Fazakas Gergely: Mindannyian sokat foglalkoztunk a kora újkori peregrináció témájával. Részint magyarországi és erdélyi archívumokban őrzött forrásokat kutatunk, részint sok időt töltünk nyugat-európai könyvtárakban, levéltárakban. A járványhelyzetben már-már utópisztikus vágynak tűnik, hogy újra rendszeresen vehessünk részt kutató- és tanulmányutakon. Éppen ezért talán nosztalgiázhatunk is egy kicsit. Egyrészt mit jelent számotokra személyesen a peregrináció, másrészt pedig hogyan kerültetek kapcsolatba a külföldi egyetemjárás kutatási témájával?

Bozzay Réka: Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy mivel is foglalkozunk. A peregrináció latin kifejezés, ami vándorlást, valamin keresztülhaladást jelent. Mi ennek egy specifikus formájával, az úgynevezett peregrinatio academicával, tehát a nyugat-európai akadémiákra irányuló vándorlással, egyetemjárással foglalkozunk. Sőt, a mi esetünk még specifikusabb, mert kifejezetten a magyarországi diákok külföldi egyetemjárását kísérjük figyelemmel, hazai, illetve külföldi levéltári források alapján. Hangsúlyoznom kell, hogy magyarországi, és nem egyszerűen magyar diákokkal foglalkozunk. Hiszen a középkorban és a kora újkorban nem etnikai fogalomként értjük a latin Hungarus kifejezést, hanem tulajdonképpen bármilyen nyelvű, kulturális közegből érkező diákot (magyart, németet, szlovákot, románt stb.) magyarországiként nevezünk meg, ahogyan ők maguk is legtöbbször beírták származásukat a külföldi egyetemek anyakönyveibe (matriculáiba). Még akkor is, ha a XVI. század középső harmadától a XVII. század végéig három részre szakadt országról is beszélünk, és mindhárom rész területéről származó diákokat nézzük.

[[paginate]]

Az pedig valóban hihetetlen, hogy hosszú ideig voltunk, vagyunk bezárva, illetve amióta valamelyest utazhatunk, azóta sem kötöttségektől mentesen. Amikor egy ilyen kiváló témáról beszélgetünk, akkor különösen nagyon vágyunk arra, hogy újból részesülhessünk a rendszeres külföldjárás kiváltságában. Az én történetem ott kezdődik, hogy holland szakos hallgatóként volt egy holland-magyar kapcsolattörténeti szemináriumunk, amelyet Beke Dezsőné tanárnő vezetett. Lehetett választanunk egy-egy szemináriumi dolgozati témát. Én Hatvani Istvánt választottam, aki a Debreceni Református Kollégium egyik kiváló professzora volt a XVIII. században, orvos és matematikus, Svájcban és Hollandiában tanult. Hihetetlen lelkesedéssel kezdtem el ezt a témát kutatni, és a tanárnő érezte bennem az elköteleződést. Javasolta, hogy pályázzak meg egy Erasmus ösztöndíjat Hollandiába, ahol aztán tovább tudnám folytatni a kutatómunkát. Így is lett, és 2000 tavaszán egy szemesztert kint töltöttem Hollandiában, Leidenben. Mint holland szakos hallgató órákra is jártam, de közben már az egyetemi könyvtárban és a levéltárban nézegettem az anyagokat, és találtam sok mindent, ami később a szakdolgozatomhoz is hasznosítható volt. Már akkor kiderült számomra, hogy az ott lévő anyag sokkal bőségesebb annál, mint ami a szakdolgozathoz szükséges. Úgy gondoltam, hogy tovább tudnám folytatni, így aztán a debreceni PhD-ösztöndíjam keretében sikerült kiegészítenem ezt a leideni kutatást. Ebből született meg később maga a doktori dolgozat is, és tulajdonképpen azóta is rendszeresen járok Hollandiába, holland és magyar ösztöndíjakkal. Az egyik leghosszabb ideig tartó kint tartózkodást 2004–2005-ben egy holland állami ösztöndíjnak, a Huygens kutatói ösztöndíjnak köszönhettem. A későbbiekben Klebelsberg Kuno ösztöndíjjal voltam kint, vagy például a Holland-Flamand Nyelvunió támogatásával. Sokszor elgondolkoztam azon is, hogy milyen azonosság és különbség van az én peregrinációm és a kora újkori peregrináció között. Egyrészt sok a hasonlóság, hiszen nekem is alaposan elő kellett készítenem az utat, pályáznom kellett, sokba került, meg kellett szervezni a kinti életet stb. Másrészt viszont az a nagy különbség, hogy én már felszállhattam Debrecenben a repülőre, és két óra alatt Eindhovenben voltam. Valamint természetesen sokkal egyszerűbb és gyorsabb ma a kapcsolattartás. Az ember telefonálhat haza, e-mailezhet, skype-olhat, így, eltérően a kora újkori peregrinusoktól, én a szeretteimtől sem voltam elvágva.

Hegyi Ádám: Valószínűleg mindenkit megvisel ez a bezártság, és aki hozzá van szokva a rendszeres utazáshoz, a munkájának része, az nagyon nehezen éli meg. Nekem is sokat kellett utaznom itthon is és külföldön is. Én az egyetemen találkoztam a peregrináció kifejezéssel. Meghirdettek egy ilyen témájú szemináriumot a Szegedi Tudományegyetem történelem szakán, ahol tanultam. Bár ez nem az egyetemjárásról szólt, hanem a vándorlás, az utazás tágabb témájáról, illetve elsősorban a Magyarországról Dél-Amerikába kiutazókról volt szó. Igazán nem is Dél-Amerika története fogott meg, később nem is foglalkoztam ezzel, ám arra rávilágított a szeminárium, hogy az utazásnak kultúrtörténete van. Később én is ösztöndíjjal jutottam külföldre: nyári egyetemre kerültem ki, aztán a Bécsi Egyetemen voltam egy fél évet. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy ilyesmit szeretnék kutatni, viszont protestáns, főképpen református témában. Láttam, hogy bár Bécs mint egykori birodalmi központ fontos levéltári anyagokat rejt, ám rájöttem, hogy az engem érdeklő kora újkori református peregrináció adataira nem ott fogok rátalálni. Ezekre Szögi László tanár úr útmutatásával bukkantam. Ő Budapesten, az ELTÉ-n történész, levéltáros, sokáig az ELTE Egyetemi Könyvtárának igazgatója volt. Hozzá kerültem be végül egy szemináriumra, ahol kiosztotta a feladatokat, hogy kinek melyik területet kell vállalnia. Örültem, mert én Svájcot kaptam, és a Tanár úr végig támogatott, kijutottam Svájcba. Több hónapot tölthettem kint, aztán rendszeresen visszajártam különböző ösztöndíjakkal. Azt kell, hogy mondjam, még mindig elvarratlan szál a svájci peregrináció története. Ma is rengeteg olyan hungarica jellegű forrás van kint, különböző kantonok levéltáraiban, könyvtáraiban, amelyek egyelőre teljesen érintetlenek. Bőven lehet még a témához anyagot találni. Tehát másokat is szeretnék ezzel biztatni, talán a példánkon felbuzdulva, hogy még nyugodtan lehet kutatni, és bárkinek örülök, aki ilyesmibe vágja a fejszéjét.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: A peregrinációkutatásnak van egy másik módszere is. Ugyanis nemcsak az említett külföldi archívumokat szükséges felkeresnünk, modern peregrinusokként, hanem hazai levéltárakban és könyvtárakban is érdemes vizsgálódnunk.

Oláh Róbert: A régi könyvek világából jutottam el a peregrináció kutatásához. Ha egy régi könyvet a kezünkbe veszünk, jó eséllyel találunk benne régi kéziratos bejegyzést arról, hogy milyen hosszú utat tett meg Európa túlsó végéből a Kárpát-medencébe. A bejegyzéseket böngészve lehet megérteni, hogy a könyvek milyen hosszú és fáradságos útvonalon vándoroltak három-négyszáz évvel ezelőtt Magyarországra. A kutatásaim során nem lehetett megkerülni a peregrináció jelentőségének felmérését. Bele kellett ássam magam a külföldi egyetemjárások folyamatába, gyakorlatába, s hamar beszippantott a téma. Főként református lelkészek, tanárok peregrinációjával foglalkozom, néhány évvel ezelőtt a pataki kollégákkal közösen kiadtuk Miskolci Csulyak István zempléni esperes peregrinációs albumát hasonmásban.

