A dohányfüstös szerkesztőségi szobában beszélgettünk. Jó ötven éve. Ujjai között olykor megremegett az erős szagú cigaretta, s a füst kéklő-szürkésen ráterült a beszélőre, különös légi formákat rajzolva arca köré. Sajátos hanglejtéssel beszélt. Az volt az érzésem, nem is velem, hanem állandóan a titokzatos belső hangra figyelve, befele. Halkan, még halkabban, meg-megállva szólt. Földi létezése legszemélyesebb belső alkotóműhelyében éppen az újabb sorok fogalmazódtak gondolataiban? Újraformálta, újraillesztette a szavakat? A teremtő képzeletről vagy az evangéliumi esztétikáról? A semmiről, a Holocaustról mint a történelem botrányáról? Vagy a minden drámai lét-tényen túlemelő Istenről pontosította mélységesen találó teológiai, filozófiai, etikai, emberismereti és bűnismereti mondatait? Róla, “Aki időről-időre átvérezi a történelem szövetét”? Vagy belerévedt a memoria passionisba, az imitatio Christi éppen aznapi üzenetvillanásába? Például az élete utolsó „eseményeként” paradicsomi ígéretet kapó, minden emberi és önmagát sújtó ítélet alól felmentett latort boldoggá tévő kegyelem jézusi mondatába („Bizony mondom neked, ma velem leszel” Lk 23,43)? A keresztre fordult belső tekintete, a scientia crucis, a kereszt tudománya újabb felismeréseit sejtve, mint annyiszor? Az evangélium emberi tévítélkezést irgalommal megítélő határtalan kegyelmének csodájára emlékezett? Az egykort mába fordító, az akkor és ott valóságát a most és itt valóságába transzponáló Szentlélek-egyidejűsítés (pneumatikus szinkronizáció) extázisába merült? Mert beszélgetésünk folyamatosságát meg-megállította pár pillanatra. Talán a spirituális házi feladatként önmagára rótt gyönyörű esszéfutamai komponálása kedvéért, amint az Egy lírikus naplójából vagy a Katolikus szemmel bölcseleti akkordfutamai legújabb “tételét” hangolta, összhangzatolta magában? Nem tudom azóta sem. De ma is hálás vagyok Istennek, hogy a mögöttünk maradt botrányos század egyik leginkább katolikus, római-felekezeti és egyetemes-keresztyén, mert evangéliumi mértékkel mérő szellem-hárfáját pillantottam meg, ismertem fel és ismertem meg Pilinszkyben párszor, amint személyesen Isten kezébe átadottan, ott, a szerkesztőségi “cellában” örök üzeneteket fog meg, kap el ihletettségében. A ‘68-as református teológusnemzedék tagjaként jártam nála. Az akkori magyar irodalom istenkérdéseiről beszélgettünk.

[[paginate]]

Később elküldtem neki annak a szó szerint hasonló témában (évfolyamtársam, Hézser Gábor által) készített összeállításnak a forgatókönyvét (amit többen elő is adtunk a budapesti Református Teológia dísztermében). Ennek remény-felütése az ő verse volt: “Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die” (Harmadnapon). Idén, miközben olvasom a róla szóló visszaemlékezéseket születése 100., halála 40. évfordulója alkalmából, immáron sokadszor újra fellapozom verseit, tanítanivaló és máig sok tekintetben időszerű, újra vagy megrázóan üzenetes esszéit. A relecture (= az újraolvasás) csendjében magam is visszaérzem lelkemben az évtizedekkel ezelőtti első olvasásélmények jó ízeinek ma is friss zamatait, ütős, találó, újszerű, olykor revelatív fogalom-finomságait. Amint ezeket 1976-os Kráter kötetének összegyűjtött versei és 1984-ben kiadott prózagyűjteménye, A mélypont ünnepélye kései szüretre újra kínálják. E gyönyörű, de egyben nagyon mélyre is örvénylő újraolvasás különös pillanataiból osztok meg néhányat az Olvasókkal, a francia római katolikus és lelki irodalom elkötelezett hazai megszólaltatójához illendően, hommage à Pilinszky János, tiszteletadásként Pilinszky Jánosnak (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) – a velünk élőnek.

