Az alábbi írás egyrészt a Confessioban megjelenő, Vatai László életét és munkásságát feldolgozó sorozat következő darabja. Másrészt azonban Arany János születésének 205. és halálának 140. évfordulójáról megemlékező írás, amely a Vatai-tanulmány elemzésével tiszteleg nagy költőnk előtt. Egyúttal az alábbi írás bepillantást enged a lelkész-filozófus Vatai László Aranyról alkotott fölfogásába, amely gondolatait nemcsak önszorgalomból, mintegy hitvallásként, hanem évtizedek alatt emigrációban élve a – már nem Magyarországon született – magyar fiatalok számára vetett papírra.

Vatai László Arany János – a magyar írók fejedelme címmel írt tanulmányt, amelyet 1985-ben, New Yorkban jelentetett meg Püski Sándor kiadójánál.[1] Ennek az írásának már első mondata egy axióma, amely szerint: „A költészet népe vagyunk”. Ezzel azt kívánta megjeleníteni, hogy nem a filozófia és nem a tudomány határozta meg, illetve jellemezte a magyarság életformáját Balassi óta, hanem nemzeti költészetünk. Történelmünket sokáig a költészet kísérte. Vatai így fogalmaz erről: „Nem a jog adta kezébe a létezés fogantyúját, a vers valamilyen formája mondta neki az igazat és a szépet, legtöbbször ez őrizte meg, s lendített is rajta […] Rendkívül érdekes jelenség egy alapjában véve racionális beállítottságú népnél. Életének szellemi ereje valóban a költészet volt”. Vatai tisztán látja, hogy magyar nyelvünk a XIX. században tudott a legteljesebben kibontakozni. Ezt a teljességet persze a megelőző századok készítették elő, ám Arany János költészetével tetőzött. Ahogy Vatainál olvashatjuk: „…költészete lett a tető, a legmenedékesebb, mégis legmagasabb vonulat. Hozzá vezetett minden szál, addig szétágazó út, s benne meg is valósultak a lehetőségek. Ő volt a nyelvünk legnagyobb mestere, vitathatatlan fejedelem a magyar költészetben”. Vatai azt a gondolatot járja körbe, hogy Arannyal teljesedhetett ki a magyar nyelv, szerepét nem tölthette be más; ő volt az, aki a nyelvünk élő valóságát össze tudta foglalni, egységbe olvasztani s erkölcsi mértéket állítani általa. Vatai rövid összegzése ismét egy axiómajellegű megállapítás: „Benne és általa vagyunk magyarok, sőt emberek is”. Ezt az erős kijelentését ekként oldja fel és meg: „Az előző mondat merész állításnak tűnik, különösen a második fele, de ettől függetlenül igaz: nyelvünk határai világunk határai is. Wittgensteinnek ez a megállapítása mutat rá legtisztábban a beszéd és az ember viszonyára; amik vagyunk csak a szavakban megformált és kifejezett világban lehetünk. Nincs más út: az ember és a beszéd adekvát fogalom. A szavak világot formáló erejéről szólok”.

[[paginate]]

Cs. Szabó László mondta, hogy Arany János költészete a mi „tóránk”, vagyis ami megőrzi a nyelvünket és a magyarságunkat is. Egy tanulmányában azt jegyezte meg Aranyról: „nagyapáink, apáink őt tekintették a Biblia mellett a magyar nyelv élő forrásának”.[2] Vatai is arra a következtetésre jut, hogy nem létezhet magyar nép a nyelve nélkül – mint írja: „Itt is érvényes a tétel: nyelvünk határa, népünk határát is jelenti. Romlása a nép fokozatos pusztulását hozza magával, ha pedig tömegek vesztik el, akkor értelmetlenné válik a léte, és eltűnik végérvényesen”. Az irodalom ezáltal nemzeti ügy (volt), mert – véleménye szerint – nem az irodalom politizáltsága fontos, hanem ahogy az egyes irodalmi alkotásokban a nemzet eidosza emberi mondanivalóvá eszmél. Emiatt fontos Vatai számára mind egyéni, mind nemzeti szempontból a szavak helyes használata, illetve a töretlen, tiszta beszéd, amelyet az emigrációban kiemelt hangsúllyal élt meg: „ennek legigazibb lehetősége a szépség metamorfózisán átment vers és az irodalom egyéb megnyilvánulása”. Ugyanis – Vatai szerint – ha nincs értékes emberi egzisztencia, enélkül pusztulásnak indul a nemzet és a nép. A tanulmány óta eltelt egy fél emberöltő, majd’ négy évtized, s annak lehetünk tanúi, hogy a folyamat nemcsak elkezdődött, hanem már jó ideje zajlik. A szavak, illetve a nyelv tisztaságának őrzői évszázadokon keresztül az írók voltak, ami mára mint jelenség megszűnt létezni, pedig örök példaként áll előttünk: „magyar vonatkozásban mindenekelőtt Arany János, a legnagyobb nyelvzsenink” – állapítja meg Vatai, mint ahogy azt is, hogy emberi és népi mivoltunk alapja a szó, a beszéd.