Fazakas Gergely: A kora újkori magyarországi és erdélyi diákok egyetemjárásának kérdése az utóbbi években alaposan vizsgált nemzetközi és hazai kutatási témává vált. Általatok nemcsak kutatóként, olvasóként ismert, hanem munkatársként is szerkesztett adattárak jelentek meg: a már emlegetett Szögi László szerkesztette peregrinációtörténeti sorozat, levelezéskiadások, más szövegkiadások, illetve monografikus feldolgozások, tanulmányok. A beszélgetésünknek szomorú apropót ad az, hogy a magyarországi peregrinációkutatás fontos alakja, kitűnő barátunk és mesterünk, Jankovics József (1949–2021) a jelen szövegközlés alapjául szolgáló beszélgetésünket megelőzően hunyt el. Ő azonban bizonyosan nem akarná, hogy szomorkodjunk, hanem a maga szeretetteljes szarkazmusával azt mondaná – egyszerre idézve kora újkori peregniusleveleket és Esterházy Pétert –, hogy „hagyd el, édes úr!” Őrá is emlékezve beszélgessünk ma a peregrinációról. Jóska ugyanis egyszerre volt a modern peregrináció támogatója (a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság főtitkáraként sokakat hozzásegített ilyen utakhoz, építve a hungarológia nemzetközi kapcsolatrendszerét), valamint maga is kutatóként foglalkozott, sok egyéb téma mellett, a kora újkori peregrinációval: tanulmányokat írt és sajtó alá rendezett peregrinusleveleket. Miért éppen a XVI. században, a hitújítás idején erősödött meg a nyugati egyetemjárás innen, a Kárpát-medencéből, illetve Kelet-Közép-Európából, s elsősorban mely egyetemeket célozták meg a diákok?

Hegyi Ádám: A külföldi egyetemeken tanuló magyarországi és kelet-európai diákok száma valóban megugrott a hitújítással, de azért ez nem azt jelenti, hogy nincs középkori előzménye. Meg kell jegyezni, hogy a középkori és kora újkori Magyarországon hosszú ideig nem volt folyamatosan működő egyetem. Bár voltak egyetemalapítási kísérletek a középkorban, a XIV. és XV. században, ám ezek nem voltak tartósak. Aztán csak a XVII. században sikerült állandó egyetemet alapítani Magyarországon. Viszont a kora újkorban ekkorra olyan merev rendszerré vált az egyetemi tanulás Európa szerte, hogy számos egyetemen csak bizonyos felekezetű diákok tanulhattak. Ez a Magyar Királyság egyetlen tartós egyeteme, a Nagyszombat városában 1635-ben alapított universitas esetében a római katolikusokat jelentette. A protestánsok számára ez a képzés nem is volt nyitva. Ha pedig visszamegyünk a XVI. századba, akkor azt látjuk, hogy a reformáció is egyetemi központú volt. Nemcsak Wittenbergre kell gondolnunk, hanem ez a szemlélet máshol is meghatározó volt, először főleg a német nyelvterületen. Magyarországi, kelet-európai vonatkozásban érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a humanizmus és a reformáció terjedésének következtében nálunk is erős szellemi pezsgés volt jellemző. A diákok nemcsak a tudás iránt érdeklődtek, hanem azért voltak kénytelenek külföldön tanulni, mert ha ténylegesen humanista értelmiségi pályát akartak bejárni, akkor egyetemet kellett végezniük. A XVI. században még kevésbé jelentkezett a felekezeti merevség, ekkoriban nyugodtan elmehettek az itáliai római katolikus egyetemekre is tanulni a protestáns szívű diákok. Mivel a XVI. században a felekezetképződés több évtizedes folyamat volt, és évtizedekig nem volt éles határ az evangélikus és református felekezeti hovatartozás között (különösen a kutatás által „megcsúszott” felekezetképződéssel jellemzett Magyarországon), legalább a század harmadik harmadáig nyugodtan látogathatták egymás egyetemeit a protestánsok. A földrajzi elhelyezkedés is szerepet játszott: Angliába vagy Skóciába a távolság miatt kezdetben kevesebb diák jutott el. Később a Baltikumban is megjelentek magyarországi diákok, tehát akkori szemmel nézve egészen extrém helyekre is eljutott néhány fiatal. Persze, tudjuk, hogy az utazás sokszor kalandos volt. Sajnos a kora újkori diákok egy része nem élte túl az utat, elég sok adatunk van ezzel kapcsolatban. Eleve kellett számolni azzal, hogy nem biztos a peregrinus hazajövetele.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Hogyan és miből éltek a kora újkori magyarországi diákok a nyugat-európai egyetemi városokban?

Bozzay Réka: Valóban fontos kérdés volt, hogy az anyagi bázist miképpen tudták megteremteni a diákok. Hollandiában kiemelt módon támogatták a magyarországi diákokat. Tudni kell, hogy Hollandiában öt egyetem volt a kora újkorban, valamint két további, úgynevezett illusztris iskola, ez nagyjából a modern főiskolával feleltethető meg. A XVII. századi magyarországi diákok nagy része a franekeri egyetemen tanult, Hollandia észak-nyugati részén, Frieslandban. Nagy előnye volt, hogy a kora újkorban ez olcsónak számító település volt, szemben más holland egyetemi városokkal. Találunk még magyarországi diákokat Utrechtben, ez a második legfontosabb egyetemnek számított, aztán meg kell említenünk Leident, Groningent, illetve Harderwijket. Franeker és Groningen voltak azok egyetemek, ahol úgynevezett „szabad asztalok” álltak a diákok rendelkezésére. Ezek tulajdonképpen a mai értelemben menzának feleltethetők meg. Ez azt jelentette, hogy a diákok fél áron vagy teljesen ingyenesen étkezhettek, és ezekre a magyarok is beadhatták a pályázatukat. Tehát a kurátorok vagy a szenátus elé tették a kérvényüket, azok jóváhagyták, és a szegény magyar diákok olcsóbban étkezhettek. Azt azért hozzátenném, hogy nem voltak elragadtatva a magyarországiak a hollandiai étkezési szokásoktól, ugyanis ott jelentősen eltérő élelmekhez lehetett hozzájutni, mint a Kárpát-medencében. Sokan panaszkodtak a halra meg a sok zöldségre, és sör sem tetszett nekik annyira, mivel a borhoz voltak szokva. Tehát nem feltétlenül örültek annak, amit ott kaptak enni és inni.

A harderwijki egyetemen létezett egy olyan ösztöndíj, amelyet a magyarok is igénybe vehettek: a Fraterhuisben kaphattak szállást és ellátást. Ennél is jelentősebb volt Leidenben az úgynevezett Staten College, a Rendek Kollégiuma. Tulajdonképpen református lelkészképző intézet volt, ahova 1715-től kezdve erdélyi diákok, nagyenyediek és kolozsváriak nyertek felvételt. Sárospataki és debreceni diákok is folyamatosan próbálkoztak oda bejutni, de nem sikerült az erdélyi lobbit elnyomniuk. Itt három évig szállást és teljes ellátást kaptak a diákok, valamint a tüzelőt és a gyertyát, ami mellett este is tanulhattak. Tehát mindent finanszírozott ez a kollégium. Sőt, a hazainduláskor még ún. viaticumot, azaz útiköltséget is adtak nekik, de előírták, hogy ezt nem lehet elkölteni másra, nem lehet egy másik egyetemre menni, hanem elvárták, hogy ebből a pénzből visszajöjjenek a diákok Magyarországra. További támogatást is lehetett még kapni Leidenben és a többi egyetemen is. Például a disputáció nyomtatásban történő kiadására. A disputálás egyfajta egyetemi oktatási forma volt, amely tulajdonképpen a professzor nézeteiről való vitákat jelentette: a diákoknak ellene és mellette kellett érvelniük. Továbbá a diák saját szellemi termékét, a disszertáció kiadását is meg lehetett finanszíroztatni az egyetemmel.

