„Létezik-e valahol az én kis világom ingadozó igen-jei és nem-jei mélyén valamilyen békés áramlat? 
Van-e valahol egy biztos nyugalmas pont, amelyben lehorgonyozzam az életemet,
és ahonnan reménykedve, bátran és bizakodva indulhatok tovább?”[1]

„Annyi munkát végezz kifelé, mint befelé!”[2]

A római városokban – Jézus idejében is – egy harangtornyot építettek, hogy a város lakói számára jelezzék az órák múlását. Az első harangszó reggel 6 és fél 7 között hangzott fel, jelezve, hogy itt az idő a munka elkezdésére (Prime, az „első óra”). Volt egy jelzés 9 óra körül, jelezve a délelőtt félidejét (Terce, a „harmadik óra”), volt egy harangszó délben, ami az ebédszünet kezdetét jelentette (Sext, a „hatodik óra”), délután három órakor a munka újbóli idejének felvételét (None, a "kilencedik óra"), az esti 6-os harangszó pedig munkaidő végét jelezte. A zsidók és később a keresztyének is használták a római harangok időjelzését, nemcsak a munka, hanem az imádság idejét is ehhez igazították. A Szentírásban is találkozunk a római időmérésnek az utalásaival és pár helyen az imádság idejének ehhez igazításával. Például, amikor Péter és János meggyógyítják a bénát az Ékes kapunál, éppen a templomba tartottak imádkozni a „kilencedik órában” (ApCsel 3,1), vagy Péter éppen délben imádkozott, a „hatodik órában”, mikor látomást kapott az Úrtól, hogy a pogányoknak is hirdesse az evangéliumot (ApCsel 10,9-49).

A római egyházban mind a mai napig megvan az órák liturgiájának rendszere.[3] A középkorban a keresztyén monostorok is használták a harangtornyokat az idő és az imádság idejének jelzésére, például az angol clock szó a latin gyökerű harang (cloc) szóra vezethető vissza. A magyar óra pedig a görög eredetű hora szóból ered, amelyik kifejezés a középkori monostori élet kialakított időbeosztási rendszerére utal (horae canonicae).[4] Az első mechanikus órákat a szerzetesek fejlesztették ki a XIV. században azért, hogy ne kelljen emberi felügyelet az idő mérésére, hanem automatikus módon jelezze az óra az imádság idejét a szerzetesek számára.[5] Ahogy Judith Middleton-Stewart írja: „Az óraszámlálás és a nyilvános óra első modern rendszere az itáliai városból, Milánóból származott 1336-ból. […] 1360 körül Yorkban, a székesegyház építésével egy óra hívta imára az embereket, és egy másik pedig a munkaidőt jelezte: (egymás mellett) az Isten ideje és a kereskedők ideje”. [6] Mai szemmel talán különös, hogy ha az órára (mechanikus) nézünk, nem az jut eszünkbe, amire eredetileg kitalálták. Hiszen eredetileg az imádságra hívás eszköze (is) volt az óra, ma pedig jelképe a rohanó életnek, az időhiánynak, a felgyorsult életritmusnak.

Ebben a tanulmányban hívom az olvasót, hogy nézzünk rá arra, hogy vajon mi lehet az Isten szerint való egyensúly életünk aktív és passzív része, az alkotás és a befogadás dinamikája között. Mi kell ahhoz, hogy napi szinten olyan ritmusra álljon a szívünk és életünk, amelyben hely jut a felszabadultságnak, az elengedésnek, és az aktív életnek egyaránt? Hogyan lépünk be az imádság világába és hogyan lépünk abból tovább a hétköznapok világába? Miképpen lehet valósággá az „orando et laborando” (imádkozva és dolgozva) jelmondata életünkben?[7]

[[paginate]]

A homo oeconomicus születése

A mai európai társadalom az aktivitást tekinti mérvadónak, a cselekvés, a munka az, ami megbecsülést és önbecsülést hoz.[8] Már kisgyerekkor óta arra trenírozzuk a gyerekeket az iskolában, hogy fókuszált figyelemmel tanuljanak meg dolgozni minél jobb eredményeket elérni, még többet tanulni. Az iskolában az életre akarjuk nevelni a gyerekeket, hogy aztán majd a munkerőpiacra lépve megállják a helyüket. Szakmai életutunk a különböző intézményekhez való kötődésünk, oklevelek megszerzése és a képzés során megszerzett tudás és tapasztalat témái mentén íródik. Az intézményekhez és a munkához való kötődés nagymértékben meghatározza az identitásunkat, és önértékelésünket. A felnőtt életben is a munka elsődleges prioritást élvez.[9] Az aktív évek alatt a munka jelenti az egyik fő szerepet, ami meghatározójává válik az összes többi szerepünknek az életünk egyéb területein. A munka azonban nem volt mindig a legfontosabb meghatározója az ember identitásának a történelem során. Az ókorban az antik görög világban például a fizikai munka alantas dolognak számított.[10] A keresztyénség már pozitívabb képet festett a munkáról, de a keresztyénség szellemtörténetén belül is több paradigmaváltással találkozunk és nagyon hosszú utat tett meg a munka az elmúlt több ezer év során, amíg eljutott odáig, hogy mára már életünk főszereplője lett.

