Hajnali ötkor csörgött a telefon.

Ki az az őrült!? – riadt fel álmából Simonyi. Kinyújtott karjával csápként tapogatta a kagylót a sötétben.

– Itt Cotruban, a szolgálatos tiszt... – hallatszott a vonal túlsó végéből.

– Magának nincs jobb dolga, jó ember!?

– Dragomir titkár elvtárs azt üzeni, hatra jöjjön a székházba. Félóra múlva küldöm a kocsit magáért.

Simonyi öltözködés közben bekapott egy kávétablettát, és szólt a feleségének, ne feledje, ma reggel ő viszi a gyereket az óvodába, mert neki máris be kell mennie a Hivatalba. Mire elkészült, lent már várta a szolgálati kocsi.

A gyéren megvilágított hajnali utcák kátyúit még a jobb rugózású gépkocsik is nehezen viselték. Micsoda utak, méltatlankodott Simonyi egy-egy mélyebb gödörből katapultálva.

A Hivatal székházában, a valamikori iparkamara szecessziós épületében még sötét volt, csak az emeleti sarokszoba ablakai világítottak élénksárgán a hajnali ködben.

Simonyi felsietett a cirádás lépcsőn. A terebélyes íróasztalnál magába roskadva ült Dragomir, az ideológiai kérdésekkel megbízott titkár.

– Mi az öregistent csináltatok ott a Magyar Színházban!? – kérdezte ijedt-ingerülten, amikor az belépett a szobába.

Simonyi értetlenül állt a számon kérő kérdés előtt. Érezte, hogy baj van, de hogy mi az és miért, arról fogalma sem volt.

– Mi történt?

– Feljelentették a színházat!

– Feljelentettééék!? – hökkent meg. – Kicsoda!?

– Nem hiszed el, ha megmondom...

Simonyi úgy érezte, mintha ólomsúly húzná lefelé.

[[paginate]]

– Ki az a Vérézsmárti? – türelmetlenkedett a titkár.

– Vörösmarty? Költő.

– Hol él?

A lelkekben, akarta felelni, de csak ennyit mondott: – Sehol. Százhúsz éve meghalt.

– Ő írtá áz á vérzs, Szozát?

– Igen, ő.

– Ná, éz áz! Ézért ván báj.

– Mondd már, ki jelentette fel a színházat?

– Kicsoda, kicsoda!? Hát a ti magyarjaitok! (ungurii tai!) – háborgott a titkár.

Simonyi tényleg tartott attól a Vörösmarty-emlékest összeállításakor, hogy e miatt a költeményima miatt még baj lehet, de ez a veszély csak halvány lehetőségként merült fel benne. Ki volt az a rohadék!? Ki lehetett az a szemét magyar!? – szörnyülködött magában.

Feljelentők persze mindig voltak, és mindenha lesznek is, akik a nagyobb koncért agyagba döngölnék még az apjukat is. De hogy ilyet egy kisebbségben élő kövessen el saját nemzeti közössége ellen!? Akiket amúgy is ezer oldalról sanyargatnak. Feljelenteni saját nemzetséged, amikor a homogenizáló sovén pártállam idestova nyolcvan esztendeje kurtítja-csonkítja Erdélyben a magyarságot szinte már nem is létező jogaiban, egész lényét belenyomorítva a román sovinizmus Prokrusztész-ágyába!? Ez a legaljasabb tett, amit ember elkövethet – nemzetárulás!

Már több mint két hónapja műsoron volt a nagy magyar poéta jubileumi estje a Szamos-parti Magyar Színházban. Ahány alkalom, mindmegannyi lélekemelő ünnep. A köztudottan művelt színházi közönség estéről-estére kitüntető szeretetének satujába szorította a kisded csapatot: mindegyre visszakövetelte a színészeket a színpadra.

[[paginate]]

Mit jelent ez a véghetetlen vastaps? – csodálkoztak magukban az avatatlanok, mert sejtelmük sem volt arról, „milyen lángok égnek” a lelkek mélyén:

„...Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért...” – visszhangzott fájón a keblekben.

Az érzékeny-félénkek pedig csodálkozva azt kérdezték maguktól, hogyan lehetséges az, hogy a legvadabb gyűlölködés idején a Szamos-parti teátrumban Vörösmartyt, ezt a minden ízében nemzeti költőt szavalják? Ki tűzhette műsorra? Kinek volt bátorsága engedélyezni, hogy közönség elé vigyék!?...