Az Utrechti Egyetemen is többféle ösztöndíj létezett. Az 1720-as évektől kezdve a magyarországi diákok a várostól és Utrecht tartománytól is kaphattak ösztöndíjat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden évben egy adott összeget bocsátottak a diákok rendelkezésére, és ahányan voltak, annyi diák között osztották szét ezt az ösztöndíjat. Ha sokan voltak, akkor nyilvánvalóan kevesebb pénz jutott egy-egy diáknak. Az 1730-as, illetve 1760-as években magánszemélyek is tettek alapítványt magyarországi diákok számára. Az egyik első alapítványtevő Anna Everwijn, egy arnhemi polgárasszony volt, aki ismeretlen okból éppen az Utrechti Egyetemen és éppen magyar és erdélyi diákok számára biztosította az ösztöndíjat a végrendeletében. A családja egyébként nem örült ennek, és éveken keresztül pereskedtek az egyetemmel, hogy a magyarok ne kapják meg ezt a pénzt. Végül aztán veszítettek, pedig a család jogásza képviselte az ügyüket. A másik utrechti ösztöndíj a híres Stipendium Bernardinum volt. Daniel Bernard utrechti polgár hagyott egy nagyobb összeget magyarországi és pfalzi diákoknak tanulmányaira, és még a XIX. és XX. században is ebből az ösztöndíjból részesülhettek az ott tanuló magyar és pfalzi diákok. A magyarok által látogatott hollandiai egyetemek alapvetően kálvinista irányultságúak voltak, egyetlen kivétellel, ez pedig Leiden, amely inkább tágabb értelemben volt protestáns. Itt csak azoknak kellett feltétlenül reformátusnak lenniük, akik teológiát mentek tanulni. Egyébként nyitott volt az egyetem más protestáns felekezetek felé is, sőt, a későbbiekben a római katolikusokat is beengedték.

Hollandiából egy ugrás Anglia, és ez magyar perspektívából nézve valóban így is volt. A kint tanuló magyarok előszeretettel ültek fel a hajóra, és utaztak el Angliába. Nem feltétlenül azért, mert ott be akartak iratkozni és tanulni akartak, és a magyarországi református egyház nagyon gyorsan át is látta, hogy a diákok – ahogyan a zsinati határozat is írja – „gyönyörködés végett” utaznak Angliába. Ezért az egyház próbálta megakadályozni, amennyire csak lehetett, hogy pusztán városnézés miatt hajózzanak át a szigetországba. Tudjuk, hogy Londonban – ahol a XIX. századig nem volt egyetem – a Gresham College-ban fordultak meg magyar diákok. Igaz, azt nem tudjuk megmondani, hogy ott tényleg tanultak is volna, de a jelenlétüket Gömöri György azonosítani tudta a kutatásai során. Ezen kívül Oxfordban és Cambridge-ben, a két angol egyetemen találunk még magyarokat. Skóciában pedig St. Andrews egyetemén, Glasgow-ban és Edinburgh-ban. A magyarországi diákok angliai és skóciai peregrinációjának létszámadatai azonban nem közelítették meg a hollandiait, nyilván abból is adódóan, hogy messzebb voltak ezek az egyetemek.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Az eddigi említésekből kiderült, hogy részint nyugat-európai archívumokban, részint magyarországiakban és erdélyiekben is találunk forrásokat a peregrináció kutatásához. Foglaljuk össze, hogy milyen kora újkori kéziratos és nyomtatott anyagokhoz, illetve milyen modern kiadásokhoz, adatbázisokhoz érdemes nyúlni.

Oláh Róbert: A legalapvetőbb kérdés, hogy ki, mikor, melyik egyetemre iratkozott be a magyarországi diákok közül. Egyáltalán: hogyan tudjuk regisztrálni azt, hogy ki, hova járt egyetemre több száz évvel korábban? Erre az egyetemi anyakönyvek adnak választ Németországtól Svájcon és Hollandián át Angliáig. Az anyakönyvek (vagy idegen szóval: matrikulák) adatait gyűjti össze a Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban című sorozat Szögi László szerkesztésében. A több mint 20 kötetes, több ezer oldalra terjedő adattárból kibogozható a teljes kora újkor és az újkor egyetemjárása. Amikor a részletekre vagyunk kíváncsiak, a Réka által említett életmódra és utazásra szeretnénk rávilágítani, akkor jönnek képbe az úgynevezett peregrinációs albumok. Ezek már felrajzolnak egy-egy hálót arról, hogy a magyar diákok kivel kerültek kapcsolatba. Az albumok kisméretű, nagyjából két tenyérnyi könyvecskék, amelyeknek üres lapjaira a külföldön járó diákjaink egy-egy ajánlást írattak azokkal, akikkel találkoztak. Kint tanuló magyar diákokkal, külföldi professzorokkal, orvosokkal, városi polgárokkal, lelkészekkel, jogászokkal, kereskedőkkel, katonákkal, gyakorlatilag bárkivel, akivel az útjuk során találkoztak. Az albumok közül jó néhány hazakerült a magyar diákok révén, így a Kárpát-medencei gyűjteményekben is gyakran felbukkannak. Ma két adatbázis segít ezek tanulmányozásában. Az Inscriptiones Alborum Amicorum (http://iaa.bibl.u-szeged.hu/), amely a magyarországi diákok albumait dolgozza fel a szegedi Latzkovits Miklós vezetésével. Részletesen végigveszik a bejegyzéseket, azonosítják a forrásukat (többnyire közmondások, bibliai igehelyek vagy klasszikus szerzők műveiből származó idézetek). A másik egy nemzetközi adatbázis, a Repertorium Alborum Amicorum (https://raa.gf-franken.de/de/startseite.html), amely az európai gyűjteményekben őrzött források között jó néhány magyarországi albumot is felvonultat, valamint közli azokat a bejegyzéseket, amelyeket magyarországi diákok írtak külföldi tulajdonosok albumaiba. Kapcsolattörténeti szempontból tehát izgalmas forráscsoportról van szó.

A peregrinusok által írt levelek hasznos részletekkel szolgálnak a peregrináció menetére. A levelek vagy egy másik diáknak szólnak, vagy a patrónusnak, aki támogatta az útjukat. Rendkívül sokszínű iratanyaggal van dolgunk. A levelek tudósítanak az utazásról, a tanulmányokról, a napi hírekről, az étkezésről, a látnivalókról és a helyi szokásról. A leveleknél részletesebb információkkal szolgálhatnak a peregrinációs naplók, de ezekből nagyon kevés maradt fent. A naplók napra, akár órára lebontva megmutatják, hogy például egy debreceni diák útja hogyan vezetett Budán és Pozsonyon át a nyugat-európai egyetemekig. Olyan részleteket is olvashatunk bennük, hogy melyik nap mennyit költött könyvre, ruhára, teára, orvosságra, dohányra, papírra vagy olajra a világításhoz.

Aztán vannak az egyetemi vizsgarend részeként megvédett és kinyomtatott – Réka által már említett – disputációk, amelyeket az egykori diákok büszkén osztogathattak ismerőseinek, mint az első „saját” munkájukat. Közülük sokat haza is hoztak a kint tanulók, így a magyarországi és erdélyi gyűjteményekben is jól tanulmányozhatóak. Fontosak a már szintén említett könyvbejegyzések. A könyv kötéstáblájára felírt néhány sornyi szöveg árulkodik arról, hogy az egykori tulajdonosa három-négyszáz évvel ezelőtt a könyvet hol és mennyiért vásárolta. Gyakran egy-egy ilyen bejegyzés az egyetlen nyom arra nézve is, hogy a tulajdonos megfordult valamelyik külföldi egyetemen. A kint vásárolt könyv pedig, újabb és újabb tulajdonosok útján, végül bekerült valamelyik mai közgyűjteménybe. Nagyjából ezek azok a források, amelyekből tájékozódhatnak a peregrináció története iránt érdeklődők.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Már történt utalás rá, de nézzük meg egy kicsit részletesebben, hogy a magyarországi diákok kora újkori egyetemjárásának milyen előzményei voltak a középkorban.