A Szentírás fényében az emberi munka az Isten munkálkodásának analógiáját követi. Isten az, aki hat nap alatt teremtette a világmindenséget és hetedik nap megpihent. Isten a képére és hasonlatosságára teremtette az embert és ennek a hasonlatosságnak a része a munka is (1Móz 1,6). Isten az, aki mandátumokat adott az embernek.[11] A mandátumok részeként az embernek művelnie és őriznie kell a teremtett világot, Istent képviselnie a teremtésen belül. Ez nem csak privilégiumot jelentett, hanem felelősséget is rótt az emberre.[12] Isten az, aki az életet és benne a munkát is áldottá teheti. Bár a munka és a szenvedés kapcsolatával a Szentírásban is találkozunk, a bűneset következtében a munkának a verejtékével és keserűségével is megismerkedett az ember (1Móz 3,17-19). A munka lehet rabság, ahogy Izrael is elnyomásban volt Egyiptom földjén (2Móz 1-3.), de Isten az, aki képes megszabadítani az ő hatalma és munkája által a rabságból. Isten Izrael számára olyan törvényt adott, amelyben még az állatoknak is, a földnek is kijutott a pihenésből. A zsidóság számára nemcsak a heti egy nap szombatja, hanem minden hetedik év a szombat meghirdetésének éve volt. A törvény szerint hét évente kellett a földet pihentetni és a rabszolgákat szabadon bocsátani (2Móz 23,10-12). A hétszer hét év után pedig az ötvenedik év jubileumán minden adósságot el kellett engedni és vissza kellett adni az ingóságokat eredeti tulajdonosuk számára (3Móz 25).

Az ószövetségi szemléletben minden emberi tevékenység lehet áldás a közösség számára, hogyha az Isten szándékával egyezik. Az Újszövetség is Isten akaratának keresését helyezi első helyre és az emberi tevékenységek is ebbe az irányba kell, hogy mutassanak (Mt, 6. fejezet). Az Újszövetség és a keresztyénség hangsúlyozta, hogy minden ember egyenlő Isten előtt és a fizikai munka nem jelent alacsonyabbrendű létet. Ahogy a Biblia jelentős személyei kétkezi munkát is végeztek: halász, vámszedő, sátorkészítő, ács.

[[paginate]]

A keresztyénség történetében azonban a vita contemplativa, a szemlélődő élet bár nem mindenkinek adatott meg, mégis egyfajta elsőbbrendűséget élvezett a vita activa életformához képest. Az egyházatyák tanításai támogatták a fizikai munkát, de a fizikai munka elsősorban a lélek fegyelmezésének eszközeként jelent meg.[13] Évszázadokig meghatározó volt az a szemlélet, hogy az aktív élet a lustaság leküzdésére való, hiszen a tétlenség a bűnök melegágyául szolgálhat az emberek számára.[14] A munka a reformáció hivatásetikájában nyert igazán jelentőséget, hiszen a világi munka az Isten dicsőségének egy alternatív formájává vált. Luther meglátása szerint a legtöbb hivatás Isten számára kedves és előtte értékbeli különbség nincs a szakmák között: "Isten szorgalmat és hűséget követel minden hivatásban".[15] Luthernél az Isten dicsőítésére gyakorolható a legtöbb emberi hivatás, ezzel a világi hivatások is egyenlőképpen fontosak, csakúgy, mint a klerikusok szolgálata.[16] Kálvin még ennél is tovább megy hivatásetikájában és a világi hivatások megszentelt voltáról beszél, a munka a hitmegélés egy formájának tekinthető.[17] Eddig az imádság és a kontempláció volt az elsődleges út Istenhez és az üdvösségre, de a reformációt követően a protestánsok számára már minden munka lehet Isten dicsőségéért végzett szolgálat.[18]

A puritánok számára pedig a fizikai munka egyfajta jele és pecsétje lett az isteni kegyelem jelenlétének és saját kiválasztottságuknak: „A reformáció hozadéka, hogy a nemesek, harcosok és püspökök díszes külsőségeit szigorú fekete öltözetre cserélő kálvinista polgár tekintetét a fényes tettek helyett szigorúan mindennapi munkájára függeszti”.[19] Az üdvösségre választottak egyik bizonysága a hívő fáradhatatlan hivatásvégzése lett. A modern időkre ez a gondolat egészen odáig módosult, amit Thomas Carlyle így fogalmaz meg 1885-ben: „laborare est orare” (a munkavégzés imádság).[20] A munkához való viszonyban végbement kulturális paradigmaváltást szemléletesen érzékelteti Miroslaw Volf, amikor ezt írja: „A protestáns munkamorál ma is él és köszöni jól van. De nagyon kevés az, ami mai korunkra kifejezetten protestáns (vallásos) vagy etikai benne. Tagadhatatlan, hogy a protestáns munkamorál történelmileg hozzájárult a modern munkamániához. De miután a nyugati civilizáció felkapaszkodott a protestánsok munkamoráljának létráján, úgy, hogy a szüntelen munka váljon az egyik legfőbb elemévé, félretolta ezt a létrát, hogy aztán még eszeveszettebben dübörögjön”.[21]

Két folyamat egyszerre ment végbe, hiszen a felvilágosodás után a munka szakrális jellege egyre inkább megkopott, ugyanakkor az életértelem indikátorává vált: „Az időnek a modern korban bekövetkező profanizálódása végleg felszámolja annak korábbi, az emberi életet az öröklét világával összekapcsoló szakrális jellegét. A kor embere az ebből fakadó hiányt elsősorban a modern világ mindenható értékévé formálódó munka rituáléiban próbálja kompenzálni majd. Ebben az időben az élet értelme már nem a túlvilágra való felkészülés, hanem az annak helyébe lépő új mindenható, a munka, mint a profán világ új „megváltója”, amely az üdvözülést az általa elnyerhető anyagi javak által biztosítja az embereknek”.[22]

