Kultúrafogyatkozás-világháború

Döbbenetes felismerés 100 éve – Albert Schweitzer 1923-ban a svédországi Uppsalaban tartott előadásokat kultúrfilozófiájáról,[1] amiben összekapcsolta az etikát és a kultúrát, s megfogalmazta a kultúra bukásáról és újraépítéséről kialakított gondolatait. „A kultúra hanyatlásának korszakában élünk. Nem a háború okozta ezt a helyzetet. Ez csak a hanyatlás egyik jele. Ami már szellemileg bekövetkezett, az fejeződött ki a tényekben /…/ Elszakadtunk a kultúrától, mert nem gondolkoztunk el a kultúráról…elfogytak kulturális energiáink. /…/ A filozófia az általános emberi értelem, a gondolkodás őre és vezetője. A veszély idején azonban aludt az őr, akinek figyelmeztetnie kellett volna minket a veszélyre”[2] Ma is elgondolkodtató Schweitzer figyelmeztetése: a filozófia bűne a „kultúrálatlanság” kialakulása, ami a háborúhoz vezetett. Igen jelentős szerepet tulajdonít Schweitzer a nevelésnek és a filozófiának a társadalom életében. Látása szerint a politikusoknál is fontosabbak a filozófusok, akik ha őrhelyükön vannak, teljesítik szellemi küldetésüket, segítő hatást gyakorolhatnak a politikára is.

A kulturális emlékezés fontossága. Figyelmeztetés 35 éve

Wolfgang Huber Protestantizmus és kultúra a XXI. század kezdetén (Protestantismus und Kultur am Beginn des 21. Jahrhunderts) c. berlini előadásában[3] emlékeztetett Jan Assmann megállapítására: minden társadalom rá van kényszerülve a kulturális emlékezetre („kulturelles Gedächtnis”)[4] Több vonatkozásban is megfogalmazta az alapvető összefüggéseket: kollektív emlékezet és kulturális identitás; kultúra és emlékezet; az írásbeliség, az emlékezet és a politikai identitás. A kulturális emlékezet komponensei: a múlt rendkívüli eseményei, a művészet nagy alkotásai, a vallási hagyományok és rítusok. Ezek a kötőanyagai a társadalmi és egyéni identitásnak. A kulturális emlékezet egyúttal hatalmas potenciális erőforrás a megújuláshoz, az önkritikához és a reformokhoz, sőt a közösségi és egyéni megújuláshoz.

[[paginate]]

Elveszítettétek a gyökereiteket. Kulturális figyelmeztetés 10 éve

Vishal Mangalwadi Indiában élő, alkotó református lelkész, filozófus fantasztikus könyvet írt a Biblia hatásáról a nyugati kultúra kialakulásában.[5] Egyesíti bizonyító anyagában E. Troeltsch[6] és M. Weber[7] aspektusait, kiegészítve a maga kutatásaival. 600 oldalon bizonyítja, miért vált a Biblia a nyugati világ és kultúra szívévé. A nyugati civilizáció vívmányai között elsőként a szellemi, kulturális, majd a civilizációs eredményeket elemzi: az etikus európaiságot az emberség mutatójával, a felebaráti viszonyrendszert, az értelem és a technika szerepét, mindezekben a kolostori lelkiséget és a reformációt felhajtó energiaként. Az intellektuális forradalom fontos eleme szerinte a nyelv, a demokratizálódás, a művelődés, az iskolák, egyetemek szerepe, a tudomány szabad művelése. A nyugati csúcsértékek közé sorolja etika és értékek összekapcsolását, a korrupció visszaszorítását, a család fontosságát és szerepét, az együttérzés és az irgalmasság közösségtámogató erejét. A gazdagodás egészséges útjaira és a szabadság fontosságára is figyelmeztet. Mindezeket, s még számos kultúrajellemzőt korrelációba hozza a Biblia kijelentésvilágával. Végkövetkeztetése: „Barátaim, nektek nem az iszlám a fő problémátok, hanem önmagatok /…/ Elveszítettétek a gyökereiteket. Ez a keresztyén kultúra, s annak is a szíve, a Biblia. Vagy visszataláltok oda, vagy elvesztek”.

