„Sok van, mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb” (Szophoklész.) . Nincs okunk kételkedni benne.

Márai Sándor Füves könyvében olvassuk: „Egy népes kávéház is van olyan érdekes, mint az Atlanti-óceán vagy a Szahara, vagy a Kárpátok fenyőerdői. Igen, egyetlen ember, mikor megmutatja lényét és elárulja titkát, érdekesebb, mint a Mont Blanc. Csodáld a természet végtelenségét, iparkodj összhangban élni jellemeddel és a természet erőivel, de ne szégyelld és ne is tagadd, hogy a legfenségesebb természeti színjáték is meglepő gyorsan elveszti számodra igazi érdekességét és vonzerejét, ha nincs közvetlen köze általad ismert emberek sorsához”.

Az ember mivoltának legösszetettebb szegmense a jelleme. Szinte becserkészhetetlen. Pontosan tán meg sem határozható. Könnyebben üstökön ragadhatjuk, ha körülírva közelítjük meg a lényegét. Eszerint: A jellem a lelki sajátosságok összessége, olyan belső erő, amely irányt szab a cselekvéseknek, meghatározza a viselkedést, magatartást. A jellem a személyiségnek a humánum irányába mutató fokmérője.

Csak erkölcsileg fejlett ember lehet igazán jellemes, illetve csak jellemes ember lehet erkölcsileg fejlett. Aki jellemes, az nemes eszméktől fűtött, bensőjéből vezérelt, őszinte, bátor, állhatatos, nem váltogatja, és nem adja fel pillanatnyi hangulata, érdekei szerint elveit, nem alkuszik, fejlett igazságérzékű, megbízható, olyan teremtménye a Fennvalónak, akire, ha a szükség úgy hozza, akár az életünket is rábízhatjuk. Az átlagot felülmúló, derekas viselkedésű, elveihez következetesen ragaszkodó, őszinte egyént szoktuk jellemesnek, igazi karakternek nevezni.

Az erős, férfias, igazi, kiforrott, római jellemről a tisztelet hangján beszélünk. Ellenben fenntartásokkal vagy elmarasztalóan szólunk a gyenge, ingadozó, megbízhatatlan, kiforratlan jellemről, és elítélően a jellemtelenről, akivel nem szívesen dolgoznánk együtt; még kevésbé mernénk kockázatosabb feladatokra vállalkozni vele. A szilárd, tiszta jellem az egyik legnagyszerűbb emberi-erkölcsi tulajdonság, érték.

[[paginate]]

Anyagelvű világunkban időszerűtlen ilyen dolgokkal bíbelődni, mondják lekicsinylően a sikerorientáltak. De mi ne hallgassunk rájuk, ne törődjünk velük! Mammon szolgahada és az opportunizmus kiterjedt tenyészete mellett jut még hely azoknak is, akik merőben másképp ítélik meg a világ dolgait, főleg másmilyennek szeretnék látni az életet.

Tudjuk, hogyne tudnánk, hogy sokkal több a történelmi széljárásokhoz igazodó, önös érdekek által sarkallt, a jobbító eszmékért, eszményekért lelkesülni képtelen és/vagy nem is akaró szélkakas, mint a bensőjéből vezérelt „idealista”. Mégis hinnünk kell, hogy a szárnyalni vágyók és szárnyaszegettek örök párharcában időről-időre felülkerekedik az, ami értékesebb, emberibb, méltóságot sugárzó. És abban is bíznunk kell, hogy az erkölcsi jó időnkénti sikere - amit vallunk, és fennen hirdetünk - sokkal inkább megelőlegezett bizalom, semmint gyermeki hiszékenység. Legalább résnyire mindig nyitva kell hagyni a reménység kapuját, különben nem igen marad más „vigasz”, mint az alkohol, a narkó... És persze a hit. Már akinek van.

„Az életet nem az dönti el, ami az embert kívülről érinti - írja Hamvas Béla. - Az élet az elhatározáson múlik /…/, a belső aktivitáson /…/. Az emberi lét nem jelenségekből, hanem elhatározásokból áll /…/. Ma még sokan hiszik, hogy a hősben a látvány, a színpadi meghatározó és elragadó szerep a legfontosabb. Nem. A hősben egyedül a megvalósuló álom és eszmény a fontos.”