A homo oeconomicus számára a munka lett az identitás fő meghatározója.[23] Az élet értékmérőjévé vált a munka és már a szabadidős tevékenységek is akkor bírnak igazán presztízzsel, ha munka jelzővel bírnak: gyülekezeti gyerekmunka, gyászmunka, önismereti munka, házimunka, önkéntes munka stb.[24] A mai kor embere számára ezek közül azok tűnnek még értékesebb munkának, amiért pénzt is kell fizetni. Presztízs, pénz és az eredmények mérik a teljesítményünket és ez méri az értékességünket. A fogyasztó társalom szabályai szerint, akkor tekinthetjük értékesnek a befektetett időt, hogyha az eredményeket hoz. Goodchild a következőképpen látja ezt: „a földi gazdagságnak megvannak a maga saját princípiumai az időt, a figyelmet és az odaszánást illetően. Egy társadalomban, mely alapvetően a földi gazdagság elérésére szerveződött, semmi sem tűnik evidensebbnek, minthogy az idő, a figyelem és az odaszánás az gazdagság elérésének szolgálatában kell, hogy álljon”. [25] Ez a fogyasztói szemlélet az egyházban is megjelenik, csakúgy mint az élet más területein.[26] Sőt még az imaéletet is mérhetjük fogyasztói szemmel: ki mennyit imádkozott, vagy ha nem tette meg kellőképpen érez-e lelkiismeretfurdalást emiatt.

[[paginate]]

A növekedés arénája

A legtöbb munkahely kapcsán talán nehéz elképzelnünk, hogy az a spiritualitás megélésének helye lehetne. Talán Clarvaux-i Bernát szavai a mai világunkban is érvényesek: „Attól félek számtalan elfoglaltságod közepette – melynek végét magad sem látod – megkeményíted szívedet, s ez által megfosztod magad attól a fájdalomérzettől, amire az igaz embernek oly nagy szüksége van. Sokkalta okosabb volna hát, ha legalább átmenetileg elszakadnál ettől az ártól, semmint, hogy hagyjad magad sodortatni oda, ahová eljutni magad sem akarsz. Azt kérdezed, hová? A megkeményedett-megkeményített szív állapotába”.[27] Életünk fókusza a mai világban túlságosan is a külvilág ingerei szerint alakul. A fárasztó munka, a stresszes körülmények, az esetleg idegesítő főnök, vagy talán az áskálódó munkatársak és még számos helyzet azt mondatja sokakkal, hogy a munka és az Istennel megélt kapcsolat két külön világ: a munkahely az, ahol elfáradunk; a csendesség, imádság pedig ahol feltöltődünk, mintegy kompenzáljuk a munka világában elszenvedett sérelmeket, fáradságot. Luther Márton tanítása szerint minden hivatás lehet Isten dicsőségére és ezt kiegészíti Eugene Peterson azzal, hogy minden munkahely lehet az Istennel megélt kapcsolat helye, sőt így fogalmaz: „A lelki formálódás elsődleges helye a munkahely”.[28] Hiszen Isten mindenhol jelen van, így ott is, ahol életünk nagy részét töltjük.[29] Isten fenntartó és megváltó munkája még a munkahelyünkre is kiterjed.

A Bibliában van egy történet, amikor az Isten embere csodálkozik el leginkább, hogy hol találkozik a hittel. Ábrahám mikor Gérár földjére ment, megkérte feleségét, hogy titkolják el házassági kapcsolatukat és mondják azt, hogy Sára az ő húga. Abímelek király szemet vetett Sárára és a háremébe vitte. Éjszaka azonban álmot látott a király, melyben megértette, hogy Sára nem a húga, hanem a felesége Ábrahámnak. Ezért aztán másnap felháborodva kérdezi Ábrahámtól: „Mire gondoltál, hogy ezt tetted? Ábrahám ezt felelte: Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen” (2Móz 20,10-11). A munkahelyen sem csak a hívő emberek életén keresztül nyilvánulhat meg Isten jelenléte, hanem sokkal tágabb körben, talán ott is, ahol egyáltanán nem számítanánk rá.

A munka egyrészt lehet az a tevékenység, amiben Isten számunkra szánt feladatunkat végezzük, részt veszünk Isten teremtő és fenntartó munkájában, másrészt a munkahelyi kapcsolatok megélése, vagy éppen sebződéseink is lehetnek forrásai annak, hogy istenkapcsolatunk mélyüljön. Sajátos lelkigyakorlatos hely ez, ahogy Paul Stevens nevezi a munkahely a „növekedés arénája” életünkben.[30] Az Istennel való kapcsolat megélésének helye lehet a munka is. Istennek terve, hogy növekedjünk és gyümölcstermő legyen az életünk és néha a körülmények ezt nem teszik könnyűvé, de Isten számára nem lehetetlen az, hogy akár a körülmények ellenére is tanítson, formáljon, átformáljon bennünket. A saját küzdelmeink és mások bűnei is lehetnek olyan területei az életnek, amelyeket Isten átformálhat.

[[paginate]]

A bent és kint összefüggése

A belső világunk nem látszik, mégis nagyon lényeges az, ami bent történik, hiszen attitűdjeink, szándékaink, a világ megértésére tett kísérleteink mind belül zajlanak. A nap végére nemcsak a fizikai munkától fáradunk le, hanem a belső események zajától is. A belső világban formálódik a külső világhoz való viszonyunk.[31] A munkában nagyon fontos a külső fókusz és a fókusszal összhangban létrejövő cselekvéssorozat. Mivel nem tudunk folyamatosan kifelé fókuszált módon cselekedni, szükség van pihenőidőre a munkák sűrűjében is. A pihenésben, amikor elengedhetjük magunkat, regenerálódhat idegrendszerünk. Az éjszakai álom a fő területe a regenerálódásnak, az újra rendezésnek és akár egyes információk elmélyítésének is.

