Velünk születik-e a szociális kérdések iránti érzékenység, vagy a megtapasztalás tesz fogékonnyá sokakat (némelyeket elkötelezetté is) saját nemzeti közösségünk sorsproblémái iránt? Bonyolult kérdés.

Az viszont tény, hogy az „új világ” (kommunizmus) építésének utolsó évtizedében (1981-1991) Forrás Kör néven egy huszonéves fiatalokból álló alternatív művészeti csoport működött Budapesten az Egyetemi Színpadon, ki-kiruccanva az ország más fontosabb helyeire is. A csapat tagjai „a magyarsággal kapcsolatos elhallgatott vagy tiltott műveket, dokumentumokat szólaltattak meg”. Azáltal, hogy felhívták a figyelmet az elszakított területeken élő nemzettestvéreinkre, az egységes magyar nemzetben való gondolkodást hangsúlyozták, hozzájárulva az 1990. évi rendszerváltás előkészítéséhez. A művészeti csoport műsorainak szerkesztője és irányítója Medvigy Endre joghallgató volt.

A Népiség, Erdély, Trianon című gondolatgazdag eseménydús tanulmánykötet egy nemzetét elhivatottan szolgáló irodalomkutató állhatatos munkájának őszidejű összegzése. A jobb áttekinthetőség kedvéért és a témakörök természete okán Medvigy négy nagy egységbe rendezte a vizsgált jelenségvilágot.

Természetes, ha mi is ezt az utat követjük: A József Attila-díjas irodalomtörténész a bevezető nagy fejezetben a népi írók sokszínű világára irányítja vizsgálódásainak fényét. Nem csak az alkotói folyamatok örömeire és gyötrelmeire fókuszál, hanem felhívja a figyelmet azokra a mostoha szociális körülményekre is, amelyek között egy-egy mű megszületett, illetve a népi írók életművei a maguk összességében keletkeztek.

Nem itt a helye ítéletet alkotni arról, hogy az ún „művelt világ” miért fogadta oly ellentmondásosan a társadalom (leg)mélyéről, a legkiszolgáltatottabbak közül érkező, majd minden esetben megkínlódott hősies önképzés révén emelkedő népi írókat, miért fanyalogtak – fintorognak ma is - elég sokan műveik olvastán, közéletiségükről nem is beszélve. Nem a recenzens tiszte erről ítéletet alkotni, de, sajnos, tény.

[[paginate]]

A Szerző elsőként Erdélyi József költői munkásságát veszi górcső alá. Kilengésektől, tévelygésektől sem mentes pályafutásába alámerülve búvárkodik, értékel, ahol kell, helyreigazít, minősít. Ami leginkább feltűnik, az az írók, költők, művészek fokozatos elhatárolódása Erdélyi József „tarthatatlan politikai nézeteitől”, aki a harmincas évek végén a szélsőjobbra sodródott. Író és költőtársai rendre elmaradoztak társaságából. A Tücsök 1944-ben megszűnik. Erdélyi József 1954-ben „önkritikát gyakorol”. Valamivel később felveszik a Magyar Írók Szövetségébe, és hosszú hallgatás után „megjelenhet a világégés utáni első verseskötete, a Visszatérés.

1978-ban a Reformátusok Lapja hasábjain Kelemen Sándor így emlékezik az elhunyt költőre: „A csoda, amit Bartók a népzenével művelt, Erdélyi esetében a költészetben ismétlődik meg. Aki Erdélyi után jött a magyar költészet tájaira, nem vonhatta ki magát példájának hatása alól”. Németh László, a népi írók teoretikusa és kritikusa Erdélyi Józsefet a magyar irodalom Kodályának nevezte.

Medvigy Endre szerint „a költő halála óta eltelt húsz esztendőben átalakult a világ, ha meg nem is szűnt, de enyhült, hatásfokából sokat vesztett az Erdélyi Józseffel szembeni bojkott, kifulladni látszik a balliberális hisztériakeltés”. Tagadhatatlan, hogy Erdélyinek nem egy kitűnő verse van, amit történelmünk nagyjai ihlettek. A könyv szerzője az Erdélyi verseskötetek „hiányosságaiként említi, és erősen kifogásolja, hogy olykor az újabbnál újabb kiadásokból politikai-ideológiai meggondolásokból, kihagytak bizonyos verseket. Ma már az életmű kiadások a maguk teljességében jelenhetnek meg. Tilos a csonkítás, a kihagyás.

