Vatai László Átszínezett térkép (Mikes International, Hága, Hollandia, 2005) című könyvének borítóján olvasható: „Ezerötszáz közepétől száz esztendeig a magyar nép több mint 90 százaléka protestáns volt, elsősorban kálvinista, református. Ez a kulcsszáma az újkori magyar történelemnek: mi ment végbe népünkkel, s milyen zsákutcába került a történelme, míg ez a szám lecsökkent 25 százalékra?” A filozófus és teológus számára a kérdés, hogy mi történt velünk, és ami történt, miként határozta meg sorsunkat. A történész számára a hogyan az izgalmas, nemcsak az események egymásutániságában, hanem azok hatástörténetében. Szabó Előd a dunántúli reformátusságnak a reformációtól Mária Terézia uralkodásának végéig tartó korszakot feldolgozó könyve mégsem a hogyant teszi első helyre. Mert a már-már az irracionalitásba hajló üldözések, kínzások, templomrombolások, papverések, börtönök, megalázások, sokszoros kifosztások, szószegések ellenére megmaradt a reformációban megszületett és történelmi létének első alig több mint három évtizedes viszonylagos békessége után kétszáz esztendőn át üldözött dunántúli protestantizmus és benne a reformátusság. Szabó Előd úgy teszi fel a kérdést, hogy ebben a történetben nem a „hogyan történhetett meg mindaz a szörnyűség?” kérdés a legizgalmasabb, ami a korabeli Európában is átütötte azt az ingerküszöböt, amire megmozdult a külföldi diplomácia és olyakor a hadigépezet is a magyar protestánsok védelmében, hanem kik voltak, akik kétszáz éven át ellenálltak az ellenreformáció megsemmisítő gépezetének?

A könyv adatokat, neveket, eseményeket, ismert és kevésbé ismert történeket sorol, a kérdés mégis ott marad az olvasóban a kötet végére érve is, immár nem nevek, adatok hiányában, hanem a sok szenvedéstörténet ismeretében a hit megtartó erejére rácsodálkozva. Ez már nem csak történelem, hanem a transzcendens belehajlása az emberi történetbe, ami enged rácsodálkozni a lehetetlen ellenére való lehetségesre: Isten jelenlétére a történelemben. Ennek igazsága mindig utólag derül ki. Hogy a könyv témájánál maradjunk: hol vannak a Habsburgok, kincsük, vagyonuk, az a hatalom, amelyik fél évezreden át meghatározta Közép-Európa történelmét? A történelem lapjaira kerültek. És hol vannak azok a közösségek, amelynek megsemmisítésére emberi és anyagi áldozatot nem sajnáltak és kétszáz éven át szó szerint tűzzel-vassal irtották őket? Itt vannak a Dunántúlon, élnek, csillagos tornyaik bizonyságot tesznek, megújulnak és az utóbbi másfél évszázadban nagy történelmi tragédiák ellenére is visszalopóznak azokra a településekre, ahonnan egykor kiűzték őket.

Szabó Előd könyve nem vállalkozik erre a történelmi perspektívára, mert a tárgya eleve a dunántúli protestantizmus legnehezebb idejét öleli fel. Hat nagy egységben tárgyalja a reformációtól 1780-ig terjedő időszakot.

[[paginate]]

1. Az egyházkerület szervezetének alakulása a reformációtól a türelmi rendeletig. A reformáció hozta a legnagyobb átalakulást a keresztyén magyar állam megalapítása óta, ami társadalmi szinten jelentkezik. Abban gyökeresen eltért, hogy itt a társadalmi és vallási szerveződés nem központi akaratra történt, hanem alulról és belülről meginduló lelki igényként jelentkezett. Nem mellékesen a külföldi érintkezések révén kapott impulzusok és a nyelvi megértés ezért válik fontos tényezővé a reformáció megjelenésében és terjedésében. Azok a települések, amelyek kereskedelmi útvonalak mentén feküdtek, közlekedési szempontból központi helyeknek számítottak, szinte azonnal érintkeztek az európai szellemi áramlatokkal. Észak- és Nyugat-Magyarországon külön szerepet játszik a németnyelvűség, miként Erdélyben is a szászok között. A Dunántúlon van egy másik meghatározottság ebben az időben: az oszmán hódítás eléri a Dunántúlt. Kanizsa várát 1600-ban elfoglalja török, ettől kezdve a királyi Magyarország nyugati határáig, észak felé pedig a Dunáig ér a hódoltsági terület.