Az imádság viszont egy olyan befelé fókuszált együttlét a végtelen Istennel, ami többnyire nemhogy lefáraszt, hanem éppen elcsendesedést, megpihenést hoz.[32] Fókuszált jelenlét, de mindezt oly módon, hogy az imádságban nem leszűkül, hanem szélesedik a horizont, az idő feletti Isten jelenlétében nézünk rá a saját életünkre. Isten, aki mindent ismer, már születésünk előtt számon tartott minket, ismeri a nagyobb összefüggéseket és Ő az, aki feltétlenül szeret. Isten jelenlétét segítségül hívva nézhetünk rá közösen életünk megoldatlanságaira, örömeire, emberi kapcsolatainkra. Az imádságban paradoxonok valósulnak meg. Egyrészt fókuszált idő, másrészt pihentet. Egyrészt látszólag egyedül vagyunk, magányosan, ugyanakkor párbeszédben állunk a Leghatalmasabbal. Egyrészt fogyasztói szemmel nézve időt veszítünk, mert addig sem használtuk ki a rendelkezésünkre álló mindig kevés időt valamilyen fontos cselekvésre, ugyanakkor ebben az időben az idő felettiségben mártózunk meg. A kifelé és befelé fordulás ritmusát szépen érzékelteti Kovács Endre: „A magányos imádság és a közösségi élet viszonya egészséges esetben olyan, mint az apály és a dagály váltakozása. A visszavonulás csupán egy kis időre történik, hogy aztán annál érdemibb legyen a társaságba való visszatérés. Mind a két pólusra szükségünk van, hosszú ideig egyikük nélkül sem élhetünk. Csak akkor lehetünk a helyünkön, ha őrizzük a magány és a társaság váltakozó ritmusát. E ritmus az ima alapvető feltétele”.[33] Imádkozhatunk úgy is, hogy a nap végén, vagy hat nap után végre megpihenünk és időt szakítunk Istennel való együttlétre. De lehet úgy is imádkozni, hogy a Lélek sabbatját éljük meg és ezt visszük bele a többi napszakunkba. Többnyire saját ritmusunkban egymás után figyelünk kifelé és befelé a nap során, de lehetnek olyan minősített idők is, amikor egyszerre figyelünk mindkét irányba.[34]

[[paginate]]

Az imádság belső szobája

Istennel életünknek számos helyén és idejében találkozhatunk, mégis a csendben való megérkezéshez és találkozáshoz vannak olyan iránymutatások, amit a Bibliából és elődeink útmutatásaiból és saját tapasztalatainkból is ismerhetünk.

Jézus nem ad definíciót, arra, hogy mi is az imádság. Példát viszont ad, illetve arról is beszél, hogy hogyan: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged. Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg” (Mt 6,6-7). Az imádság cselekvéssel indul, ahogy Jézus mondja, menj be a te belső szobádba.[35] Mi is a belső szoba? Jani Lívia így definiálja: „A belső szoba értelmezésére az idők folyamán alapvetően kétféle elképzelés létezett, létezik. Mindenképpen fontos volt a szó szerinti értelem, a belső szoba volt az egyetlen zárható rész a házban. Tulajdonképpen nem is a kulcsra zártság mozzanata a fontos, hanem a szemlélet. Ne kifele imádkozzon az ember, hanem egyedül Istennel akarjon együtt lenni, hozzá folyamodjon, ne színből, hanem szívből. Azaz ne váljon képmutatóvá, aki mások kedvére szaporítja a szót. A magányos imádság csendje, az ajkak bezárása, egy lépés afelé, hogy valóban ahhoz könyörögjünk, aki nem a szavainkat, hanem a szívünket vizsgálja. Akkor pedig elég titkon, a belső szobában, azaz a szív belsejében meghitt beszélgetésben feltárni imádságainkat az Úr előtt”.[36] Az imádság egyik legfontosabb alapélménye a kapcsolatban lét érzékelése. A belső világban találkozom a végtelen Istennel és rajta keresztül kapcsolódhatok mindenhez és mindenkihez, kapcsolódom a külvilághoz. A belső szoba egy olyan reflexiós tér és idő, ahol önmagunkban vagyunk Istennel. Belső összekapcsoltságban, párbeszédben azzal a Jelentős Másikkal, aki jobban ismer, mint mi saját magunkat, rálát rejtett és titkolt dolgainkra, ugyanakkor feltétlenül szeret. A belső csendben megosztjuk belső világunk terét Istennel. Számunkra olyan lehet ez a tér, mint amilyen a zsidók számára a szent sátor, vagy a templomban a szentek szentje lehetett. Egy olyan belső tér, ahova már csak a főpap léphetett, olyan kincstár, ahol a titkon őrzött kincseknek van helye.

A belső szobába érkezéshez kell szándékosság, kell figyelem, és visszavonulás a külvilág ingergazdagságából.[37] Fontos az idő elkülönítése, de fontos az alázat és megtérés, gondolataink és életünk irányváltása, Isten felé fordítása. Az imádság nem teljesítmény, nem valaminek az elérése, hanem sokkal inkább elengedés, a lelki szegénység helye. Elengedése az elvárásoknak, elengedése a teljesítménykényszernek, és egyben helyadás Istennek, hogy meghalljuk, amit mondani akar, meglássuk, amit láttatni szeretne, vagy csak éppen csöndben legyünk az ő jelenlétében. A csend történés. Ahogy John Main fogalmaz: „A csendben felfedezed, hogy szeretnek és szerethető vagy. Ez az a felfedezés, amelyet mindenkinek meg kell tennie ahhoz, hogy teljesen egészséges és teljesen önmaga legyen. A csend teret ad lelkünknek a lélegzetvételre és arra, hogy legyünk”.[38] Az imádság a változás tere is egyben. Nem mi hozzuk létre, hanem történik velünk. Ha imádságaink nem saját magunkról szólnak, hanem valóban a transzformáció tere, akkor új ember születik az imádságban.

