Ami megragadott ebben a könyvben: a 442. lap megállapítása, amit hosszú évek óta magam is gondoltam, bár féltem kimondani. „Ma sok minden kísérti az igehirdetőt. Számtalan irányzat ad ötleteket az igehirdetés színesítésére és vonzóbbá tételére. Izgalmas, meghatározó és fontos irányzatokkal ismerkedhettünk meg a korábbi fejezetekben. Nagyszerű és gazdag kínálat, ha mindezek csupán eszközök és nem öncélú formák, látványmegoldások akarnak lenni. Ha a keresztről szóló beszédet nem cserélik le élettörténetekre, érdekes sztorikra, tanulságos bölcsességekre, hanem az élettörténeteket, a sztorikat, a mélynek tűnő gondolatokat, bölcsességeket a kereszthez való viszonyukban, a keresztről szóló beszéd koordináta-rendszerében használják.” – Ez a lényeg! Számtalan lehetőségünk van, de egy mondanivalónk: ez pedig a keresztről szóló beszéd, ami zsidónak megbotránkozás, görögnek bolondság volt, de nekünk Isten ereje és bölcsessége, megváltás és élet; s ha Pál apostol ezt mondja (1Kor 1,23-24), akkor ezen a mai prédikátor se változtasson!

A könyv maga érdekes műfajba tartozik: egyrészt egy klasszikus homiletikát tartunk a kezünkben, a protestáns igehirdetés kézikönyvét. A könyv felosztása, formája és tartalma, a szakirodalom felhasználása mind erre utal. Ugyanakkor pedig a szerző egy sor olyan gyakorlati tanácsot közöl a könyvében, ami nem tudományos erudícióját bizonyítja, hanem inkább példátlanul gazdag tapasztalatából tanít. Több generáció lelkészi tapasztalatáról van szó a könyvben: szóhoz jut a szerző hasonló nevű édesapja is, akitől Hafenscher Károly a stafétát átvette. Jó látni, hogy nem csak a külföldi szakirodalom feldolgozásával ajándékoz meg bennünket a könyv, hanem azok magyarországi feldolgozásának több mint fél évszázados kipróbálását is láthatjuk.

[[paginate]]

A könyv felosztása talán nem szokványos, mégis teljesen logikus: először az elvi kérdéseket tárgyalja a szerző, ennek is elején a fogalmakat (prédikáció, homiletika), ill. amiért, mit, ki, kinek és hogyan kérdésekre válaszol a könyv. A középpontban a prédikáció és liturgia kérdése áll – aki ismeri a szerzőt, tudja, hogy ez a kérdés számára különösen is fontos. Ezt követően az igehirdetésre készülés, majd az igehirdetés módjai, a különböző kazuális istentiszteletek kérdése jön, amit ökumenikus kitekintés zár le. A szerző úgy látja, hogy ezek után érdemes áttekintés adni az igehirdetés történetéről, hiszen korábban nem értette volna az olvasó ennek jelentőségét. Az összefoglalás és a bibliográfia nyilván a könyv teljességéhez tartozik immár.

Az nyilvánvaló, hogy egy rövid recenzió nem tudja teljességgel visszaadni a könyv gazdagságát; viszont talán néhány genuin megfogalmazásra felhívhatja a figyelmet. A „miért prédikálunk?” kérdésre például korrekt válasznak tűnik, ha a könyv megfogalmazza: azért, mert Isten szól hozzánk, ill. azért, mert ennek hatására nem tudunk mi sem hallgatni. A modern ember megkötöttségektől való félelme, ill. a fiatal lelkésznek az igehirdetés terhétől való félelme bizonnyal csökken, ha a szerző tapasztalatáról értesül (amit a jelen sorok írója is megerősíthet): hosszú távon az ige gyógyító közelsége megszünteti a félelmet. Egy bizony idő után el is tűnik a „miért?” kérdése! – A „mit?” kérdésre nagyon találó, ha a szerző első sorban arról szól: „mit ne?” prédikáljunk. A típushibák sora kerül itt felsorolásra: bár a prédikáció mindig személyes, de ne önmagunkat prédikáljuk, ne saját eseményeinket, gondolatainkat, tanulmányainkat, ne általános bölcsességeket, ne mai példákat, sőt ne egyszerűen „Istenről beszéljünk”. Az igehirdetés Isten beszéde, ami személyünkön keresztül szól, de a tartalom az, amit Ő üzen nekünk! Talán református olvasónak is tetszik, ha az evangélikus szerző Barth Károly nyomdokain a sorrendet megfordítja: nem törvény és evangélium, hanem evangélium és törvény a helyes értelmezési rend.