És itt érkezünk el a tanulmány egyik jelentős mondanivalójához, Vatai ugyanis a gondolatmenete mellékhatását is vizsgálja: „Megkerülhetetlenül igaz ez a tétel, de a gyakorlatban nem ilyen egyszerű: a nyelvnek is vannak buktatói, veszélyessé válhat az életre nézve. Segítségével a szellem kiszabadulhat kötött helyzetéből, s pusztító hatalomkét jelentkezhet a lélekkel, a közösséggel és a valóság egyéb köreivel szemben”. Ezt mi, magyarok megélhettük több történelmi korszakban is, amikor veszélyessé vált az emberi életre és a lelkekre egyaránt, ahogy a szerző a tanulmányban megfogalmazza: „a szavak tartalom nélkül […] elhitetik velünk, hogy ők önmagukban a valóság; elszürkítik az életet, jelentéktelenné válik nyomukban, vagy másféle módon rombolják le. Gyakran pedig hamis tartalmat hordoznak, s ezzel valótlanná válik az ember”. Nemcsak az elbulvárosodott nyelv idézhet elő hasonló helyzetet, hanem a mai, modern magyar próza nyelvezete is eljutott odáig, amiről Vatai ír: „Az ilyen irodalom szükségképp hazug és destruáló, hiába szajkóz látszólag tetszetős igazságokat. Lerombolja az emberi létet, és nyomában szétzüllik a népi közösség. Mérhetetlen felelősséget jelent az irodalom művelése; a jószándék önmagában nagyon kevés, a nyelv mesterének és urának kell lenni. Arany János a példa, s egész életművével az ítélő bíró”. Igen, Arany János volt és maradt is a példa, a viszonyítási alap. Vatai egyértelműsíti, hogy minden nyelvnek megvan a többitől különböző logikája és sajátos ritmikája: „…a legragyogóbb versforma is dadogássá válik egy idegen gondolkozású és lejtésű nyelven. Csak a legnagyobb művészek tudnak bánni az írott beszéddel, mások kezében összetörik a nyelv, vagy megcsúfolja az alkotót. Ha valaki nem érzi belső logikáját és ritmusát, csak dadog a költészetben. Máskor viszont a nyelv csúfolja meg a használóját: akarata ellenére megváltoztatja az agyában lévő gondolatot, szelídíti, túlozza vagy torzzá teszi a kifejezni szándékolt érzést. A nyelv a legkényesebb kifejezőeszköz”.

[[paginate]]

Mivel Arany tökéletesen azonos volt a nyelvvel, növelni tudta az embert és emelni a közösséget: a magyarságot. „Ő nemcsak ösztönösen élt vele, hanem tudatos mestere is volt. Abszolút módon […] védte a tudományos, irodalmi és köznapi rombolások ellen. Ezzel emberségünket és népünket is védte” – állapította meg a szerző. Talán ezt nevezhetjük a Vatai-tanulmány egyik legjelentősebb olvasatának, s általa eljuthatunk ahhoz a megállapításához, mely szerint nyelvünket Aranynál tisztábban alig valaki szólaltatta meg, s művelte tökéletesebb módon. Vatai ezt azzal egészíti ki: „Mi csak ennek a nyelvnek a formáló erejében lehetünk emberek és magyarok. Történelmünkben ezért a legfontosabb szereplők egyike Arany János. És a jövő egyik kulcsa is”. Talán ez így, önmagában olvasva kissé túlzásnak tűnik, de ha belegondolunk mélyebben, akkor már nem annyira az, ugyanis megérezhetjük, hogy ebben a három mondatban benne foglaltatik mindaz a lelki és szellemi háttér, ami miatt Vatai nekiveselkedett e tanulmánynak. Ezután Arany életútjának viszonylag részletező bemutatásával folytatódik műve, ami mostani szemmel nézve sem hiábavaló, hiszen a mai napig „hivatalosan” zavaros szemléletű életrajzi összefoglalók jelennek meg Aranyról.[3] Ezzel szemben Vatai bemutatja a Bocskai-féle hajdúk világát és az elpusztított mezővárosok életét, amelyekből kifejlődhetett volna ténylegesen, illetve jogilag is az újkori Magyarország, ám eltűnésük majdnem a magyarság pusztulását idézte elő. Vatai azzal a hasonlattal él, hogy a hajdúk, hasonlóan a székelyekhez, a magyarság életében olyan félszabad csoportok, akik megtartották a nemzetet s a népet, hogy a magyarság öntudata és szellemisége Petőfi és Arany működésében csúcsosodhasson ki. Aranynak már gyerekként beivódott a lelkébe az évszázados református zsoltárok világa, emellett – ahogyan Vatai megállapítja – „legdöntőbb hatással mégis a Nagyszalontán beszélt magyar nyelv volt rá, tisztasága és ereje egész életére megalapozta kifejezőkészségét és biztonságát. Rajta keresztül ez a magyar beszéd dicsőült meg irodalmunk csúcsán”.