[[paginate]]

A transzformáció belső tere

Az ima nem elvesz életünk idejéből, hanem hozzáad ebben az értelemben: „az életet nem tudjuk meghosszabbítani, csak elmélyíteni”.[39] A rendszeres imaéletben nemcsak életünk ünnepnapjai, hanem a hétköznapok is más fényben látszanak és sajátos színt kapnak életünk szerepei, akár a munkahelyünk is. Amikor éljük a mindennapok rutinjait, számos alkalom lehet, amikor hiányt vagy akadályoztatást élünk meg munkánk, feladataink vagy kapcsolataink területén. A kisebb problémákat talán fel sem vesszük, a nagyobbakat, ha megterhelnek bennünket, azt megosztjuk másokkal, esetleg szakemberhez fordulunk. Elakadásaink és sebződéseink kihívnak bennünket a komfort zónánkból és sokszor nehéz oda visszatalálni. És van, amikor hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy életünk sötét erdejéből, a lelki éjszakából vagy a változatlanság sivatagából újra visszataláljunk az otthonosság és lelki béke állapotába. Amíg emberi kapcsolatainkban mások külső szereplőként tudják segíteni az útkeresésünket és talán szurkolnak nekünk abban, hogy megtaláljuk a kiutat, addig a jézusi vezetés egy másik lehetséges útra hív. Az isteni segítség belülről érkezik, életünk belső szobájában beszélhetjük át Jézussal mindazt, ami körülöttünk és velünk történik.[40] Az imádság terébe belépve még nem tudjuk, hogy Jézus mire fog minket elvezetni, de biztosak lehetünk abban, hogy ő vezet.[41]

Loder szerint az életvilágunkban keletkezett hiány tekintetében csakis az azon való felülemelkedés útján állhat helyre az egyensúly, ezt a transzcendenciát csak „a Szent” adhatja az embernek.[42] Ekkor nyílik lehetőség, hogy önmagunkhoz és másokhoz való viszonyunkat új megvilágításban lássuk. Isten segít hozzá, hogy újradefiniálhassuk kapcsolatunkat Ővele, saját magunkkal, a másik emberrel és a világgal. A változást sokszor inkább kívülről szemlélnénk, mintsem belülről mi magunk változnánk, de az imádság terében Isten képes áttranszformálni bűneinket, küzdelmeinket a lélek gyümölcsévé. Az eredendő bűn, a mások által kapott sebek és a mi általunk okozott bűnök energiája irányt válthat életünkben. Isten Lelke képes arra is, hogy nemcsak gondolatainkat, hanem érzéseinket és cselekedeteinket is új irányba állítsa. A Szentírás és az előttünk járt Krisztus követők élete is mutatja azt, hogy hogyan lesz úttá Jézus elveszettségeinkben: A munka a „spirituális kihívások arénája”[43], ahol a bűnök közül sok a legnyilvánvaló módon jelenik meg.[44] De szintén ez az a hely, ahol a Lélek gyümölcse is a leginkább láthatóvá válik. Paradoxnak tűnik, de ha küzdelmed van, áldjad Istent és életednek ez a területe a lelki növekedésed helyévé válhat. Nem automatikusan, de kegyelemből.

Az imádság: megállás és Istennel együtt közös ránézés az életre. Az imában Isten által történő horizont-kiszélesítésben tulajdonképpen a horizontok összeolvadása is történik, megjelenik az isteni perspektíva emberi dolgaink értelmezésében.^[45] Hogyha a bibliai horizont szerint értelmezem világomat és önmagamat, akkor számomra eddig ismeretlen, új megközelítéseket kapok az élethez. Az imában a belső módon való összefüggés-képzés is történik, melynek során az Isten szemszögéből Vele együtt szemlélem az életem, illetve a hitem szemszögéből alakítja Isten az életem.^[46] Az imádság egyben lehetőség is arra, hogy újrarendezzük identitásunkat, tisztuljon, hogy mit is jelenthet elhívásunk az adott élethelyzetben. Az életnek számos olyan helyzete van, amire nem vagyunk és nem is lehetünk felkészültek, hanem naponként, helyzetről-helyzetre kell választ adnunk rájuk.

Az imádság a jelenlétről szól. Arról, hogy jelen legyek a számomra mindig jelenlévő Isten számára. Megállás ez, hogy Isten élesítse szememet, érzékszerveimet arra, hogy jelen tudjak lenni saját magam és a másik ember számára. Hogy ne csak az események sodrása, hanem Isten lelke vezéreljen abban, hogy hogyan kapcsolódom emberekhez és mind ahhoz, ami a világban körbevesz, hogy ne felszínesen éljük meg, azt, amit az életben kaptunk. Az imádság tudatosabbá, kegyelmesebbé és felelősségteljesebbé tesz. Istennek szándéka az, hogy emberi kapcsolataink mélyüljenek, hogy őszintébbek legyünk saját magunkhoz, hogy valódi örömöt találjunk az életben, hogy Isten kegyelméből merjünk ráhagyatkozni másokra és ránk is lehessen számítani.

[[paginate]]

Az imaidő kérdése

Életünkben sokszor törekszünk a munka-magánélet egyensúlyának megteremtésére, viszont ez nem mindig lehetséges. Talán nem is érdemes egy állandó egyensúlyban gondolkodnunk, hiszen maga Jézus sem így élte életét. [47]  Voltak nagyon intenzív időszakok, amikor sok ember vette körül, sok mindenkit meggyógyított, de voltak olyan időszakok, amikor bár még sok mindent tehetett volna másokért, úgy döntött, hogy egyedül akar maradni az Atyával. Bár jó dolog, de mégsem elég arra várnunk, hogy egyszer majd a béke szigetére érkeznünk, hanem a mindennapok sűrűjében van lehetőségünk átélni a békét.[48] A békesség tere adott, az belül van. Már csak időt kell adnunk magunknak arra, hogy ebben a békességben együtt legyünk a mi mennyei Atyánkkal.

