Déjà vu érzésem van – ám ezúttal a legnemesebb értelemben. Franciaországban a Presses Universitaires de France gondozásában jelenik meg immár 80 esztendeje a „Que sais-je” sorozata, egy sorozat olyan kis könyvekből, ahol a szerkesztők célja nem más volt, mint hogy minden tudományágból a legjobbakat kérjék fel rövid, közérthető összefoglalásra saját tudományukból. Csak hogy illusztráljam e nemes célkitűzést: az Újszövetségről annak idején Oscar Cullmann írt; Izrael történetét André Lemaire foglalta össze; legújabban a Perzsa Birodalom legjobb francia ismerője, Pierre Briant írt összefoglalót Nagy Sándorról (2019). A sorozat szerkesztői 128 lapot engednek meg ebben a kis zsebkönyv nagyságú kötetben – nyilvánvaló, hogy igen kompakt, összefogott írásokat olvashatunk benne!

A jelen kötet joggal hasonlítható ezekhez az összefoglalókhoz, hiszen nem több, mint „Pillantás” – na de ha erre a rövid bepillantásra Ritoók Zsigmond adja kölcsön a szemét, akkor nyilvánvaló, hogy egészen kivételes dologról van szó! Vitán felül olyan szerzőről van szó, akire méltán büszke a magyar protestantizmus, s a kötet is mind tartalmában, mind stílusában egy tudományban leélt élet világos és letisztult eredményeit tárja elő. Hosszabban erről nem is kell értekeznünk; inkább arról ejtsünk néhány szót, hogy miért fontos ez a keresztyén olvasónak is! Egyrészt hangsúlyoznunk kell, hogy ókori témák immár hosszú évtizedek óta megtermékenyítették az európai irodalom nagyjait is, és kitűnő szépirodalmi művek születtek meg történeti témákból. Azt hiszem, nem kell különösebben ismételgetnem egy Robert Graves, egy Henryk Sienkiewicz vagy magyarul Móra Ferenc jelentőségét! A varázs mindmáig tart; magam részéről Passuth Lászlót nem szívesen sorolnám a legnagyobbak közé, de Spiró György bizonnyal nem fog kihullani az idő rostáján. Az átlagember legtöbb ismeretét az ókorról ezekből a könyvekből meríti mindmáig, s ez nem mindig szerencsés, mert bár a jó író előtanulmányokat is folytat, de az olvasó nem biztos, hogy meg tudja különböztetni az író fantáziáját a tudománytól. Másrészt: teológusok, vagy akár csak átlag hívő számára szinte kötelező, hogy bizonyos mértékig az ókor tudományával is foglalkozzanak, hiszen a Biblia tudománya számtalan helyen érintkezik az ókortudománnyal, és sok bibliai kijelentést is csak úgy érthetünk meg, ha általános háttérként ott látjuk azt is, amibe ezek a kijelentések be voltak ágyazva. Ennek fontosságát hangsúlyozta az Újszövetség nemzetközi szaktekintélye is egyik enigmatikus kijelentésében (M. Hengel): „Aki csak az Újszövetséghez ért, az nem ért az Újszövetséghez!”

[[paginate]]