Deszekularizációs fordulat. Kulturális figyelmeztetés tegnapról. Berger, Stückelberger

Peter Bergertől származik a fogalom, a múlt század második fele kiemelkedő vallásszociológusától, aki előbb az 1960-as években megalkotta szekularizációs tézisét. Eszerint a XXI. századra eltűnnek a vallások, mivel a modern civilizáció mind megadja az embereknek azt, amit addig Istentől vártak: biztonságot, reményt, jólétet... Időközben a tények elemzése felismertette vele, hogy a fogyasztói társadalom sok mindent megad, de az emberi lét, lényeg táplálékait: a hitet, reményt, biztonságérzetet, az élet értelmét, sorsorientációt nem. 1992-ben felülírta korábbi tézisét, s a világvallások elemzése alapján ezt prognosztizálta: a XXI. században a világvallások soha nem látott felvirágzása jön el, ami pozitív, de ugyanakkor saját megerősödésük következtében soha nem látott rivalizálás is megindul közöttük a lelkekért, befolyásuk növeléséért. Ez pedig vallási gyökerű súlyos konfliktusok lehetőségét vetíti előre. Ezt a folyamatot ő deszekularizációnak nevezte el.[8]

[[paginate]]

Tanította: a protestantizmus és a mai evangélikál protestantizmus minőségi-spirituális kulturális forradalmat idéz elő. Radikális változást a férfi-nő kapcsolatban, a nevelésben és az oktatásban, a hagyományos hierarchiában. Nem a protestáns etika (M. Weber) a pluralista és a modern kultúra alapja és hordozója, hanem a bibliai hit, s ez marad továbbra is a legerőteljesebb kulturális energia, innovációs szellemi dünamisz.

Christoph Stückelberger zürichi református szociáletika professzor, a globethics.net világháló megalapítója, a pandémia idején írt könyvet a globalance-ról a poszt-covid világban az etika szerepéről:[9] civilizált digitális kultúra, kulturált digitális civilizáció dialektikus, komplex összefüggésrendszeréről. A viszonosság aranyszabálya (tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled mások tegyenek) döntő fontosságú a túléléshez. Túlélés-etikájában rámutat: a szabadság és a felelősség, a szabadság és az igazságosság, a szabadság és a fegyelem nem ellentétek, hanem egyensúlyuk, balanszuk életet javító és létfontosságú a stabil világ számára. A válságokban vagy a digitális jelenségekben, a lokális háborúkban, s a COVID-19-ben felismerjük, hogy szükségünk van érték- és erkölcsorientált alapelvekre, s a mindennapi életben folyamatosan építenünk és ápolnunk, tudatosítanunk és oktatnunk kell ezeket. Ezért az etikai kultúra és oktatása, a képzés, az iskolák, egyetemek, családok, az üzleti és a közszolgáltatások nem opcionálisak, inkább olyanok, mint egy vészhelyzeti terv, amelyet el kell készíteni és „normális” időkben be kell gyakoroltatnunk, hogy stressz, válság idején belülről előhívhatók legyenek. Az etikai elvek és referenciaértékek fontosak a személyes élet és a társadalom fennmaradása számára.

[[paginate]]

