Albert Gábor ízig-vérig értelmiségi ember volt. Németh László-i értelemben volt az, vagyis üdvösségügye volt, amelynek jegyében nagy harcokat vívott meg a hazugsággal átitatott, megfélemlítésre alapozott Kádár-rendszerben épp úgy, mint a történelmi lehetőséget elmulasztó rendszerváltás korszakában. Bátor, szókimondó kritikát gyakorolt, de sohasem kételkedett abban, hogy minden kiábrándító tapasztalat ellenére igenis létezik eszményi igazság, van Jó, az ideálokról nem áll módunkban lemondani, amíg emberhez méltó életet akarunk élni. Tehát harcos értelmiségi volt, nem az az enervált okoskodó fajta, amilyenre önkéntelenül gondolni szoktunk az értelmiségi megnevezés elhangzásakor. Különös, hogy mennyire meglátszott személyiségén mindhárom szakmai útkezdete: volt kadétiskolás, járt teológiára, próbálkozott színészettel is. Az eszmék frontján csatázott, és aki emlékezik nagy hatású nyilvános szerepléseire, tudja, hogy rétorként a színészmesterségben való jártasságnak is hasznát látta.

[[paginate]]

^{Fotó: Majoros Áron Zsolt szobrászművész}

Hittel teli, szenvedélyes gondolkodását árnyként kísérte a szkepszis, szinte önkínzó következetességgel és logikával vizsgálta a górcső alá vett jelenségeket. Fétisként tisztelt személyek nézeteivel is vitába szállt, emlékszem Bibó István 1945 utáni veszélyes illúzióiról közölt kritikájára, vagy Hamvas Béla nemzettagadó nézeteinek az akkori Hamvas-kultusznak fittyet hányó felhánytorgatására. Belső kényszer hajtotta Albert Gábort, hogy kimondja az igazat, hiszen nem tartozott azok közé, akik örömüket lelik a provokatív magatartásban, szeretnek botrányt okozni. Érzékeny ember volt, megszenvedte az őt érő támadásokat. Görgey Artúrról szóló tanulmányában írta, de önvallomásnak is tekinthető a következő néhány sor: „...egy-egy támadásról hiába bizonyosodik be, hogy semmi igazságtartalma nincs és nem is volt, hiába könnyen megcáfolható rágalom csupán, az öv alatti, »szabálytalan« ütés is ütés marad attól, és épp úgy sebet ejthet, mint a »szabályoknak megfelelő«. És igaz ugyan, hogy nem az a legény, aki üt, hanem aki állja, de az ütések nyomán könnyen törhet a csont, és megrokkanhat a szervezet”. Az esszét nemhiába nevezte a prózaíró lírájának, e sorokban megképződik előttünk az ő sorsa is, közvetlenebbül jelen van, mint szépprózai írásaiban. És ez a sebeket viselő ember mégis odaállt 1986-ban az írók közgyűlésén a pártkorifeusok elé, és bibliai próféták utódaként sorolta és sorolta az ország, a magyar nép orvoslást követelő bajait.

Hát igen, Németh László ilyennek képzelhette az értelmiségi kaszt egyedét, amelyre rábízta volna a világ irányítását ma már mosolyt fakasztó utópiájában. A világ azonban soha nem hallgatott a prófétákra, e mostani, média-irányított, rejtőző hatalmi centrumoknak kiszolgáltatott világ kiváltképpen alkalmatlan az értelmes, természetes önkorrekcióra. Valami haszna mégis van a jó célok megfogalmazásának, a prófétai intelmeknek, a tisztánlátó intellektusok jelenlétének, mert az emberi civilizáció még nem emésztette el magát, holott az önpusztítás minden formáját gyakorolja máig. Nem tudom, hogyan hatnak az egészséges eszmék a társadalom szöveteiben, hiszen alig esik róluk szó. De hatnak, talán csak a puszta létükkel, és hála illeti Albert Gábort, amiért egy életen át konokul megvallotta, papírra vetette kőnél maradandóbb igazságait.

A hálás emlékezet jele ez az emléktábla is a Bimbó út 3-as számú ház, egykori otthona falán.

Ács Margit