A Dunántúli egyházkerület 1576-ban a csepregi zsinaton alakul meg. Ekkor még hitvallási semlegességben közös az evangélikusokkal, 1612-ben válik el a két irányzat immár hitvallási alapon, ettől az évtől számítja megalakulását a református egyházkerület. 1630-ra többé-kevésbé megszilárdul az egyházszervezet. 1736-ban egyesül az eredetileg két református egyházkerület, a Dunántúli és a Felsődunamelléki és alakul ki az a hatalmas területen elhelyezkedő szervezeti közösség, amelyik gyülekezetszámában változott, de területi szervezését megőrizte az I. világháború végéig.

Az alakulástól eltelt idő kevés volt a szervezeti megerősödéshez az ellenreformáció érkezésekor, ami ki is használta a szervezeti gyengeségeket céljai elérésére. Ugyanakkor a kihívásokban a szervezeti rugalmasság adott sokszor lehetőséget a megmaradásra. Több egyházmegye alakul, ezek aztán változnak olyan mértékben, hogy van olyan, ahol hat egyházmegyéből egy maradt a türelmi rendelet idejére ugyanazon a területen.

2. Reformáció Dunántúli és a Felsődunamelléki egyházkerületekben. A régi Magyarország területén a történelmi Moson, Sopron, Vas, Zala, Veszprém, Somogy és Fejér vármegye egy része alkotta a Dunántúli kerületet, Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Esztergom, Komárom és Nógrád egy részére terjedt ki a Felsődunamelléki egyházkerület. A Dunántúl vonatkozásában meghatározó szerepet játszottak a főúri családok, akik közül szinte mindenki a reformáció támogatója volt. Kiemelkedően a Nádasdyak Sárvár központtal, akik az evangélikus egyház szempontjából játszottak fontos szerepet, később az ellenreformáció idején is más előjellel és a Batthyányiak Németújvár központtal, akik a helvét irány győzelmében voltak részesek három nemzedékben. Az ellenreformációban hasonló szerepet játszottak, mint a Nádasdyak, csak valamivel korábban.

[[paginate]]

A szerzővel lehet vitatkozni némileg a mohácsi katasztrófa jelentőségében, a legújabb kutatások nem nemzetromlásként értékelik, az egy későbbi interpretáció. A töréspont Buda 1541-es elfoglalása, a török akkortól rendezkedik be hosszú távra az országban.

Fehér folt az egyháztörténetben a török hódoltsági idők egyházi történése. Általánosságban az él a köztudatban, hogy a törökök jobban pártolták a protestánsokat, mint a római katolikusokat. Ha vannak is erre nézve értékelhető források, nem szabad szem elől téveszteni, hogy a törökök számára az adó beszedése és a birodalmi érdek érvényesítése volt az elsődleges szempont. Ezért változatos a kép. Amiről töredékesen tudunk a hódoltsági területekről: volt, hogy segítettek templomépítésben, máskor meg prédikátorokat raboltak váltságdíj fejében. Sokáig türelmesek voltak, aztán felégettek településeket sorjában. A portyázó hadak különösen a végvári rendszer vonalán állandó veszélyt jelentettek a lakosságra és benne a református gyülekezetek létére is. A hódoltság idején stagnált, a törökök kiűzésekor Magyarország lakossága kevesebb volt, mint másfél évszázaddal korában (Pálffy Géza: A másfél évszázadnyi török uralom mérlege, Múltkor, 2001. https://mult-kor.hu/20010915_a_masfel_evszazadnyi_torok_uralom_merlege (Letöltve: 2021.06.26.).

A Dunántúl vonatkozásában ez a Habsburg politika érvényesülése révén lesz érdekes, mert ekkortól építik tudatosan azt az ideológiát, hogy az egyvallású ország minden eszközzel megteremtendő. Erre használják a későbbi telepítéspolitikájukat is. Pedig ekkor nem állt jól a római katolicizmus ügye Magyarországon. Oláh Miklós érsek azzal szembesül egyházmegyéjének látogatásakor 1561–62-ben, hogy kilenc település maradt hű a római katolikus valláshoz. Zágráb püspöke arra panaszkodik, hogy „az eretnekség immár megmételyezte Magyarországot” (80. o.).

