Szabó Magda írásaiban fontos szerepe van a helyszíneknek, maguk is főszereplői a történeteknek. Míg az Abigél vagy az Ókút cselekményének háttere és inspirációja az oly sok más alkotása kontextusát is adó Debrecen, addig Az ajtó – a Katalin utcához és A Danaidához hasonlóan – Budapesten játszódik. Az író otthonosan mutatja be mindkét világot, mesterien festi le azok jellegzetes alakjait, egyéni és közösségi tragédiáit. Az 1987-ben született, közel negyven nyelvre lefordított, Szabó István által filmre vitt alkotás azért is emelkedhetett ki a gazdag életműből, mert ebben találkozik leghatásosabban a kettő: a múltból itt maradt sajátos alföldi értékrend, valamint a háború utáni nagyvárosi létezés feszül egymásnak.

A darabot a Gobbi Hildáról elnevezett színházteremben játsszák, s a kamaradarabokhoz méretezett színpad, valamint a szabadszékes nézőtér még a visszafogott díszlettel együtt is egészen olyan hatást kelt, mintha egy budai társasház erkélyén ülnék: madártávlatból figyeljük az utca lakóinak életét, csupán karnyújtásnyira van tőlünk a „doktorék” nappalija, és éppúgy belelátunk a verandán megterített asztal Grossmann-féle kávéscsészéibe, mint Emerenc és az írónő kimértnek induló, ám egyre mélyülő kapcsolatába.

^{forrás: Nemzeti Színház}

[[paginate]]

Az ajtó egyfajta Az utolsó mohikán történet, még ha elsőre furcsának is hat a párhuzam. Míg Cooper jellemző műfaja az indiánregény volt, Szabó Magda – szokásához híven – önéletrajzi elemektől sem mentes lélektani drámában állít emléket egy szintén süllyedő lévő világnak: esetünkben a második világháború előtti paraszti kultúrának. Egy olyan, múlófélben lévő évezredes mentalitás ez, melynek legfőbb értékei a munka és a becsület, legnagyobb szitokszava pedig a szégyen. Emerenc értékrendje egyfelől csodálatosan tiszta, másfelől az abszurditás határát súrolóan képtelen.

Nehéz helyzetben vannak egy ennyire ismert mű színpadi változatának alkotói, mert egyszerre két különböző elvárást is illik teljesíteniük: megfelelni az eredeti alkotásért rajongó közönség támasztotta elvárásoknak, és azok számára is érvényes, átélhető drámát varázsolni néhány órára a színpadra, akik nem ismerik a történetet. Az első tekintetében, ahogy arról már szó esett, jelesre vizsgáztak az alkotók: a hangulat, a szereplők, a párbeszédek jól visszaadják a jellegzetes Szabó Magda-féle világot. Izgalmas és jól sikerült megoldás a fiatal Emerenc szerepeltetése, a főszereplő belső vívódását megjelenítő párbeszédekkel. Viszont a háziasszony és a cseléd se veled-se nélküled típusú kapcsolatának fordulópontjait jelző konfliktusok kidolgozása felemásra sikerült, ezeknek a pontoknak a megértéséhez erősen ajánlott a regény ismerete, így viszont a szöveghűség a dramaturgia rovására megy.

Fizikailag csak egy ajtó, szellemi értelemben viszont egy világ választja el egymástól az elbeszélőt és a főhősnőt, az általuk ismert és használt szeretetnyelvek is annyira különböznek, hogy jobbára csak utólag érnek célba gesztusaik, mégis erős kötelék alakul ki közöttük. Végső soron erről, a hogyan szeressünk jól? kérdéséről gondolkodtat el Szabó Magda regénye, és a Nemzeti darabja is,  még ha utóbbinak csak félig sikerült is kinyitni ennek a titoknak az ajtaját. A református írónő kedvelőinek mindenképp ajánljuk megtekintését, és kíváncsian várjuk, mit kezd a témával a bátor adaptációiról híres Örkény társulata.

Feke György

^{forrás: Nemzeti Színház}