatóknak: „Ez az efendi hívő ember, mint mi, az Egy Isten követője. Az Evangéliumot tanítja, Jézusban akarja megmutatni az Isten útját. Persze, mi sokban nem egyezünk vele, de megbecsüljük, mint tudóst és vallásos embert, mert mi csak a hitetlennel nem tudunk megférni”. Döbrőssyt beengedték a főiskolára „rendes hallgatónak”, azaz engedélyt kapott arra, hogy az előadásokat látogassa. Terve az volt, hogy megismerje az élő iszlámot, sok hasznos barátságot kössön, megtanulja a teológia nyelvezetét is, és mindezt a következő évek missziói munkájában értékesítse. A főiskolán mintegy 250 főre volt tehető a növendékek száma. Ezek 10-12 évig tanultak művelt tanárok vezetése alatt. Voltak, akik az írás-olvasáson kívül mást nem tudtak, de voltak gimnáziumot végzettek, sőt diplomás emberek is közöttük. Természetesen már puszta jelenléte által is sok ifjú „papnövendék” nyert ösztönzést az Igazág megvitatására, és személyes érintkezés és barátkozás folytán igen sok buzgó mohamedán ifjú értesülhetett az Evangéliumról, amelyről addig csak eltorzítva hallott egyet-mást.

Meglepetés volt, és egy további, új munkaterületet kínált számára, hogy a modern török ifjak Társasága meghívta, mint magyart, rendes tagjának. (A társaságnak Török Turáni Társaság volt a neve, de nélkülözött minden irredenta képzettársítást. A keleti - ural-altáji - gyökerekkel rendelkező népek kutatásával a nemzettudatot kívánta erősíteni.) Az elnök megkérte, hogy vegyen részt az egyesületi munka újjászervezésében, felvirágoztatásában, és tartson előadásokat az ifjúságnak az őket érdeklő témákról. Úgy vélte, hogy ezzel a „kapunyitással” missziói munkájának egyik legértékesebb lehetősége nyílott meg számára. A török ifjúsághoz való közelférése mérhetetlen előnyöket ígért a missziói munkájára nézve. Tapasztalata szerint azonban, a modern ifjúsággal sokkal nehezebb szót érteni, a szót az „egy a szükséges dologra” terelni, mint a legfanatikusabb pappal, vagy az egyszerű néppel.

[[paginate]]

Döbrőssy leírja, hogy egy alkalommal – még kinn tartózkodásának korai szakában – néhány törökkel beszélgetett egy olvasókörben. Asztalukhoz telepedett egy termetes, jól öltözött, fezt viselő úriember, aki felfigyelt akkor még tört beszédére; megkérdezte, hogy tud-e németül, majd folyékony német nyelven elmondta, hogy a „Nagy Háború” idején őrnagyként szolgált a török hadseregben; a németekhez volt beosztva, ott tanulta meg a német nyelvet. Kérdésére, hogy mi járatban van itt, Döbrőssy azt válaszolta, hogy most tanul törökül, hogy misszionárius lehessen honfitársai között. Erre a férfi elmondta, hogy ő képzett hodzsa (vallási tanító), most továbbképzésen van a helyi „papneveldében”, és nemsokára, ha tanulmányait befejezte, ő is misszionárius lesz Berlinben, keresztyének között. Megdöbbentő közlés volt, mert ezt nem egy félművelt fanatikus hodzsa mondta, hanem egy európai műveltségű, németül és arabul beszélő tehetséges férfiú, aki otthagyni készül állását, hogy Berlinben a Korán és Mohamed igazságát hirdesse az „Isten nélküli keresztyéneknek”.

Más esetben, megismerkedett Musztafa Resid efendivel, aki, miután Döbrőssy megmondta neki, hogy misszionárius, kijelentette, hogy akkor kollégák, mert ő is misszionárius lesz nemsokára, és Berlinben fogja a „vallástalan” keresztyéneknek hirdetni Mohamed igazságát. Kollégai alapon tartotta vele a jó viszonyt. A misszionárius-jelölt különbnek tartotta magát annál, hogy az Evangélium színvonalára „leereszkedjék”. Minden állítással szemben a maguk igazságát hangsúlyozta. Egy alkalommal mégis sikerült őt valamennyire megragadni. Igaz, nem rábeszélés, vagy ékesszólás által, hanem az Ige ereje által. Amikor Döbrőssy Jézus szenvedéséről és haláláról írt részeket olvasta előtte az Evangéliumból Musztafa Resid, a legmélyebb meghatódottságnak a jelét alig tudta elrejteni.

