Az elmeorvosok, pszichológusok és más segítő hivatások képviselőinek rendelőibe a társadalom minden nyűgje, baja begyűrűzik. A szakember az egyének által megjelenített problémákat kategorizálja, betegség-csoportokba osztályozza, és ennek megfelelő fizikai, lelki gyógyeljárásokat alkalmaz. Tevékenységét néha kibővíti a páciens családjával, vagy akár nagyobb közösségével (pár- és családterápia, közösségi pszichiátria).

A betegség-kategóriák sokasága mögött azonban olyan zavarok rejlenek, amelyeket a klasszikus kórlélektan nem tárgyal, mivel azok nem orvosi-pszichopatológiai természetűek.

Valamely magatartás kórossá minősítésében a nemzetközi szervezetek által szentesített „egészség” fogalmából indulunk ki (WHO Ottawai Nyilatkozat). Határozottan állíthatjuk, hogy a testi egészség fenntartásában, megélésében a lelki egészség döntő szerepet játszik. Az Egészségügyi Világszervezet és az európai országok minisztereinek Helsinkiben megrendezett értekezlete 2005. januárjában ismételten kihirdette a jelszót: Nincs egészség lelki egészség nélkül! („There is no health without mental health”[1]). A lelki zavarok sokfélesége alapvető antropológiai problémákat takar, amelyeket korunk jellemző tüneteinek tarthatunk.

Hazai kutatások

A magyar társadalom lelki állapotáról nemzetközileg is ismert nagyszabású kutatómunka folyik immár több évtizede a közben elhunyt házaspár Kopp Mária és Skrabski Árpád kezdeményezésére.[2]^,[3] E vizsgálatok nyomán meglehetősen borús kép bontakozik ki. Más epidemiológiai vizsgálatok adatai is lehangolóak. Szádóczky és munkatársai[4] felmérése alapján megtudjuk, hogy minden hetedik hazánkfia életében legalább egyszer depresszióval küszködik.

A tudományos kutatások tükörképe megjelenik a közbeszédben is, amelyet nagyobbrészt a médiumok közvetítenek, s amely a társadalom önképének tekinthető. „Romlásnak indult hajdan erős magyar, Nem látod, Árpád vére miként fajúl”…[5] mondhatnánk, ha Berzsenyi nem a XIX. sz. elején írta volna e sorokat.

[[paginate]]

Depressziós sémák a közbeszédben

A társadalom állapotát megjelenítő közbeszédben ugyanúgy megjelennek a társadalmi szintű depresszióra utaló gondolkodási sémák, mint ahogy ezek az egyén életét is beárnyékolják. E sémák logikai hibákon alapulnak, s a valóság torz tükrözését eredményezik. Csak néhányat említünk a legfontosabbak közül.

A „Minden egyre rosszabb” gondolati sémájának rendkívül erős hagyományai vannak társadalmunkban. A közbeszéd résztvevői, a médiumok hírüzemeinek konstruktőrei akkor számíthatnak sikerre, ha ezt az attitűdöt megszólítják. Az állapotok, a viszonyok „romlása” általános toposz, amely áthatja az irodalmat, nem egyszer a történelem szemléletét, de meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a tudományos kutatás berkeit is. „Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza többé soha” – énekli a nagyszerű múlton merengő hazafi. „Vár állott, most kőhalom, kedv s öröm röpkedtek, halálhörgés, siralom hangzik már helyettek”, jajdul fel Kölcsey. „Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzél, oh magyar” írja Arany János.[6] Ugyanakkor ez sem magyar specifikum. Már a zsoltárok is panaszkodnak az idők romlásáról. Obliti sunt Romani loquier lingua latina! – sóhajt fel Naevius, visszasírva az aranykori nyelv szépségét. Pedig már a Prédikátor is figyelmeztet bennünket: „Ne mondd: Miért van az, hogy a régi idők jobbak voltak, mint a mostaniak. Mert nem vall bölcsességre, ha ilyesmit kérdezel” (Préd 7, 10).