Erdélyben a magyarok akkor már csak a lakásukban, az Úr házában és a színházban, no meg az erősen gyérülő magyar iskolákban beszélhették szabadon anyanyelvüket. Aki lélekben otthon akarta érezni magát akár csak egy-két órára is saját országa fagyos idegenségében; akiket megcsapott a transzilván magyarság végpusztulására irányuló hatalmi intézkedések előszele, azok gyakran eljártak a templomba és a színházba akkoriban.

A gátlástalan percemberkék, a semmi kis herosztrátoszok százszor letiltották volna a költő halálára emlékező estet a játékrendről, ha tehették volna. Ha lett volna mibe belekötni.

Történt viszont, hogy tavaszodván, egyik hétvégén a Szamos-parti társulat átruccant a darabbal Székelyföld egykori fővárosába, ahol szintúgy kitörő sikerben volt részük:

„...Ez a föld. Mellyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezred év csatolt...” - zengett a szavalókórus baritonja.

És miközben a közönség szent megindultságában némán zokogott, egy testi-lelki gnóm feljelentette a vendégtársulatot.

Magyar árulta be a magyart!

A hír hallatán a Hivatalban méhkasként bolydult meg a keblekben a „hazafiúi” érzés. Néhány helyi korifeus - a még magasabb beosztás lehetőségére függesztett révült tekintettel - ilyetén kizárólagosságokat rivallt: „Ez az ősi föld a mi földünk!” „Mi mindig is itt éltünk!” „A mi népünk olyan régi, mint a kövek!...”

Titkon bizottság alakult, vizsgálat indult. Az „érintetteket” berendelték a Hivatalba. – Ki tűzte műsorra!?... – Kinek az engedélyével!?... – Ki hagyta jóvá?... – röpködtek a fenyegető kérdések.

Az aggódók aggódtak.

A kárörvendők kárörvendtek.

[[paginate]]

A Hivatal felkent zsoldosai zárt ajtók mögött, számon kérő szándékkal, megtekintették a költő halálának 120. évére emlékező előadást. Rögvest meg is született a verdikt: „A műsor ideológiailag elhibázott, destruktív. Hisz amíg a Párt a nemre, fajra, anyanyelvre, nemzetiségre való tekintet nélküli homogenizált testvériség eszméjét hirdeti a szocializmus fénylő ege alatt, ezek a költői képzelmek, ócska érzemények viszályt szítanak a többségi nemzet és az együtt élő minoritások között”.

Hát még ha a Hivatal „lelkes” szolgái arról is tudomást szereztek volna, hogy az országhatáron túl, messze földön is híres rendezőmágus eredendően a színpad előterében szerette volna elmondatni a szavalókórussal a költeményimát!?... Ha, mondom, ezt is ismerték volna, vajon a szolgálatos fülek miket nyilatkoztak volna még az előadás láttán!?...

A rivalda-ötlet kétségkívül rendezői telitalálat volt, de a kirendelt politikai ellenőrök halálra riadtak a művész puszta szándékától is:

– ...Elszavaltatni a rivaldán!?... A Szózatot?... Közvetlenül a közönséghez fordulva!?... Mintegy felszólítva őket a!?... – hüledezett az egyik cenzor.

– Ez a mondanivaló teljes aktualizálását jelentené! – szekundált a társa.

– Legjobb lenne kivenni a Szózatot a műsorból – így az előbbi politikai ellenőr.

– Kivenni a Szózatot! – kapkodta a levegőt a legendás rendező.

– Vörösmarty elképzelhetetlen a Szózat nélkül – siettek többen is visszahőköltetni a kirendelt gondolat-policájokat.

– A Szózat nélkül nem vállalom Vörösmartyt. Nem fogom röhögtetni magam! – mondta ki ellentmondást nem tűrően, indulattól rekedtes hangon a rendező.

Ejteni a színház műsorrendjéből a készülő emlékestet – bár ez is felmerült – azért sem lehetett, mert a nagyváros magyarsága véget nem érő találgatásokba kezdett volna, fokozva az amúgy is tapintható etnikai feszültséget.

– Úgy csinálják, hogy ne legyen baj belőle. Találjanak ki valami okosat! – menekült a felelősség súlyától a két politikai ellenőr.

A színháziak némán összenéztek, és egy alig észlelhető fintorral adták egymás értésére véleményüket.