Sokan vágynak arra, hogy rendszeres imaéletük legyen, de ez rendszeres imarend kialakítása nélkül többnyire csak fellángolás marad. Az igaz, hogy minden embernek megvan a maga ritmusa a lelki élet terén is és ami másoknak működik, lehet, hogy számunkra az adott életszakaszban nem vonzó, de saját magunk számára fontos, hogy időt szabjunk a napunkban, hetünkben az imádságra. Henri Nouwen számára e kérdéskör kapcsán John Eudes karmelita apát a következő tanácsot adta: „Szabjon meg egy ésszerű időt és ha egyszer megszabta, ragaszkodjék hozzá mindenáron. /…/ Közölje mindenkivel, hogy ez az egyetlen dolog, amin nem változtat. És ez alatt az idő alatt imádkozzék. /…/ Egyszerűen tegye lehetetlenné, hogy bármiféle munkát végezhessen, még ha sürgősnek, vagy fontosnak tűnik is az. Ha kitart emellett, lassan rájön, hogy sok olyan problémája van, amin nincs értelme töprengeni, mivel abban az időpontban úgysem tudja elintézni. Akkor, ezekben a szabad óráiban elkezdi majd mondogatni magának: »Mivel nincs semmi dolgom, ezzel az erővel imádkozhatok is!« Így az imádság olyan lényegessé válik, mint az evés és az alvás és az idő, amit erre a célra szentel, nagy mértékben felszabadítja és a szó helyes értelmében ragaszkodni fog hozzá”.[49]

Ahogy az életünk szerepeiben is akkor tudunk kiteljesedni, hogyha szerepeink dinamikusan változnak, úgy az imaéletnek is megvan a maga dinamikája az emberi élet különböző szakaszaiban.[50] A lelki életben is máshol tarthat valaki húsz évesen, negyven évesen vagy hatvanévesen. Más formája lehet imáinknak fiatalon, mint idősen, illetve más témákat viszünk Isten elé. A rendszeres imaélet vágya akár évtizedekig is elkísérhet bennünket, de ha egyszer tetté, cselekvéssorozattá válik, az lesz az érzésünk, hogy bárcsak előbb jöttem volna rá az imaélet titkára.

[[paginate]]

Szüntelen imádkozni?

Az egyház születése óta kérdés az, hogy hogyan is lehet imádkozó életet élni a mindennapok során. Hogyan lehet megvalósítani azt, amit Pál apostol így ír: „szüntelen imádkozzatok” (1Thessz 5,17). Sokféle válasz és megoldás született az évszázadok során. Vannak olyan megoldások, amelyek arra teszik a hangsúlyt, hogy egyfajta lelkület, az élethez való hozzáállás alakuljon ki, úgy hogy bármit teszünk, az Isten jelenlétének tudatában és az ő dicsőségére történjen. A másik fő iránya a megvalósításnak pedig az élet ritmusának kialakítása, melyben külön időt szentel a hívő az imádságnak. E kétféle válasz többféle módon ötvöződhet az ember életében, de talán együtt jelentheti azt, hogy megvalósuljon a szüntelen imádság.

A reformációig a szerzetesi életforma testesítette meg azt az ideát, hogy hogyan lehet Krisztus követő módon élni. A reformáció többek között azt a kihívást is felvállalta, hogy a hívő embernek nem a világtól elvonultan, hanem a világban élve kell megélnie Krisztus követését. Világi hivatást gyakorolva már nehezen volt tartható és kivitelezhető a szerzetesi életforma imaritmusa, így a reformáció egyházaiban nem maradt meg a napi hétszeri ima. Kálvin a napi legalább ötszöri ima gyakorlását tartotta mérvadónak: „Istenhez emelt lélekkel kell is mindig fohászkodnunk és szakadatlanul imádkoznunk, mindazonáltal, mivel olyan gyarlók vagyunk, hogy csak sokszoros segítséggel tarthatjuk fenn magunkat, s annyira tétlenek, hogy sarkalásra szorulunk, illik, hogy közülünk mindenki külön órákat tűzzön ki magának a saját gyakorlása végett, amelyek ne múljanak el imádkozás nélkül, és amelyek lelkünk minden érzését egészen lefoglalják erre a célra, pl. reggel a felkeléskor, napi munkánk megkezdése előtt, midőn étkezéhez ülünk, mikor Isten jóvoltából jóllakunk és mikor nyugalomra térünk. Csak aztán babonásan ne ragaszkodjunk ezekhez az órákhoz s azt ne higgyük, hogy ezekben mintegy leróván Isten iránt való kötelességünket, a napnak többi részében fel vagyunk az alól mentve; hanem legyen ez a mi gyengeségünk nevelője, hogy azt erősítse és állandóan sarkallja”.[51]

