Az Ige kibontakozása, A protestáns igehirdetés gyakorlata olyan homiletikai tankönyv, ami segítségére lehet úgy a gyakorló lelkipásztoroknak, mint a teológiai hallgatóknak. A holland szerzőpáros (Ciska Stark az amszterdami Protestáns Teológiai Egyetem (PThU) gyakorlati-teológiai és homiletikai tanszékének docense, és Dr. Bert de Leede a Hollandiai Protestáns Egyház (PKN) nyugalmazott lelkipásztora, korábban a PKN Teológiai Szemináriumának (Hydepark / Doorn) rektora) könyvét kézben tartva egy igen esztétikus, letisztult, ugyanakkor de egyben sejtelmes borítóval találjuk szembe magunkat. Sokat elárul egy szerző homiletikai látásáról, hogy milyen irányból közelít a témához.

A holland szerzőpáros Isten Igéjét a középpontba helyezve, arra keresi a választ, hogy miként tud a protestáns igehirdetésben – és a XXI. század posztmodern világában – az Ige megszólalni, kibontakozni és újjáteremteni az embert.

A szerzők az igehirdetés folyamatát a készüléstől kezdődően, a prédikáció elhangzásán keresztül, az alkalom végéig hat fejezetben, hat lépésben kísérik végig. Ezen belül minden lépést következetesen négy külön dimenzióba vizsgálnak meg. A kulturális kontextus, a teológia, az igehirdető spiritualitása, valamint a gyakorlat oldaláról. Már ez a felosztás is sok mindent elárul a könyvről. Először: az első két dimenzió (Kultúra és Teológia) szépen kirajzolja, hogy a szerzőpáros reformátori alapon, de a jelen kontextusában keresi az igehirdetés helyét és lehetőségeit. Másodszor: az igehirdető spiritualitásának (mint harmadik dimenzió) megemlítése arra a fontos tényre hívja fel a figyelmet, miszerint egy prédikáció nem önmagában létezik, hanem szervesen összekapcsolódik az igehirdetővel és az őt hallgatókkal. Az igehirdetőn keresztül szólal meg Isten, és a gyülekezet közösségében hangzik az Ige. Végül pedig a „Gyakorlatok” rész arra utal, hogy a szerzőpáros elsődleges szándéka nem a tudományos értekezés, hanem a gyakorlati segítségnyújtás azok számára, akik az igehirdetői szolgálatban elakadtak.

[[paginate]]

A könyv bevezetésében fontos alapvetéseket olvashatunk az igehirdetésben való fejlődéssel kapcsolatban. A szerzőpáros rámutat az igehirdetés általános céljára és előfeltételeire. Kifejezetten fontos megemlíteni, hogy a könyv elejétől kezdve az igehirdetést nem önálló entitásként tárgyalják, hanem mint az istentisztelet és a gyülekezeti élet szerves és elengedhetetlen részét.

Az első fejezet – melynek címe: A protestáns igehirdetés – az említett négy nézőponton keresztül mutatja be a protestáns igehirdetést és annak alapelveit a reformátori korra visszatekintve. Mind a négy alfejezetben a reformátori gondolkodás alázata sugárzik át, melyben sehol nem az igehirdető kerül a középpontba, hanem minden esetben az Isten Igéje emelkedik ki, a prédikátor pedig mint az Ige szolgája jelenik meg.

A történeti, elméleti és teológiai megalapozást követően a második fejezettel megtesszük első lépésünket az igehirdetés útján. Beszédes címet kapott a fejezet: „Tájékozódás”. Itt ugyanis egy nagy kutatómunkára kap meghívást a könyv olvasója. Mivel a protestáns igehirdetés minden esetben egy adott igeszakasz magyarázata, így az első kérdés a textusválasztás. Ehhez említésre kerülnek a legjellemzőbb módszerek az olvasmányrend, a lectio continua és a szabad igeválasztás. Ezzel összefüggésben a szerzők azt a megállapítást teszik, hogy az olvasmányrend az egyházi liturgiát, a lectio continua a Szentírásnak a tekintélyét, míg a szabad igeválasztás a lelkész tisztségét hangsúlyozza. Az adott kulturális, teológiai és spirituális kontextust vizsgálva egy nagy halom jegyzet fekszik az asztalon. A következő lépés feladata lesz ezeket rendszerezni.