Ma már könyvtárnyi a Pilinszky-jelenséget elemző könyvek, tanulmányok, doktori értekezések száma. Ezek egyre inkább és sokrétűen koncentrálnak a költő hitéleti mozgatórugóira, írói példaképeire, a jövő irodalmát az agapéban, a szeretetben fogantató prófétai megnyilatkozásaira, a valóban korát messze meghaladó, máig erős kihívást jelentő evangéliumi esztétikára. Ezeknek a forrásoknak bőséges listája megtalálható a világhálón. Ez a szubjektív mini-esszé nem újabb irodalomtudományi vagy esztétikai tanulmány. Sokkal inkább az életutamon kísérő, a személyes gondolkodásomra, létlátásomra, életérzéseimre ható, etikai formáló erővel bíró spirituális és költői inspirációit fogalmazom meg. Személyes fényimpulzusokat, gondolati összefüggés-íveket. Talán később lesz módom átfogóbb igényű és terjedelmű elemzés megírására is.

[[paginate]]

A teremtett lét igenlése a történelmi sorslétezés semmiségei, megsemmisítő erői közben

Újra olvasva verseit, esszéit, megdöbbentett, mennyire, s vajon miért bolyongott olyan sokat a Senkiföldjén (vers a Harmadnapon ciklusból, 1946-1958)? A senki, semmi szavak egzisztenciálisan átszenvedett kortapasztalatok miazmás fagyos ködét lehelik arcunkba. Mégsem a nihilét, hanem a nihil lehúzó örvényei közben Istenbe kapaszkodó ember valóságlátását. A „Vagyok, mert nem vagyok” szentenciájától kezdve (Kettő) az akaratlagos önredukálásba lépünk tovább: „Csönd akartam lenni/és dobogó. Lépcsők közé szorult világ./Senki és semmi. Hétvégi remény” (Van ilyen). A Fátyol c. vers hétszeres nincstelenségbe terel („Nincs nap. Nincs hold./És nincs gyerekkor./És főként föld nincs, anyaföld./Nincs koporsó és nincs haza./Nincs bölcső és nincs megvetett ágy…”). Aztán: „Csak én tudom: semmi se történt,/s minden megtörtént…” (Jóhír). És: „Holott a semmi van jelen,/a világ azért tovább lüktet…” (Kárhozat). Keresve a magyarázatot, nem az Istentől teremtett lét hiányos, defektes vagy téves magyarázatára fordítja magyarázat-követeléseimet a költő, hanem Auschwitz, Ravensbrück, Harbach fogolytáborai és történelmi botránya felé. Arrafele izzik és izzít a teremtett lét tökéletességből le nem vezethető keserű és pokoli létezés-élmények megsemmisítő élménytelepe fogalmazásaiban. Az abszolút paradoxonok átélése közben lel rá a kulcsmondatra: „A koncentrációs táborok világa, az egyetlen kis didergő molekulára redukált ember” valóság-leírására (Vallomás Adyról, 1969). Az időben visszatekintő költő-bölcselő, a még álmában is mélyelemzések összefüggéseit kereső Pilinszky leállíthatatlan nyugtalanul keresi a történelmi poklok kialakulására, a megmagyarázhatatlan, egész rendszert és korszakot hazánkban is állandó végveszély felé sodró tektonikus feszültségek okait. Ezt a mindennapi poklot, a mindennapok gombostűszúrásainak végtelen sorozatát a lélekben és a testen, a redukált létezés szálkáit csak úgy lehet őrület és összeroppanás nélkül elhordozni, hogy közben hiszi, átéli-átérzi tények fölé emelkedő vagy az ezek alatt húzódó valóságig alászálló hittel: „A lét végül is a tiszta szeretet ingyenes műve” (Katolikus szemmel, 1968). Vagy más olvasásmódban: „A teremtés Isten szeretetének műve, ezért a teremtés gyökeres megragadására is főként szeretetünk képes…Akit szeretünk, annak létezését lehetetlen kétségbe vonnunk” (Rejtőzködő Isten, 1965). A megélt győzelmet a reális semmik fölött egyedül Isten adja, ez szilárd hite és meggyőződése: „Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez” (Megbocsátás és felejtés, 1974). Anyja kezének emléke, a betakaró Isten közelségének hite, szerelmi önfeledt pillanatok, hitélmények, irodalmi, teológiai szellemtársak határtalanul tiszta fogalmazásai, az alázat és az istencsönd metafizikai élményei – ezek a Megváltó által ajándékozott szabadítás-pillanatok, még ha a minden evidencia széttörésének szorításában is - lelke emelő erői. Tiszta fényű és rajzolatú mozaikok gyűjtögetése és a töredékek összeálmodása az élete – évtizedeken át.

