Nemes Nagy Ágnes négy éven keresztül a Confessio szerkesztőbizottsági tagja volt: az 1987. év 3. számától kezdődően 1991 utolsó (4.) lapszámáig. Tenke Sándor, a folyóirat főszerkesztője kérte fel erre a feladatra, amit örömmel fogadott el. A költőnő részt vett a folyóirat alapításának 10. évfordulóját ünneplő Confessio-esten, amelyre 1986. december 15-én, a Kossuth Klubban került sor, ahol elszavalta ez alkalomra írt, A kertben című versét, amelyet alkotótársainak, Áprily Lajosnak és Jékely Zoltánnak ajánlott. Az estet a Confessio szerkesztősége és a TIT Budapesti Irodalmi Szakosztálya szervezte. A szakosztály részéről M. Kiss Sándor történész felesége, Fogarasi Ágnes volt a főszervező. Neki is volt köszönhető, hogy a nagy hóesés ellenére is zsúfolt terem fogadta az „ellenzékinek” számító összejövetelt. A rendezvényt a belső elhárítás saját embereivel figyelte. A Szabad Európa Rádió tudósítója is részt vett az alkalmon, s másnap reggel tudósított az eseményről. A nyilvánosság bizonyos mértékig „megvédte” az eseményt, ennek is köszönhető, hogy nyilvánosan nem érte atrocitás a főszerkesztőt és szervezőket, leszámítva E. Fehér Pál cikkét a Párt lapjában, a Népszabadságban. Ettől eltekintve pozitív hazai sajtóvisszhangja volt az ünnepségnek például a Magyar Rádióban és a Magyar Nemzetben is. Minderről azért fontos megemlékeznünk, hogy érzékelhetővé váljon, ahogy Nemes Nagy Ágnes a Confessio szellemisége mellé állt, s ne vesszen a feledés szürke homályába ez az egykori jelentősnek számító Confessio-est, az akkori értelmiségi „ellenállás” egyik megnyilvánulása.[1]A költőnő 1991. augusztus 23-án bekövetkezett halála után Lator László emlékezett meg róla Nemes Nagy Ágnes arcképéhez címmel a Confessio év végi utolsó (1991/4.) számában.

^{Fiatalasszonyként és enyhén mosolygósan
Forrás: Fortepan}

[[paginate]]

Év elején lenne Nemes Nagy Ágnes százesztendős, ezért a Confessióban is megemlékezünk a kivételes költőszemélyiségről. Ha fellapozzuk a lexikonokat, az adatok mellett ezt a két szót látjuk Nemes Nagy Ágnesről: „költő és műfordító”. Ez azonban korántsem fejezi ki a benne élő hivatástudatot. Még írni sem tudott, amikor már verseket talált ki, ezt édesanyja jegyezte fel. A költőnő így emlékszik erre: „én, amióta az eszemet tudom, mindig írtam. Folyamatosan, kihagyás nélkül. Valamikor útközben jöttem rá, hogy lehet jó gyermekverseket is írni.” Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen mint vallja – Czigány György összeállításában: „én is írtam iskoláskor előtti verseket, mondókákat hoztam létre. Hogy miért? Nem tudom. S később sem sikerült pontosan megtudnom a versírás okát.”[2] Nem sokat tudhatunk meg a költőnő gyermekkoráról, ahogyan Lator László írta: „keveset beszélt a gyerekkoráról. Úgy látszik, akárcsak költészetében, kedve ellenére volt a személyes vallomás. Nem tartotta fontosnak a felmenőit, a családi örökséget?”[3] Őseimhez című versében ír a családi hátteréről: „Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, / tanyák, szekerek, paplakok, / nagyapám, ügyvéd”. Léteznek szép számban olyan kötetek az életművében, amelyek gyermekeknek szánt műveit tartalmazzák, például Az aranyecset – Keleti mese című kötete vagy Szökőkút című könyve, legszebb gyermekverseivel.