A „minden egyre rosszabb” séma mellett egy másik uralkodó, és a negatív nemzeti önképet fenntartó toposz a „Bezzeg Nyugaton” (vagy változatai: odakint, tőlünk Nyugatabbra, a Lajtán túl, illetve a mesévé aranyozódott múltban „túl az Óperencián”, azaz „Ob der Enns”, régen ugyanis még az Enns folyó volt a vágyott világ határa). A kelet-nyugati tengely még országokon belül is érződik. Minél keletebbre vagyunk, annál erősebb a kisebbségi komplexus, amely a „nyugatiakkal” szemben érvényesül. (A kelet-nyugati tengely Németországon, vagy Ausztrián belül is érvényesül: „burgenländisch”, mondja az osztrák a fajankóra.) Az „odakintre” történő differenciálatlan utalásokban (mi az, hogy Nyugaton?) a „másik” (aki egyenlő a nyugatival) indokolatlanul felértékelődik, és megalapozza önmagunk elmarasztaló megítélését, kisebbségi komplexusainkat. Így tesz az egyik utolsó poeta doctus, Babits Mihály is. „A nyugati gazdag irodalmak folyton idézgetik régi nagyjaikat /…/ a francia vagy angol klasszikus író eleven lelket jelent /…/ a magyaré csak egy régvolt nemzeti dicsőséget. Kriptafelírás, aranyos betűkkel…”.[7]

[[paginate]]

Egy további, a közéletet mérgező kognitív séma a következő: „Ha nem ért velem egyet, nem szeret” (vagy erősebben megfogalmazva: „utál”, „ellenségem”). Elég, ha betekintünk egy TV vitaműsorba, hogy ennek a gondolkodási hibának megjelenését élvezhessük. E gondolkodásbeli kényszerpályának következménye a „minden vagy semmi” típusú gondolkodás, amely a világot, az embereket, de még a múltat is kétpólusúvá egyszerűsíti. Valaki vagy jó, vagy rossz. Jók és gonoszok vesznek körül bennünket. A politikai pártok csak szentekből vagy bűnözőkből állnak. A világ e két fele között a vasfüggönynél is áthatolhatatlanabb műszaki akadály húzódik a fejünkben, pokol és mennyország, amelyet a világba vetítünk. Az ókori világ gnoszticizmusa, a Teremtő és a Démiurgosz kettőssége él tovább.

A tudományos kutatás sokszor elébe megy a közbeszéd bejáratott fordulatainak, és adatait ezek értelmében szelektíven interpretálja. A társadalomra vetített magyar önkép, vagyis az én-identitás társadalmi-nemzeti eleme a fentiekből következően negatív önértékeléstől, bűntudattól terhes. Nem véletlen, hogy nemzeti himnuszunk még azokért a bűnökért is bocsánatot kér Istentől, amelyeket majd a jövőben fogunk elkövetni. Ugyanakkor, mint Hunyadi kutatásaiból tudjuk, a tőlünk nyugatabbra lévő országokban a magyarokról általában pozitív vélemény a meghatározó.[8]

Éppen ezért a kérdést egy másik megközelítésben, a társadalom lelki állapotát az egyénben megjelenő, de általánosítható vonások alapján mutatom be.

[[paginate]]

Általánossá duzzadt egyéni torzulások

A szociológiailag és epidemiológiailag kimutatott aggasztó adatok az egyén oldaláról gyakran az önazonosság, az identitás válságában tükröződnek. Az ember önazonossága a szubjektum, a tudat tartozéka, amelynek keretében az alany válik önmaga tárgyává. Az identitás az egyén olyan határozmányait is magában foglalja, amelyek a személyen kívülre mutatnak, identitás-csomópontok, amelyeket költőibb nyelven „gyökereknek” is nevezhetünk. Főbb identitás-csomópontok: nemi azonosságtudat, vallási hovatartozás, nyelvi-etnikai identitás, történelmi-nemzeti önazonosság, kulturális identitás, hivatásbeli önazonosság.