A népi irodalom másik jelentős egyénisége, Sinka István, aki a bihari és a békési puszták nincstelenjei közül emelkedett a magyar irodalomba. Számos versműfajban kiemelkedőt alkotott, sőt prózában is maradandó nyomot hagyott maga után. Önéletírása (A Fekete Bojtár vallomásai) valóságos társadalomrajz. Balladái a székely népballadákhoz mérhetőek. Költészete egyszerre népi gyökerű és társadalmi jellegű. Munkássága a társadalom mélyéről jött írók mozgalmának elidegeníthetetlen része.

Felkutatva életpályájának alakulását, ingadozását, mellőztetéseit, küzdelmeit és lehetőségeit, a jeles irodalomkutató nem csak bemutatta műveit, hanem kitartóan küzdött is azért, hogy ismertté tegye Sinka Istvánt, akit a „népi szürrealizmus” nagy költőjének nevez.

Sinka politikai tájékozódását sejteti, hogy írásai a Nemzeti Parasztpárt irányát követő vagy ahhoz közel álló lapokban jelentek meg gyakrabban. A Parasztpárt a Rajk-per sötét időszakáig támogatta a Fekete Bojtárt. Veres Péter anyagilag is segített rajta, Kodolányi János is mellette szólt. Sinka István a Rákosi-érában a hallgatást választotta, de nem ment el az országból, mint az önkényuralmat elutasító Márai Sándor: „Én nem mehetek el innen” – vallotta Veres Péterrel.

[[paginate]]

Sinkát szokás nemzeti „elfogultsággal, nacionalizmussal, sőt etnocentrikussággal is vádolni”. Bárhova adott verseiből mindenütt a pásztorokról és a szegény parasztokról szólt.

Sinka István 1956-ban a Magyar Írószövetség tagja lett. Kevéssel később bekerült az elnökségbe és az Írószövetség Forradalmi Bizottságába, végül pedig a Petőfi Párt Szellemi Irányító Testületébe is beválasztották.

Sinka a Kelet Népében megjelent magyarságféltő látomásos verse (Karácsonyéji pásztor) nyomán találkozott Püski Sándorral, akivel közösen gondolkoztak a népi könyvkiadásról és egy vágyott szebb magyar jövőről. Móricz Zsigmond, a Kelet Népe főszerkesztője elismerően nyilatkozott költészetéről.

A falukutató írók elleni perek után Püski Sándor Magyar Élet Kiadója újfent közös cselekvésre ösztönözte a különféle politikai irányzatokra tagolódott népi mozgalom szerzőit, „beleértve az erdélyi, felvidéki és délvidéki rokonmozgalmakat és néhány munkásírót” is. Püski tisztán látta, hogy a népi írók képviselik az alulról jövő magyar irodalmat.

Az 1943-as balatonszárszói találkozón „az elkerülhetetlennek látszó szovjet megszálláshoz jó előre alkalmazkodó marxista, materialista Erdei Ferenc és a szovjet-orosz terjeszkedés rémségeire előre figyelmeztető harmadikutas Németh László két, egymással nehezen összeegyeztethető jövőképet vázolt fel”. Sinka úgy érezte – egyébként helyesen –, hogy az amúgy sem egészen egységes népi írói mozgalomban szakadás történt. Erdélyi József és Sinka István korábban is elég sokat polemizáltak, útjaik 1943-ban politikai értelemben végképp elágaztak. Ötvenhat szabadságharcának magasztos eszméjével azonosulva, Sinka ekkor írta nagyszerű verseit, de hosszú időnek kellett eltelnie, amíg teljes nyilvánosságra kerülhettek.

Az irodalomkutató szerző azt tapasztalta, hogy a harmincas évek legvégén és a negyvenes évek első felében az olvasók és a kritikusok közül sokan együtt emlegették, és a népi mozgalom költőtriászának tekintették Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt és Sértő Kálmánt. Sértő Kálmán, sajnos, utat tévesztett a politikában, és „művei itthon 1945 után évtizedekre indexre kerültek”. Neki sem balra, sem jobbra nem lett volna szabad kacsingatni-hajlongni, az ő természetes helye a népi írók táborában lett volna.  Sértő Kálmán költői teljesítménye Medvigy szerint egyenetlen, ami összefügg hányatott életével: „önsorsrontó őstehetség” volt.