Vatai tanulmányában fontosnak tartotta kiemelni Arany édesapjának a szerepét, akin – mint híres mesélőn – keresztül a sokszintű magyar nyelv hatással volt a gyerek Arany Jánosra, ami a Károli-biblia és Szenci Molnár Albert zsoltárai által jutott el hozzá. Megtudhatjuk, hogy már öt-hat éves korában könyv nélkül fújta ősi zsoltárainkat. A nagy református mesterek műveitől kapta azt a lelki és szellemi hatást, amely egész életére (fölfogására, emberségére és lelkiségére) meghatározóvá vált. Vatai azt is hangsúlyozza, hogy etikai hátterét és tartását a kálvinizmus magyar formájától kapta: az isteni követelmény és a predestináció egységes, szilárd hitelveitől. Metafizikai hátteréül pedig a teljes Biblia szolgált. A „szabadság és öntudat a lényege ennek az életformának” – vallja Vatai, ám a lelkében erre vágyott a történelmünk során bukdácsoló magyarság, amely nem a Habsburgok iránt többségében hű nemességgel vállalt sorsközösséget, hanem a nincstelen, ám a magyarságot képviselő jobbágyokkal. Így vált a realitásra vágyó lélek a legbensőbb vajúdások költőjévé. Vatai döntő lépésnek tekinti Arany költészetében Az elveszett alkotmány című mű megírását (1845), ugyanis többé nem hátrálhatott meg a költői küldetés elől. Vatai szerint a szatirikus elbeszélő költemény megírásához nélkülözhetetlen volt, hogy „mindent látott, mindent érzékelt: a magyar földeken és társadalomban megrekedt időt, a történelem halálos szorítását. A megyei élet elmaradottsága és szörnyűségei kétségbeesett hahotára fakasztották. Riadtan kereste a kivezető utat, így született meg komikus eposza…”. Vörösmarty bírálatából energiát nyert, s a Kisfaludy Társaság újabb pályázatára elkészítette 1846-ban a Toldit, amelyet úgy értékelt Vatai, hogy ez lett a legoptimistább és legoldottabb alkotása. Ráadásul Petőfi barátsága is ehhez az elbeszélő költeményéhez kapcsolódik, amely nemcsak költőileg volt inspiráló számára, hanem a későbbiekben emberi viszonyítási alapjává is vált.

[[paginate]]