Legóvatosabb becslések szerint is Magyarországon a XVI. század végére a lakosság 80%-a protestáns lett, a többségük pedig református. A dunántúli területeken a reformátusok két meghatározottságban éltek ekkor, a Habsburg hatalom és a török hódoltság alatt, ami nem ritkán megnehezítette az azonos nyelvű és hitű egyháztestek közötti kapcsolattartást.

[[paginate]]

3. A XVII. század történései. A Dunántúlon az első zsinatot Patai István püspök hívja össze Köveskútra 1612-ben, ahol lerakják az egyházszervezet alapjait, benne a lelkészek helyzetét is szabályozva. Az ezt követő körmendi zsinatot 1612. június 13-án tartják, amit a Dunántúli Református Egyházkerület megalakulási dátumának tekinti az egyháztörténet-írás.

A királyi Magyarországon Rudolf intézkedéseit a 1604-es XXII. tc. alapozza meg, ahol kimondják, hogy fegyverrel is irtandó a protestantizmus. Ebben Bocskai szabadságharca ideiglenesen hozott változást, az 1608-as bécsi béke garantálja a földesurak, szabad királyi városokon túl a végvári katonáknak és a jobbágyoknak is a vallásszabadságot, de mindez papíron maradt törvény lett az ellenreformáció dúlásában. I. Lipót alatt indul meg a nyílt, erőszakos ellenreformáció 1660-as évekkel, ekkor már néhány római katolikus főúr, mint Zrínyi Miklós, felismerte, hogy „a protestánsok szabadsága és az ország szabadsága egy alapon sarkallik” (138. o.).

A század nagy személyisége Pázmány Péter, akinek érdeme, hogy a legtöbb főúri család katolizál a Dunántúlon. Ennek következménye lesz, hogy a földesúri jogokra hivatkozva a vallási és gazdasági hatalom egymásra talál a politikai akarattal. Az „áttérítési módszerek” változatosak voltak a megfélemlítéstől a megvesztegetésig, a szószegéstől a katonaság igénybevételéig. Esterházy nádor 1650 után elrendeli, hogy csak római katolikusokat lehet a temetőben eltemetni. 1670-es évektől rendszeresen használják a katonai erőszakot az üldözésre, templomok lerombolására.

Payr Sándor 530 evangélikus gyülekezetről ír 1650 táján, református gyülekezet a Dunántúlon és Felsődunamelléken 450 lehetett. Ez kb. 900 protestáns települést jelentett még akkor is, ha voltak olyan települések, ahol mindkét felekezet jelen volt. Templomok száma: 620 római katolikus (28,5 %) és 1552 protestáns (71,5 %). Nem egész két évtized múlva köszönt a „gyászévtized” a protestantizmusra, benne az 1674-es pozsonyi vésztörvényszék gályarabos ítéleteivel. A török kiűzése a felszabadított területekre nézve rosszabb helyzetet hozott protestáns szempontból. A Habsburgok nem ismerték el a vallásszabadság törvényeit ezekre a területekre, mert ezek a törvény alkotásának idején nem voltak magyarországi területek.

[[paginate]]

4. A Rákóczi-féle szabadságharc ideje. Ez az időszak fellélegzés volt a gyülekezetek számára. Rákóczi egyik feladatának tartotta a vallások közötti viszály megszüntetését, szívén „semmi sem feküdt inkább, mint a vallások viszályát, amelynek magvát a gonosz (a klérusnak despotai uralkodása) vetette el, kiegyenlíteni és azokat kölcsönös szeretetre bírni, akik a keresztyénségről megfeledkezve, egymás iránt határtalan gyűlölettel viseltetnek” ( Nagy Géza: A református egyház története 1608–1715, II., Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, 2008, 238.).