Bozzay Réka: A XI. és XIII. században jöttek létre először a nagy vonzáskörzettel bíró oktatási intézmények Európának a déli, illetve nyugati részén. Az akkor még egységesnek tekinthető keresztyén Európa tanulni vágyó és elsősorban az egyházi rendhez tartozó fiataljai ezeken az egyetemeken tanulhatták a tudományok egyetemességét, a studium generalét. Két egyetem szokott versengeni az elsőségért: Bologna és Párizs. Ezeken az egyetemeken mindent tanítottak (teológiát, jogot, bölcsészetet, orvoslást), de ezen belül saját profiljuk is volt. Bolognát jogi egyetemként említeném, hiszen itt különösen ez volt fontos: nemcsak a kánonjog, hanem a világi jog oktatása is. Salerno orvosi képzőhely volt, Párizs pedig a teológiai és a filozófiai tanulmányok központja. A Rajnától keletre és az Alpoktól északra viszont évszázadokig nincsenek még egyetemek, tehát ezekről a területekről Dél- és Nyugat-Európába voltak kénytelenek utazni a diákok.

Ha a magyarországi diákok középkori peregrinációját nézzük (amellyel egy kiváló kutatócsoport foglalkozott, köztük Kelényi Borbála és Haraszti Szabó Péter), akkor azt látjuk, hogy legtöbben az itáliai egyetemeken fordultak meg: összesen mintegy 220 ember. A francia egyetemeken nagyjából 80 diák, a német birodalom egyetemein is 120-130 magyarországi fordult meg. Angliában is voltak egyetemek a középkorban – Oxford és Cambridge –, itt is akadt akkoriban néhány magyarországi peregrinus. A nagy változás a XIV. században következett be, amikor Közép- és Kelet-Európában is alapítottak egyetemeket, így Magyarországon is, ahogyan arra Ádám már utalt. Előbb Pécsett 1367-ben I. (Nagy) Lajos, majd Zsigmond király 1390-ben Óbudán, Mátyás idején pedig Pozsonyban létesült egyetem. Ezek azonban nem rendelkeztek stabil financiális bázissal, vagy az uralkodó nem akarta fenntartani, ezért néhány évtizeden belül bezárták a kapuikat. Viszont a környezetünkben a XIV. század közepén létrejött néhány folyamatosan, máig működő egyetem: Prágában, aztán Krakkóban, majd a bécsi egyetem. Nagyon fontosak voltak, mert ezekre az universitasokra hirtelen sok diák kezdett el Magyarországról is beiratkozni. A prágai egyetemről tudunk a legkevesebbet, mert ott a beiratkozási adatok sajnos nem maradtak fenn, illetve csak nagyon kevés beiratkozási listát ismerünk. Amit Haraszti Szabó Péter meg tudott állapítani, aszerint nagyjából 250 magyarországi diák fordult meg Prágában a középkorban. Ezzel szemben Krakkóból már közel 4500 magyarországi diákról tudunk, Bécsből pedig 6600-ról. Tehát látjuk, hogy a kora középkori egyetemjáráshoz képest ez az időszak óriási növekedést eredményezett a közép-európai egyetemjárásban. Tulajdonképpen a mohácsi csata idejéig roppant fontosak voltak ezek az egyetemek. Bécs vonzásának aztán egy időre visszaesett a jelentősége, a XVII. század elejétől azonban hirtelen a római katolikus egyetemjárásban lett újból nagyon fontos szerepe.

Fazakas Gergely: A kora újkorban volt-e átjárás a protestáns és római katolikus egyetemi oktatás között?

Hegyi Ádám: A kora újkorban a teológia volt a csúcstudomány. Úgy viszonyult ehhez a korabeli értelmiség, hogy a teológiát azért kell tanulni, mert mindenképpen szükséges ahhoz, hogy valaki értelmiségi pályát járjon be. Ha a mostani viszonyokhoz akarnám hasonlítani, akkor azt mondanám, hogy a középkori és kora újkori teológia a mai genetikával vagy az atomfizikával feleltethető meg. Ha valaki egyetemen teológiát tanult, akkor arra felnéztek. Tudjuk azonban, hogy a reformációval egyházszakadás történt a nyugati kereszténységen belül, bár néhány évtizedig ez még nem volt egyértelmű, hanem csak vitatkoztak – nyilván erőszakos viták is voltak –, hogy mi lenne a helyes út. Az egyetemek is így viszonyultak ehhez a kérdéshez. Éppen ezért évtizedekig nem is kérdezték meg a diáktól, hogy mit gondol a Szentháromságról, vagy hogyan értelmez egyes teológiai tételeket. Hanem sok esetben csak azt lehetett tudni, hogy az adott egyetemen van egy professzor, aki kicsit másként tanít, mint mások, de ettől még átjárható volt az oktatás. Viszont a XVI. század utolsó harmadában a felekezeti határok megmerevedtek. Ha a római katolikus egyház felől közelítünk, akkor a trienti zsinat (1545–1563) zárja le ezt a felekezetképződési folyamatot. Ekkortájt a protestáns egyházakon belül is megjelennek egyértelmű vonalak, hogy ki számít lutheránusnak, ki reformátusnak, és így tovább. Ugyanez a jellegzetesség érzékelhető a protestáns egyetemeken is. Például Wittenbergben volt egy ilyen fordulat, amikortól kezdve azt mondták, hogy akik a kálvinista vagy a zwingliánus irányzat iránt érdeklődnek, azok menjenek el, mert ők nem valók arra az egyetemre. Mivel tehát a XVI. század utolsó harmadától komoly viták alakultak ki, az egyetemek inkább előre megkérdezték, hogy milyen felekezetű az illető, miben hisz, és csak a számukra megfelelő diákokat engedték beiratkozni. De azért időnként a XVII. században is volt átjárás a különböző felekezetek között. Két példát mondok, nem az egyetemjárás, hanem a tágabb értelemben vett utazás összefüggésében. Szenci Molnár Albert a református kultúra különösen meghatározó alakja volt, ám tudjuk a naplójából, hogy ellátogatott Rómába, eljutott a Vatikánba is. Jóval későbbi példa: a XVIII. század második felében az erdélyi református Teleki grófok Svájcba, Hollandiába és Franciaországba utaztak. Ha jól emlékszem, Teleki József írta le, hogy meglátogatott egy-egy római katolikus templomot az útja során, és a naplójában oda-odavetette, hogy micsoda bolondság a szentkultusz. Tehát ugyan megszólalt benne a református öntudat, de azért mégiscsak megnézte a másik felekezet templomait. A különbségek ellenére is odafigyeltek tehát a másikra, tájékozódtak egymás felekezetéről. A felekezeti határok tekintetében egyébként a XVIII. század, a felvilágosodás egyfajta enyhülést is hozott, illetve létrejöttek olyan új egyetemek, amelyek már nem egyházi alapításúak voltak. A göttingeni egyetemet például ki merném emelni, mert ez egy kicsit modernebb volt, megengedőbben gondolkodtak már a felekezeti kérdésekről, valamelyest háttérbe szorult a felekezetiség a hétköznapi életből, habár ez nagyon hosszú folyamat volt.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Tudjuk, hogy a peregrinus diákok általában két-három évet töltöttek a Birodalom, Németalföld vagy Svájc egyetemein, igaz, Angliában ennél rövidebb időt. A tanulást követően azonban a legtöbben hazajöttek. Olyanok is, mint a beszélgetésünk elején már említett Hatvani István, akit több németalföldi egyetem hívott tanítani, mégis a debreceni Kollégium professzorságát választotta. A karrier és a társadalmi mobilitás szempontjából milyen előnyei voltak a kint tanulásnak, illetve miért döntött úgy a diákok többsége, hogy hazatér?