Hiába voltak ellentétes természetűek, hiába nem egy tőről metszették őket, mégis közös hangot ütöttek meg – ahogyan Vatai megfogalmazta: „nem egyformán hordozták idegeikben az emberi jelenséget és a világot, de életük és költészetük rendkívüli módon hatott egymásra. Legalábbis, ami Aranyt illeti”. Petőfi szerepteremtő erejével is foglalkozik a tanulmány, amelyből az derül ki, hogy ez Aranyra felszabadító hatású volt. Alkotásaiban jelen volt az énje, a magyar élet és az egész magyar világ. Vatai lényeglátóan állapítja meg: ez a két költőóriás „Kossuth mellett a legerősebb fermentum a magyar világban”.  Szinte közös gyermekükké vált a Toldi, amely testvére, a János vitéz nélkül valószínűleg nem születhetett volna meg. Olyan intenzív volt Petőfi hatása, hogy magával sodorta a ’48-as eseményekbe is, pedig Arany nem volt forradalmár típus, mégis azzá vált barátja mozgósító lírája mellett: katonadalokat, toborzókat és buzdító verseket költött. Ezáltal születhetett meg 1848-ban a János pap országa. Arany beállt nemzetőrnek, s a nép közé ment, ahol mindig is otthonosan mozgott, majd bekövetkezett a forradalom leverése, amely Arany számára két világ közti választóvonalat jelentett. Számára is minden összeomlott, a szabadságharc leverésével, Petőfi halálával hirtelen elképezhetetlennek ítélte a magyar jövőt. Az 1848-ban befejezett Toldi estéje megjelentetésére a forradalom forgatagában már nem volt módja, majd csak 1854-ben került sor a kiadására, amelyben nemcsak egy öreg ember életét rajzolta meg, hanem személyében a magyarság sorsát is ábrázolta. Vatai kiemeli, hogy „őrző és megtartó erővé” vált a mű, ugyanis „ez volt Arany igazi hivatása és legnagyobb tette”.

A szabadságharc leverése mélyen érintette, a megtorlások is elvették az életkedvét, állását elveszítette, ám a Tisza család óvó kézzel nyúlt utána, s nevelő lett Geszten. Ezután Nagykőrös következett, ahol tanári állást vállalt; itt született költészetének jelentős része, amit balladás korszakaként tartunk számon. Vatai így fogalmazott, amikor erről az időszakáról írt: „otthon érezte magát ebben a különös műfajban: mélységek fölött járt kezdettől végig”. Ennek a lényege: „Balladáiban a világ, az emberi lélek és saját szakadékai nyíltak fel előtte, s a magyarság sorsa is […] itt mutatkozott meg legvalóságosabban” – hiszen itt, Nagykőrösön írta történelmi balladáinak a javát. Az volt a „titka”, hogy „kereste és mutatta a magyar tragédiából kivezető utat”. Arany belső viharaiból születtek a balladái, abból a pokoli viharból, amely 1849 után tombolt benne. Hasonló jellegű „szakadékok fölött – amint Vatai írja – csak Vörösmarty és Ady járt még a magyar költészetben. El is nyelte mind a kettőt a mélység”. Arany képes volt úrrá lenni a démonain! Ismert az a tény, hogy személyes életéről, belső érzéseiről alig beszélt: ő az egyik legszemérmesebb alkotónk, ám balladáiban – ugyan más formában –, de áttételekkel elénk tárul énjének mélysége, ami az önkény éveiben a lelki gyógyulás részévé vált, hogy tovább tudjon lépni. Szüksége volt a katarzisra. Deák közbenjárására munkát kapott az Akadémián, ezért családostól Budapestre költözött. Vatai ezzel kapcsolatban találóan jegyzi meg: „mindez megkönnyebbülés és új gátfutás is”.

[[paginate]]

Vatai megjegyzi, hogy Arany nem időmértékes formában írta egyetlen eposzát, mégis klasszikus művé vált, ugyanis a Buda halálában kiteljesedhetett. Hiánypótló hun eposzra, illetve trilógiára készült: „Meg sem fordult a fejében egy finnugor téma gondolata” – állapítja meg a szerző. Végül nem készült el a teljes mű (a trilógia), töredékes változata maradt fenn a többi résznek, ezzel mégis megvalósulhatott az „egyetlen magyar klasszika”. Vatai önreflexíven, kissé kritikusan megállapítja, hogy a mű világképe nem teljesen töretlen, ugyanis nem követi az antik teljességet: „a görögök a sorsban élték át a tragikumot, a jellemben csak tükröződött, Aranynál viszont a jellemből fakadt és a sorsban mutatkozik meg”. Ez emeli magyar sajátossággá. Ezt a szerző teológusként azzal is kiegészíti: „életérzését a reménytelenség motiválta, csak erős erkölcsi érzékével fogadta el az örök törvény változhatatlanságát, és a lét határainak az elismerésében megnyugvásánál több volt a lemondás. Népünk bukásokkal teljes történelme, és Arany Krisztuson nőtt hite nem bírta el a klasszikus töretlenséget sem az idillben, se a tragédiában”. Ezért maradt úgymond torzó Arany monumentális terve: a hun eposztrilógia. Vatai még azt is felveti, hogy klasszika helyett a balladák népe vagyunk, ám az is lehet szerinte, hogy Adyval vergődünk a szubjektív életérzés árjában. Sőt, lehetséges – miként megállapítja –, hogy Adynál egy másfajta klasszika született.