1703-tól kezdődően a fejedelem megtiltotta a templomok elvételét, elrendelte a jogtalanul elvettek visszaadását, a híveket istentiszteletek megtartására kötelezte és arra, hogy adják meg a lelkészek fizetéseit. Döntéseiben talán nem mellékes szerepet játszott az az a tény, hogy becslések szerint Rákóczi seregének 90%-a protestáns, nagyobb részben református volt (240. o.). A Rákóczi szabadságharc politikai vonala mindvégig összekapcsolódott a vallásszabadság központi kérdésével: a sérelmek között ott voltak a töröktől visszafoglalt területeken elkövetett igazságtalanságok és a vallási sérelmek. A kérések között említik, hogy: adják vissza az elvett templomokat, szüntessék meg a vallási sérelmeket, lehessen minden városban protestáns iskola, kergessék ki az országból a jezsuitákat, a nem-magyar születésű római katolikusok is hagyják el az országot, az elvett protestáns egyházi és iskolai birtokokat adják vissza, senkit se kényszerítsenek meggyőződésével ellentétes istentiszteleten való részvételre.

I. Lipót 1704-ben megígéri, hogy a protestánsok vallásszabadsága a törvényben leírt módon fog érvényesülni. Ezt Rákóczi sem hitte, nem volt semmi garanciális vállalás a királyi ígéret mögött. 1705-ben a szécsényi országgyűlés három vallás, a római katolikus, református és evangélikus szabadságát elismeri és ennek megtartásáért a fejedelem vállal garanciát. Megegyeztek a rendek abban, hogy a vallási kérdések rendezésében a többségi elvet kell követni, azaz amelyik faluban valamelyik vallás többségben van, annak a vallását vegye át a többi is, a jövedelem annak az egyháznak a birtokába kerüljön, amelyik jelen van a faluban.

A szabadságharc után a római katolikus főpapság a XVII. századi állapotokat szerette volna visszaállítani, ezért újra elindult a protestánsellenesség. A kuruc kor pozitívuma a törvénybe foglalt jogok megerősítése mellett a protestáns egyházak életében az volt, hogy feléledtek halottnak hitt gyülekezetek, de a háborús esztendők alatt mindkét oldalon elkövetett sérelmek tovább éltek.

[[paginate]]

5. III. Károly uralkodása (1711–1740). A kuruc háborúk végére több protestáns főúr is átállt római katolikusnak, gyakorlatilag a protestantizmus elveszítette az olyan nagy államférfijait, mint korábban Bocskai, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, vagy II. Rákóczi Ferenc, s ezzel elveszítette hatékony érdekérvényesítését. Lassan kiszorítják őket a közhivatalokból, gyakorlatilag olykor nem marad jogi képviseletük sem a közélet színterén. Úgy tűnik, hogy Magyarországon is meg lehet tenni, amit Franciaországban, Lengyelországban vagy Ausztriában megtettek, hogy eltűnt vagy jelentéktelenné vált a protestantizmus. A töröktől visszahódított területekre nem tartották érvényesnek a királyi Magyarország törvényeit, így az ott élő reformátusok a király kénye-kedvének voltak kiszolgáltatva.

1710 után a Dunántúlnak 24 évig nincs püspöke, a Felsődunamellék titokban választ majd egy éven át püspököt az 1675 óta üres székbe. 1711 novemberére sikerül ez, de beiktatására csak 1713 áprilisában kerül sor a kocsi zsinaton. A főúri birtokközpontokról elűzik vagy áttérítik a jobbágyokat.

1723-ban felállítják a Helytartótanácsot, a királytól ide kerülnek át a vallási ügyek. A király korábban olykor még személyes jóindulatú kegyelemgyakorlása itt már nem volt jelen. Az őrségi gyülekezetek szenvedtek ekkor legtöbbet, megszűnt az egyházmegye. 1721-ben egy összeíráskor megállapították, hogy 1715 óta 140 templomtól fosztották meg a protestánsokat a Dunántúlon (378. o.).

Az 1731. március 21-én megjelent I. Carolina Resolutio a legszűkebb keretek közé szorította a protestáns egyházakat: nyilvános istentiszteletet csak artikuláris helyeken lehetett tartani, más helyeken a plébánosok alá rendeltettek a protestánsok. A földesurak joga megmaradt a visszaélések lehetőségére a földesúri jogcímmel. Püspökválasztáshoz királyi engedély kellett. A lelkészek személyi jogaikban a királyi törvényeknek, egyébként a római katolikus esperességek joghatóságának voltak alávetve. Vegyes házasságot csak római katolikus pap előtt lehetett kötni, aminek következményei a reverzálisok lettek.

