Alkonyatkor eláll a szél. Az alkony csöndes, alkalmas tűnődésre, emlékezésre. Hogy visszagondoljunk, hogy telt az egész nap, készüljünk a következőre. Ilyen az élet alkonya is, ezért Szélcsend Ágh István új verseit magában foglaló kötetének a címe. Gazdag, szép könyv, hosszú költői pálya, tartalmas élet eredménye. Az összegyűjtött versek két hatalmas kötete után, a harmadik verskötet.

A költő a bakonyalji Iszkázban született, a Somló és a Ság csúcsai, egy vár romja néztek le rá, tapolcai gimnazista korában is még ez a táj nevelte. Paraszti szülők gyermeke, családja ezer éve él ott, ahol ő született. Mikor nyolcvanadik születésnapjára összegyűlnek, mind hasonlítanak egymásra.

Most Budapesten lakik, évtizedek óta a Műegyetem mellett, nagy bérházban, ahol lassanként eltűnnek az ismerősök mellőle. Körülnéz, aztán kimegy az utcára, csúcsforgalom, „az újabb nemzedékek magasabbak, / úgy, ahogy Árpád népe nálunk kisebb, / hatalmas lábaikkal letaposnak, //s ha tömegük résein kitekintek, nem is a véletlen foglya egy falanxnak, / csak halva tudok dezertálni innen”.

A hosszú élet ajándék, de súlyos teher, mint a szarvas agancsa, de ha most szarvassá változna, lelőnék. Az elpusztított faluból menekült a városba, de akit a föld nevelt, élete végéig hozzá tartozik. Hétszer volt a halál közvetlen közelében, isteni véletlen talán, hogy túlélte. Elgondolkozik: „miért ott és miért akkor, / az egészhez mi közöm volt, / miért lettem kiválasztott? …”

Mikor először magára maradt, mert elhagyta a falut az iskoláért, majdnem vízbefúlt, mert magával rántotta, akit meg akart menteni. De volt, aki kihúzza. „két száguldó villamos közt/ sárga örvény húz keresztül, / s szédítő szelében függök”. Megmarad sértetlenül. Elsőéves egyetemista, mikor megsebesül az Országháznál ’56-ban, akkor is tudta, hogy nem hal meg, szülészeten ápolták, megtalálta és hazavitte Nagy László, a testvére, Zuglóba, elégették sáros és véres átlyuggatott kabátját. „Három karambolt sértetlen / megúsztam, de negyedszerre / roncsok között törtem össze /…/ csak a gondviselő Isten, / aki megmentett, s hetedszer / teremtésem befejezte”.

[[paginate]]

Ágh István nemcsak hiteles, elhívott tanúja a tragikus kornak, amelyben élt, faluja és családja hűséges krónikása, nagyszerű formaművész, és játékos szellem. A hetedik csodát, ami „teremtésem befejezte”, az Utolsó figyelmeztetés-ben mondja el. Hétköznapi próza és vers-mitológia cserélgetésével építi fel a történetet, olyan mint a XIII. század eleji francia Aucossin és Nicolette szerelmi históriája. A városban járkált, s valami indokolatlan mennyei derű áradt el benne, a szép napfényben, mint ötvenhatos sebesülése előtt. Aztán otthon, „mikor a sárgabarackot mostam a csapnál, nagyon ijesztő mozgást éreztem a fejemben”. Most verset mond, éneket: a barack, mint Éva almája, a halál metaforája lenne, ha nem lett volna otthon a felesége „míg a kígyóba bújt sátán / eltekergett valamerre,/egymásra maradtunk hárman, / mi ketten, s velünk az Isten”. Eddig a vers, aztán prózában: „éreztem, hogy valami halálos veszély csapdája fogott meg. A rövid ideig tartó kétségbeesés után mégis lelkesen fönséges érzés ragadott el. Ugyanaz, mint a másik két halálos figyelmeztetés, a Kossuth téri sortűz, és a töréssel járó karambol alatt /…/ nem hittem el, hogy meghalok /…/ Az élete elejéhez visszahajló öregember boldogsága ugyanazon a helyen, Tétényi úti kórházban teljesedett be”. Elbeszél és kommentál, a vers néhol prózai, az elbeszélés prózája lírai eszközökben gazdag. „Itt mindig halál előtti vagy halál utáni csönd van.” A visszatérő vers formája mindig más, a tragédia iróniába vált: „most már azért is jár a hála, / ha nem kerültünk hullaházba”. A műtő előtt várja a család: prózavers tizennégy hosszú sorban, két lánya és a felesége: „engem látni és hallani, túléltem, mert megsemmisült /az a semmiből kitörő vérrög, én aszteroidám”.