Oláh Róbert: A kora újkori magyar diákokat – hasonlóan a maiakhoz – valóban érdekelte a karrier kérdése. Aki külföldi egyetemre járt, annak mindig jobb lehetőségei voltak a hazatérése után. A XVI-XVIII. században a lelkészi szolgálati helyek elosztásánál például megkülönböztették a külföldi egyetemet végzetteket azoktól, akik „csak” hazai kollégiumban tanultak. Akik külföldi egyetemet látogattak, academitának nevezték, az itthon tanultakat pedig domidoctusnak. Más megszólítás járt nekik: az előbbieket reverendus et clarissimusnak, tiszteletes és tudós uramnak titulálták, viszont aki csupán itthon tanult, egyszerűen tiszteletes volt, reverendus. A legtöbben a korszakban lelkészek szerettek volna lenni, hiszen – ahogy Hegyi Ádám említette – a teológia a tudományok kiteljesedésének számított, a protestáns értelmiségi hierarchia csúcsán a teológus állt. A külföldi egyetemen végzettek nagyon gyakran töltöttek be vezető pozíciókat: esperesi vagy püspöki tisztet viseltek, kollégiumi katedrán tanítottak. A Debreceni Református Kollégiumban például 1848 előtt kizárólag egyetemet végzett professzorok tanítottak. Ugyanakkor nem volt feltétlenül mindig, mindenhol az egyetemi diploma az előrejutás egyetlen feltétele, sok más szempontot is figyelembe vettek.

A külföldön maradni vagy hazajönni kérdése nagyon sokszor már az utazás előtt eldőlt. Hiszen a támogató közösség (például egy mezőváros), vagy a patrónus (általában közismert nemesi családok tagja, mint a Rákócziak, a Telekiek, a Bethlenek), joggal várhatta el, hogy ha már komoly összeget „fektetett” egy-egy diák tanulmányaiba, akkor a hazatérés után valahogyan szolgálja meg a támogatást. Például legyen a gyülekezet, illetve a nemesi család prédikátora, titkára, vagy – ha orvosnak tanult – a család házi orvosa. Annyiban előnyös volt a peregrinusnak is, hogy hazatérésekor már biztos állás fogadta. Elvárhatta a diáktól az őt komoly összeggel támogató város tanácsa is, hogy hazatérve a helyi kollégium tanára legyen. Több olyan példát tudunk, amikor a városi tanács vagy egy nemesi család kifejezetten magának taníttatott ki egy értelmiségit külföldön. Akadtak persze olyanok is, akik kint maradtak. Csernák László példáját érdemes említeni, aki debreceni diákként jutott el a XVIII. századi Németalföldre, majd Deventerben lett megbecsült tanár. De olyan peregrinust is ismerünk, akiknek bár stabil anyagi háttere volt külföldön, családostól hazajött, és sokkal nehezebb körülmények között folytatta a karrierjét. Tótfalusi Kis Miklós, az egyik legkiválóbb magyar nyomdász Németalföldön már befutott betűmetsző (mondhatjuk: befutott vállalkozó) volt, amikor úgy döntött, hogy a Biblia maga nyomtatta példányaival együtt hazajön.

A külföldi tanulmányok vizsgálata tehát soktényezős kérdés, de leszögezhetjük, hogy miként ma, úgy századokkal korábban is jól mutatott a külföldön szerzett diploma a jelölt életrajzában.

Fazakas Gergely: Beszéljünk egy kicsit az utazás előkészítéséről. Egyrészt praktikus szempontból: hogyan szervezték meg az utazást, mi volt ennek a gyakorlata a pénzgyűjtéstől kezdve a tényleges kiutazás útvonalán át a külföldi kapcsolatrendszer kiépítésig? Másrészt, ha nagyobb távlatból közelítünk, akkor kérdés lehet, hogy a konkrét előkészületeken, információgyűjtésen túl milyen utazáselméleti, módszertani ismeretekkel lehettek felvértezve a diákok.

Bozzay Réka: A XV. századtól kezdve ismerünk utazásmódszertani leírásokat, ezek főleg német, illetve németalföldi szerzők munkái. Később aztán, a korábbi szövegek nyomán, magyarországiak is írtak hasonlókat. Ezek általában latin nyelvűek voltak: a XVI. század végéről Forgách Mihályt, a XVII. századból pedig Frölich Dávidot említhetem. Nagyon érdekes dolgokat fogalmaztak meg. Tulajdonképpen előírták, hogy mit kell megnéznie az utazónak, egy kicsit irányítva az utazó tekintetét. Frölichnél például azt olvassuk, hogy ha az ember áthalad egy területen, akkor fel kell jegyeznie annak mind a régi, mind a jelenleg használatos nevét. Meg kell határoznia a földrajzi helyzetét. Van-e folyó, amely keresztülfolyik az adott városon? Írja le, hogy milyen templomokat, milyen könyvtárakat, palotákat, piacokat lát. Ezeknek mindnek jegyezze fel a nevét. Írjon az adott területkormányzásról, népéről és így tovább. Az utazásmódszertani leírások nyomán a XVII. századtól kezdve – talán Descartes hatására is – a peregrinusok elkezdik, vagy legalábbis megpróbálják valamelyest számszerűsíteni az információkat. Éppen Robival készülünk ilyen XVII. századi peregrinációs albumok, utazási naplók kiadására, amelyekben fel vannak tüntetve a konkrét kiadások. Bár a peregrinusaink talán ismerték az effajta utazásmódszertani előírásokat, de nem biztos, hogy konkrétan használták is. Ők sokszor inkább a szóbeli hagyományra hagyatkoztak. Gergő, éppen te mutattad ki, hogy a XVIII. század végi leideni peregrinus, Pántzél Pál önéletrajzi írásában is vannak olyan ismeretek, amelyek bizonyosan a szóbeli hagyományból, nem pedig írott szövegekből származnak. Nagyon érdekesnek tartom az útleírásokat olyan szempontból is, hogy mi az, amiben követi a módszertant, és mi az, amiben inkább a saját nézetét, a saját álláspontját fogalmazza meg a peregrinus.

[[paginate]]

Van olyan példa, amikor egy peregrinusnapló megfelel az instrukcióknak, és elbeszéli, milyen volt egy meglátogatott város. Találunk olyan leírásokat is, amelyek nem kultúrspecifikusak, például megörökítenek egy verekedést, amely nyilván Magyarországon ugyanúgy előfordulhatna, mint mondjuk Hollandiában. Azok az igazán izgalmas szövegrészek, amikor kultúrspecifikus dolgokat írnak le. Szepsi Csombor Márton például járt Hollandiában, és feltűnt neki, hogy egy holland templomban nem feltétlenül a házaspárok ülnek egymás mellé, hanem olyan férfiak és nők, akik csupán barátok. Ez neki feltűnt, és meg is jegyezte, hogy Magyarországon elképzelhetetlen lenne, mert előfordulhat, hogy az emberek féltékenyek lesznek.

Van ezeknek az utazási instrukcióknak egy másik fajtája is, amikor például családtagok látják el jó tanácsokkal az útra kelő diákokat. Ilyen például Bethlen Gábornak a tizenöt pontos instrukciója, amelyet az unokaöccsének, Bethlen Péternek szeretne átadni. Ezt aztán nem is Bethlen Péter, hanem az utazását koordináló Kornis Mihály kapja meg. Az szerepel benne, hogy miként kell majd viselkedniük külföldön, mit kell megnéznie ennek az együtt utazó csapatnak, kikkel kell találkozniuk, milyen nyelvet kell használniuk, mit kell enniük és inniuk. Egy másik érdekes példa II. Rákóczi György főlovászának, Nadányi Mihálynak a fia, Nadányi János. Ő is Hollandiában tanul, és kap egy tizenkét pontos instrukciót az édesapjától. Ebben van egy számomra nagyon kedves rész, amikor a papa felhívja János figyelmét, hogy tanuljon meg hollandul. Tehát nemcsak arra vonatkozóan van instrukció, hogy mit tanuljon általában, hanem arra is, hogy érdemes a célország nyelvét is elsajátítani, tehát nem feltétlenül csak latinul kell tudni.