Isten kultúrharcának paradigma-váltásai – innovációk a bibliás hit történetében

Izrael történetében láthatjuk Isten fantasztikus kultúrharcát az egyistenhit, illetve az erkölcsi monoteizmus, tisztaság győzelméért, megőrzéséért. Legkevesebb négy nagy kulturális szabadítást, kulturális exodust különböztethetünk meg a választott nép életében. 1. Az első korszakot Kr. előtt mintegy 2000-ig tehetjük, amikor Ábrám/Ábrahám népét, családját az Úr kivezeti az etnikai idegenségből és profiltalanságból, valamint a „bábelizmusból”, az idegen istenségek, eszmék befolyásából, megkötöttségeiből. Ez tágabb értelemben azt is jelentette, hogy az Úr kiszabadította őket az akkád-sumér kultúrkörből, a szocio-kulturális értelemben vett xeno-glórifikálásból, idegendicsőítésből. 2. A második történelmi periódust a mintegy 430 évnyi egyiptomi fogságra datálhatjuk, ez a szinte rabszolgasorban tartás, valamint a fogyasztói civilizáció korszaka volt. A húsos fazekakra redukált vegetálás és ösztönös túlélés volt Izrael népének a létformája. Ebből a puszta ön-, és létfenntartási helyzetből történt valódi exodus ennek a létszintnek az elhagyását, a jólét általi megkötözöttségtől történő szabadulás, a fáraók és a sokistenhit kötelékeiből történő kiszabadítás története is ez periódus. A bábelizmus után a micrajimizmus odahagyását jelentette ez a kultúrtörténeti szabadítás történeti szakasz. 3. Az igazi kultúraformáló, nyelvi, népi és kultuszi közösséggé „gyúrás”, képzés, isteni nevelés időszaka a pusztai vándorlás 40 éve volt. A kb. Kr. előtt 1392-1272 közötti időszak egyúttal a Kijelentő Törvény-adásának a nagy periódusa is, meg az Izrael jövőjét csaknem megakasztó aranyborjú materialista mammonizmus legyőzésének küzdelmes korszaka is. 4. Végül nagy próbatétel korszakaként jött az asszír-babilóniai fogság, az ismételt szellemi és fizikai alávettetés próbatételes ideje. A Kr. e. 722. évi, majd az 597-458. közötti időszak mind Júda, mind Izrael számára nagy próbatételt jelentett, az idegen vallások, szokások, bálványok szellemi visszahúzásának, fertőzésének az időszakát, illetve majd a szabadítást ebből a nagy kísértésből is. Egyértelműen Isten, Adonáj üdvtörténeti vonalvezetését, hitbeli, vallási-kulturális befolyását láthatjuk az Ő győzelmeinek sorozatát kirajzolódni a négyszeres – s Izrael, a választott nép történelmében még többször jelentkező – idegen befolyások hatalma alóli, igazi fizikai és szellemi exodusokként. Így csak Isten képes harcolni népéért! Így vált Izrael az Istene által választottakon keresztül véghezvitt nagy kulturális-erkölcsi monoteizmus, szabadítás paradigmájává az emberiség történetében.

[[paginate]]

