Az esztétizmus kifejezést a XIX. század utolsó harmadának irodalmi műveiben jelentkező világszemléletre szokták alkalmazni. E világnézetet Pór Péter így fogalmazza meg: esztétizmus egy „kvázi-filozófiai tételt jelöl, amely a létezés hierarchiájának tetőpontjára az esztétikai megjelenését helyezi,” nem úgy, mint a barokk vagy a klasszicizmus, amely meghatározás stilisztikai alkotóelvet jelöl: az esztétizmus inkább filozófiai meghatározottságú irányzat.^[1] E filozófiai tételt Gyarmati Krisztina a műalkotások szintjén úgy látja megvalósulni, mint esztétikai tényezők – műalkotások, művészi alkotás és interpretáció, esztétikai eljárások stb. – mitikus funkcióhoz jutását az irodalmi művekben: a műalkotások „minden dolgok értelmezési bázisává válnak, felváltva a megelőző minták hasonló centrumait, például az isteni igazság, vagy közjó eszméjét.”^[2] Ennek a századforduló irodalmában jelentkező – szintén Gyarmati Krisztina meglátása szerint – paradigmaváltásának legismertebb világirodalmi alkotása Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye, amely egy francia esztéta regénynek, Joris-Karl Huysmans A különc című regényének újraírásaként is olvasható.^[3] Oscar Wilde és Huysmans művének együttes tárgyalása azért is lehetséges, mert az angol író regényében hivatkozik Huysmansnak e művére: ezt adja Lord Henry Doriannek: „remek ruhákban, lágy fuvolaszónál a világ bűnei játszanak előtte némajátékot /…/ nem lehet tudni, vajon az ember egy középkori szent légies rajongását olvassa-e, vagy pedig egy modern bűnös beteges vallomásait. Csupa méreg volt ez a könyv. /…/ És csakugyan úgy érezte, hogy az egész könyv tulajdon élettörténetét tartalmazta, melyet megírtak, mielőtt átélte volna.”^[4] Dorian az esztétikai létezésnek csupán a lehetőségét nyitotta meg az ördöggel kötött alkuval, miszerint ő örökké fiatal marad, a róla festett kép öregszik és csúnyul meg az elkövetett bűnöktől; a festmény helyett ő maga válik műalkotássá, ahogy ezt Lord Henry is mondja: „Az életed volt a művészeted. Önmagad zenésítetted meg. A napjaid voltak a szonettjeid.”^[5] Ehhez Huysmans regényében fölvázolt életprogram volt szükséges: „Dorian Grayt egy könyv mérgezte meg. Voltak pillanatok, mikor egyszerűen úgy tekintett a gonoszságra, mint eszközre, mellyel megvalósíthatja a szépségről való ábrándját.”^[6] Az esztétizmus „bizarr bibliája”-ként^[7] emlegetett Huysmans-regényben megjelenő világszemlélet megvilágítja, milyen filozófiai alapjai vannak annak a paradigmaváltásnak, amely a művészetet, az esztétikumot emeli minden más fölé. Dorian nem tudja eldönteni, hogy egy „középkori szent” vagy egy „modern bűnös” vallomásának tartsa-e A különc főhősének lelki vívódásait. A kettő, látszólag teljesen ellentétes meghatározás nem légből kapott hasonlat, hanem az esztétizmus egyik lényegi vonására tapintott rá Wilde.

[[paginate]]

A „művészet teológiája”

Huysmans János hercegének Schopenhauer filozófiája ad enyhülést lelki vívódásai közepette: „pesszimista elmélete a választott értelmiségiek, az emelkedett lelkek nagy vigasztalója.”^[8] A földi lét nyomorúságából való szabadulásként felmerül a keresztyén megváltás mint lehetőség, de az értelmiségi, modern herceg számára primitív mesének tűnik. A herceg egész életét Schopenhauer pesszimizmusának talaján a művészet tölti be. A regényben oldalakon keresztül olvashatunk a herceg könyvtáráról, hosszú olvasmánylistát kapunk, mely művet miért kedvelte a különc herceg, milyen gondolatok, értelmezések és vélemények formálódtak benne olvasás közben. A herceg ízlése nem a mű tárgyának jelentőségén, hanem nyelvi megformáltságán alapszik. Így kerülhettek kedvencei közé katolikus apologéták éppúgy, mint Petronius Satyriconja vagy Baudelaire versei. Ez a művészetbe menekülés Schopenhauer filozófiájának egyik alapja, Ravasz László is az esztétikában látta Schopenhauer filozófiájának lényegét.^[9] Schopenhauer gondolatait Ravasz értelmezése mentén ismertetjük röviden.