Kiragadott példáink talán kellőképpen illusztrálják, hogy a szerző egyrészt jól átgondolt elvi kérdésekről beszél, ugyanakkor végig a szószék kötelében marad: az elvi döntések konkrét igehirdetői gyakorlatban való alkalmazásáról szól, mint aki valóban saját mindennapjaiban is megéli, amit itt leírt. Persze, így különösen is érdekes lesz a 9. fejezet az igehirdetés és liturgia kapcsán: a liturgiában lesz a ténylegesen személyes megszólítás közösségi élmény, összekapcsolva a jelen emberét az évszázadok bizonyságtevő elődeivel, illetve a szó, a hallás és más effektusok (zene, élmény) együttes hatása teszi a jól elkészített – talán le is írt – prédikációt élő igévé (viva vox).

[[paginate]]

A szerző abban látja a közös nevezőt megfogalmazhatónak, hogy a liturgia a hívők gyülekezetének közös cselekménye, s ebben válik az elhangzott szó, az igehirdetés, eseménnyé. A Biblia Isten történetét mondja el a hívő emberrel; a szóból ismét cselekménynek kell lennie. A prédikáció szóbeli közlés, de a liturgiában eseménnyé válik: a mi történetünk lesz.

Jól teszi a szerző, hogy ezek után tárgyalja a konkrét igehirdetési formákat – így lehet az olvasó lába alatt is biztos a talaj. Bizonnyal sokan fognak örülni a különböző alkalmakon mondandó prédikációkhoz fűzött elvi és gyakorlati eligazításoknak! Csak egyet hadd emelek ki ezek közül – teljes egyetértésben: a sákramentumok kiszolgáltatásánál kell-e még külön igehirdetés? Hafenscher Károly idézi édesapját, aki egyértelműen igennel válaszolt a kérdésre – az én apám is, és gyakorolta is elvi döntését, jóllehet saját korában is már inkább kivételnek tűnt vele. Meghökkentő, egyben felemelő tapasztalat, hogy a református és az evangélikus egyházban szinte teljesen párhuzamos utat jártunk… A veszélyt is jól írja körül a szerző: félő, hogy a sákramentumok kiszolgáltatása egyfajta „csatolt liturgia” lesz! Pontosan úgy, mint mifelénk is… Szerintem elég, ha tudatosítjuk a leírtakat: a kereszteléskor azért kell prédikáció a sákramentum mellett, mert ezzel hitvallásunkat ismételjük meg – nem csak a szülők és keresztszülők, de az egész gyülekezet. Keresztelés hitvallás nélkül nem létezhet! Az úrvacsora esetében pedig egészen nyilvánvaló, hogy a bűnvallásnak jelen kell lennie, amiről a prédikációnak szólnia kell (talán éppúgy a hálaadásnak is). Ha nincs bűnvallás – mit jelent a Krisztus váltsághalála?! A konkrét teológiai kérdésen túl azért is hálás vagyok a szerzőnek, mert ezzel a kérdéssel egy érzékeny pontra tette rá a kezét: miért és hogyan alakult az elmúlt évtizedekben (századokban?) a protestáns liturgia úgy, ahogy ma már talán sokan nem szeretnénk? Egyrészt az egyszerűsítés, sok esetben kényszerű minimumra törekvés, másrészt pedig a lényegfelejtés vezetett néha vállalhatatlan döntésekhez – amit a fenti példa tökéletesen bemutat.

A könyv nyilván nem csak érzékeny pontokat érint, hanem például a modern technika felhasználásában adott jó tanácsokkal segít minket abban, hogy az eszközt ne tévesszük össze a céllal. Szükséges is a könyv, nem csak élvezetes olvasmány! S ha az egyetemes papság megvallásával evangélikusok és reformátusok összetartoznak, úgy ajánlhatjuk ezt a könyvet lelkészeknek kötelező olvasmányként – a prédikáció hallgatói számára pedig kifejezetten örömforrásként, a párbeszéd megalapozójaként.

Karasszon István