A kultúra születése és hajnala

Kezdetben együtt volt a szellemi és anyagi kultúra, kultúra és civilizáció, hiszen az anyag, a vizek fölött Isten Lelke szellemi, alkotó, formáló, létre-hívó, létre-hozó, létezésben tartó valóságként lebegett minden fölött. Kezdetben a materiális és a spirituális kultúra koegzisztens, együttlétező volt. Csak jóval később kezdték el a filozófiai hajlamú töprengők kettéválasztani ezeket, s feltenni a kérdést: melyik volt előbb, az anyag vagy a szellem? A kezdetek kezdete abszolút pneumatikus valóság és pneumatikus, azaz Szentlelkes genezis volt, hiszen 1Mózes 1,2-ben ezt olvassuk: Rúah Elohim mörahefet al-pöné hammajim – Isten Lelke lebegett a vizek fölött, felszínén. Rúah lebegett a mélység fölött. A mélység fölött nem magasság, hanem Isten Lelke volt. Kálvin hívő teológusi merészséggel és elképesztően gazdag fantáziával, s a Kijelentés előtti abszolút hódolattal egyenesen azt vélte, hogy az Isten = Elohim szó itt azért áll többes számban, mert ezzel Isten bölcsessége már a kezdethez odakapcsolta a Szentháromságot, hiszen azért az Isten szó többes száma, mert az – így reformátorunk – pluralis Trinitatis, a Szentháromságot rejtő többes szám! Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy a teremtés több fázisú hatalmas történés, eseménysorozat volt. Ahogyan a kultúra, a civilizáció kialakulása is többfázisú, sőt multifázisú, nem csak lineáris, hanem lineo-horizontális, tér-idői, egyszerre isteni és emberi eseménysorozat. Az első aktus vélhetően a creatio ex nihilo volt, teremtés a tohu vabohuból. A második aktus feltehetően a teremtés a semmi, a káosz ellenében, majd a kialakult rendben, rendre az ember megteremtése, s a kultúra ősmandátumának rábízása: „Az Úristen az embert elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt” – opera – custodia. Ez a művelje mandátum a kulturális mandátuma az embernek, szemben az 1Móz 1,28-cal: „Hajtsátok uralmatok alá…”. Az Úr Isten Izrael történetét aztán a későbbiek során úgy alakította, hogy az az idolatria, a bálványok elleni küzdelem története is. Sőt: ez a küzdelem Krisztusban találja meg teljességét, hiszen Urunk nem csak az idolatria, a bálványok ellen küzdött, hanem az idiolatria, az önbálványozás ellen is. A keresztyén kultúra megteremtése akár a harmadik aktus is lehetne, aminek során sajátosan keresztyén kultúrát kezdett alkotni Isten Jézus Krisztus tanításával, váltságművével. Így alakult ki fokozatosan a mártírkultúra, a katakombakultúra, az imakultúra, az oktatási és nevelési kultúra, egymást is átfedő egyre tágulóbb immanens mikro-világegyeteme. Ezt nevezhetnénk idiolatrián és idolatrián túli, poszt-, és transzidiolatriás, igazi kulturális valóságnak, immanensen transzcendens, transzcendensen immanens (Moltmann) kultúrának is. Vagy: Isten-, és Krisztus-központú kultúrának – az emberért (cultura Theo et Christocentrica – pro hominem).

[[paginate]]

Antikulturális jelenségek – megoldási kísérletek

Ismert reformátorunk, Kálvin megállapítása: az emberi szív bálványgyár. Itt termeli az emberi bűn a bálványokat. Izraelben idolok, bálványok voltak az aserák, maccébák, a termékenységi kultuszok bálványai, a fa és kő termékenységi szobrocskák, állatfigurák, az aranyborjú, s ennek szellemi változata, a mammonizmus. Amikor pedig az ember lesz az imádat tárgya, célja, alanya, akkor ez az idiolatrizmus jelensége. Korunkban ennek legismertebb és legelterjedtebb válfaja a nárcizmus, a fanszok rajongó tömege, a legkülönfélébb emberi teljesítmények kultusza: szépség- és testkultusz, technikakultusz, digitalizáció kultusz, robotika és mesterséges intelligencia-kultusz. Mindezek alapján így fogalmazhatunk: az igazi keresztyén kultúra, ahol ez bibliai értelemben működik, úgy is felfogható, s ebben mutatkozik meg ereje, mint a digitális idolok és az egysíkú posztmodernség, az idiolatrizmus elleni pneumatikus küzdelem történelmi mozgalma. Ebben az értelemben állandó ellenkultúra is, de soha nem kultúraellenesség! A keresztyén kultúra igazi célja a kultúrának etikai tartalommal történő megtöltése. Értékkultúra létrehozása, amelyben valóban érték az ember, mert megkerülhetetlen, sőt nélkülözhetetlen érték és értékforrás a földi létezés számára maga Isten! Albert Schweitzer idézett uppsalai előadásában ezt is megfogalmazta: etika nélküli kultúra nem lehetséges, ez önellentmondás. Ebből következően csak és kizárólag a kultúra etizálásával, etikai tartalmakkal történő feltöltésével, az újabb generációk etikai iskolázásával, művelésével (miként az őseredeti isteni mandátum ezt ránk bízta!) lehet megakadályozni a kultúra, tehát az ember és az emberiség hanyatlását. A Millennium idején és a XX. században kétszer is a háború volt a kulturális megüresedés jele. Albert Schweitzer megfogalmazta pozitív elvárását is. Azt, hogy amennyiben az etikai elem belekerül a kultúraalkotó tényezők közé, akkor fog a kultúra a süllyedés állapotából az emelkedés fázisába átlépni. Csak ekkor fogják a kultúrában rejlő segítő energiák átjárni és megváltozatni az emberi gondolkodást, s azokat az eszméket és törekvéseket, melyek a valóságot, s az embereket próbálják meg formálni, alakítani.