A második lépés „A kép kiélesítése”. Ebben a fejezetben megjelenik az az alapvető igény az igehirdetést illetően, hogy mindenképpen legyen egy egyértelmű üzenete. Ebből adódóan az a kérdés, hogy mi módon jut el a prédikáció az üzenetig. A szerzőpáros több prédikációtípust ismertet. Itt kell megemlíteni, hogy a magyar fordításban megjelenő szóhasználat eltér a hazánkban megszokott szakkifejezésektől. Mindazonáltal, alapszintű homiletikai ismeretekkel könnyen meghúzhatók a párhuzamok, így ez nem okoz értelmezési nehézséget.

A harmadik lépés „A prédikáció megfogalmazása”. Ebben a fejezetben elsősorban érvelési módokkal találkozunk. A szerzőpáros kiemelkedő fontosságúnak tartja az elbeszélés szerepét. Ezt elsősorban a klasszikus retorika nagyjaitól – Arisztotelésztől és Quintilianustól tanulva – vezeti le. Ebben a fejezetben már megfigyelhető a szerzők homiletikai látása, mely magán viseli az ’új homiletika’ nyomait. Ugyanazokra a problémákra reflektál és ugyanazon megoldásokkal is él, mint az említett mozgalom. Amikor ebből merít, akkor főleg Thomas G. Long homiletikai munkásságát hasznosítja. Sok esetben azonban már túlmutat az ’új homiletika’ üzenetén. A fejezet zárásaként rendhagyó módon három exkurzussal találkozunk, melyben mélyebben ismertetik Arisztotelész és Quintilianus ide vonatkozó munkásságának jelentőségét, valamint az olvasó figyelmébe ajánlanak néhányat az irodalmi eszközök fegyvertárából.

[[paginate]]

Negyedik lépésként „A prédikáció elmondása” áll előttünk, amely alkalmával már kilépünk az íróasztal mögül és magáról a prédikáció elhangzásának aktusáról olvasunk. A szerzők kiemelik az audiovizualitás fontosságát, mivel a hallgatók egyszerre kommunikálnak a fülükkel és a szemükkel. Ez a fejezet stílusbeli kérdésekkel is foglalkozik és olyan gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, melyek kifejezetten a prédikáció elhangzását segítik. Így kerül elő a memorizálás, a gondolattérkép készítése, vagy éppen a szóról szóra leírt prédikáció kérdése.

A könyv utolsó fejezete a „Részesedés” címet viseli. A szerzők ezt így magyarázzák: „A részesedés címszó alatt azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy mi az igehirdetés gyümölcse, eredménye, és hogyan tudnánk azt fokozni, megerősíteni” (293. o.). Ez a fejezet abból a fontos felismerésből táplálkozik, hogy az igehirdetés nem akkor végződik, amikor a lelkipásztor kimondja az áment. Így fontos kérdés marad, hogy mi módon vesznek részt az igehallgatók az istentiszteleten és a meghallott üzenet hogyan dolgozik tovább az életükben.

Az Ige kibontkozása c. könyv elvitathatatlan érdeme, hogy igyekszik egyensúlyban kezelni az ’új homiletika’ és a klasszikus retorika homiletikai örökségét. Sok esetben azonban az ’új homiletika’ felé mozdul el a mérleg nyelve. Az ’új homiletikával’ kapcsolatban meg kell említeni, hogy a magyar fordításban nem egyértelmű, hogy mit értenek a szerzők elbeszélésen (narráción) és narratív prédikáción. Sok esetben elmosódik a határ és az olvasónak úgy tűnhet, hogy a narratív prédikálás történetmesélés.

A fordítók az előszóban felhívják a figyelmet arra, hogy bizonyos idézeteket nem fordítottak le és remélik, hogy ez nem vesz el a könyv értékéből. Sajnálatos módon az idézetek hossza és fajsúlyos volta miatt építőbb lett volna, ha ezek is lefordítódnak.

Az Ige kibontakozásának olvasása összességében pozitív élmény volt. Több új szemponttal tudott szolgálni. Valóban lelkesítő erővel hat a prédikálásban megfáradt, de a téma iránt érdeklődő olvasókra. Mindazonáltal az ismeretlen szóhasználat és a narráció-narratív prédikáció kérdése miatt inkább olyan lelkészeknek és teológushallgatóknak ajánlott, akik már rendelkeznek alapvető homiletikai ismeretekkel.

Kovách I. Bendegúz