A német filozófus fő művében, A világ mint akarat és képzetben az ember szenvedésének okát az akaratban látja. A világ csak a szubjektum számára létezik, mivel a megismerést és az intellektust az akarat szüli. Az ideák a hétköznapi életben elérhetetlenek, a világból csak akaratunk objektivációit tudjuk megismerni, sőt: saját akaratunk objektivációja a testünk, az öntudat pedig nem egyéb, mint az akarat önmagára ismerése. Az akarat és az individuum így ugyanazt jelenti, az individuum forrása a személy akarata. Az akarat folytonos szenvedés: amint kielégíttetik az akarat, a pillanatnyi öröm után azonnal fellép egy újabb hiányérzet, újabb szenvedés; mivel az akarat ideát sosem, csak objektivációkat tud megragadni, így a vágy örökké kielégítetlen marad. A szenvedés megszűnése az akarat leküzdésével lehetséges, az individuum lebontásával, amely egy fájdalom, hiány nélküli állapot. Ezt az akarattalan, boldog állapotot a műélvezetbe történő öntudattalan belefeledkezés, a kontempláció állapotában lehetséges elérni. A művészet jobban tükrözi az ideát mint a valóság, mivel a műalkotás valamely ideának a szimbóluma, ezáltal elsőbbséget élvez a valóságnál. A jó műalkotás nem ingerel, nem késztet cselekvésre, nem kelt vágyat: csupán saját nyomorunkból való megszabadulást nyújt, azaz üdvöt kínál a szemlélő számára. Ez a művészetben a 16. századi keresztyén festményekben felülmúlhatatlanul valósult meg.

Itt érdemes rátérni e pesszimista filozófia olyan vonására, amely a már említett paradigmaváltás szempontjából jelentős. Schopenhauer az akarat mellé rendeli a bűnt: nem a tett a bűnös, hanem maga a létezés, mint az akarat objektivációja. Ez az eredendő bűn tanával vág egybe: „… a bűn eredete a bűnös akaratából vezethető le. Ez a bűnelkövető Ádám volt, de benne léteznénk ekképp valamennyien ott. […] Valóban az eredendő bűn tana (az akarat igenlése) és a megváltásé (az akarat megtagadása) a nagy igazság, amely a keresztyénség magvát teszi.”^[10] Az evangélium azonban – mint a vallások általában – nem kielégítőek az ember (főleg a művelt ember) számára, bár a filozófia és a vallás eredete ugyanaz: a létezés szenvedésének okát és abból való megváltást ígérni. Ravasz László a schopenhaueri filozófia ilyen keresztyénséget kiváltó igényét így írja le: „[Schopenhauer] egyéniségében van valami mágikus vonás: új evangéliumot prédikál mágikus hévvel”.^[11] Ez az új evangélium a művészet evangéliuma, a pesszimista filozófia a művészet megváltását ígéri. Ezért tűnik Huysmans hősének a Biblia és a pesszimista filozófia egymás alternatívájának és ezért tűnik A különc modern bűnös vallomásának és rajongó középkori szent élettörténetének egyszerre. Walter Benjamin a századforduló művészetimádatát a művészet teológiájának nevezte, amely a reneszánsz profán szépségimádatából fejlődött a l’art pour l’art szociális és objektív meghatározottságot nélkülöző tiszta művészet eszményévé.[12] A keresztyén megváltás fölcserélése a művészet általi megváltással természetesen veti föl a kérdést: egy ilyen világnézetben hol a helye az etikának, mi az esztétikum és az etika viszonya?