[[paginate]]

Öt pozíciós keresztyén kultúra-elmélet

A posztmodern, digitális korszakra is érvényes kultúretika megfogalmazásában, kialakításában, átgondolásában segítségünkre lehet a protestáns H. Richard Niebuhr (1894-1962) öt pozíciós keresztyén kultúra-elmélete, amit a Krisztus és a kultúra viszonyáról a múlt század közepén alakított ki.[10] Röviden erről. 1. pozíció: az egyház kulturális válaszainak első pozíciója az, amikor antitézis, szembenállás érzékelhető egy adott kor és az egyház, Krisztus és a korszellem között. Történelmi példa erre Tertullianus (160-220) egyházatya és a nagy orosz író, Tolsztoj (1828-1910), továbbá a mennoniták, és számos szerzetesi közösség. Közös vonásuk: a Krisztus és az egyház iránti lojalitás, engedelmesség a kultúra és a társadalom elutasítását jelenti. Az egyház és a világ dualista szemléletében igen éles és határozott a határvonal az egyház és a világ között. 2. pozíció: az, amikor a kultúra asszimilálja Krisztust, és Ő lesz a legmagasabb szintű kifejeződése a kultúrának. Koncentrált megjelenési formák: a gnosztikusok, Basilides (85-145), az ókori egyiptomi gnosztikusok Alexandriában; Pierre Abélard (1079-1142) skolasztikus filozófus, aki sok évszázaddal a felvilágosodás előtt már az ész elsőbbségét hirdette nem csak a filozófiában, hanem a hitbeli kérdéseknél is. Niebuhr ide sorolja a XIX. századi kultúrprotestantizmust, Albert Ritschlt (1822-1889) és a protestáns liberalizmust. Az ő felfogásukban Jézus a nagy megvilágosító, a nagy tanító, aki a kultúrában mindenkit a bölcsesség, a morális tökéletesedés és a békesség felé terel. 3. pozíció: Krisztus a kultúra fölött, ami az egyháztörténet meghatározó szemlélete Niebuhr szerint. A fundamentális, alapvető különbség Isten és az emberiség, s nem Isten és a világ között van. Ezt nevezte el szintetizál változatnak, azaz nem választja szét Krisztust és a kultúrát, mivel Isten mind Krisztusban, mint a kultúrában azt adja az embereknek, amire valóban szükségük van, de amit nem képesek maguktól elérni vagy megszerezni. Korai példája ennek a szintetizáló tendenciának az egyházatyák között Jusztin Mártír (100-165), a keresztyén apologéta, hitvédő, aki a platonizmus befolyása alatt azon fáradozott, hogy a görög filozófiát adaptálja a keresztyénségre, amint arra már János evangéliumának logosz-tanítása is ösztönzést adott. Ővele kezdődik az Ószövetség, illetve a bibliai iratok magyarázata. Azon fáradozott, hogy tiszta egyházi bölcseletet, filozófiát hozzon létre, megtisztítva azt a pogány mítoszoktól, istenkultuszoktól, korának kulturális szokásaitól, hogy így a létezés igazságaihoz szabad utat találjon. Ebbe a csoportba sorolta Niebuhr Alexandriai Kelement (150-215) is, aki az alexandriai katechéta iskola vezetője lett. Legfőbb célja az volt, hogy összeegyeztesse a keresztyénséget és a görög filozófiát. Ennek a pozíciónak a legkiemelkedőbb védelmezője Aquinói Tamás (1225-1274), aki egy rendszerré gyúrta legfőbb művében, a Summa Theologiae-ben az ésszerűséget és a kijelentést, a teremtést és a megváltást, a természetet és a kegyelmet. Ennek a hatalmas és megragadó rendszernek viszont van hátulütője is: institucionalizálta, intézményesítette Krisztust és az evangéliumot, abszolutizálta a viszonylagost, a végtelent a végesre redukálta.