Az identitás mélyen idegrendszerünkbe égetett „billog”. Az én-releváns, az identitás részét képező információk alacsonyabb perceptuális küszöb mellett jutnak el a megfelelő agyi centrumokba (Girodo és mtsai).[9]

Az identitás fejlődésének egyik lényeges összetevője a James Marcia[10] modell értelmében az elköteleződés. Elköteleződni annyit jelent, mint igent mondani egy személyre, hivatásra, életpályára, hazára, közösségre, vallásra, stb. Az elköteleződés sok esetben egy egész életre szól (egyes hivatások, házasság, nyelvi-etnikai azonosulás stb.). Az elköteleződés másik összetevője: a jövőre feszülés. Heidegger mondja: a Lét önmaga előtt van.[11] A létezés: egy jövőbe vetített terv jelenbe fordítása. Az elköteleződés pontosan egy ilyen terv megvalósítása.

A gyakorló elmeorvos az epidemiológiailag feltárt mentális zavarokat a klinikai tünet-együttesen túl az elköteleződni-nem-tudás problémájában látja tükröződni. Az „elköteleződés-kór” hátterében egy téves szabadság-koncepció deríthető fel. E „személyiségzavarral” jellemezhető személyek ma már gazdasági problémát okoznak a társadalmi tőke (bizalom, azonosságtudat zavara stb.) rombolása miatt.[12] Jellemző rájuk, hogy ameddig csak lehet, halogatják tanulmányaik befejezését, a pályaválasztást, váltogatják elképzeléseiket. Ugyanígy halogatják a társ-választással együtt járó elköteleződést is. Rövidebb-hosszabb kapcsolatokba bonyolódnak, de a házasság típusú kötöttségtől irtóznak. Vonakodnak a gyermekvállalástól. A „személyiségzavar” kategória hátterében számos rendellenesség deríthető fel (nárcizmus, hosszú távú célok hiánya, élősdi életmód, az élet értelmének hiánya). Gyakori az igazi szeretetkapcsolatokra való képtelenség is, mivel a másik személy nem a szeretet, hanem csak a birtoklás tárgya.

[[paginate]]

A lelki egészség gondozása

Melyek azok a területek, amelyek művelése különösen fontos egészségmegőrző hatással rendelkezik? A teljesség igénye nélkül pár kiemelten fontos területre utalok, amelyek az önazonosság formálásában is jelentős szerepet játszanak: pozitív életszemlélet, jövőre irányultság (remény), az egyéni élet értelme, spiritualitás.

A spiritualitás az önazonosság lényeges eleme. Mai fogalma nem csak a vallási hovatartozást jelenti, annál sokkal tágabban értelmezzük. Tartalmazza a személynek mindazokat a vonatkozásait, amelyek önmaga téri és idői határain túlmutatnak. Ahogy Alexis Carrel, a Nobel-díjas sebész a 30-as években megjelent best-seller könyvében (Az ismeretlen ember)[13] megfogalmazza, mindazt, ami a bőrünk által határolt téren túlmutat. A modern lélektan intencionalitásnak nevezi ezt az önmagát-meghaladást. Ide tartozik a transzcendensre való reflektálás, a halál és azon túli lét valamely formája. A XX. század nagy lélekbúvárai (Jung, Jaspers stb.)[14] az emberi lét határhelyzeteiről beszélnek, amelyben a betegség és a bűn fogalma is megjelenik, ahol a személy a transzcendenciával kerül érintkezésbe.

Az emberiség a lelki egyensúly kultúrájának sokféle módozatát alkalmazza a történelem folyamán. A segítség legfőbb forrása a másik ember, aki meghallgat, megért, ránk figyel. Baráti beszélgetések, „elvonulások”, kilépések a mindennapokból: üdülés, munkahelyi tréningek, lelkigyakorlatok, továbbképzések. Hívőknél a vallási közösség jelenthet ilyen fórumot. A lelkipásztori beszélgetések, a gyónás ősidők óta szolgálják a lelki segítségre szorulót. A lényeg, hogy „tárjuk fel magunkat”, bizalmas, empátiás légkörben.

Tringer László