[[paginate]]

Az erkölcstelen művészet

Wilde A kritikus mint művész című dialógusában az esztétikum és etika viszonyát egy biológiai hasonlattal érzékelteti: „az etika, akárcsak a természetes kiválasztás, lehetővé teszi a létet.  Az esztétika, mint a nemi kiválasztás, az életet széppé és csodálatossá teszi”.^[13] A szép iránt fogékony szellem természetesen lemond a cselekvésről, hiszen a cselekvés morális ítélet alá esik, így az egyénnek a semmittevés a követendő magatartásforma (dialógus első részének alcíme is erre utal: Némely megjegyzéssel a semmittevés fontosságáról). A cselekvés körébe tartozik a tanítás is, mint jó cselekedet, így ez is elítélendő, társadalomhoz köthető tevékenység lesz. Az erkölcs, mint társadalmi konstrukció jelenik meg a dialógusban, azaz alsórendű dolog: „minden művészet erkölcstelen, kivéve a szemléltető és tanító művészetnek azokat az alsóbb formáit, amelyek jó vagy rossz cselekedetre akarnak rábírni. Mert a cselekvésnek minden fajtája az etika körébe tartozik”.^[14] Wilde regényhőse, Dorian Gray az esztéta életvitel maximumát, az élet művészetbe váltását pont az ördöggel kötött alku miatt tudta beteljesíteni. Ennek az alkunak szörnyű bűnök a hozadékai, amelytől elkövetője nem szabadulhat: a festett arckép magán hordozza annak jeleit, és amelynek megsemmisítése Dorian halálához vezet és az alku felbomlásához: a kép visszaváltozik eredeti állapotára, Dorian meg felismerhetetlenségig csúf lesz. A szépség így mégsem lehet független az etikától: a szépség nem írja felül a jó és rossz szféráját, azzal szervesen összefügg: a gonoszság elrútítja a szépet, ahogy Dorian arcképe is rémisztővé torzul.

A különc zárlatában a művészet nem tudja a megváltás ígéretét beteljesíteni, a schopenhaueri filozófia elégtelennek bizonyul. A testileg leromlott herceg a világ aljasságán és kisszerűségén való elkeseredésében jut el a felismerésig: „Végülis belátta, hogy a pesszimista okoskodás nem tudja őt lecsillapítani, csak a túlvilági életben való lehetetlen hit adna vigaszt”.^[15] A regény fohásszal végződik. Ebben a főhős (vagy narrátor: e ponton nem egyértelmű) Istenhez könyörög a keresztyén embernek hitbeli bizonyosságot kérve:

„Uram, könyörülj a keresztényen, aki kételkedik, a hitetlenen, aki hinni akar, az élet gályarabján, aki éjszakának idején száll hajóra, a komor égbolt alatt, melyet nem világítanak meg többé a régi reménység vigasztaló vezértüzei.”^[16]

Németh Sámson Győző

[[paginate]]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Gyarmati Krisztina, Esztétizmus és intermedialitás a századforduló prózájában=A kánon peremén, szerk. Eisemann György, Budapest, ELTE, 1998.

Huysmans, Joris-Karl, A különc, ford. Kosztolányi Dezső, Szeged, Lazi, 2002.

PÓR PÉTER, Baudleaire kettős öröksége, Alföld, 52. évf. 7. 2001. https://epa.oszk.hu/00000/00002/00064/por07.html

Ravasz László, Schopenhauer aesthetikája, Kolozsvár, 1907.

Schopenhauer, Arthur, A világ mint akarat és képzet, Budapest, Osiris, 2007.

Takács Ferenc, Visszájáról, Mozgó Világ, 29. évf. 2.

http://epa.oszk.hu/01300/01326/00036/09Takacs.html

Wilde, Oscar, A kritikus mint művész, Budapest, Genius, 1924.

Wilde, Oscar, Dorian Gray arcképe, ford. Kosztolányi Dezső,

https://mek.oszk.hu/06000/06004/06004.pdf

Walter, Benjamin, A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában,

http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mediatar/hipertext_hipermedia/benjamin_tek.html