A népi írók táborába tartozik Kádár Lajos is, akinek A doni halálbánya című önéletrajzi munkájáról Móricz Zsigmond lelkesen nyilatkozott.

Rátekintve a mögöttünk hagyott bő két emberöltőnyi időre, Medvigy egy változatlanul aktuális, feltétlen megoldásra váró fontos kérdésre hívja fel a figyelmet: „Az úgynevezett rendszerváltástól eltelt huszonkét év alatt számos kísérlet történt arra, hogy a kommunista diktatúra idején az irodalomból kiszorított, igaztalanul elnémított élvonalbeli szerzők, ha testi mivoltukban már nem lehetnek köztünk, legalább gyújtó, magyarságtudatot erősítő szellemiségükkel visszatérhessenek az irodalmi életbe, a könyvesboltokba és a könyvtárakba, a magyar emberek gondolatvilágába. Ezek a jó szándékú, erkölcsi igazságtételre irányuló törekvések kevés kivételtől felemásra sikeredtek, vagy éppen kudarcba fulladtak.

[[paginate]]

Igazán eredményes csak Márai Sándor és Wass Albert visszatérése volt. Az ő műveiket igen sokan olvassák, köztük nagy számban fiatalok. /…/ De beszélhetünk-e egyáltalán Szabó Dezső visszatéréséről? A szocializmus keserves és véres, majd gulyáskommunizmussá szelídülő negyven éve alatt a hatalom, a művelődéspolitika úgy félt Szabó Dezsőtől, mint ördög a szenteltvíztől. A népiség és Szabó Dezső nemzeti radikalizmusa védelmében egyedül Csurka István ásta ki a csatabárdot”. Szőcs Zoltán közíró 2011 végén Szabó Dezső-enciklopédiát jelentetett meg. Szabó Dezső és az őt követő népi csoport a parasztságban látták a magyar társadalom legfőbb erejét, kimeríthetetlen tartalékát. Ezt Szabó Dezső Az elsodort falu című regényében fogalmazta meg.

Balatonszárszó, 1983 című fejezetben az irodalomtörténész meggyőzően mutatja be azt a tüzet vízzel „összebékíteni” igyekvő tervezetet, amely az egymáshoz sehogyan sem illő embereket egy karámba szándékozott terelni. Nyomban le is vonja a következtetést: Az előadók, a felkért hozzászólók névsorának pártállami jellege volt.

Egy ilyen eltorzult, „közmegegyezés” felé hajló Szárszó-elképzelés semmiképp nem fért össze Püski Sándor merészebb, nemzeti kiadói terveivel. Duray Miklós Kutyaszorító című nagy vitákat kavaró könyve, melyben a szlovákiai magyarság jogfosztottságának történetét írta meg, 1983-ban jelent meg New-Yorkban, a Püski Kiadónál. A neves kiadó részt szeretett volna venni a szárszói értekezleten. A New-York-i magyar főkonzul útján megkérték Püskit, hogy az idén ne menjen haza, mert „a Duray Miklós Kutyaszorító című könyvével megsértette Magyarország külügyi és szövetségi érdekeit”.

Az 1943-as Szárszói Találkozó negyvenedik évfordulóját a Magyarországi Református Egyház is megünnepelte. A balatonszárszói református templomban szerényen, mégis méltó módon emlékeztek meg a történelmi jelentőségű konferenciáról. Kovách Attila dunántúli püspök hálaadó szavait idézzük: „Voltak azokban a nehéz időkben is a nép sorsát felelősséggel hordozó, utat kereső, elkötelezett emberek. /…/ A református diákok mozgalma, a Soli Deo Gloria felismerte vagy legalábbis megsejtette, mire van az adott történelmi pillanatban szükség”. 1943-ban ez volt a legnagyobb kérdés: „Mi lesz veled, Magyarország!?”

Az ifjúság elszánt küzdelmet folytatott az egykézés ellen. Mind a népi írói mozgalom, mind a Soli Deo Gloria fiatalok csapata számára az életpártiság volt a legfontosabb közösségformáló sorskérdés. A másikat Németh László fogalmazta meg: Milyen következményei lesznek a szovjet megszállásnak?