^{A költőnő arcai
(Kollázs, a Szerző összeállítása)}

[[paginate]]

Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes szerelmi házasságban éltek. Életük kétségkívül „más” volt, hiszen otthonuk inkább alkotóműhelyre emlékeztetett, mint családi fészekre – ezt Lengyel Balázs mesélte egy alkalommal.[4] Erre utalnak Lengyel sorai is: „Az 1945–46 utáni időkben még jó darabig hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy barátaim, írókollégáim túlzottan is lefoglalták Ágnes létét.”[5] Volt időszak, amikor költészete csak meglehetősen szűk körben, vagyis a barátok közt volt ismert. Azok az olvasói viszont, akik egyben sorstársai voltak (pl. Mándy Iván, Ottlik Géza, Lakatos István) nagyra becsülték emberi tartása miatt. Emelt fővel igyekezett „viselni”, ahogy személyében a szocialista pártállam nemcsak egy költőt, hanem egyfajta mentalitást is félreállított. Utólag azonban érdemes azt is megállapítanunk, hogy ennek a politikai okból történt irodalmi „átrendeződésnek” nem pusztán negatív hatása volt, ugyanis kényszerből ifjúsági- és gyermekirodalmat alkotó íróink nem hozhatták volna létre a 20. század második felében azt a fantasztikus irodalmat, amelyen gyerekként felnőhettünk. Nem írt volna például Szabó Magda, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Mándy Iván, Szepes Mária és Nemes Nagy Ágnes sem a gyerekeknek. Ez a diktatúra által nem tervezett és nem várt eredmény volt, hiszen nincs olyan „rossz”, ami a Teremtő által ne hozhatna valami jót is.[6] Ahogyan Rigó Béla irodalomtörténészként összefoglalta ezt az életjelenséget: „A keleti blokk többi országában a »nagy« irodalomból kitiltottak legfeljebb fordíthattak, nálunk viszont írhattak és írtak is a gyerekeknek, akik ezáltal a sematizmus korszakában sokkal jobb versekkel találkozhattak, mint szüleik.”[7]

Egy erkölcstelen és embertelen rendszer által kedvelt és támogatott alkotónak lenni szellemi és morális értelemben, egyéni szempontból is sokkal veszélyesebb állapot, mint a kitaszítottjaként, netán kifejezetten az üldözöttjeként való létezés. Amikor az újholdas írók Illyés Gyulához fordultak az ötvenes években egzisztenciális problémáikkal, ő azt mondta nekik, hogy a „polgári író akassza fel magát”. A korról és az átéltekről emiatt fogalmazta meg egy interjúban Nemes Nagy Ágnes: „A Rákosi-korszakban a néma túlélésre törekedtünk. Többen – a publikálás lehetőségétől megfosztott írók-költők, akkori fiatalok – összebújtunk, mint birkák a jégesőben. Egymás műveit olvastuk, bíráltuk. Sokat játszottunk, ha fekete humorral is, de nevettünk. Legtöbbünknek a gyerekirodalom meg a műfordítás volt a menedék. Én éppen most, az életmű-kötet rendezése során állapítottam meg, hogy többet fordítottam, mint Babits Mihály.”[8]

[[paginate]]

Nemes Nagy egyik utolsó híve volt annak a felfogásnak, hogy a műalkotás csak aprólékosan közelíthető meg. Ez a részletes kidolgozottság figyelhető meg a művein. Pályája második felében találta meg az esszé műfajában azt a művészi, etikai terepet, amely a napi politikumtól megóvta. Például a legfontosabbtól: a teljes elhallgatástól! Ez nem alkotói válságból adódó elhallgatás volt, hanem politikai okból eredő. Mészöly Miklós írta a Hódolat és csend a költő sírjánál – Ma temetik Nemes Nagy Ágnest című írásában: „hogy miképpen kell fontosan hallgatni, amikor a csend a szó – és szólni szikáran akkor, amikor nemcsak olcsó sikertétje, de kemény és személyes kockázata is van a megszólalásnak. Mert az ő, és nemzedéke keveseinek élete a folytonos kockázattal szólás szívós szolgálatában telt el – halálig.” A költészet mellett az esszé műfaja adta művészetének másik belső formáját. Alkotói kiteljesedésének tetőpontját a ’60-as évek végétől kezdve, de a ’70-es és ’80-as években való kibontakozásában ismerjük, amikor esszéiben is kirajzolódik a birtokában lévő ismeretanyag és tálentum nagysága. Első esszéit, a 64 hattyú című kötet elemző darabjait a művészi középpontkeresés és elfogulatlanság jellemzi. Jelentősebb esszéi közé tartoznak például A vers mértana, A költői kép, melyekről nem beszélünk eleget, s ezeket követte a lenyűgöző Babits-esszéfolyam, mely A hegyi költő címmel vált könyvvé s az olvasók számára valósággá. Az Osiris Kiadó 2004-ben Az élők mértana címen két kötetbe válogatta esszéit, amelyek a műfaj magyar 20. századi csúcspontjait jelentik. Ám nemcsak esszéket írt, hanem megnyitotta alkotói szobájának ajtaját, és betekintést engedett az írói mesterség műhelymunkájába is. Ilyen vallomásokat ritkán olvashatunk vérbeli alkotótól, ezért nagy kincset jelentenek, ehhez hasonlót korábban Cs. Szabó László tett. Éppen az írók ritkán tárják ki sarkig műhelyük ajtaját kívülállók, pontosabban a számukra oly sokat jelentő olvasóik előtt. Nemes Nagytól a saját olvasatában kézbe kapjuk Baudelaire szeszélyes műelemzéseit, Mallarmé bámulatos költészetelméleti levelezéseit, Valéry alkotáslélektani írásait, Gottfried Benn nagyesszéjét, A líra problémáit, Eliot higgadt tanulmányait és Füst Milán naplóiról szóló írásait. Műveltsége a magyar és a francia költői kultúrában gyökerezik, ezt egészíti ki az a német költészet, amelynek középpontjában számára Rilke áll. Ezek Nemes Nagy esszéírói és alkotói útjelzői.