Toldi szerelme című másik hatalmas művének a világképe tükrözi Aranyét, amely egyúttal a lélek belső megrajzolása is lett, vagyis Vatai szerint a bűn és bűnhődés műve. Amennyire szerves része a Toldinak és a Toldi estéjének, annyira Arany szubjektív érzéseiről is szól a verses elbeszélés, amelyben a költő együtt örül vagy sír a szereplőkkel, ritka lélektani kitárulkozásként. Idősebb korára a legszubjektívabb lírai mondanivalók áradtak belőle, megszűnt a „valóság égi másának” megrajzolási vágya, mert felszabadult „öreg lelke rezdüléseit, mélabúját, bölcsességét vetítette rá a múltra, fonta be vele a körülötte levő kis világot, s így nézett a vég elébe is. Megbékélés és finom humor sugárzik belőle”. A Kapcsos könyvbe írt Őszikék ciklusa méltó lezárása költészetének. Vatai a tanulmány egy részében Arany egy-egy versével külön-külön is foglalkozik: ha nem is elemzi őket, lényeges és egyéni elemző megállapításokat tesz, amelyek illeszkednek a tanulmány korábbi részeiben leírtakhoz, mintegy kiegészítve azokat.

A téma és a kifejezés egységének, „a legszebb és legtisztább magyar versek” egyikének tartja a Családi kört. A lacikonyha című vers realizmusáról írja Vatai, amely „a magyar életforma és életerő szabad áramlása”: „Valahogy így bontakozott volna ki az élete ennek a népnek, töretlenül szabadon, vidáman, ha a történelem buktatói szét nem zilálják. Közepén megszakad a vers, fájón üthetett Aranyba a tudat: a realitás nem magyar realitás. A magyar valóság A szegény jobbágy, vagy az Ősszel, Petőfit és a magyarságot sirató éneke...”.

[[paginate]]

Tanulmányának A magyar pokol című fejezetében arról értekezik Vatai, hogy nyelvünk utolérhetetlen mestere mitől magyar klasszikus. Arany élete csodájának tartja, ahogy erkölcsi lényként beláthatatlan mélységek fölé tudott lelkileg emelkedni. Ezeknek a mélységeknek a mágikus vonzása áthatotta a költői életművet, ezáltal tudott verseinek – kortársainál nagyobb – feszültséget biztosítani. Ezek közül is kiemeli a Vörös Rébéket és a Híd-avatást. Vatai a János pap országa, A nagyidai cigányok és a Bolond Istók című alkotásokra tér ki alaposabban. Az utóbbi mű Vatai szerint: „Nem tartozik igazán művészi alkotásai közé, groteszkül, sután beszél a magyarság Kárpát-medencei legnagyobb tragédiájáról: életforma és lelki alakulása a keresztyénség felvétele alkalmával nem szerencsés módon zajlott le. Nem a létét mentette meg a változás, nem erősítette az egzisztenciáját, hanem kiforgatta testi és lelki javaiból, »bennszülötté« tette saját hazájában, Európa közepén. Ezért volt mindig felemás a magyar sors, s ezért lóg most is a lét és nemlét peremén. Félelmetes tétel és könnyen félreérthető”. Aranynak természetesen semmi baja nem volt a keresztyénséggel, hiszen mélyen Krisztusban hívő református volt. Vatai csak azt kívánta kifejezni, hogy a János pap országában sem a keresztyénség ellen beszél, hanem – ahogy ő fogalmaz – „a német nép ezzel indokolt és leplezett imperializmusára mutat rá, indulatosan: »Takarónak a veremre / Mint egyéb gazságra, jó lesz / Krisztus szent vallása.« Ennek a nevében törték meg az erejét, ültették a nyakára ezer évig német rittereket és bárókat, forgatták ki lelki kincseiből, s telepítették tele az országot idegenekkel”. Ezt a magyar átkot egyfajta kisiklott magyar történelemnek tartja, ami ellen Arany is harcolt a lélek, a szellem és a betű erejével. Vatai a magyar pokol másik vetületeként Aranynak A nagyidai cigányok című hőskölteményét hozza fel példaként, amely, mint az érem másik oldala, szervesen kapcsolódik az előzőhöz. Vagyis az ezeresztendős történelmében elbizonytalanodott magyar nép hősi harcának karikatúrája: „Kétségbeesett fintor a szabadságharcról” – állapítja meg a szerző. Mert váltani kellett a továbblépéshez, a túléléshez, de ezt a váltást, pontosabban „váltott állapotot” nevezi Vatai „magyar pokolnak”. Ebben a művében nem Kossuthról vagy konkrét eseményekről beszél Arany, hanem az ezeréves nagy mélységeket és a váltott lelkű nép tragédiáját jeleníti meg. Azt, hogy miként veszett el a magyar a magyarban.