1732 után rendszerszerűen és minden korlát nélkül folyt a protestánsüldözés: Vas megyében 40 templomot vettek el. 1733-ban a protestánsok arra kérték az uralkodót, hogy engedélyezze négy-négy püspök választását. Erre jelent meg a II. Carolina Resolutio 1734-ben.

1736-ban egyesült a Dunántúl és Felsődunamellék, létrejött az új Dunántúli egyházkerület, aminek célja, hogy „a sok darabkákból hajó építtessék” (302. o.). Megegyezést is tartalmaz az egyesülés: ha a püspök Dunától déli, akkor helyettese attól északra levő lesz és fordítva.

[[paginate]]

6. Mária Terézia uralkodása (1740–1780). Csendes vagy olykor vértelen ellenreformációnak is nevezik Mária Terézia uralkodását a protestáns egyháztörténet-írók. A Habsburgok vallási politikája semmit se változott. Ebben az időben 150 templomot vettek el a reformátusoktól a Dunántúlon. 1745-ben a királynő kiadott egy rendeletet, hogy a protestánsok csak királyi engedéllyel építhetnek templomot, a régieket csak akkora méretben és olyan anyagból újíthatják fel, mint ami addig is volt. Sok templom – különösen Somogyban – a Rákóczi szabadságharc idején épült sebtében agyagból, szalmából készült, amiket erre az időre újítani kellett volna, de nem kaptak engedélyt.

A korszak legjelentősebb eseménye, hogy 1747-ben Torkos Jakab püspök egyházlátogató körutat tesz, ennek jegyzőkönyvei elég jó képet adnak a Dunántúlról. A jegyzőkönyvek nemcsak számszaki adatokat tartalmaznak, hanem megbízható képet festenek református szemszögből a gyülekezetek állapotáról és a lelkésztársadalomról.

A gyülekezetek legnagyobb része földesúri uralom alatt van, a földesurak római katolikusok, mindössze 4 nemesi község van, ott jobbak is az egyházi élet feltételei.  Nincs a Dunántúlon tudományos munkát végző lelkipásztor ebben az időben, aminek oka az, hogy nincs főiskolai képzés se. Aki tanulni szeretne, Debrecenbe vagy Patakra kell menjen. Jellemző a korra, hogy a lelkipásztorok szolgálati ideje a későbbi 20–30 átlagos szolgálati évhez viszonyítva ebben az időben nem éri el a 10 évet (315. o.). A lelkészek több mint fele átlagosan 4 esztendőt szolgált egy gyülekezetben, 32%-uk 5–10 évet, 10 évnél többet 16 %-uk szolgált, 20 év fölötti szolgálat ritkaságszámba ment. A tanítóknál is ugyanez a helyzet (317. o.).

A püspöklátogatási jegyzőkönyvek tartalmazzák az iskolák helyzetét is. Legtöbb ún. schola particularis, alsófokú iskola volt. Pápa környékén van több iskola az egyházkerületben, Somogyban egyetlenegyet említ a jegyzőkönyv. A Torkos-féle látogatás azért érdekes és fontos, mert 1751-ben az uralkodó rendeletileg megtiltotta a protestáns püspökök számára, hogy látogassák a gyülekezeteket.

Padányi Bíró Márton veszprémi püspök és a vármegye vezetője a protestánsok legnagyobb üldözője, 1750-ben megjelent könyvében teljesen jogosnak mondja az eretnekek kiirtását „akár máglyával is”. Nevével fémjelzetten történnek a legvadabb templomfoglalások. Zoványi Jenő „szadista hajlamú” püspöknek nevezte (336-337. o.).

1753-ban a prédikátor nélküli településeken megtiltották, hogy oda bárki bemenjen prédikálni a szomszéd gyülekezetből, sőt a tanítóknak is megtiltották a nyilvános imádkozást az ilyen helyeken. 1755-ben pedig azokat a településeket, ahol nem volt plébános, körzetesítetten plébániákhoz csatolták, ezután a reformátusok a római katolikus papnak kötelesek voltak stólát fizetni még akkor is, ha tiszta református volt a település. A közigazgatás még megmaradt legalsó szintjeiről is kitiltották a protestánsokat, legalábbis igyekeztek megtenni ezt minden eszközzel. Ennek a korszaknak a módszere, hogy nem egyszerre csaptak le a református egyházra, hanem évenként 3–4 gyülekezetre egy-egy egyházmegyéből, ami másfél-két évtizeden belül félszáz gyülekezet megszűnését vagy lehetőségeinek beszűkítését jelentette.