A konferencia Karácsony Sándor „nevelési elveinek és gyakorlatának megvalósítását is feladatának tekintette”. A mozgalom balszárnya azonban nem rokonszenvezett a felkészült és hívő pedagógiai szakíróval.

[[paginate]]

A Népiség, Erdély, Trianon című kötet következő nagy fejezetét a politikai-ideológiai okokból elhallgatott jelentős költők, írók, kiadók köszöntésének, életük és munkásságuk méltatásának szánta a szerző.

A Fekete bojtárról szólva Medvigy tényként állapítja meg: a költő halála óta eltelt három évtized megmutatta, hogy Sinka István írásművészete egyetemes, embersége a tizenötmilliós magyarság megbecsülendő, időtálló értéke.

Wass Albert az erdélyi magyar irodalom második nemzedékének reprezentánsa, az 1945-ös emigráció kiemelkedő alakja íróként és költőként nemzetünk jó hírének tudatos öregbítője. Küzdelmes élete folyamán a magyar nép egységéért, az elszakított Erdélyért és a magyarságért aggódott, és fáradhatatlanul munkálkodott. Az Erdélyi Szépmíves Céh jelentette meg Farkasverem című első kiforrott regényét, melyben az akaratgyenge, felelőtlen, különc mezőségi arisztokráciát történelmi hivatása betöltésére alkalmatlannak mutatja be. Regénytrilógiában akarta megörökíteni a mezőségi magyarság pusztulását, de a háború közbeszólt, és csak a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában készült el. „A fényes báltermekből nem látszott, hogy a magyarságra milyen veszedelmet jelent a Regátból behozott olcsó igénytelen mezőgazdasági munkás” – mondta ki az író a nagy igazságot.

1964-ben megalapítja az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet. Irodalomszervezői és tájékoztató munkássága mellet írói teljesítménye alapján előkelő helyen szerepel a magyar írók rangsorában (A funtineli boszorkány, Elvásik a veres csillag, Kard és kasza).

Floridában letelepedve Püski megdöbbenve tapasztalta, hogy az egyetemi könyvtárakban hiába keresi a magyar múltat tárgyilagosan bemutató történelmi műveket, mindenütt csak az utódállamok propagandisztikus kiadványait találja. Ettől kezdve a magyar emigráció és a maga legfontosabb törekvését a nyugati világ tájékoztatásában látja. Püski Sándor New-Yorkban is változatlanul a magyar (népi) irodalom szolgálatában állt. 1973-ban erdélyi magyar írókat hívott meg vendégszereplésre.

Az erdélyi tájékozódású Medvigy a hetvenes évek elején csodálkozott rá a Királyhágón inneni magyar irodalomra: ekkortól irodalmi esteket szerkesztett az ELTE Egyetemi Színpada számára. „Keresni kezdtem a trianoni Magyarország irodalmi szekértáborai között azt a csoportosulást, amely az erdélyihez hasonlóan markánsan magyar és a nemzet sorskérdéseire érzékeny.” Így jutott el Püski Sándorhoz és a népi írók mozgalmához.

Püski Sándor Sinka István őstehetségére figyelt fel legkorábban. Nem véletlen, hogy a Püski vezette Magyar Élet Kiadó első könyve Sinka István gyűjteményes jellegű verseskötete volt, a Vád.

[[paginate]]

A népi mozgalom a harmincas évek végére polarizálódik, „politikai értelemben sokféle árnyalatra bomlik”. Püski ezt a széteső félben lévő mozgalmat kívánta újból összefogni. Ő maga a harmadik út híve, de politikai irányzatoktól szinte függetlenül nyilvánosságra kívánta hozni az értékes műveket, támogatott minden tehetséges népi írót.

Bár a negyvenes évek politikai légköre nem kedvezett a falukutatásnak, társadalomrajzok írásának, mégis, mintha a korán abbamaradt Magyarország felfedezése könyvsorozat csendben folytatódna a Magyar Élet Kiadónál. Ezt a kijelentést igazolandó megemlítünk néhány szerző nevét: Veres Péter, Balázs Ferenc, Bözödi György Darvas József, Kodolányi János, Nagy István, Németh László...