– Mi lenne, ha a színészeket hátrább hoznánk? – kereste a kompromisszumot a dramaturg. – Úgy a színpad közepéig. Így megszakíthatnánk a közvetlen kapcsolatot a színészek és a közönség között.

– Nagyszerű! – kapott az ötleten az első cenzor.

– Jónak csakugyan jó gondolat, de kevés! – hűtötte le társa kedélyét a másik ellenőr. – Hisz a színészek így is arccal a közönség felé fordulva szavalnák a...

– Hátat mégse fordíthatnak neki!... – replikázott megvetően a rendező.

– Mi a francot lehetne itt csinálni? – bosszankodott a dramaturg a kollégák tanácsát is remélve.

És amíg a dramaturg ennek a képtelen patthelyzetnek a reparálásán morfondírozott, a rendezőnek eszébe jutott a testvértársulat, a Magyar Opera kiváló tenorjának egy mindössze néhány hetes panasza:

[[paginate]]

– Képzeld – kezdte Feri –, nem sokkal ezelőtt azt az ukázt kaptam „odafentről” – és hüvelykujjával felfelé mutatott –, hogy a Bánk bán nagyáriájában többé nem ejthetem ki azt, hogy „te szent magyar hazám”.

– Ne bolondozz!... El se hiszem… No, és?

– Azt mondták, hogy a „te szent magyar hazám” helyett ezentúl azt kell énekelnem: „te szent román hazám”.

– Hihetetlen!... – akadt meg a szó a rajongott rendező torkán.

– Márpedig ezt közölték velem. Csakhogy az istennek se tudom kimondani. Pedig megpróbáltam otthon a tükör előtt is.

– És hogy oldod meg, mit csinálsz a színpadon?

– Tátogok. Hápogok. Vagy inkább gágogok, mint a liba, amelyiknek az asszonyok – térdük közé szorítva – tépik a tollát.

– Tenor és rendező dermedten néztek egymásra.

– És ebben az emlékezetébe idézett groteszk pillanatban a rendező fejéből kipattant a Szózat körüli patthelyzetet feloldó isteni szikra:

– Elvtársak! – fordult a rendező gunyoros hangon a politikai megbízottak felé –, tudják, mire gondoltam?

– No, mire? – kíváncsiskodtak a felülvizsgálók.

– Bezárom a nyitott sort. A szavalókórus egy kört fog alkotni. Itt, a színpad közepén.

– A cenzorok bambán néztek az ötletmesterre, mert fogalmuk sem volt róla, mit akar ezzel elérni a rendező. És nincs-e benne valami furfang, leplezett ravaszság...

– Mert gondolják meg, elvtársak – győzködte a rendező az ellenőröket –, hogyha a művészek a színpad közepén állva kört alkotnak, és tekintetüket a földre szegve, kart karba öltve összefogóznak, többé senki sem vádolhat bennünket azzal, hogy a színészek a közönség felé intézik a költő szavait.  Így már csak úgy mondják:„Hazádnak rendületlenül / légy híve,…” Csak úgy… a levegőbe... a Semmibe fognak szavalni…

– Így már igen! Így tényleg rendben lesz – lélegeztek fel a politikai biztosok.

És lőn.

[[paginate]]

Kört alkotva, összefogózva, padlóra szegzett fátyolos tekintettel tíz egynéhány színész mély baritonnal és még mélyebb hittel zengte, suttogta, zokogta, mennydörögte:

„Hazádnak rendületlenül,
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar...”
 

Gondolná-e hirtelenében valaki is, hogy ebben a képtelen helyzetben a rendező fejéből kipattant szerencsés ötlet mi mindenre nyithat kaput? Bezárom a nyitott sort, határozta el. Na, és!? Nos, épp ekkor nyílt meg az álmodó lelkében a megoldást hozó mennyei kapu. Nem tudván, hogy a szavakkal történő közlésen túl létezik egy máshogyan kommunikáló, pusztán jelekkel, alakzatokkal, gesztusokkal üzenő, sugalmazó metanyelv is, a kirendelt eszmevadászok gondolni se gondol(hat)ták, hogy amikor a színészek kört alkotnak, ezzel azt is jelzik a közönségnek, hogy mi mindnyájan egyek vagyunk, a megbonthatatlan egységes nemzet szerves részei. Kart karba öltve, összefogózva pedig azt sugallják-üzenik nekik, hogy mi valamennyien egy akaraton is vagyunk, s hogy közös akarattal, küszködéssel, rendíthetetlen hittel még a legsorvasztóbb diktatúra szorításában is meg fogunk tudni maradni, sőt, hamarabb vagy később, de győzni fogunk. A porig alázott erdélyi magyarságnak pedig erre a titkos jelbeszédre, hitre és bizakodásra rém nagy szüksége volt.