Érdekes kérdés például az is, hogy a diákok mit láttak meg abból a társadalomból, amelybe bekerültek. Azt mondhatjuk, hogy a legtöbbjük egy kis buborékban élt. Alapvetően az egyetem, az egyetemi polgárok meg a városi polgárok és professzorok háromszögében mozogtak. De voltak néhányan, akik ettől egy picit többet is láttak. Korábban már emlegettük a Teleki grófokat, de meg kellene említenünk Bethlen Miklóst is, aki szintén hosszabb időt töltött Hollandiában. Neki volt képessége e kora kapitalista társadalom megfigyelésére. Jól érzékelte, hogy milyen ez a társadalom, és később, mielőtt Tótfalusi Kis Miklós kiment Hollandiába, Bethlen jó tanácsokkal látta el. Azt mondta neki, hogy csak lopja el Hollandia mesterségeit, és csináljanak majd Erdélyből is egy kis Hollandiát, és ebből mind a ketten gazdagodjanak meg. Erre a korabeli erdélyi társadalom nem volt feltétlenül vevő, de mindenesetre jó gondolat volt. A már emlegetett Teleki József pedig például azt érzékelte jól, hogy miként működött a holland ipar. Látta, hogy a hollandok a hajózásból gazdagodtak meg. Elment például a rotterdami kikötőbe, és megnézte, hogyan bocsátanak vízre egy hajót. Ez nincsen benne az utazási előírásokban, ez az ő egyedi érdeklődése, saját megfigyelése.

Szintén nagyon érdekes, hogy maguk a hollandok mit gondoltak arról, hogy szerintük mit kell megnézniük az odalátogatóknak. A dologházakat emelném ki. Ez egy nagyon furcsa intézmény volt. Kicsit a holland közmunka-programhoz tudnám hasonlítani. A hollandok mint jó kálvinisták hittek a munka jellemformáló erejében, és azt gondolták, hogy ha valaki munkaképes, akkor az legyen szíves, és ne lógassa a lábát az utcán, hanem dolgozzon. Ennek értelmében a holland városok létrehozták a dologházakat, ahol a koldusok, ellátásért cserébe, dolgoztak. Ezeket megmutatták az odaérkező látogatóknak, többek között a magyar peregrinusok is láttak ilyen dologházakat. Ezen túl a hollandok megmutatták a büntetés-végrehajtó intézményeket is, ami szintén furcsának tűnhet számunkra. Persze, tudjuk, hogy például az Alcatrazba is el lehet menni turistaként, mert az ma már múzeum, de azért működő börtönbe nem feltétlenül vinnénk el a hozzánk látogató külföldieket. A hollandok azonban büszkék voltak arra, hogy náluk milyen jól működik a börtönrendszer: aki valamilyen bűnt követ el, azt oda berakják, férfiakat, nőket egyaránt. Ma már viccesen hangzó leírás maradt arról, hogy kiket zártak be: például „undok, rossz asszonyokat, akik az urukat nem becsülték, és elherdálták az uruk vagyonát”.

[[paginate]]

Hegyi Ádám: Az egyetemlátogatások kapcsán is fontos kérdés az információátadás: mely egyetemre érdemes menni tanulni, ott miképpen lehet megélni, hogyan lehet ösztöndíjat szerezni, mi mindent érdemes megnézni, hová lehet továbbutazni? Ez esetben is úgy tudjuk, hogy a diákok elsősorban a szóbeli hagyományra hagyatkoztak. De azért ebben a vonatkozásban is léteztek ajánlások, illetve útikönyvek, amelyeket a diákok is megpróbálták megszerezni, elolvasni. Ezek ugyanis arról szóltak, hogy merrefelé biztonságos az utazás, hol olcsó a szállás, hol nem mérgező vagy hol ehető az étel, hiszen – ahogyan Réka is említette korábban – sok helyen valóban a magyar gyomor számára idegen étkezési szokások voltak. Valamint az öltözködés is eltérő volt a számukra megszokott rendtől. A XVIII. században már rendszeresen leírják a magyar utazók, hogy Bécsben átöltöztek, német ruhát vettek fel. Hiszen a divathoz kellett idomulniuk, hogy ne nézzék ki őket. Szintén fontos kérdés a nyelvi ismeret, az, hogy milyen nyelven kellett tudni ahhoz, hogy az úton, illetve a különböző egyetemi városokban elboldoguljanak a diákok. Réka már említette, hogy a középkori és kora újkori egyetemek nyelve a latin volt: a legtöbb egyetemen latinul lehetett tanulni. A magyar diákok ebben jók voltak, mert a latin oktatás erős volt a Kárpát-medencében. Többen azonban a magyaron és a latinon kívül más nyelven nem tudtak. Például Teleki Sámuel Bázelben szóbeszéd tárgya lett, mert egy szót sem tudott németül, csak magyarul és latinul beszélt, így próbált meg kommunikálni, így ő lett a „latin gróf”. Egyébként fontos pozíciót töltött be a Bázeli Egyetem életében, mert az intézmény alapításának 300. évfordulóján, amikor nagy ünnepséget tartottak, a rektor mellett vonult fel.

Fazakas Gergely: Többen jártunk az utrechti egyetemen, ahol a nagyelőadó mellett látható egy szép bronz dombormű. Az emléktáblát 1936-ban magyar református diákok állíttatták hálából, az egyetemtől háromszáz éven át érkező, magyar diákokat segítő támogatásokért, ösztöndíjakért. A következő szöveg olvasható rajta: „Sanguine Christi – Conglutinati Sumus”, vagyis „Krisztus vérében egyesülünk”. A domborművön egy magyar ruhás, bőrcsizmás, úti köpenyes peregrinus diák lép egyet az utrechti dóm tornya és a debreceni Nagytemplom között. (Igaz, ez a Péchy Mihály-féle, XIX. század eleji templom, amikor már nem volt olyan kiemelt úticél Hollandia, mint korábban, de most ne ezzel az anakronizmussal foglalkozzunk.) A diák kezében vándorbot, hóna alatt könyv van. Koncentráljunk ez utóbbira. Mit jelent a kora újkorban a tudástranszfer? Milyen könyveket hoztak haza a diákok? Hogyan formálták a nyugat-európai szellemi hatások a magyar reformátusokat?

Oláh Róbert: Jól bejáratott útvonalak voltak a hazatérésre. A diákok kereskedők segítségével hozták haza azt a nem ritkán több mázsa könyvet, amit összevásároltak a külföldi tartózkodásuk során. Sokféle információnk van arra nézve, hogy ki, hogyan és mit vásárolt Európában járva. Gyakran látogatták a könyvaukciókat és böngészték a könyvkereskedők kínálatát. Sokszor nemcsak saját részre vásároltak, hanem levelezés útján megbízásokat is kaptak: kint tartózkodásuk idején begyűjtötték azokat a könyveket (akár betiltott kiadványokat is), amelyeket itthon másoknak adtak tovább. Fontos megemlíteni, hogy mind a magánkönyvtárak (a kint végzett diákok és a patrónusok könyvtárai), mind az intézményi könyvtárak (a kollégiumi könyvtárak) tükrözik azt az igyekezetet, amit a peregrinus diákjaink a külföldi könyvek beszerzése kapcsán mutattak. Rengeteg olyan forrás van a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában is, amelyek arról árulkodnak, hogy a külföldön beszerzett könyvvel együtt milyen tudásanyag érkezett a Kárpát-medencébe.