Nem csak a Trianon-i határok közé szorított Magyarország népi irodalmát adta ki, hanem „1938 után a Felvidék (Jócsik Lajos, Kovács Endre), 1940-től Észak-Erdély rokontörekvésű íróit is megjelentette: Asztalos István, Balogh Edgár, Bözödi György, Horváth István, Nagy István, Szabédi László)”. Asztalos István, Nagy István munkásírók műveinek vállalása pedig azt bizonyítja, hogy a népi kiadó, bár elsősorban a parasztság szellemi tájékozódását, politikai és gazdasági felemelkedését segítette, mégsem egyoldalúan agrárorientáltságú volt.

Nem jelentőség nélküliként jegyezzük meg, hogy Püski Sándor kiadója és az SDG-sek közötti igen bensőséges és eredményes kapcsolat nem 1943-ban, hanem jóval korábban kezdődött (Bajcsy-Zsilinszky Endre).

Az 1943-as tanácskozás kétségkívül Püski Sándor és a Magyar Élet Kiadó írógárdájának részvételével vált történelmi jelentőségűvé. És nagyon valószínű, hogy Püski Sándor kiadói munkája nélkül számos népi tehetség elkallódott volna.

A harmadik fejezetet az irodalomkutató Medvigy Endre a székely író bemutatásának szentelte. Legkiemelkedőbb munkái révén egyaránt részletes elemzésnek veti alá Nyirő József irodalmi munkásságát és drámai mozzanatoktól terhes közéleti tevékenységének emberpróbáló küzdelmeit. Nyirő József „a két világégés közötti erdélyi magyar irodalom /…/ legnépszerűbb prózaíróinak egyike, a székelység és az erdélyi magyarság hivatott szószólója”.

Keserű igazságokat ismerünk meg, ha elolvassuk a Madéfalvi veszedelem című kitűnő regényét. Ezt a történelmi katasztrófát okkal tekinthetjük székely Mohácsnak.  Pillanatig sem kétséges, hogy a siculicidium négyszáz halottjával és a több ezer kivándorlóval veszélyeztette az erdélyi magyarság legnépesebb szállásterületét, Székelyföldet. Ez a mészárlás súlyos hatással volt az egész erdélyi magyarság demográfiai helyzetére és jövőjére. Ezt az érvágást nem sokkal később követte a Horia, Closca, Crisan-féle lázadás, amely magyar kúriák, udvarházak felprédálásával és újabb magyarirtással járt. Nem a véletlen műve, hogy a XVIII. században az erdélyi románság létszáma megháromszorozódott.

[[paginate]]

Nyirő szépirodalmi alkotásában a csúcs a Néma küzdelem, melyben a mezőségi lét keserűségeiről, az itt élő népek néma küzdelméről, a szórványsorsról és a magyar nyelvszigetek süllyedéséről nyújt lesújtó képet. Nyirő mellett Makkai Sándor Holttenger című regényében számol be a Mezőség megfeneklett magyar életéről. Wass Albert pedig a Farkasveremben ábrázolja ugyanezt. 

A Néma küzdelem Nyirő legkiválóbb regénye. A történelmi Magyarország felbomlását és Erdély elvesztését felpanaszoló nagy művek: „Szabó Dezső Az elsodort faluja és Bánffy Miklós Erdélyi története (Megszámláltattál, És hijjával találtattál, Darabokra szaggattatol) mellett a helye”.

Nyirő József maga is hirdette az erdélyiséget, ámde más hangsúllyal, mint a par excellence transzilvanista Kós Károly. A külön erdélyi út túlzott hangsúlyozásával szemben ő a Kárpát-medence egységét vallotta: Erdély ezer esztendőn át Magyarország szerves része volt.

Az évtizedek alatt lezajlott vitákon felülemelkedve, Medvigy Endre megítélése szerint Nyirő József irodalmi munkásságában és publicisztikai írásában rasszista, antiszemita kirohanások, előítéletes szövegrészek nincsenek. Öt parlamenti beszédéből egyben érinti a zsidókérdést. A lényeget tekintve Nyirő nemzetnevelésről beszél. A pártos művelődéspolitika szűkkeblűsége miatt évtizedekig nem jelenhettek meg művei.

A körülmények hatalma folytán Nyirő József 1945-től haláláig a hontalanok szomorú életét élte. Spanyolországban halt meg. „Az előítéletekre hagyatkozó román nacionalista politikusok és a magyarországi hungarofób segítőik miatt” a román állam megtagadta, hogy hamvait szülőhelyén helyezzék örök nyugalomba.

