Teljes csend volt az utcán, amikor felébredt. A macska a fésülködőasztal melletti széken feküdt összegömbölyödve, őt figyelte, megmozdul-e végre. A redőny résein át beszüremlő lámpafény megcsillant az állat szemein. Ahogy felült az ágyban, összevillant a tekintetük. A macska nesztelenül elrúgta magát a székről, halk puffanással ért földet, odaosont az ágy mellé. Az állatot az unokája hagyta nála, amikor fél évre külföldre utazott tanulni. A fél év letelt, aztán a következő, meg a következő, de az unoka nem jött haza.

Először a macskának adott tejet, utána vizet forralt a mikróban a neszkaféjának. Három óra volt, a kakukk sértődötten, mozdulatlanul ült az ablakocskája mögött. Eltörött a rugó, vagy a fene tudja.

Ma egészen más dolga van, mint rendesen. Nem kell az anyjánál rendet rakni, mosni, elvinni a tegnap megfőzött ebédet, kiparajozni a virágágyást, feltörölni az előző napi étkezések maradékát, eltakarítani a vécécsésze mellé hullott bélsármaradványokat, kiszedni a használt bugyit a muskátlik közül. Pedig mennyivel jobb lenne, mennyivel könnyebb.

Ezt a napot tűzte ki arra, hogy meglátogassa a kórházban. A lánya dolgozott, nem ért rá elvinni megint őt az autóval. Idejét sem tudta, mikor ment fel Pestre utoljára egyedül. Századszorra is átgondolta a lépéseket. Délre kimegy az állomásra, jegyet nem kell venni, csak megkérdezni, melyik vágányról indul a vonat. Kőbánya-Kispesten kell leszállni, és felülni a 28-as villamosra. Vagy Kőbánya alsón?

[[paginate]]

Elbizonytalanodott. Letette a macskát az öléből, felállt, kinyitotta az ablakot. A macska kiperdült a párkányra, Baba mögé könyökölt, onnan nézték a sötét, néptelen utcát. Legutóbb is le kellett szállnia egy megállóval hamarabb, mert nem bírta elviselni azt a sok embert maga körül. És a szagot! A szag az emberek látványánál is elviselhetetlenebb volt.

Töltött magának egy pohár vizet, szaporán vette a levegőt. Rátört a szívbetegek sajátos köhögése. Beült a hintaszékbe, ringatta magát, dúdolt. Nem, biztosan nem Kőbánya-Kispesten, hanem Kőbánya alsón. De aztán melyik irányba szálljon villamosra? Lehunyta a szemét. Cikázó, mindenféle számokat viselő villamosok jelentek meg előtte, temérdek sínpár, piroson átszáguldó autók. Álmában mégsem hallott mást, csak a vér zubogását, és az egyre gyorsabban és gyorsabban dobogó szívének ijesztő lüktetését.

Arra ébredt, hogy csörög a telefon. Felpattant a karosszékből és válaszolt a hívásra. A beszélgetés nem tartott sokáig, megköszönte a tájékoztatást, a további teendőkről majd később. Amikor letette, ott maradt az ablak előtt, mozdulatlanul, kezében a telefonnal. A légzése egyenletessé vált, a szíve újra a normális ütemben vert. Kint világos volt, megindult a forgalom, az ablak alatt a növendék fák idei leveleiket szülték. Egyszerre jutott eszébe az egész élete. A végtelennek tűnő erdő a hegyoldalban. Ahogy a szél az arcába kapott az oldalkocsiban, amikor az apja meccsre vitte. Ő volt a kedvence, az elsőszülött. A libák a patakparton. Ahogy felgyújtották a szárított mákgubókat a padláson a testvéreivel, hogy az anyjuk ne tudjon belőle bódító teát főzni magának. Aztán patakokban folytak a könnyei.

Borsai Szandra