A peregrináció szellemi hatásának jelentőségét két közismert kora újkori szellemi irányzattal illusztrálnám. Az egyik a puritanizmus, a XVI-XVII. század legjelentősebb kegyességi irányzata. Angol eredetűnek tartjuk, Magyarországra nagyobb részt a Németalföldön tanult diákok közvetítéssel érkezett, több alapművét magyarra is lefordították. A másik René Descartes filozófiája – az úgynevezett karteziánus filozófia – és annak magyarországi története. A kartezianizmus terjedésében szintén kulcsszerepet játszottak azok a református diákok, akik külföldön tanultak, majd hazatérve különböző állásokban hirdették Descartes nézeteit. Ma már különösnek tartanánk, ha egy lelkészt amiatt vonna felelősségre az egyháza, hogy milyen filozófiai rendszert tart a magáénak. A XVII. század végén viszont komoly per is volt e tárgyban: az 1673. évi radnóti zsinaton többeket elítéltek a karteziánus filozófiában való érintettségük miatt.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Hogyan befolyásolták a külföldön szerzett tapasztalatok a hazatérő diákok világképét, teológiai gondolkodását?

Hegyi Ádám: A Kárpát-medencéből Nyugat-Európába jutni kulturális sokkhatás lehetett. Bizonyosan nagyon komoly váltás volt, és erre nem mindenki volt nyitott. Nehéz pontosan mérni, hogy ki az, aki nagyon rácsodálkozott Nyugat-Európára, és azt mondta, hogy ez fantasztikus, és ki, aki azt mondta, hogy ez mégsem érdekes, vagy éppen nem tudott elég jól tájékozódni szellemileg. Ha nem is mérőszámot, inkább egyfajta határvonalat tudnék ezzel kapcsolatban felrajzolni. Rengeteg esetben bukkantam olyan kora újkori peregrinusra, aki az adatok szerint semmit sem csinált kint. Fennmaradt a neve, mert aláírta a külföldi egyetemi anyakönyvet, megszerezte az ösztöndíjat, de sem disputáról nincs nyom, sem kint vásárolt könyve nem került elő. Visszajött Magyarországra, de itt sem alkotott, legfeljebb elment lelkésznek, ám gyakorlatilag nem hagyott maga után nyomot. Nem tudom erre azt mondani, hogy őt nem is érdekelték a nyugat-európai teológiai eszmék, de úgy érzem, hogy a diákok egy része talán mégiscsak kizárta magából a haladást. Hogy ez mekkora arány, nehéz megmondani.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy kockázatos dolog volt friss tudást hazahozni. Robi említette, hogy a zsinat is megbüntethette az adott illetőt, ha túlzottan radikálisnak látta. A kortárs eszmékben tehát volt kockázati tényező, és nem biztos, hogy sokan akarták vállalni ezt a rizikót. Nem véletlen szerintem, hogy már a XVIII. században is voltak olyan ajánlások, hogy az adott diák inkább csak arra az egyetlen egyetemre menjen, amelyre az ösztöndíjat elnyerte, máshová ne induljon tájékozódni. Bázelt ezért szerette az itthoni egyházvezetés, mert viszonylag ortodox református hely volt, ahol, úgy vélték, nem fog nagyon gyanús dolgokat tanulni a diák, és tanulmányai végeztével nyugodtan hazajöhet.

A diákoknak meg kellett magukat becsülniük, hiszen egyáltalán nem volt egyszerű kijutni nyugatra. Igaz, a már emlegetett patrónusok szerepe nagyon fontos volt, ám ne feledjük, hogy nem minden diáknak volt patrónusa. Vagyis nem mindenki tudott főúri vagy nemesi finanszírozást szerezni a külföldi tanulmányaihoz, hanem a maga erejéből kellett összeszedniük a pénzt. Egyébként a pénzszerzés nagyon jellemző módja volt, hogy a diákok a külföldi tanulmányaik előtt elmentek egy-két évre itthon tanítónak, akkori fogalommal: rektóriát vállaltak. E munkával össze tudták szedni azt az összeget, amelyből nagyjából fedezhették a külföldi költségeket.

Persze, sok hazatért diák mégiscsak érdeklődött a filozófiai és teológiai újdonságok iránt: a puritanizmustól a felvilágosodás radikálisabb eszméiig. Az ezeket tárgyaló könyveket úgy kellett hazahozniuk, hogy ne származzon gondjuk belőle. A diákok rafináltak voltak, például a hordókban el tudtak rejteni könyveket is, ez volt a tipikus szállítási mód ebben az időszakban. Nem mindenki bukott le. A debreceni Nagykönyvtárban, hogyha a németalföldi vagy akár a francia felvilágosodás könyveit nézem, felmerül a kérdés, hogy ezek miként kerülhettek ide, hiszen tiltva voltak. Szerintem egyfajta csempészési útvonalnak köszönhetően, kiskapuk kihasználásával. Ez azért is érdekes, mert a cenzúra mindig jól működött, pláne akkor, amikor a török háborúk már véget értek. A Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban az állam már elég jól meg tudta szervezni a védelmet ahhoz, hogy az állami és az egyházi cenzúra is hatékonyan működjön. Elég sok olyan példát tudunk, amikor „lekapcsolják” az adott illetőt, és azt mondják például, hogy márpedig ezeket a Bibliákat elvesszük. Ennek ellenére mégis bekerültek bizonyos kötetek a könyvtárakba. Írásos forrást azonban nem tudok arra mondani, hogy valaki le merte volna írni, hogy például mely útvonalon lehetséges a könyvcsempészés. Erről a kérdésről bizonyosan nem írtak az utazásmódszertanokban és útikönyvekben, csupán a szóbeliségben terjedtek az információk. Ez a szempont hasonló ahhoz, amit a XVIII. századi református egyháztörténet-írás kapcsán gyanúként megfogalmazok. Nevezetesen, hogy gyakran azért nem maradt ránk jegyzőkönyv a magyarországi vagy erdélyi református egyház bizonyos egyházmegyei vagy akár egyházkerületi ügyeiről, mert nem is volt ilyen eredetileg sem. Valószínűleg inkább csupán szóban állapodtak meg, és azért nem írták le, mert féltek, hogy ellenőrizhetik őket. Valami ilyesmi működhetett annak idején a peregrinus diákok esetében is: volt egy hozzáadott érték, amit csak ők tudtak, de a legtöbbek előtt ezt el kellett hallgatni. Ezzel ők is biztonságban voltak, és viszonylag jó hazai karriert is a magukénak tudhattak.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Sokat beszéltünk a XVI-XVIII. századi magyarországi és erdélyi diákok peregrinációjának történetéről. De hogyan élt tovább ez a későbbi évszázadokban? Tekinthető-e a zarándokutak, az egyetemjárás, vagy éppen a német, angol, francia vagy közép- és kelet-európai nemes ifjak, nemes kisasszonyok ismeretbővítő, kapcsolatépítő európai körútja, az ún. Grand Tour vagy Kavalierstour folytatásának a modern turizmus?

Bozzay Réka: A Grand Tours vagy Kavalierstour tulajdonképpen a peregrináció egyik fajtáját jelenti. Ugyanis egyes főnemesi származású vagy nagypolgári családokból származó utazók részben azért járták körbe Európát, hogy beiratkozzanak egyetemekre, de részben összekötötték azzal is, hogy bemutatkozzanak például azokban a magas társadalmi körökben, amelyekkel későbbi életük során (amikor majd diplomataként fognak tevékenykedni, vagy valamilyen udvari szolgálatba állnak) legyenek élő kapcsolataik. Már emlegettük Bethlen Miklóst, emlegettük a Teleki családot: az ő fiaik is tulajdonképpen ilyen utakra indultak a XVII. és XVIII. században, de még a következő évszázadban is. Érdekes egyébként, hogy Európában melyek azok a nemzetek, amelyek gyermekei Kavalierstourokon részt vesznek. Például a németek, angolok, hollandok, illetve a magyarok, csehek, lengyelek. Ők elsősorban itáliai, valamint francia, holland, angol úti célokat keresnek fel. Amikor úgy döntenek, hogy beiratkoznak egy egyetemre, akkor ott is a hasznosság elve irányítja őket. Például jogot tanulnak, vagy történelmet, vagy földrajzot, mert ezekre a későbbi pályájuk során szükségük lehet. Ezen kívül geometriát, mert ha katonai pályára lép valaki, akkor erre a tudományra is szüksége lesz.