Medvigy Endre vaskos tanulmánykötetének zárófejezete Trianon árnyékában átfogó címet viseli.

1920. június 4-én a Trianonban történt döntés „a mohácsi vésznél súlyosabb csapást mért nemzetünkre”. A békediktátum elcsatolta a történelmi Magyarország területének kétharmadát, és „minden harmadik magyar a megcsonkított ország területén kívülre került”. Az utódállamok pedig lábbal tiporták az általuk meghirdetett elveket: „a magyar népnek nem engedték meg, hogy önrendelkezési jogával éljen”. Amibe szinte senki nem tudott belenyugodni. Íróink, költőink közül nagyon sokan felemelték szavukat hazánk, a Kárpát-medence területi egységéért. Reményik Sándor ciklusnyi verset írt az ország felnégyelése ellen. Sajó Sándor erőteljesen tiltakozott a családok szétszakítása ellen, mindhalálig küzdött az ország területi egységéért. Végvári (Reményik Sándor) mellett Sajó Sándorra illik leginkább, hogy irredenta költő.

[[paginate]]

Szerb Antal kétkötetes Magyar irodalomtörténete 1934-ben jelent meg Kolozsváron az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványaként. 1942-ben goromba támadások indultak a mű és az irodalomtörténész ellen: 1943 januárjában Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét kivonták ”minden létező iskolai könyvtárból”. A szovjet- orosz irodalomról szóló rész kritikai megközelítése miatt – amit a feljelentő szovjetellenesnek minősített – a hatalmas munka a papírmalomban végezte. Az eredeti állapot visszaállítására, „a teljes Magyar irodalomtörténet újbóli közreadására 1991-ben került sor”.

A felvidéki Mécs László papköltőt is durva támadások érték, pedig csak a szülőföldhöz való hűséget hirdette. E tekintetben jó példát kívánt mutatni sorstársainak a nagy bajban. A felsőbb nyomásgyakorlás ellenére visszautasította a Csonka-Magyarországra való áttelepülés lehetőségét. Ragaszkodott sorsverte szülőföldjéhez, ahol továbbra is tartotta a lelket híveiben (Nem megyek Rodostóba). Magyarság-versei közül kiemelkedik az 1940 körül keletkezett: Boldog a nép, amely örülni tud! A zsigeri gyűlöletet érző ellenfelei nacionalistának, sovinisztának bélyegezték, ha enyhébben is, hihetően teszik ezt még ma is. Pedig a költő jó néhány versében meggyőződéssel hirdeti az együtt élő Kárpát-medencei népek testvériségét. „Az örömünket osszuk széjjel nyomban, / szlávnak, románnak kenyér jár e honban / s ha hazájának nézi: szeretet, / testvér-ölelő Kárpát-koszorú: / boldog a nép, amely örülni tud.”

Mécs László a Felvidéken, akárcsak Áprily Lajos Erdélyben: „a kisebbségi magyar irodalom jelképévé vált”. Dsida Jenő így vélekedett Mécs Lászlóról: „Versein a mai kor minden problémája, minden gyötrelme és minden öröme átviharzik. Útmutató költő”. A kolozsvári Pásztortűz, 1933. január 31-i számában ezt írta róla: „Mécs László ma a legkeresztényibb ember, legérzőbb poéta. /…/ Ő ma a szétszakított magyarság lelki ragasztója, országokat barangoló új Tinódi Sebestyénje”.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogyan vélekedett a magyarokról a világhírű francia költő és esszéista, Paul Valery: „Magyarországon közvetlenebbül fejezik ki az érzéseket, mint Franciaországban: itt még találunk népzenét és népköltészetet, amely valóban zene és költészet s emellett hiteles és népi, ezeket nem rontotta meg a modern nagyváros zavaros tömegeit fertőző ostobaság és aljasság, nem sújtotta lenézéssel egy kizárólagos kultúrájára féltékeny szellemi vezetőség. /…/ A romanticizmus a magyaroknál ősi és eredeti állapotban él s a nemzeti jellem természetes sajátossága. Mécs László szerintem ezt a jellemet testesíti meg. Forró hazaszeretete különben is költői alkotásának egyik legerősebb ihletője”.