A városi „klientúra” mellett Döbrőssy a környező falvakat is célba vette, többnyire gyalogosan. Mintegy 25 faluval tartott kapcsolatot szolgálata során. Falun a törökök közmondásos vendégszeretete meghaladja a városiakét. A „feladat” itt sem tért el a várositól, legfeljebb a kapcsolatteremtés módja különbözött. Erre csak egy eset példaként: egy ízben egy faluba érkezvén a beszélgető férfiak egy csoportjához csatlakozott. Barátságosan fogadták. Puhatolódzás után megkérdezte, hogy van-e nálatok temető? Persze, hogy van, felelték. És mi lesz a halál után? Meglepődtek a kérdésen, és kérdezgetni kezdtek. Beszélgetés kezdődött. Invitálták az egyik közeli házba, ott megvendégelték, mint vendéget fogadták. A faluban híre ment a jövevénynek, és a „gondolatébresztő” beszélgetésnek. A hírre a „fél falu” férfiúi odamentek, bezsúfolódtak a szobába, bekapcsolódtak az élénk beszélgetésbe, ami az éjjeli órákig eltartott. Amikor feloszlott a társaság, szállást kínáltak a „vándorprédikátornak”.

[[paginate]]

Döbrőssy munkája mérlegen

Döbrőssy munkáját, mondhatni, ideális körülmények között végezte. Ő egy viszonylag toleráns iszlámmal találkozott. Az első világháború után ugyanis Musztafa Kemál Atatürk, a „törökök atyja”, a szekularizált Török Köztársaság megalapítója, első elnöke és „első embere” Törökországban mondhatni erőszakos modernizációt hajtott végre, ami az arab írásmódról a latin betűs ábécére való áttérésen át, az európai stílusú névhasználat és az öltözködés megváltoztatásán át, a jogi és oktatási rendszerre kiterjedt. Ezzel szemben az erőszakosan végrehajtott modernizáció a bulgáriai török enklávéra nem terjedt ki. Nem volt hatályban a vallási propagandát tiltó rendelkezés sem, ezért az emberek többsége nem volt elutasító az Evangéliummal, és annak terjesztőjével szemben. Az iszlám „játékszabályai” itt is érvényesültek, „az Evangélium tanítóját” mégis barátságosan fogadták különösen, mert „rokon”: magyar volt. Mondanivalóját érdeklődéssel hallgatták, beszélgettek, érvelgettek, bár szívük nem nyílt meg az „üzenet” iránt, de az agresszív elzárkózás nem volt gyakori. Hagyományos formában – ma – az iszlám világban missziót már nem lehet végezni.

A mohamedanizmus ma is élő és terjeszkedő vallás. Az iszlám intenzív misszionáló tevékenységet folytat a keresztyén országokban. Ennek fenyegető valóságát éppen napjainkban látjuk a „migráció”, azaz az iszlám tömeges beáramlása formájában Európába, ahol – egyelőre – csak párhuzamos társadalmak alakulnak ki, de nincs messze az idő, amikor a moszlimok jutnak túlsúlyba egyes országokban.

Döbrőssy a hét évet meghaladó munkálkodása nem eredményezett egyetlen gyülekezetalapítást, sem egyetlen megkeresztelkedést sem, mert „a moszlim lélek kemény, rendkívül kemény”. Meghátrálnak, mert a mohamedán vallás elhagyásáért, a keresztyénné lételért ma is rendkívül magas árat kellene fizetni: üldöztetést, anyagi hátratételt, sok esetben halált is.

Hazatérése után Döbrőssy Lajos „első kísérletünk látszólagos kudarcának” nevezte a törökök között végzett missziói munkát. Kérdés, lehet-e kudarcnak nevezni, akár látszólagosnak is, ezt a sok nehézséggel járó és kézzelfogható eredmények nélküli 8 évet – teszi fel a kérdést Németh Pál református lelkész, az iszlám alapos ismerője, orientalista. Inkább nevezhető tanulmányútnak, amelynek során mérhetetlenül sok tapasztalatra tett szert. Mérhetetlenül tágult a látóköre. Megtanult összefüggésekben, világviszonylatban gondolkodni. Ma, amikor oly sokat beszélnek a misszióról, vannak-e közöttük olyanok, akikben megvan a szükséges alázat ahhoz, hogy olyan valakitől tanuljanak, aki nemcsak beszélt, de értett is, nemcsak beszélt, de cselekedett is?

Döbrőssy Lajos mindvégig meg volt arról győződve, hogy „Isten Igéje nem tér vissza üresen”. Boldogan vette a hírt a ’80-as években, hogy azon a területen, ahol munkálkodott, kis keresztyén csoportok élnek, még ha csak cseppként is a nagy mohamedán tengerben.

Döbrőssy Lajos ifj.

^{(Döbrőssy Lajos missziói munkájáról 2006-ban – születésének 100. évfordulóján – Krisztusért járván követségben - Hét év a minárék tövében (szerk.: Orosz Anna, lektor: Németh Pál) címmel könyv jelent meg. Ez a lelkésznek a Hajnal című külmissziói folyóirat számára rendszeresen küldött beszámolóit gyűjtötte össze. Magánkiadás, Pécel 2006. 255p)}