A XIX. századtól kezdve látjuk annak megjelenését, amit ma turizmusnak nevezünk. De akkor még nem volt kialakult infrastruktúrája, például még mindig fogadókban szálltak meg az emberek, a közlekedési eszközök is viszonylag egyszerűbbek voltak. Aztán a fellendülésben az ipari forradalomnak is nagy szerepe volt, hiszen lehetővé tette azt, hogy az emberek sokkal gyorsabban tudjanak mozogni: gőzhajóval vagy vonattal. A XIX. századtól kezdve azt is látjuk, hogy amerikai turisták jönnek Európába. Már nem azért, hogy beiratkozzanak egyetemekre, hanem azért, hogy nagyvárosokat keressenek fel. Nyilván érdeklik őket a kulturális jelenségek, ezért kifejezetten Itáliába és Franciaországba érkeznek sokan. Szintén a turizmus előfutárának tekinthetjük a zarándokutakat, de ezeknek a késő antikvitásig, középkorig nyúló hagyománya van. A magyarországi zarándokok is az Árpád-kortól kezdve járják a zarándokhelyeket. Ezek részben Európán kívül vannak, elsősorban a Szentföldön. Vannak európai zarándokhelyek is, például Róma, Aachen vagy Santiago de Compostela. Ez utóbbi iránt az elmúlt néhány évtizedben újra fellendült az érdeklődés, éppen az El Camino miatt.

Természetesen a XIX. és a XX. században is megmaradt a peregrinatio academica. Még akkor is, ha számszerűleg sokkal kevesebben tanultak ekkoriban, mint korábban, legalább is magyarországiak. Azt látjuk, hogy a XIX. század második felétől már nem akkora diáktömegek indultak Nyugat-Európa felé, mint korábban, de azért továbbra is voltak külföldön tanuló diákjaink. Még a kommunizmus idején is: akkoriban a moszkvai és a leningrádi tanulmányok számítottak hatalmas kitüntetésnek. Végül hadd említsek egy fontos évszámot a rendszerváltás után. 1998-ban kapcsolódott be Magyarország is az Erasmus programba, amely hatalmas lökést adott a jelenkori peregrinációnak. Hiszen az e program keretében – akár csak fél évig – külföldön tanuló diákokat is nyugodtan tekinthetjük peregrinusoknak, még akkor is, ha nem szereznek külföldön fokozatot. Számszerűleg is látjuk, hogy az Európai Unió támogatásával mennyi diák megy külföldre. Sőt, sokkal többen is mehetnének. Nyilván mostanában, a járvány miatt nem könnyű ez, de éppen az előző tanév visszaesése miatt a mostani, 2021/22-es akadémiai évre rekord számú jelentkező volt az Erasmus programra.

[[paginate]]

Fazakas Gergely: Noha mostanában valóban nehezen adatik meg számunkra a külföldi egyetemjárás és kutatóút, de további ötleteket és kutatási terveket mégiscsak megfogalmazhatunk, reménykedve, a következő időkre vonatkozóan.

Oláh Róbert: Már korábban utalt rá Réka, hogy van egy közös álmunk: a Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtárában őrzött peregrinációs naplókat szeretnénk kiadni. Ehhez átírjuk az eredeti napló szövegét, lábjegyzeteket készítünk, megmagyarázzuk az előforduló idegen kifejezéseket, kikeressük a naplóban feltűnő személyek életrajzi adatait és azonosítjuk a meglátogatott helyszíneket. Magam egy XVIII. századi debreceni diák, Szilágyi Mihály naplójával foglalkozom, aki 1772-ben Kunhegyesről indul Németalföldre tanulni. Teológushallgatóként másfél évet töltött a Franekeri Egyetemen, majd a németországi Marburgban fejezte be a tanulmányait.

Hegyi Ádám: A Magyarországról külföldre irányuló egyetemjárást elég régóta kutatják, és azt mondhatjuk, hogy az alapkutatások nagyjából lezárultak. Ez igen fontos eredmény, mert Európában nem mindegyik ország kutatói tudják elmondani magukról, akár azt sem, hogy alapkutatások folynának, például az egyetemjárás történetének vonatkozásában. Ez nem azt jelenti, hogy nyugat-európai országok tudósai egyáltalán nem kutatják e témát, hanem azt, hogy akkora adatmennyiséggel kell dolgozniuk, hogy számukra jóval tovább tart egy egész országot lefedő adatbázis összeállítása. Nálunk azért már ez megtörtént. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy sok fehér folt van. Az egyik legfontosabb kutatási témánkat már említettük a beszélgetés során: a recepció vizsgálata. A kérdés, hogy ténylegesen mi volt az többlet, amit egy külföldön tanult magyarországi diák hazahozott magával, és mindez milyen szellemi változásokat indított el az országon belül. Ez a kérdés egyrészt az egyháztörténethez kapcsolódik. Hiszen az egyházi viszonyok alakulásában megjelentek bizonyos teológiai újítások, és mivel a kora újkorban az egyháznak az egész társadalomra hatása volt, gyakorlatilag az egyházban élt a kora újkor embere, ezért számára mindenképpen fontos volt az egyházi változás: gondolkodásban, liturgiában, szokásokban.

Van mindennek egy másik vetülete is. Nevezetesen, hogy számos olyan tudományterület létezik, amely szinte kizárólag a nyugat-európai peregrinációs utakról hazatérteknek köszönhetően fejlődött Magyarországon. Kiemelném ezek közül az orvoslás területét, a magyarországi orvostudomány történetét. Ugyanis egyrészt 1635-ig nem volt Magyarországon egyetem, másrészt annak sem volt sokáig orvosi kara. A peregrinusaink között viszont többen orvoslást is akartak tanulni, például a már emlegetett Hatvani István a XVIII. században. Ezt a tudományt tehát kizárólag külföldön lehetett elsajátítani, és onnan hazahozni, ahogyan azokat az információkat is, hogy miként lehet egyáltalán orvosokat képezni.

Szintén fontos szempont, hogy miután a peregrinus diákok hazatértek, ha képesek is voltak fenntartani a kapcsolathálójukat (tehát leveleztek az egykori külföldi partnerekkel), akkor sem volt lehetőségük arra, hogy itthonról komolyabban könyveket, információkat szerezzenek Nyugatról, vagyis az esetek döntő többségében az egyetemjárás végével lezárult a könyvgyűjtés lehetősége. (Néhányan azért akadnak, akik hazatérésük után is vásároltak könyveket külföldről, bővítve könyvtárukat.) A kutatás számára viszont még óriási feladat az az adatgyűjtés, amely a peregrinációs utak idején beszerzett könyveket tárja fel. Ugyanis a jelenlegi kárpát-medencei könyvgyűjteményeknek csupán a töredékét tudjuk azonosítani, vagyis egyelőre kevés információnk van arról, hogy azok a könyvek, amelyek egy-egy gyűjteményben megtalálhatók, milyen úton kerültek be az országba, kik használták, miért olvasták, milyen tudóskörök jöttek ezek körül létre. A komáromi lelkész, Péczeli József esetét említeném, aki annak következtében, hogy Genfben tanult, Magyarországra hazatérve megszervezett egy tudományos folyóiratot, illetve egy tudós kör is kialakult körülötte.

Azt látom, hogy a mai magyar tudományos életben elég intenzív az érdeklődés az egyetemtörténet és a szellemtörténet iránt. Ez nemcsak a protestáns intézményekre jellemző, hanem általános a magyarországi kutatásban, amiből természetesen a reformátusoknak is ki kell venniük a részüket. A saját kultúránkat és a saját identitásunkat úgy tudjuk megfelelően értelmezni és ápolni, hogyha elvégezzük azokat a kutatásokat és elkészítjük azokat az adatbázisokat, amelyekre építve megfogalmazhatók az álláspontok. Nyugodtan mondhatom, hogy a beszélgetésünk résztvevőivel számos effajta kutatási ötletünk és pályázati tervünk van: összefogással és feladatmegosztással tudjuk megfelelő színvonalon folytatni a munkát.

Fazakas Gergely: Köszönöm a beszélgetést!