Kálvin maga is készített mintaimádságokat a napi alkalmakra (lásd melléklet) és a következő évszázadokban a protestáns imádságos könyvek is közöltek számos imádságot különböző napszakokra és élethelyzetekre.[52] De talán a praktikum erősítette meg azt, amit Luther tartott mérvadónak és kivitelezhetőnek, ez pedig a napi kétszeri imádság, reggel és este.[53] Szintén a reformáció hozadéka hogy a protestáns imádságban nagyon hangsúlyossá vált a bibliaolvasás: „A Biblia nemzeti nyelvre fordításával a reformáció biztosította, hogy a Szentírás úgy legyen a hitünk és életünk zsinórmértéke, hogy bibliaolvasás közben mindenki egyénileg győződjön meg arról, hogy Istennek mi a terve az emberi életre vonatkozóan és milyen „használati utasításokat” adott az ajándékaihoz. Gondoskodott róla, hogy az egyes hívő ne különféle lelkiségi irányzatok, intézményes szerveződések és tekintélyszemélyek adta szűrőkön keresztül álljon kapcsolatban a forrással, hanem közvetlenül is részesedhessen Isten megszólító szavában, és Isten iránt elkötelezett szeretettel és bizonyságtevő élettel adhasson választ e megszólításra”.[54]

Számos gyakorlat alakult ki már az imádság fajtáira és idejére nézve, de talán elmondható, hogy mindig lehetne többet imádkozni és a hiányérzet része ennek az útnak. Az imaélet nem verseny, de fontos, hogy legyen: „a tökéletes ima nem a szavak mennyiségén múlik, hanem a vágyakozáson. […] Gyakran bonyolítjuk az imát, ahogyan sok más dolgot is”.[55]

[[paginate]]

Befejezés

Nem biztos, hogy sikerül úgy és annyit imádkoznunk, mint szeretnénk és sokszor talán hiányérzet vagy szégyenérzet marad az elmaradt imádságok miatt bennünk. Bár „Isten nem vár semmiféle különleges ünnepélyességet vagy emberfeletti erőfeszítést imádságunkban,”[56] de ha Istent szeretjük, az Istennel töltött időt is megtanulhatjuk megszeretni. Ha egy napon belül minimális az az idő, amit imádsággal töltünk, nincs előírás arra, hogy ez kevés vagy sok lenne, viszont az Istennel való idő megszeretéséhez szükség van erőfeszítésre. Ha nincs mindennap erre alkalom, akkor találhatunk arra időt, hogy egy héten belül mi lehet az az elkülönített idő, amikor gyakoroljuk az Istennel töltött időt. [57] A hit Isten ajándéka, de gyakorolhatom magam a kegyelem befogadásában.[58]

Az imádság számos formát ölthet az elmélkedés, a kérés, a szemlélődés, a bűnbánat, közbenjárás, sok-sok féle módon kereshetem mennyei Atyámmal a párbeszéd lehetőségét, de valamilyen módon keresnem kell. Hitünk és életünk közös mozaikja csak akkor fog összeállni, ha valóban elkezdünk időt tölteni az Úrral minden nap.[59] Ahogy a számunkra fontos emberekkel jó időt tölteni, ahogy az emberi kapcsolatok mélyüléséhez is szükségünk van a rászánt időre és energiára, saját magunk miatt is fontos, hogy rendszeresen ajtót nyissunk Istennek életünk belső szobájában.[60] Egészen addig, amíg nem is lesz szükség külön ajtónyitásra, hiszen Isten jelenlétét megtanuljuk látni életünknek azon területein is, ahol eddig nem vettük észre és a vele való párbeszéd természetessé válik, mint a levegővétel.

Összegzésként és hívásként hadd álljon itt Túrmezei Erzsébet Ha nem teszek semmit sem című imádságos verse:[61]

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Siba Balázs

[[paginate]]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Bánhegyi B. Miksa: A bencés monostorok olvasáskultúrája a középkorban, in: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2001/6. 12-16.

Beam, Christopher Bear: The Golden Window of Silence – A Way to Become Fully Human, Xlibris, 2008.

Bonhoeffer, Dietrich: Etika, Kolozsvár: Exit Kiadó, 2015.

Calvin, J.: Writings on Pastoral Piety, (McKee, Elise Anne ed.) New York: Paulist Press, 2001.

Clairvaux-i Szent Bernát: A megfontolásról – De consideratione, Budapest: Kairosz, 2005.

Clarke, Kevin M.: The Seven Deadly Sins – Sayings of the Fathers of the Church,Washington, The Catholic University of America Press, 2018.

Cosden, Darrell: The Heavenly Good of Earthy Work, Peabody: Hendrickson Publishers, 2006.

Fazakas Sándor: Kálvin szociáletikája, in Fazakas Sándor (szerk.): Kálvin időszerűsége – Tanulmányok Kálvin János teológiájának maradandó értékéről és magyarországi hatásáról, Kálvin Kiadó, Budapest, 2009, 104-139.

Fock, Gorch: Sämtliche Werke in fünf Bänden, 5. kötet, M. Glogau, 1925.

Freeman, Laurence OSB: The Inner Room by, Pre-Seminar Retreat JMS 2017 (talk 01) https://www.youtube.com/watch?v=DAp0VAyr8EE

Frenette, David: The Path of Centering Prayer: Deepening Your Experience of God Buolder: Sounds True, 2006.

Fuchs, O:, Narrativität und Widerspenstigkeit - Strukturanalogien zwischen biblischen Geschichte und christlichen Handeln, in Zerfass, R. (Hg.): Erzählter Glaube - Erzählende Kirche, Freiburg: Herder, 1988,  87- 123.

Gerkin, Charles V.: The Living Human Dokument - Re-Visioning Pastoral Counseling in a Hermeneutical Mode, Nashville: Abingdon Press, 1984.

Goodchild, P.: Theology of Money, London, SCM Press, 2007.

Goossen, Richard J.– Stevens,  R. Paul: Entrepreneurial Leadership: Finding Your Calling, Making a Difference, Downer Grove, IVP Books, 2013.

Incze Gábor: A magyar református imádság a XVI. és XVII. században, in: Theológiai Szemle 31 (1931), 5-199.