Az nyilván méltatlan lenne, ha magáról a könyvről összefoglalót akarnánk adni; inkább csak utaljunk arra, hogy mire számítson az olvasó! Nyilván nem az ókori történelem, vagy irodalom összefoglalása a cél ilyen rövid terjedelemben, hanem kizárólag az, hogy hogyan foglalkoztak a különböző korok tudományosan az ókorral – nyelvészeti, történeti, vagy irodalmi vonatkozásban egyaránt. Ez már az ókorban elkezdődött (a szerző „múlttudomány” névvel illeti azokat az első sorban görög és római vállalkozásokat, amelyekre a későbbiek során az európai tudomány is épített). Technikai fogások, témák és eredmények egyaránt ma már a primer forrásaink közé számítanak, látásmódjuk pedig változatlanul a mai tudomány számára is kiinduló pontnak számít. Amikor az ókori írók középkori recepciójáról beszél Ritoók Zsigmond, akkor kicsit elbizonytalanodik az olvasó: jogos volt-e „sötét középkorról” beszélnünk, ha oly sok klasszikus művet hagyományoztak és számunkra elérhetővé tettek olyan tudósok, akikről pedig manapság már keveset beszélünk? Az itáliai reneszánsz mindenesetre már nem csak hagyományozta, hanem modellként is használta az ókori művészetet. Ilyen szempontból talán jogos a media aetas elnevezése a középkornak, s tény, hogy főleg filológiai kérdésben új kezdetet jelentett a reneszánsz. Régi kéziratok gyűjtése, klasszifikálása, kiadása, szótárak keletkezése jellemző erre a korra – gyakorlatilag az európai nyelvészet megindulását is láthatjuk a reneszánsz, majd a reformáció idején. Bizonyos visszahatás érezhető ezután a racionalizmus korában, ahol az Arisztotelész-ellenesség divattá vált, s az ókori szerzőket (elsősorban Homéroszt) kritikával illették, de a folyamat már nem volt feltartóztatható: a fölfedezések (előbb az utazók, aztán a régészek által) ismét új lendületet adott az ókortudománynak. Főleg a feliratok nagy száma járult hozzá ahhoz, hogy az epigráfiával foglalkozó ág lendüljön föl, ill. az újonnan fölfedezett papiruszok szintén egy új szak kifejlődését tették lehetővé: a papirológiát. Hogy ugyanazon műről több kézirat is maradt fönn, szükségessé tette, hogy szövegkritikával is foglalkozzanak a tudósok: nyilván a legmegbízhatóbb szövegállományt kellett megtalálni, illetve a szöveg hagyományozásának verzióit kellett elkülöníteni. Amikor pedig a fölfedezések révén új, eladdig ismeretlen nyelvek (egyiptomi, akkád, perzsa) váltak érthetővé, egészen nyilvánvalóan a vallástörténeti összehasonlítás is megindult. Az elmúlt évszázad tudományának bemutatásakor pedig súlyt helyez arra is, hogy az ókortudomány más szakokkal történt kapcsolatát is bemutassa: a modern nyelvészet esetén F. de Saussure, vagy a pszichológia esetén C. G. Jung hatása érvényesült.

Meg kell jegyeznünk mindazáltal, hogy az olvasót könnyen megtévesztheti a könyv rövidsége, vagy a stílus olvashatósága. A szerző felsorolja ugyanis nem csak az összes jelentős kutatókat, ide értve a régmúlt és közelmúlt magyar tudósait is, hanem eligazítást ad a szakirodalom rengetegében is: a meghatározó szótárak és lexikonok, a tudomány jövőjét alakító monográfiák, a szövegkiadások (az utolsó öt lapon külön is felsorolva). Viszont ezek a művek leginkább egy kutató fejében kell ott legyenek, tehát az egyszerű olvasásnál jóval többet kíván meg a könyv az olvasótól! Ha mégis olvasmányos marad a könyv, s az olvasó nem érzi magát túlterhelve, akkor a szerzőnek jár érte elismerés.

A szerző indíttatva érzi magát, hogy könyvét az ókortudomány értelméről szóló néhány sorral zárja. Mi persze könnyen elintéznénk a dolgot: Scientia non habet inimicum nisi ignorantem (a tudománynak nincs más ellensége, csak a tudatlan ember). Ezzel együtt rendkívül érdekes a két rövid példa: az egyik Jeremiás könyvére utal, s ezen belül is az agyagedény megformálására. Ha nem sikerül a fazekasnak egy cserépedényt a korongon megformálnia, akkor eldobja. Az alkalmatlanná válás veszélye azóta is minden ember erkölcsi önértékelését meg kell határozza! – A másik kevésbé ismert talán: K. Reinhardt ókortudós Olaszországba utazott 1933-ban; mire hazatért, már egy hitleri Németországban találta magát. A tudós ekkor foglalkozott az Oidipus király-drámával, aminek tanulságát nem habozott levonni: a dráma elején még mindenki derék embernek tartja Oidipust, a végére azonban mindenki szörnyetegnek. Mint ha csak a történelem ismételné magát!

Ajánlunk tehát elolvasásra egy szép kis könyvet, amit szerzője igen olvasmányosan írt meg, hogy kellemes perceket szerezzen az olvasónak. Ugyanakkor azonban a tartalom súlyos! Talán jobban is, mint máskor, látható lesz az az igazság, amit még az előző generáció képviselőitől hallottam: ha egyszer érdemes volt elolvasni egy könyvet – akkor bizonnyal érdemes lesz másodjára is!

Karasszon István