Jellemről, jellemességről nem beszélhetünk úgy, hogy szót ne ejtenénk a felelősségről. Honnan a felelősségérzet, -tudat bennünk? Honnan is származhatna máshonnan, mint abból, hogy a jellemes ember önelemző. Az egyetemes értékrend viszonyrendszerében újra és újra megvizsgálja a maga és a mások tetteit, szándékait, gondolatait, magatartását, s ha kell, felülvizsgálja előző döntéseit. Az erős jellemű egyén sem nem csüggeteg, sem nem hurráoptimista, hanem a valóság híve, józan. Lelki alkata, magatartása, viselkedése mérce, olyan eligazító pont, amihez viszonyítva egyaránt megítélhetjük a saját magunk és mások gondolkodásának, szándékainak, tetteinek a minőségét, értékét, értéktelenségét, veszélyességét vagy káros jellegét.

Képzeljünk el egy csupa jellemtelenekből álló kisebb galerit vagy nagyobb bandát, csoportot. Működőképes lehet-e egy ilyen képződmény? Amíg az érdekazonosság összetartja őket, igen. Csakhogy az elvtelenek, enyveskezűek között a csak a maga hasznát leső csakhamar „munkanélkülivé” válik, vagy „lebénul”, a rendszer pedig összeomlik, szétesik.

[[paginate]]

A társadalmak életében mindig voltak és mindenha lesznek is olyan becstelen, alávaló, aljas szándékok, célok által motivált társaságok, szövetségek, egyesületek, pártok, amelyek a komolyabb haszon- és/vagy pozíciószerzés reményében mások tönkretételére összpontosítottak, utaznak. Az ilyen üzelmeket azonban - hála a közösségek öntisztító képességének - előbb-utóbb lefülelik, az értelmi szerzőket és végrehajtókat pedig hamarabb vagy később kiiktatják a rendszerből.

A népek, nemzetek, kisebb-nagyobb csoportok életében időről-időre végbe kell, hogy menjenek bizonyos öntisztító aktusok, mert az immoralitás módfelett való elburjánzása, kiterjedt tenyészete erősen gátolja, mi több, meg is akadályozhatja a közösségi élet megszokott működését, megmételyezi az amúgy is ezer veszélynek kitett közösségi együttélést.

Az érvényes jogrend mellett a társadalom viszonylagos erkölcsi tisztaságának, a humánum és méltóság szinonimájaként értelmezett haladásnak egyik, ha nem épp a legfőbb záloga a becsület, a tisztesség, az őszinteség, a jellemesség.

Amely egyszerre tilt és sugall. Ne tedd ezt, ne tedd azt, mert törvénybe ütközik, jellemtelenségre vall. Íme, ezt és ezt cselekedd, ekként és ne máshogyan gondolkozz, érezz, viselkedj, ítélj, hogy mások elfogadjanak és megbecsüljenek. Vagyis szabályoz és nevel, normatív és formatív funkciót tölt be egyszerre. Példaértékénél fogva pedig alakít, gyarapít, nemesbít. És az embernek van egy érdekes szokása: utánoz. Szerencsére nemcsak a rosszat, a jót is le- lekopírozzuk és megpróbáljuk tovább fejleszteni magunkban. Az utánzás pedig nagyon hangsúlyosan van jelen abban az életkorban, amikor a jellem legintenzívebben alakul, fejlődik.

Nagy szükség is van rá, hisz a világ erkölcsiek tekintetében igencsak lemaradt, erősen kullog a gazdasági, még inkább a műszaki fejlődés mögött. Valószínű, hogy ez a fáziseltolódás mindig is létezett a történelemben, ám egy ideje mintha sokkal észrevehetőbb, szembetűnőbb, mondhatni nyilvánvaló volna. Ami nem biztos, hogy azt jelenti, hogy mi kevésbé volnánk erkölcsösek, mint amilyenek eleink voltak, hanem inkább azt sejteti, hogy napjainkra bizonyossá lett, hogy a kellemesebbé vált külső élet csak akkor és csakis az által lesz humánusabb és méltóbb fajtánkhoz, hogyha ki-ki erkölcsileg is lép egyet-egyet fölfelé azon a grádicson.

[[paginate]]

Nevezzék bárhogy is, illessék bármilyen jelzővel, emberibb világot csak egészséges gondolkodású, tiszta érzésvilágú, becsületes emberekkel lehet létrehozni. Csakhogy, sajnos, szép és igaz eszméket is lehet - legalábbis ideig-óráig - rossz célok érdekébe állítani. Ezt a lehetőséget használták ki, például, az „új világ” farizeus-ideológusai, akik saját politikai céljaik, személyes hatalmuk megszilárdítása, valamint nagyhatalmi törekvéseik érvényesítése érdekében - anno - kitalálták és megkomponálták a felsőbb rendűnek kikiáltott kommunista erkölcsi kódexet, ezt a tökéletesen működésképtelen „új tízparancsolatot”. Sajnos, azt tapasztaljuk, hogy a régi dugába dőlt kísérleteket újabb és újabb „megváltó” elméletek, kísérletek követik.