Szegény transzilván testvéreim – gondolhatták a költeményima gyönyörűségében lelküket fürösztő nézők –, minékünk, akiket szülőföldünkön hazátlannak gúnyolnak azok, akiket honalapító atyáink utódai naiv-jóhiszeműen anno befogadtak, gyarapítottak, pallérozgattak hosszú századokon át, hol van most a mi otthonunk, hazánk? Hisz már rég kiutáltak bennünket eleink földjéről, s ha tehetnék, mindnyájunkat kitaszítanának Erdélyországból. Pedig ha élne és hatna a deklarált történelmi jog, elsőként vitathatatlanul minket illetne ez a föld, hisz

„Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;...”
 

És ez lehetne az otthonunk is, ha agymosott többségi polgártársaink, s még inkább megszédített politikusaink nem tekintenének bennünket idegennek, ázsiai jöttmentnek. Testvéreim, értem, igen, értem és átérzem borzongásotokat haza-hiányos állapotunkban.

[[paginate]]

A város művelt színházközönségének estéről-estére ujjongott a lelke. Mert legalább arra az egy-két órára ismét embernek tudhatta magát. Mélyen és elevenen érezte, hogy

„Ez a föld, mellyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezred év csatolt” – lényének lényege.
 

Erdély földje nekünk sohase lehet idegen.

És mindeközben megtörtént a gyalázat: magyar jelentette fel a magyart! A legsúlyosabb váddal, irredentizmussal vádolta meg a társulatot.

Emiatt rendelték be a Hivatalba Simonyit hajnalok-hajnalán, hogy aztán néhányadmagával a maguk kreálta ítélőszék elé állítsák, kínpadra húzzák. Hogy mert ő olyasmit engedélyezni, amit a legmagasabb politikai vezetés szigorúan megtiltott!?

– ...Azt mondod, meghalt? - így a titkár.

– Százhúsz éve – válaszolta nyugodtan Simonyi.

– Csakhogy irredenta volt ám!

– Baromság!

– Hogyhogy!?

– Úgy, hogy az, amit Vörösmarty leírt, nem más, mint a legszebb, legtöményebb hazafiság, amit poéta valaha papírra vetett. Nemzeti volt, mélységesen hazafi. Mint a legtöbb nagy szellem akkoriban. De hazafisága senki ellen nem irányult. Nem volt sem nacionalista, sem sovén. A történelmi Magyarországon élve pedig nem lehetett irredenta!

És még ha írt volna is ilyen verseket, aminthogy nem írt, a rohanó idő már rég a feledés leplével borította volna be azokat. Úgy, ahogy tette ezt Eminescu doinájával is: „De la Nistru pan-la Tisa...”  „A Dnyesztertől a Tiszáig /Sír a román, panaszkodik…”

Dragomir zavarba jött. Tekintete az íróasztalon matatott.

– Mondd csak, le van fordítva románra ez a vers? – kérdezte sietve Simonyitól.

– Nem hiszem, hogy le lenne.

– Pedig le kell. A Vezér kéri.

Simonyi álló nap azon tűnődött, vajon ki tudná – a gondolati hűség megőrzésével – lefordítani román nyelvre ezt a filozófiai mélységekig hatoló múlt századi gyönyörű költői szöveget? Másnap az egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékére látogatott...

Soha senki nem tudta meg, mit gondolt a Vezér a Szózatról. Viszont annál egyértelműbb volt alattvalóinak túlfűtött „hazafiságát” lohasztó néhány szavas széljegyzete a román nyelvű fordításon: „Ne csináljatok elefántot a bolhából!”

Az „ügy”, amely csupán a Hivatal berkeiben gerjesztett észbontó vihart egy pohár vízben, de a nagynyilvánosság mit sem tudott róla, ezzel véget ért.

Két nappal az után, hogy a Szamos-parti magyar színtársulat ama hétvégi emlékestjével kitörő sikert aratott a székelyek egykori fővárosában, Dragomir a Hivatalban telefonértesítést kapott: Az éjszaka valaki a vádaskodó alak lakásának bejárati ajtajára öles betűkkel ezt írta: „A nemzetárulók napjai megszámláltatnak”…

Aniszi Kálmán