Az ’50-es években pedig „répáskodtak” – fogalmazta meg találóan egy interjújában, mert a répa legértékesebb része a föld alatt található. Évekig nem közöltek tőle semmit a folyóiratok, mint ahogy számos barátjától és kortársától sem fogadtak írásokat. Ez a helyzet elsősorban az újholdasokra volt jellemző: megjelenés lehetőségének híján az íróasztalfióknak alkottak. Ennek a korszaknak – Halasi Zoltán megfogalmazásával – „puritán esztétikai ellenállása fokozta a befelé fordulás tendenciáit”. A kor irányított irodalmi ízlése és szigora ellenére Nemes Nagy Ágnes teljes emberi határozottságával őrizte meg egyéni hangját. Nem szolgálta ki a kor igényeit: a szocialista realizmus kötelező kívánalmait.

[[paginate]]

Nemes Nagy költészete irodalmunk ún. tárgyias vonulatába tartozik. Nem a Vörösmarty-, Petőfi-, Ady-vonulatba, hanem Aranyéba és Babitséba. Ez annyit jelent, hogy a tárgyias költő közvetve külső tárgyak által, valóságos vagy más művektől kölcsönzött személyeken keresztül szólal meg, szemben az alanyi költő közvetlen vallomásosságával. Erre egy szép, de fájdalmas példa, az élettől búcsúzó, már súlyos beteg, lassan haldokló ember verse: A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.

Ezt a korábbi meghatározást támasztja alá Polcz Alaine visszaemlékezése: „Különös meglepetések is értek. Beléptem a szobába, halála után, és azt láttam, ami az egyik több évtizeddel korábban írt versében benne van […] Belépek, és az ágya mellett ott az asztal, a drót, a lámpa. A pohár, a víz – semmi más. Meghökkentem, majdnem kihátráltam.”[9] Valójában nincs jelentős különbség a kétféle költői megközelítésmód között, mert a tárgyias költő az alanyiság érdekében rejtőzik el: szemérmesen visszahúzódik, hogy még inkább háttérben maradhasson. Nemes Nagy kései lírájában ez még jobban megfigyelhető.

^{Sírja a Farkasréti temetőben
(A Szerző felvétele)}

[[paginate]]

Egyik legkedvesebb és legfontosabb szava a „tanulás” volt, például a Tanulni kell című versében: „Tanulni kell. A téli fákat…” (Nemes Nagy költészetének egyik alapmetaforája, a fa az élet jelképeként végigkíséri költészetét.) Tanuláson azonban ő nem a külső ismeretek gyarapítását értette, hanem a vertikális elmélyedést, önkorlátozással elért összpontosítást, a figyelem és a belső fegyelem fejlesztését. Ifjúsági és gyerekverseivel is a tanulás becsületét közvetíti. Már a gyermekkortól fontosnak tartja ezt a fajta fejlődést. Lehetnek olyan pillanatok, amikor egy-egy hiteles élet nélkül erjedő tehetség hirtelen remekművekre lobban – írja Báthori Csaba.[10] De ez azért ritka dolog! Nemes Nagy Ágnes meggyőződése, hogy hiteles élet nélkül hiteles művészet sem lehetséges. Nem a magánélet csip-csup esetlegességeiről van szó, hanem az élet és a mű között egyfajta azonosságról – az ethosz síkján. Mondhatnám úgy is: a nagy művész törekszik arra, hogy halhatatlansága ne gúnyolhassa ki halandóságát. Ennek az alapmeggyőződésnek fontosabb az imperatívusza, mint a bizonyíthatósága.