Jani Lívia: A református spiritualitás mai kihívásai – A csend útja, (teológiai szakdolgozat), Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem, Hittudományi Kar, 2018.

Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, II. kötet, Budapest: Kálvin Kiadó, 1995.

Kovács Endre: Ti azért így imádkozzatok! – A keresés, a kérés és a szemlélődés útján, Budapest, Harmat - Örökségünk - Sarutlan Kármelita Nővérek, 2015.

Loder, J. E.: The Transforming Moment, Colorado Springs: Helmers & Howard, 1989.

Long, Megan Kaes: Hearing Homophony – Tonal Expectation at the Turn of the Seventeenth Century, Oxford: Oxford University Press, 2020, 97.

Luther, M.: Asztali beszélgetések. Budapest: Helikon, 1983.  

Luther, Martin: A Simple Way to Pray, Louisville, Westminster John Knox Press, 2000.

Maté, Gabor: In the Realm of Hungry Ghosts: Close Encounters with Addiction, Toronto, Randsom House, 2008.

Meyer, Joyce: Getting Your Day Started Right, in: Joyce's Bootcamp: Prayer and Bible Study Week 1 (előadás 5-dik perc) https://www.youtube.com/watch?v=c2V8v420UuU

Middleton-Stewart, Judit: Time and the testator, 1370-1540, in: Swanson, Robert Norman (ed.): The Use and Abuse of Time in Christian History – Papers Read at the 1999 Summer Meeting and the 2000 Winter Meeting of the Ecclesiastical History Society, Studies in church history / Vol. 37, Woodbridge, 2002. 133-144.

Mucsi Zsófia: Teret készíteni Istennek – Elméleti és gyakorlati megfontolások az imádság formájáról, in: Siba Balázs – Szabóné László Lilla – Lányi Gábor: Lelki éhség – Protestáns spiritualitás a 21. században, Budapest: Kálvin Kiadó, 2021.

Nelson, Tom: Munkára teremtve – A hétfő viszonya a vasárnaphoz, Budapest, Harmat, 2017.

Németh András: Mi is az idő? - történeti időszociológiai és időantropológiai vázlatok, in: Iskolakultúra Online 1. 2007. 54-75.

Németh Dávid: A biblikus – avagy protestáns – spiritualitás jellemzői, in: Siba Balázs – Szabóné László Lilla – Lányi Gábor: Lelki éhség – Protestáns spiritualitás a 21. században, Budapest: Kálvin Kiadó, 2021.

Newbigin, Lesslie: Evangélium a pluralista társadalomban, Budapest: Harmat, 2005.

Nouwen, Henri J. M.: Idegen a paradicsomban (Genesee-i napló) – Beszámoló egy trappista kolostorból, Pécs: Sarutlan Kármelita Nővérek, 2002.

Órigenész: Az imádságról, in: Vanyó László (szerk.): Órigenész – Az imádságról és a vértanúságról, Budapest: Szent István Társulat,1997.

Peterson, Eugene: Christ Plays in Ten Thousand Places, London: Hodder & Stoughton, 2005, 127.

Roger testvér: Mint belső hang, in: Teréz anya – Roger testvér: Az imádság – mint üdítő forrás,

Szeged: Agapé, 2021, 29-30.

VI. Pál pápa - Laudis Canticum kezdetű apostoli rendelkezés, lásd: www.liturgia.hu/zsolozsma

Siba Balázs: Spirituális útkeresés és a református lelkiség – lelkészinterjúk fényében, in: Theologiai 59, 2016/3. 158-169.

Siba Balázs: Travel Guide for Home – Aspects of Living the Protestant Spirituality in Everyday Life, in: Studia Universitatis Babeș-Bolyai Theologia Reformata Transylvanica / Studia Universitatis Babeș-Bolyai Theologia Reformata Transylvanica, Volume 64 (LXIV), July-December, 2019, Issue 2, 279-298.

Stevens, R. Paul – Ung, Alvin: Taking Your Soul to Work: Overcoming the Nine Deadly Sins of the Workplace, Grand Rapids, Eerdmans, 2010.

Stevens, R. Paul: Work Matters: Lessons from Scripture, Grand Rapids: Eerdmans, 2012.

Swann, John T.: The Imago Dei – A Priestly Calling for Humankind, Eugene, Wipf and Stock Publishers, 2017.

Székely János: Önmegvalósítás vagy önmagunk elvesztése? Az önmegvalósítás az evangélium fényében, in: Tőzsér Endre (szerk.): Önmegvalósítás keresztény szemmel. Pszichológusok és teológusok 9. Budapest, Új ember Kiadó, 2006, 9-34.

Teréz anya: Az egyszerű ösvény, in: Teréz anya – Roger testvér: Az imádság – mint üdítő forrás, Szeged, Agapé, 2021, 26-28.

Török Emőke: Munka és társadalom – A munka jelentésváltozásai a bérmunkán innen és túl, Budapest: Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, 2014.

van Rossum, ‎Gerhard Dohrn: History of the Hour: Clocks and Modern Temporal Orders, Chicago: University of Chicago Press, 1996.

Volf, Miroslav: Work in the Spirit – Toward a Theology of Work, Eugene, Wipf and Stock Publishers, 2001.

Weil, Simone: Gravity and Grace, London: Rouledge, 2002.

Wenzel, Siegfried: The Sin of Sloth – Acedia in Medieval Thought and Literature, Durham: The University of North Carolina Press, 2017.

Wikström, Owe: A kápráztató sötétség – Szempontok a lelkivezetéshez, Budapest, Luther Kiadó, 2013.

Wingren, G.: Luther on Vocation, Philadelphia: Muhlenberg Press, 1957.