[[paginate]]

Amit Vatai kiemel, s amiről Arany is hírt adott, hogy azon belül is mi a legnagyobb pokol: az a helyzet, hogy csak virtuálisan létezik igaz magyarság, amit a szerző így zár le: „Ezért az igaz magyarságért érdemes harcba indulni, de […] a magyar küzdelemben mindig benne rejlik Nagyida lehetősége is”. A Bolond Istók második énekének bevezető részében tér vissza A nagyidai cigányokra, ahol a magyar sorsot magyarázza. Ebben a művében, melyet Vatai a legtalányosabb és legmélyebb alkotásának nevez, juttatta érvényre sajátos kifejezési módjával önmagát. Néhány évvel a szabadságharc leverése után kezdte el írni. Nagy példája lett ebben az időben Byron, az angol romantika jelentős képviselője. Ezután „eltűnt a Toldi népies egyszerűsége és bája, helyébe robbanó indulatokkal teli szavak és rímek léptek” – összegzi Vatai –, azt is megállapítva azonban, hogy a műbe belefért egy ember életútja, a csőszkunyhótól a grófi kastélyig. „Saját lelke és a magyar lét démonai űzik és forgatják”, mintha önmagáról írna. Nem kétséges, hogy Bolond Istók az élettel szembefordult kétségbeesés hőse. Vataival szólva: „Arany János életén és művészetén át, a klasszika mögött, mind magyar mind egyetemes mivoltában, mégis a törött emberi lét mutatkozik meg. melyik az igazi Arany? Ki tudja. Belső feszültsége félreérthetetlenül a mélység titkában rejlik” – ahova képes volt leereszkedni s visszatérni. Hiszen nincs töretlen élet, s ahogy folytatja: „a klasszika mögül előtűnik az egzisztenciájában vergődő nép és örök ember”. Ebben Arany mellé állítja Vatai Vörösmartyt, Petőfit, Adyt, mert mind magyar géniuszok. Mégis Aranyt emeli ki közülük, ugyanis őt tartja népünk műveltsége szervesebb részének: „…felszívódott a magyarság tudatába, sőt már tudattalanul él bennünk. Feltárta az ember és a magyarság mélységeit, s bennük és fölöttük állva művészi és etikai tartalmat adott olvasóinak. A letisztult hazaszeretetet is tőle kaptuk: népünk, nyelvünk és az ország földje retorika nélküli szeretetét. Túl minden ideológián benne és általa vagyunk leginkább magyarok”. Ez az a gondolatkör, amelyet Vatai akkor és ott fogalmazhatott meg Aranyról, emiatt fontos szólnunk a költőhöz mint emberhez való viszonyáról. Majd’ száz év múlva az emigráns ezt tartotta fontosnak rögzíteni társai, olvasói, hívei és a későbbiek számára. Ő úgy látta, hogy Arany a teljes magyarságot jelenítette meg: „Örök és tiszta forrás minden magyar részére, bárhol éljen is a világon”.

Miután Vatai emigrációban vetette papírra Aranyra vonatkozó gondolatait, azzal „illik” befejeznünk a lelki és szellemi kapcsolódásukkal foglalkozó elemzést, amivel ő is befejezte gondolatfutamát: „Nekünk, emigrációba szorult magyaroknak különösen fontos az általa alkotott tökéletes nyelv. Az idegen óceánban fogy és kopik az örökölt, velünk hozott beszéd, s nemcsak magyarságunk, hanem emberségünk is fogy és kopik vele. Hiába tanul meg valaki több idegen nyelvet, a fogalmak és érzések kötődése, tartalma csak a vérünkké vált anyanyelven, gyermekségünk nyelvén lehet tiszta, csak az határozhat meg érvényes értékeket. Idegen nyelven boldogulhat valaki, de nem lehet teljes ember. Nyelvünk határai valóban létünk határát is jelentik”.

Arday Géza