Nemes Nagy gyerekkoráról annyit tudunk, amit egy televíziós interjújában[11] a nyilvánosság előtt elmondott: „Gyerekkor? Azok közé tartozom, akik írni még nem tanultak meg, de már verselnek” – így kezdődött. „Gyerekkoromban sokat verseltem a Riska tehénről meg a juhászbojtárról, s ennek volt életrajzi alapja, hiszen hosszú, szép nyarakat töltöttem rokonaimnál Erdélyben, Csongrádban, a Nyírségben.” Ezek az élmények jelentősek lehettek, mert később vissza-visszatérnek a költészetében. „Közben ott ültem a pajtásaimmal egy nyírségi erdő szélén, sok mindent játszottunk, többek között bogáncs-játékot. Leszedtük a bogáncsoknak a fejeit, azokat összeragasztgattuk, és csináltunk belőle kisembert, kis házat, bútort meg kutyát, mindenfélét. Azt lehetne mondani, hogy a mai építőjátékoknak ez volt az őse, például a Legóé, mert hiszen elemekből épült – nagyszerű játék volt, ezzel szemben állandóan összevissza szúrta az ujjunkat. És mit csináltunk? Sziszegtünk, kiabáltunk s játszottunk tovább. Később azt a következtetést vontam le ebből, hogy az irodalom is ilyen játék: az embernek jólesik, amikor összerakja, építi, megcsinálja a dolgokat, még akkor is, ha közben nagyon összeszurkálja vele az ujját.” Persze ez arra a korra vonatkozott leginkább, amikor Nemes Nagy és az újholdasok épphogy publikálni kezdhettek, és a „három t”-n belül a tiltottból átkerülhettek a tűrt kategóriába.

Első verseskötete 1946-ban jelent meg, Kettős világban címmel, amikor még 24 esztendős, fiatal költő volt. A háború utáni néhány esztendőben nem akárkiknek látott napvilágot az első kötete; 1946 és 1949 között Kormos Istvánnak, Lakatos Istvánnak, Nagy Lászlónak, Pilinszky Jánosnak, Juhász Ferencnek, Jánosy Istvánnak, Darázs Endrének… A legtöbbjükről elmondható, hogy teljesítették az induláskor tőlük elvárt ígéretet, mert mindannyian egyéni hangvételű életművet teremtettek. Nemes Nagy Ágnes lírája, költői és emberi magatartása egységes maradt: erkölcse, világlátása, életszemlélete alig változott.

[[paginate]]

Ebben a megközelítésben is értelmezhető az első kötetcím, amelyet egész életműve fölé oda lehetne írni: Kettős világban, vagyis két világ között kényszerült élni – egyrészt amit a diktatúra politikailag teremtett, és egy homlokegyenest másik univerzumban, amelyet a bensője diktált. Nem lehet véletlen, hogy egyik vers- és cikluscíme is ez: Között. Mesterségem című versét például így kezdi:

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan...
 

^{Lengyel Balázzsal az otthonukban 1963-ban
(Forrás: Fortepan)}

Nemes Nagy Ágnes húszévesen, harmadéves magyar–latin–művészettörténet szakos egyetemi hallgatóként – 1942-ben – ismerte meg a huszonnégy éves ifjú jogászt, Lengyel Balázst, akit az irodalom jobban érdekelt, mint a jogi pálya. Nemes Nagy sugárzóan szép lány, majd fiatalasszony volt, akit zavart, hogy szép nőként tekintenek rá, és úgy is kezelik. Ezért egy alkalommal megsemmisítette azokat a fiatalkori fotóit, amelyeken szépnek találta önmagát.[12] Nemes Nagy Ágnes fegyelmezett tartása mögött félelmek is lapultak; ahhoz a nemzedékhez tartozott, akiknek ifjúságát keresztülvágta a háború borzalma, húszas életévei az „újjáépítéssel” teltek, és mire harminc lett, 1952-ben javában tombolt a Rákosi-féle személyi kultusz és diktatúra. Ez a kilátástalanság és egzisztenciális bizonytalanság határozta meg Nemes Nagy alkotói és emberi létét. Így múlt el az ifjúsága, s mint író, igyekezett a kilátástalan körülmények ellenére is teljes mértékig az alkotásnak élni. Ha az életművére tekintünk most, születése 100. évfordulóján, megállapíthatjuk, hogy emberileg is betöltötte alkotói küldetését.

Arday Géza