[[paginate]]

4. pozíció: Krisztus és a kultúra paradoxonja. Krisztus a kultúra fölötti pozíció dualista formája ez, nevezetesen: az Isten és az emberiség között állandó a konfliktus, és ezt a konfliktust reprezentálja Krisztus és a kultúra is. Niebuhr így fogalmazott: „Istenben van a kegyelem, az emberben pedig a bűn”. Ez az alapvető szemléletmód meglátja és megláttatja az emberi elesettséget, pervertálódást, és korrupciót minden emberi és kulturális alkotásban. A keresztyén ember életét két mágneses pólus között látja, az isteni ítélet és irgalom, a törvény és a kegyelem pólusai között. Ennek a szemléletnek újszövetségi védelmezője Pál apostol, később Luther Márton és a dán Sören Kierkegaard (1813-1855). Utóbbi filozófus kifejezetten megfogalmazza: az ember szintézis. A végtelenség és a végesség, az időbeliség és az örökkévalóság, a szabadság és a szükségszerűség szintézise. A szintézis a kettő közötti viszony. Az emberi lét nem adottság, hanem feladat, amit meg kell oldani. 5. pozíció: Krisztus transzformálja a kultúrát, átjárja, átalakítja azt. Ez a „Krisztus a kultúra fölött” helyzet konverziós, megtérős változata. Legvilágosabban ez a pozíció olyanoknál jelenik meg, mint Augustinus (354-430), Kálvin János (1509-1564), valamint F. D. Maurice (1805-1872) angol teológus, filozófus, aki Krisztus királyságának megvalósulásáról írt számos könyvet és írást, alapvetően erről: a hit és a cselekvés kapcsolatáról. E szemléletmód szerint a kultúrának minden része és egésze Isten ítélete alatt áll, sőt Isten szuverén kormányzása is érvényesül felette. A keresztyén embernek pedig az a feladata, hogy kulturális tevékenységét az Úr iránti engedelmességgel végezze. A konverzionista, megtérő ember érzékelvén a teremtés jóságát, mindig megvizsgálja, mi az, amit a bűn és az önzés korrupt állapotából ki lehet emelni.

Kultúrteológiai, kultúretikai summaként a fentiek ismeretében azt mondhatjuk, hogy az öt pozícióból továbbgondolásra leginkább az ötödik pozíció kínálja magát, nem csak azért, mert ennek egyik előfutára Kálvin volt. A kultúra áthatása Krisztus szellemiségével az igazán jártható út, az újszövetségi kovász vagy éppen a só példázata értelmében. Már a régiek, az ősegyház keleti atyák találtak erre egy roppant találó szót, fogalmat, a perichoréziszt (περιχώρησις-t) áthatást, aminek szociális, kulturális applikációja közelítheti meg leginkább ennek a modellnek vagy pozíciónak az értelmét.

[[paginate]]