[[paginate]]

Jézus Krisztus, kereszt, Biblia

Pilinszky létszemlélete Isten/Atya-centrikus, történelem szemlélete, emberi létezés és sorsszemlélete Krisztus-központú. A mennyei és a pokoli összefüggések felfejtésének kísérletei e centrumok felől történik. Sub specie aeternitatis. Mégpedig a kereszt Krisztusára, a Keresztre Feszítettre összpontosítva. Ő úgy katolikus ebben a tekintetben, hogy egészen protestáns, azaz bibliai, sola Scripturás. A Bibliám margójára (1978) ezt írta: „Jézus a Hegyen mondta ki a világ legcsendesebb paradoxonát: Boldogok, akik sírnak”. Jézus egész életét, tanítását „a kereszt felé vezető menet”-ként jellemzi. A kereszt szögeiről a köznapi dolgok gombostűi jutnak eszébe, amint a mindennapiság élményében Jézus keresztje valóságosan megjelenik számunkra, jelen van e tűszúrásokban. Egész földi vándorutunk nem is annyira lépésről-lépésre vándorlás, mint inkább „keresztről-keresztre” jutás. Így a kereszt „a teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezébe adni”. Ez a kereszt jótékonysága: önmagunk Isten kezére adása. A kereszt „az egyedül lehetséges haza jóhíre” (Keresztről keresztre, 1979). Mint minden esetben, most is érezni eszmefuttatásában a prófétai figyelmeztetés igényét, hangsúlyát: „Jézus nem szabálykönyvet, erkölcsi kódexet hagyott ránk, hanem a keresztet…” (A címzett ismeretlen, 1979). A kereszt az ő olvasatában sokkal több, mint egy vallás vagy felekezet azonosító jele, szimbóluma: „A kereszt drámai dimenzionális totalitás. E jelben a földi idő keresztezi egymást az örökléttel – innét fokozhatatlan drámaisága…elég széttárni karunkat, hogy lássuk és belássuk: keresztre születtünk. De hogy ez a kereszt édes, arról Jézus keresztje és egyedül az övé győzheti meg szívünket” (A keresztről és keresztünkről, 1975). Nagypéntekünk lényegét megrázó röviden fogalmazza meg: „A halott Jézus a kereszten: iszonyatos erejű tény. Iszonyatos erejű látszat. Szeretet, Igazság, Isten napfogyatkozása” (Stációk, 1977). Bibliás hittel, bibliaolvasó keresztyénként így fogalmazott: „Minden emberi mű mennyire kikerekített az Evangélium mellett. Csak isteni sugallat bízhatott ekkora remekművet ily’ esendő tollforgatóra, mint amilyen Máté evangélista is lehetett”. Voltak meghatározó, újra és újra visszatérő Igéi esszé-rendszerében. Spirituális építészeti állandók. Az irgalmas samaritánusról szóló jézusi példázat, a lator kérése a kereszten, Jézus főpapi imája az egységért, a Filippi levél Krisztus himnusza, az önmagát megüresítő Fiúról, a kenózisról, ami „a passio végső elhagyatottságában tetőződik be”. Később egy egész, kivételesen sajátos, keresztyén szépségtant, „az evangéliumi esztétikát” épített fel a kereszt tudományára fundálva, a szeretetre, amiről külön tanulmányban lenne méltó és szükséges megemlékezni. Az agape-esztétika és szeretet-etika Pilinszky-sajátos olvasatára még visszatérünk. Számára Jézus nem csak a megtestesült Isten, hanem Ádám óta az első tökéletesen megtestesült ember is. A Föltámadottról és a feltámadásról Az isteni dramaturgiáról (1977) szóló írásában vall: „ A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csirázás, a születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége”. S hogy a Biblia szemléletmódja alapján miként tekinthetünk a jövőre? Bizalommal, de nem félelem nélkül, ennek a solus Christusba, egyedül Krisztusba, az Agnus Dei-be, az Isten Bárányába vetett hit a valóságos alapja: „A bárány az, ki nem fél közülünk,/egyedül ő, a bárány, kit megöltek./Végigkocog az üvegtengeren/és trónra száll. És megnyitja a könyvet” (Introitusz, 1959-1970). Micsoda szent könnyedség, s mégis mily súlyos való, amiről ír!

[[paginate]]