Elég gyakran felmerülő kérdés: velünk született vagy szerzett tulajdonság-e a jellem? Az egyik ember jellemesnek, a másik jellemtelennek születik-e? Bizonyos készségekkel, hajlamokkal együtt születünk, ehhez nem fér kétség, ám ezek csupán lehetőségek. Hogy kiből mi lesz, milyenné serdül az egyik és mivé válik a másik emberpalánta, az döntően a ráhatásoktól, a neveléstől, a körülményektől, a környezettől függ. Goethe szerint a tehetség magányban, a jellem közösségben fejlődik.

Helvétius talán eltúlozta, amikor azt állította, hogy az ember a körülmények terméke. Valóban azok lennénk: a körülmények produktumai? Nos, ha van is ebben a kijelentésben némi túlzás, azért nem jár messze az igazságtól. Mert bár a gyermek nem nulláról indul, agya nem tabula rasa (Locke), világra jöttekor magával hoz bizonyos készségeket, lehetőségeket, viszont a környezetnek, a körülményeknek igenis komoly, némelykor döntő szerepük van a képességek kibontakozásában, a személyiség alakulásában, fejlődésében, illetve azok elakadásában, megcsökésében. Ha például, Apáczait Geleji Katona István erdélyi püspök, református egyházi író a neki odaítélt ösztöndíjjal nem segítette volna hozzá ahhoz, hogy holland egyetemeken kamatoztassa istenadta kiváló képességeit, a szépreményű szegénysorú falusi gyermekből aligha lett volna a korabeli Erdély legnagyobb tudósa, gondolkodója, pedagógusa.

[[paginate]]

Bizonyos, hogy a mai magyar társadalom a maga szinte mindenre kiterjedő kíméletlen kapitalista viszonyaival nem egy nagyra hivatott ifjút fog agyagba döngölni, ha csak az állam, a szakintézmények és jótétlelkek idejekorán meg nem találják, és előre nem teremtik az arra érdemesek felkarolásának anyagi feltételeit és módozatait.

A körülmények beleszólnak életünk alakulásába, ez nem vitatható. Beleszólnak, de az esetek döntő többségében nem kizárólagosak. A dúsgazdag bugyuta csemetéből sohase lesz zseni, képezzék bár a legragyogóbb körülmények között; viszont aki szegény párában ott vibrál az isteni szikra, ám önerőből, alacsony társadalmi helyzetéből adódóan képtelen a tudás, a művelődés lépcsőin fennebb-fennebb lépni, az állam, a szakintézmények nagy bűnt követnének el, ha a ragyogó ígéretet veszni hagynák.

A jellem az erkölcsiséggel, vagyis a belső erkölcsi érzékekkel egyszerre, fokozatosan alakul ki és azokkal együtt fejlődik. És éppen úgy, mint a jóság, a felebaráti szeretet, a tisztesség, az őszinteség, a becsület, a bajtársiasság, az igazságszeretet, a szolidaritás átadható, terjeszthető. Ezt nem mindenki gondolta így az idők folyamán. Harmadfélezer esztendővel ezelőtt Platón még úgy vélte, hogy mindegyik nagy társadalmi képződménynek, rendnek megvan a maga jellegzetes karakterjegye, tulajdonsága, ami csak rá jellemző, azokat a sajátosságokat, jellegzetességeket más kaszthoz, rendhez tartozók nem bírhatják. Eszerint: az államvezetőket alapvetően a bölcsesség, a katonákat a bátorság, a tömeget pedig a mértékletesség jellemzi.

Tanítványa, Arisztotelész nem osztotta mestere véleményét. Ő épp az ellenkezőjét, azt vallotta, hogy az erények gyakorlással fejleszthetők és terjeszthetők. És bizony neki volt igaza. Eszerint az a jó, becsületes, tisztességes, jellemes ember, aki nemcsak tudja, mi a jóság, a becsület, a tisztesség, a jellemesség, hanem gyakorolja is ezeket az erényeket. „Hidd el nekem – idézi Seneca Epikuroszt Luciliushoz írott 12. levelében -, nagyszerűbben hangzik beszéded a tábori ágyon és a durva köpenyben, mert így nemcsak mondod tanításaidat, hanem bizonyítod is.”