Perichorétikus kultúra-szemlélet és kultúretika a digitális korban

A görög szóösszetétel első tagja, a peri jelentése: körül; a chorein jelentése: helyet készíteni valakinek, előkészíteni. Eredetileg a Szentháromságon belüli viszony jelölésére alkalmazták, a három isteni személy, az Atya, a Fiú, a Szentlélek viszonyára egymáshoz, s egymást átható létezésük jelölésére. Nem bibliai szó, de tartalmánál fogva bibliai, illetve az egyházatyák előszeretettel alkalmazott terminusa. Először Maximus Confessor (†662) írásaiban tűnik fel, de az ige már korábban, Naziánci Gergelynél (†389/390) is előfordul. Ő arra használta a szót, hogy segítségével írja körül a Krisztus isteni és emberi természete közötti kapcsolatot. Később ebben az értelemben használta Damaszkuszi János (†749), aki a Szentháromság személyeinek egymást átható tulajdonságát érzékeltette vele. Kortársaink közül Jürgen Moltmann, Miroslav Volf használja előszeretettel a trinitárius áthatás, egymásban létezés jellemzésére. Kortársaink között nem ritka az olyan értelmezése, ami analógiaként alkalmazza a fogalmat az interperszonális kapcsolatok leírásánál, jellemzésére is. A kappadóciai atyák alakították ki a szociális trinitás fogalmát, amivel azt hangsúlyozták, hogy a keresztyén közösség, gyülekezet valójában a Szentháromság személyei közötti bensőséges és kölcsönös kapcsolat leképezése. Albert Schweitzert már idéztük arról, hogy a hitbeli, etikai értékek bevitele a kultúrába teszi ki igazán a keresztyén kultúrát. Konkrétan ez ilyeneket jelent: 1. A kultúra re-valorizációját, keresztyén értékekkel történő áthatását sokféle eszközzel (iskola, nevelés, család, gyülekezet, gondolkodásmód, képzés). 2. A kultúra re-etizálását, újra feltöltését bibliai-etikai értékekkel. 3. A kultúra re-humanizálását, azaz nem segíteni semmiképpen sem a halál, az önpusztítás „kultúrájának”, az erőszaknak és a kulturálatlan, normavesztett, érték és normatagadó civilizációnak a terjedését. 4. A kultúra re-divinizálását, azaz méltósággal történő áthatását, hogy az méltó legyen minden emberhez. 5. A kultúra re-krisztianizálását is, azaz a keresztyénségre emlékeztetése, ahhoz történő emlékező és cselekvésmotiváló átgondolás gyakorlását. Eszközeinket céltudatosabban kell bevonni ezek megvalósításába. Így a családot, a keresztyén értékátadás, kreativitás alapmodelljeként, az iskolát, a keresztyén értékkövető szocializáció terepeként, az egyházakat a hit közösségi szocializációs terepeként, értékteremtő, értékműködtető tereiként.

[[paginate]]

Vagy-vagy döntéshelyzet

Henry van Til[11] és Hermann Timm[12] egybehangzóan fogalmazza: a XXI. századi keresztyén kultúra vagy úton van/lesz a transzformáció, az áthatás, átalakítás, a szimultán reformációi örökség aktualizálása és az új impulzusok kritikus befogadása, összekapcsolása felé, vagy elveszíti esélyét a jövő kulturális formálására, ami a technikai civilizáció és a legértékesebb kulturális örökség ütközésével, növekvő konfliktusával jár majd. Ezért a perichorétikus protestáns kultúretikának feladata fellépni az „Ent-nomadisierung”/(vissza)nomádosodás minden jelenségével szemben, kritikával a civilizációs rövidzárlatok következtében fenyegető visszabarbárosodás (technikai, civilizációs, digitális, mentális és etikai, politikai, mindennapi érintkezési, kommunikációs formákat érintő) mindennemű jelenségével szemben, a kulturális visszacsúszás, hanyatlás megakadályozásáért. Ebben pedig az egyházaknak, a teológusoknak, szociáletikusoknak világos, prófétai szót és konstruktív javaslatokat szükséges tenniük. Különben beteljesedik rajtunk Jézus intése: „A sokaságból néhány farizeus ezt mondta neki: Mester, utasítsd rendre a tanítványaidat! De ő így válaszolt: Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,39-40).

Ugyanígy küzdenünk kell a kulturális és kultuszi, hitbeli amnézia/emlékezetkiesés, felejtés korjelensége ellen is. Segítenünk kell az öko-, vagy kozmoesztétikai kultúra[13] kialakulását, a szépség felfedezését és vigyázását a környezetünkben és a kozmikus rendben, valamint működésben, mintegy a rideg digitális civilizáció kereti között.[14] Mindezekben a perichorétikus kultúrszemléletnek és etikának végső motívuma és állandó célja: Isten dicsőségének a szolgálata a kultúra területén[15] a digitális világkorszakban is. Megvalósításában a protestáns teológiának és protestáns nevelésnek sok feladata lesz.

Békefy Lajos