1752-ben Pápán és környékén megszűnt hat faluban a vallásgyakorlat, ami a Dunántúl „központjára” mért csapás volt. Ezt követően 1783-ig a pápaiak Adásztevelre jártak templomba, a Főiskola is ide költözött ki, ami 1783-ig négyosztályosra szűkülve folytatta tevékenységét. 1760-at követően csendesedik az üldözés. Somogyban, a Balaton északi részén vannak még gyülekezet-megszüntetési kísérletek, de nem egy helyen sikeresen járnak közbe a királynőnél, és engedélyt tudnak szerezni templomépítésre vagy javításra is.

[[paginate]]

Az üldözés Mária Terézia uralkodásának vége felé alábbhagyott két okból: 1. Nem volt már annyi gyülekezet, amennyit számszerűen tömegesen lehetett volna még irtani. 2. Megjelent egy nemzeti megnyilvánulás is, hogy az őslakosok egy-egy faluban reformátusok, a kanász, a pásztor stb. csak pápisták. Ez egyfajta morális elégtételt jelentett egy-egy közösség számára. Az ellenségeskedés mint életérzés maradt, a megalázásnak különböző módozatait találták ki a római katolikusok, pl. a temetés után kiásták a református sírt valameddig és döglött állatokat dobáltak bele (402. o.).

A kötet végén található függelék 11 oldalon a különböző források adatait gyűjti össze a 16. században létrejött gyülekezetekről, templomokról, illetve ezeknek változásairól. Fontos és izgalmas adalékokat tartalmaz és rendszerez. A könyv jó áttekintést ad a Dunántúli Református Egyházkerület első 200 évéről adatolási hullámzásaival együtt. A szerző meg is jegyzi az előszóban, hogy olykor villanásszerű rápillantást enged az eseményekre. A reformáció félévezredes jubileumi évében több forráskutatási anyag jelent meg, ezek némelyike beépítésre került. Ezek és a még feltárásra váró anyagok finomítani tudják a dunántúli protestantizmus és benne a reformátusság történetét. 1998-ban jelent meg Thury Etele munkája (A Dunántúli Református Egyházkerület története I–II. Kalligram, Pozsony, 1998), amelyiknek erénye, hogy megőrzött olyan adatokat is, amelyek azóta megsemmisültek levéltárakban, a nyelvezete és adatolása azonban már nem a mai kor kívánalmai szerint való. Szabó Előd könyve átveszi és tovább viszi az örökséget. Felsejlik a fejezetek struktúrája is a kötetben: először a bajok, nehézségek leírása történik, aztán a pozitívumok felsorolása az adott helyzetben. Ez utóbbi arányaiban kevés, volt olyan korszak, ahol semmit sem említ a szerző.

A dunántúli reformátusság belső szervezettsége nem volt erős, a kialakulását követő rövid békés esztendők kevesek voltak erre. Mégis, látszólagos gyengesége ellenére mi vitte és mi tartotta meg a két évszázados üldözés ellenére a reformátusságot? A hit és az evangélium dinamizmusa. Amikor ez hanyatlani kezdett, akkor erőtlenedett az egyház. Új áramlatok hoztak új életet, a tárgyalt korszakban legjelentősebb a puritanizmus, ami újragerjesztette nemcsak az ellenállás makacsságát, hanem az evangélium erejének ráélését a hétköznapokra. Mindezek mögött egy olyan kiválasztottság-tudat volt, ami nem fatalizmusként, hanem Isten akaratában való megnyugvásként fogadta el a próbatételeket.

A kötet végére érve, ma talán a „hogyan lehetett mindezt kibírni” kérdése fogalmazódik meg az olvasóban. Ha lakonikusan csak annyi a felelet, hogy ki lehetett, akkor is tényszerű a válasz. De mögötte több van. Ezért érdemes megismerni egyházunk történelmét, mert annak ismeretében másként becsüljük örökségünket. És a pillanatot az örökkévalóság szempontja alá tudjuk helyezni, ami a történelemnek egy másik perspektíváját láttatja.

Jakab Bálint