[[paginate]]

A jellem az erkölcscsel együtt fejlődik és teljesedik ki. A káros hajlamokat, a csírázó rossz tulajdonságokat elfojtani, elsorvasztani, a jókat izmosítani, pallérozni a család, a munkahely, a közösségek feladata és kötelessége. Az iskoláknak, a tanároknak nyilván nemcsak az (lenne) a dolguk, hogy új ismereteket közöljenek és sajátíttassanak el az atomizálódás és elidegenedés ezer veszélyének kitett ifjúsággal, hanem az is, hogy csiszolják, alakítsák, gazdagítsák személyiségüket, felvértezzék őket az egymás tiszteletén és megbecsülésén alapuló igaz-szép eszmékkel, hiteles belső értékekkel. Ezért nevezik oktatói-nevelői tevékenységnek a pedagógusok munkáját. Ami - idő és pénz híján? – jó ideje, sajnos, inkább csak az ismeretek közlésére szorítkozik. A tanárok tényleg túlterheltek. Valamit mindenképp tenni kellene, mert annak, hogy a pedagógusok – önhibájukon kívül – úgymond „félmunkát” végeznek, utódaink fogják meginni a levét.

Változik-e a jellem? – kérdezzük gyakorta magunktól és egymástól. Mit mondhatnánk erre mást, mint hogy: igen is, meg nem is. Nem változik abban az értelemben, hogy a jellemes ember kitart elvei mellett, meggyőződésén nem változtat párt- vagy egyéb önös érdekektől indíttatva. Ám mivel a jellem csoportérdekekhez is fűződik, ha azokban menet közben változások állnak be, a csoporthoz tartozónak a felfogása, jelleme is módosulhat valamelyest.

Az újabb és újabb felismerések, a több tudás és tapasztalat szintén módosíthatják a karaktert. Sajnos, nem mindig jó irányba. A tettek időnként más-másféle szokás- és értékrendszerű közösségek erkölcsi megítélései alá vettetnek. És mi tagadás, bizony előfordul, hogy ugyanazt a cselekedetet az egyik fél jellemesnek, a másik viszont jellemtelennek ítéli.

Az arisztokrata szemében a királygyilkos a legelvetemültebb bűnöző, a proli ellenben a legdicsőbb hősnek tekinti. Kinek van igaza? Ki mondja meg, hogy aljas gyilkos vagy bátor patrióta (volt-e) az elkövető? Terrorista-e vagy szabadságharcos a titkon, lopva támadó elszánt magános vagy kiscsapat? Korrekt értékelést, hiteles minősítést a (többnyire erőfölényben lévő) sértettől ne kérj, mert nem kaphatsz. A tömeg se ítél egyértelműen.

[[paginate]]

A józan mérlegelő szerint azt, hogy egy tett, szándék a maga objektivitásában micsoda, minek mi a minősége, mindig az dönti el, hogy a szóban forgó cselekedet a humánum (emberiesség, igazság, igazságosság, haladás…) jegyében áll-e, annak a szolgálatában történt-e vagy sem. Ha igen, akkor harsoghatja bárhogy a propaganda a maga „igazát”, a tény tény marad. Természetesen a körülmények, erőviszonyok megváltozásával a minősítés is módosulhat. Viszont ha kiderül, hogy a tettet aljas szándék motiválta, a tettest semmi sem mentheti. Igaz, hogy az ilyesmire legtöbbször utólag derül fény, de ennél biztosabb „döntőbírót” ebben a kérdésben még senki sem talált ki.

Anna Karenina végzete meggyőzően bizonyítja, mennyire igazságtalan, sőt gyilkos erejű is lehet valamely idejétmúlt konvenciórendszerhez való feltétlen ragaszkodás. Anna csak úgy őrizhette meg jellemtisztaságát, hogy elemésztette önmagát. Sorsa a túl korán érkezőké volt - tragikus végkifejletű.

Bonyolítja a felvetett kérdést az a körülmény is, hogy idővel a fogalmak tartalma is módosulhat vagy megváltozik. A spártaiaknál és a rómaiaknál, például, a bátor, tántoríthatatlan, rettenthetetlen harcos volt a jellemnagyság, jellemszilárdság mintaképe. Joggal, hisz akkoriban az embereknek nemcsak a jövőjük, hanem gyakran az életük is a halált megvető katonák, vezérek bátorságától függött. Annak a történelmi helyzetnek és azoknak a körülményeknek az elmúltával azonban még a legharciasabb jellemvonások is veszítettek csillogásukból. Bő kétezer évvel később, ma már sokkal inkább a lelki bátorság, a megfontolt, felelős gondolkodás és bölcs döntés jelentik a jellemnagyságot. Hiszen ma már nem annyira a harcosok fizikai erőnlététől, izomerejétől függ valamely küzdelem kimenetele, sokkal inkább a technikai fölény s még inkább a politikusi bravúr, az előrelátó, idejében hozott ügyes politikai húzás, döntés hozhatja meg az áhított győzelmet.