Ima, csönd, szeretet

Ha a fentiekben a keresztyén élet külső, tőlünk független, létesítő, létrehívó, isteni feltételeiről (Jézus Krisztus, kereszt, Biblia) írtam, akkor most a belső, emberi kondíciókról, illetve helyes, életre váltott válaszokból emelek ide néhány Pilinszky-sajátos összefüggést, megfogalmazást. Ezek a fogalmak mint a szinoptikus evangéliumok, egymást erősítve jelennek meg a költői-bölcseleti életműben. Valóságos imateológiai példatárat írt meg Pilinszky az évtizedek alatt. Kezdve 1963-as írásával az imáról, az 1964-es A figyelem megszenteléséről gondolataival folytatva, 1965-ben a Vallomások az imádságról spirituális miniesszével, aztán 1979-ben az Imádságért protestáló szavaival. Két, szinte részletes tanulmányozást követelő írása minden felekezet gyakorlati teológusai és gyakorló lelkészei számára iránytű: az 1980-ból származó Az imádság mint metakommunikáció és az 1981-ben született Az imádság szerepe a világban című írás. Csak felvillantani tudunk imateológiai remekléseiből néhány mondatot. Lényeges alaptételei közül ezt: „Az igazi rendnek az imádság az alapja…A legjobb imakönyv: maga Isten. Az imádság célja nem annyira az, hogy megkapjuk, amit kérünk, hanem hogy mi magunk változzunk meg. Sőt, az igazi imádság képessé tesz bennünket arra, hogy elejtsük kérésünket…Az imádság lényege szerint Isten-közelséget jelent, örök fiatalságot.,..Isten hiányának és jelenlétének megtapasztalása: két partja az emberi imának…küszöbe és betetőzése” (Vallomások az imádságról, 1965). Tanítani való, átgondolásra méltó szavak! Isten csöndjében tud megszólalni, illetve Istenre halkulni az emberi szó, az ima szava: „Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak…imádkozni annyi, mint eljutni Isten csöndjébe, abba a néma közegbe, amely ugyanakkor az egyedüli tiszta beszéd Isten és ember, ember és minden ember között”. De lehetnek komoly zavaró elemei, akadályai az imádkozásnak, például a rejtett önzés, a nagylelkűségbe öltöztetett rút kicsinyesség. Az Úr csöndjébe belesemmisülő imádság pedig az önzetlenség iskolája (Az imádság szerepe a világban, 1981). Mély kapcsolatrendszer tárul fel az imádkozó előtt: „Istenen keresztül az imádság szükségképpen kapcsolat, méghozzá a legmélyebb kapcsolat és párbeszéd a teljes létezéssel. Egyfajta metanyelv…beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel. Az imádság értelme kettős: egyedül maradni Istennel, s ugyanakkor találkozni mindenkivel, a teremtés egész teljességével, méghozzá egyszerre térben és időben, s túl téren és időn, Isten szívében, az öröklét dimenziójában” (Az imádság mint metakommunikáció, 1980). Hol van olyan teológus, aki ezt a mély elemzést felülmúlta az elmúlt 50 évben?!

[[paginate]]

Pilinszky Lélek-áldotta zsenialitással összekapcsolta azt, ami összetartozik: „A szeretetnek nem a törvény, nem is az erkölcs, hanem az imádság az igazi szava, szája, lelke és nyelve” (Szeretet és imádság, 1974). Szinte páli magasságokba szárnyal a szó nála, a szeretet himnusza felé (1Korinthus 13): „Egyedül a szeretet számára indokolt maga a lét, egy konkrét ember léte. Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének az értelmét. Egyedül a szeretet…a szeretet talán nem is egyéb, mint a létezés szélességi (ok és okozati) szintjének meghaladása, túllépése és vertikális szintjének befogadása, vagyis mélységének a megértése…a lét teljes egészében szeretetre méltó” (Ami elveszett, 1973).

Pilinszky még előttünk!

Feltétlenül kellene írni még az evangéliumi esztétikáról, arról, hogy a jövő magyar irodalmát a vallomás-irodalom felé történő irányváltásban látta. A jelenlét-hiányról, mint korjelenségről, hogy ott vagyunk valahol, mégsem vagyunk ott, mert a gondolataink, szívünk folyamatosan másutt van. Az európai keresztyénség nagy kísértéséről, a jelentés és jelentőség vesztésről, hogy egyre kevésbé tud Arról szólni, Aki létrehozta, Krisztusról. Meg arról, hogy római katolikus létére hány protestáns példaképe volt és miért (Rembrandt, Bach, Van Gogh, Kierkegaard, Albert Schweitzer), s hogy rejtetten milyen konszonanciákat sejtetett Kálvinnal. Talán lesz még erre módom. Utolsó találkozásunkkor az általa és általam is tizennégy évesen olvasott Dosztojevszkijre, közös szenvedélyünkre emlékeztetett. Csak ennyit mondott: Aljosa! S az ég felé mutatott ujjával. A csupa szeretet, az alázat, az egyszerűség és az imádkozás emberi példáját emelve így fel. Mi más állhat e rövid hommage, tiszteletadás végén, mint Pilinszky költői sora: „Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,/vagy egyszerűen az, hogy létezel/mozdítja meg itt és most a világot” (Itt és most).

További tanulmányozáshoz minden fontos irodalom megtalálható az interneten: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pilinszky_J%C3%A1nos

Békefy Lajos