A szerző kutatásai alapján egyértelműen kijelenti: a felvidéki magyar papköltő sohasem volt rasszista vagy nemzetiszocialista. Kiállt Mindszenty József bíboros hercegprímás mellett, aki felemelte szavát a kitelepítések, a szovjetek gaztettei és más gyalázatosságok ellen. Egyik szép versében báró Apor Vilmos vértanúságát idézi fel.

Medvigy a polihisztor Kós Károly három történelmi időpontban játszódó novellájában az 1919-es román betörést, az 1940-es visszatérés lélekemelő pillanatát, és az 1944-es idegenbe, embertelenségbe zuhanás tragédiáját szerkesztette évtizedeket átfogó szép kötetbe, hogy ne feledjük a bennünket ért történelmi események hullámverését (Évszámnovellák).

[[paginate]]

A két háború közötti erdélyi magyar irodalom ismert és elismert három nagy költője Áprily Lajos, Reményik Sándor és Tompa László volt. Tompa Új Déva vára épül című versében – ha kell – önmagát áldozza fel a nemzetépítés ügyében: „Halljátok-e: nincs veszve semmi. / (Idő, te is korán kacagsz még!) / Holnap már hordom a téglát. / S ha kell: vérem lesz a ragaszték.” A betfalvi Lófürösztés című remek verse a helyüket mindig megálló székelyek emberi tartásának, nyakasságának jelképévé vált.

A trianoni békediktátum rettenetére a magyar költők, írók kétféle választ adtak. Az erdélyiek kivételével a többség visszakövetelte az ezeréves ország elszakított területeit. Az írók derékhada Trianon kérdésében nem ismert kompromisszumot. Az erdélyi szerzők, felelősen gondolkodó értelmiségiek „nagyobb esélyt láttak a széles körű autonómiát élvező Erdély, vagy a fejedelemség korát idéző független Erdély megteremtésére, mint a régi Magyarország részleges vagy teljes visszaállítására”.

A II. világháború elvesztésétől a rendszerváltásig, sőt még azon túl is szitokszónak számított itthon és az utódállamokban. Miért? Azért, mert „sérti az utódállamok érzékenységét” – volt a politikai hatalom válasza. Azt persze figyelembe se vették, hogy „nekünk is van érzékenységünk”. Az irredentizmus nem magyar találmány. Garibaldi „az olaszlakta területeket kívánta egyesíteni, függetlenül attól, hogy lakói milyen fennhatóság alatt élnek”. D’Annunzio „1919 szeptemberében szabadcsapata élén elfoglalta Fiumét és azt Olaszországhoz csatolta”. Ismert dolog, hogy a románok a XIX. század derekától irredenták. Octavian Goga már az I. világháború előtt irredenta verseket ír (Minálunk vannak fenyvesek).

A magyar revizionista irodalom első nagy poétája Reményik Sándor (Végvári) volt. Áprily Lajos viszont néhány versével az erdélyi magyarok, románok és szászok békés együttélésének óhaját fejezte ki (Tetőn). Jékely Zoltán az idegen kézre került Erdély XX. századi nagy romlásáról, pusztulásáról írt gyönyörű, de fájdalmas, figyelmeztető verset (A marosszentimrei templomban). Dsida Jenő a XX. század legnagyobb magyarság-versei egyikének szerzője, aki akkor írta meg a Psalmus Hungaricust, amikor kimondani sem volt szabad ezt a szót: Erdély. (A ’80-as években egy ideig a magyar városok – Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó… – nevét csak körülírni szabadott, később a cenzúra azt is megtiltotta – A. K. megjegyzése.)

Sajó Sándor haláláig a magyar revíziós törekvések feltétlen híve és megéneklője. Itt kell megemlítenünk: Somogyváry Gyula, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, Csanády György (a székely himnusz szövegének szerzője) és Falu Tamás nevét is.  Ide kívánkozik még sok jeles magyar költő neve, akiket helyszűke miatt nem sorolhatunk fel. Több magyar neves költő mellett a népből jött Sértő Kálmán, Erdélyi József, Sinka István, illetve Szabó Lőrinc, Illyés Gyula emelik fel szavukat az országcsonkítás ellen.

Befejezésül még egy megjegyzés: Arra a teljesítményre, amit Medvigy Endre irodalomkutató ebben a tanulmánykötetben felmutat, csak egy nemzetét elkötelezetten szolgáló lélek szerzetesi fegyelemmel végzett munkával képes.

Aniszi Kálmán