A huszadik század sok-sok gaztette és a két szörnyűséges világégés után különösen élesen vetődik fel az a kérdés, hogy összefügg-e a jellem a tanultsággal? Jelek szerint közvetlenül nem. Tudunk olyan emberekről (Hitler, Sztálin), akik nagyon is jól tudták, mi az erkölcsös, jellemes, mégis az ellenkezőjét cselekedték: ártatlanok millióit küldték a halálba (holokauszt, gulág-világ).

[[paginate]]

A jellemesség előfeltétele a megfontoltság, a felelős gondolkodás. A felelősségének tudatában lévő ember bölcs: mérlegel, végiggondolja a lehetséges következményeket és az átlagnál jóval fejlettebb igazságérzékű. Ám amennyiben a tanultság hozzájárul ahhoz, hogy jobban és gyorsabban felismerjük az igazságot, ha a nagyobb tudás elősegíti, hogy biztosabb kézzel szelektáljunk az értékek és álértékek között, annyiban a tanultság összefügg(het) a jellemmel, jellemességgel. Összefügghet vele, de nem következik belőle automatikusan. Mellékesen, de csöppet sem jelentőség nélkül valóként jegyezzük meg, hogy a közvélemény mindig átlagvéleményt fejez ki, viszont sohasem téved nagyokat, mert távol áll a végletektől.

Jellemről nemcsak egyének esetében, hanem történelmi közösségek vonatkozásában is szoktak beszélni. Ahol a jellem azoknak a pozitív lelki tulajdonságoknak az összességét jelenti, amelyek mindenekelőtt valamely nép, nemzet kultúrájának, habitusának sajátszerűségében fejeződnek ki, ami azt a közösséget, népet, nemzetet leginkább megkülönbözteti egy másiktól, másoktól. Ilyen értelemben beszél(het)ünk nemzeti karakterről.

Ezért is döbbentett meg az, amit évekkel előbb az egyik tévécsatorna délelőtti vallási műsorában hallhattunk. Tudniillik, hogy Isten nem egyenlőknek, hanem egyenlőtleneknek teremtette az embereket, népeket, nemzeteket. Abban a vonatkozásban, hogy mindegyik népnek, nemzetnek megvan a maga sajátos feladata, hivatása a világon, az életben. Következésképpen mindegyik nép arra van teremtve, ítélve, hogy az idők végezetéig azt tegye (csakis azt, nem mást!), amire teremtődött.

Eszerint az egyik nép, nemzet arra volna ítélve, hogy amíg világ a világ a földet túrja, a másik hogy pásztorkodjon, a harmadik hogy üzemekben robotoljon, a negyedik hogy a csúcstechnológiával foglalkozzon, az ötödik meg, hogy a bank-, és pénzvilágot dirigálja? Milyen meggondolásból diszkriminálta volna így Isten a népeket, ha a Szentírás szerint az emberiség, kivétel nélkül minden nép, nemzet, individuum bűnben, méghozzá ugyanakkora bűnben egyenlőnek született, jönnek a világra az egyének?

Miféle hittel bír és milyen erkölcsöt képvisel az olyan „igehirdető”, aki diszkrimináló ideológiát hirdet, sugalmaz, sulykol a lelki békét, üdvözítő igéket áhító befogadók fejébe? Valamiféle übermenschit, nemde?...

Még ha százszor Isten „szolgája” is, én megvetem és „hivatására” méltatlannak tartom az ilyen „igehirdetőt”, aki Istenre való hivatkozással olyan galádságot terjeszt, hogy az egyik nép, nemzet magasabb rendű a másiknál, s hogy egyik erre, a másik meg másra hivatott, teremtődött. Szerintem egyik nép, nemzet sem magasabb rendű a másiknál, hanem mindegyik más. Minket, magyarokat például szabadságszerető nemzetnek ismer a világ. Szenvedtünk is eleget érte. Mégis azt mondjuk: igenis, megérte!

Summázat: Ha a tehetség az élet dísze, akkor a jellem a koronája. A jellem ereje pedig felülmúlja az intelligenciáét.

Aniszi Kálmán