Számunkra, erdélyiek számára ez a történet különös jelentőséggel bír. A mi népünk annyira azonosulni tudott a Mózes 2. könyvében leírtakkal, hogy a történelem folyamán voltak, akik a zsidó vallást is felvették. A történetben a különbség csak annyi, hogy mi nem hagytuk el országunkat, „Egyiptom jött el hozzánk”. E több mint négyszáz éves egyiptomi fogság tanulságán, helytállásán, Isten iránti hűségén, sokszor hűtlenségén keresztül ma is tanít bennünket a történelem Ura.

Izráel fiai pedig megszaporodtak, gyarapodtak, megsokasodtak, megerősödtek és megtelt velük az ország (2Móz 1,7). Mindez Egyiptomban történt, ott, ahol a legkisebb volt erre az esély.

Mózes első könyve a teremtéstörténettel kezdődik. Isten megáldja a teremtett világot. Aztán jön az özönvíz, majd újból áldás, sokasodás. Itt, Mózes második könyvében ismét ítélet: az egyiptomi fogság. Ott van új élet, ahol Isten áldása van, még akkor is, ha nagy a nyomorúság. Ez az áldás Egyiptomban a gyermekáldást jelentette. A zsoltáros szerint Isten „igen megszaporítá az ő népét”(Zsolt 105,24). Ennek a népnek ez az egyetlen fegyvere. Ez tette „erősebbé elnyomóinál”, olvassuk ugyancsak a 105. zsoltárban. Megtelt velük az ország – olvastuk a 7. versben.

[[paginate]]

Mikor telt meg velünk az ország? Mikor vettük komolyan Isten áldását? Mi egyelőre számbelileg is fogyunk. A gyermekáldást elfogadni azonban nemcsak a családot vállalók feladata. Templom, iskola, ösztöndíj, anyagiak, életfeltételek teremtése mindannyiunk feladata. Lehet, hogy azt mondod, idős, egyedül élő, anyagilag kevésbé tehetős vagy. Gondolj a mezőségi Kallós Zoltánra, aki 80 feletti idős emberként alapított és működtetett iskolát, ott, ahol sem egyházunk, sem érdekképviseltünk (RMDSZ) nem tudott iskolát beindítani.

Lemérni az áldást életünkben összehasonlítást jelent. Ezért is van szükség a másságra. A kisebbségnek a többségre, az egyháznak a világra. És ha erősebbek vagyunk, ez nem jelent feltétlenül számbeli fölényt. Hanem az Isten-tudat fölényét. Azt, hogy „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Megtelt velük az ország. Kitörtek Gósen földjéről és Egyiptomba, ahol megjelentek, tudták róluk, hogy ők mások. Nem voltak többen az egyiptomiaknál, de mások voltak. Ez a másság keresztyén életünkben azt is jelenti, hogy az öntudatlan állapotból nemcsak az öntudatosra jutunk el, hanem az Isten-tudatra. Így is mondhatnám: küldetéstudat, kegyelmi kiválasztás. Idegen szóval is ismerősen hangzik: predestináció. Nemcsak református keresztyéni tanítás ez. A római katolikus Nemeskürthy István egyik könyvében a magyar nép bibliai küldetéstudatáról ír.

Isten áldását elfogadni, sokasodni, öntudattól küldetéstudatig eljutni, megmaradni. A képlet nem ilyen egyszerű. Izráel fiai, eleinte csak Jákób fiai, Ábrahámtól indulnak el. Az egyéntől a törzsig, a törzstől a népig azért juthatnak el, mert van áldás. De mert van visszautasítás, hűtlenség is, ez a nép szétszóródik, szűkül a keret. Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy megint csak az egyén, Jézus Krisztus kapja az ígéretet (Mt 2,15).

A hűtlenség következménye az elnyomás is. II. Ramszesz, az idegenek után egy nemzeti fáraó, fél. Fél, mert nem ismeri Józsefet és annak népét. Mit jelent ez Isten népe számára? Egyetlen egyháznak és népnek sem szabad a múlt érdemeire hivatkozni. Senki sem mondhatja azt, hogy az ő vallása, egyháza birtokolja az igazságot. Egyetlen nép sem állhat elő azzal az igénnyel, hogy ő előbb volt a többieknél azon a földön, amelyen másokkal él. Továbbá azt is jelenti ,hogy minden kornak meg kell legyen a maga „Józsefe”: A ti megmaradásotokért küldött el engem Isten tielőttetek (1Móz 45,5). Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani (1Móz 50,20).

[[paginate]]

Aki fél, az ellenséget mindig többnek, hatalmasabbnak gondolja. Ne gőggel, hanem keresztyéni alázattal gondoljunk arra, amit mi még nem akarunk felfogni, de mások már tudnak: Isten népe vagyunk. Minden istentiszteleten elhangzik a bűnvalló imádság után: Valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,15).

Az új király mondta a népének: nosza bánjunk okosan vele. Az Apostolok Cselekedete könyvében István vértanú ezt a szót használja: álnokul. Az elnyomás veszélyes, mert közvetett és fokozott. Az építkezés, a mezei munka először csak sanyargatással jár (11. vers). A 14. versben már keserítésről olvasunk. Később a nyomorúság, kiáltás, szenvedés (3,7), szorítás (6,5) oda vezet, hogy kifárad a nép (5Móz 26,7).

Isten népe a világban él. A világ ezt a furcsa jelenséget igyekszik felmérni és aztán  igyekszik leszámolni vele. Akkor van baj, amikor az egyház úgy hozzáigazodott a világhoz, hogy már semmi “veszélyt” nem jelent a világ számára. Ma ez a veszély teljesen más formában jelentkezik a világunkban. Fogyassz, ne gondolkodj! Élvezd az életet! Megérdemled! A tiéd! Vegyél fel kölcsönt! Ne vállalj gyermeket! Minek neked templom, család! De a régi világ sem tűnt el: háború, keresztyénüldözés.

Az nem igaz, ha elnyomnak egy népet, akkor azt meg is lehet semmisíteni. Isten népe mindig kisebbségben volt. Isten áldásával élve komolyan kellene vennünk küldetésünket. Nem a földi hatalmasságok, hanem Isten táplálja életképességünket, megmaradásunkat, akaratunkat, reményünket. Sajnos, ma gyakran veszítjük el a reményt. A fenti Igeszakasz vége sem bátorít túl sok jóval. Továbbolvasva és -gondolva a történetet, mondhatom, végezetül Isten két „időjelet” ad számukra.

Az egyik: az Egyiptomból való szabadulás Mózes születésével kezdődik. Mózes 40 évig nevelkedik a fáraó udvarában. Még 40 évig vár, míg Isten megjelenik neki az égő csipkebokorban. Majd újabb 40 év pusztai vándorlás következik. Ez a 120 esztendő keresztyén türelemre int bennünket!

A másik: Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben István vértanú úgy beszél a szabadulás idejéről, mint ami Jézus Krisztusban beteljesedett. Ez keresztyén bizonyosságot jelent számunkra.

Mi, akik nem tudjuk, mit hoz a jövendő, ezzel a türelemmel és bizonyossággal bízzuk magunkat, egyházunkat, népünket a történelem Urára. Ámen.

Sógor Csaba