Az öregség valósága azonban mindennapos: „nem ismerek szülőhelyemen senkit, / kivet a más ágy, hamu az előbbi, /élve is úgy kell náluk megjelenni, / mint aki a lakosságot kísérti”. A család, a pályatársak, a szomszédság elmaradt mellőle, hanem a szeretet és a harmónia varázslata nem hagyta cserben: „eláll a rendes szél a nap végére, / a mindennapi gondok elcsitulnak ,/ járna mégis valami jóvátétel, / bár vesztesen, ennyi idős koromban, // olyan, ami az esti hársból árad, / ha nem fúj a szél, s elszálltak a méhek, s valóságos fa lenne a családfa, / és nem reszketne minden levelével”.

A jelen múlt és jövő keresztezési pontja. A múlt végtelen, benne él a család, Csillagfelhő címet adta ennek a ciklusnak, mert számára az élet meg a halál nem a maga és szűk családja életét jelenti, hanem csillagfelhőnyi nemzetségét a Ság és a Somló tövében, az fákat ültet, vet és arat, erdőt irt és állatokat nevel, az élet megtartásáért harcol ma is, mert szereti az életet és a munkát. De halandó. Halhatatlanságot csak hit által remélhet. A csillagok sűrűjében az eltávozott családot nézi. Négy nagy strófa, tíz-tíz sor tizenkettesekből, nehéz férfizokogás az édesapáért, unokaöccse, Nagy András korán elment, érte siratódal szól, ének, „talán csak az Isten tudja, / mért nem én kerültem sorra, / mért nem én kerültem sorra, / mikor annak rendje volna”. A szeretet, az élet szeretete tér vissza kedves nővéreiben, visszatér a Bakonyaljának diákkori emlékeiben, mikor „vihar és ember utáni/tiszta égolt / alatt párolog a Rétdomb, // dől erős gabonaillat, / fűszeres föld, édes harmat, / ázott kéreg / kiárad, mint a Szentlélek, // diáksapkámban mezítláb /térdelve szedem a gombát, / áttűnőben/annyi éven, már időtlen, // múltával a nagy viharnak / csodaszarvast láttam hajdan, / napsütötte/pázsit fénylett körülötte”.

Az élet, a természet mitikus tombolása legyőzi a halált. A ciklust egy babiloni album kommentálásával zárja: leszáll az alvilágba Istárral, nézi a cserép töredékeket, ami marad, az élet a művészetben: „s nemcsak a néma leletek örökségét viszem tovább, / van különb örökélet is a szorgalmas emlékezésnél”.

„Borzaszt hatalmas átélő képességem, / előre s hátra váltok milliárd évet, / s oly nevetséges, mikor egy pillanatnyi/ sóhaj próbálna halhatatlan maradni, / mikor kezem azzá lesz, amiből lett, / oly büntetéssel, mely már maga is bűntett /, amiből lettem, amivé leszek ismét, / preszoláris por, szilikát, szén, jégszemcsék, / krumpli formájú sziklában sűrűsödve / kering egyszeri mivoltom kihűlt üszke”. „Ha az ima beszélgetés az Úrral, / akkor vele töltöm minden napom, // én, teremtések teremtménye, / már létemmel is dicsőítem őt, / istenadta tehetségemmel élve / szóra bírom a néma csönd előtt. // Túl a reményen írtam ezt a verset, / hogy rendezzem a folytonos zavart, /…/ bár a félelem lüktet ütemében, / az istenadta alkotás hevében / boldog voltam és talán fiatal.”

[[paginate]]

A hazai temetőbe viszi a virágot, a temető a megnőtt falu, fekete hollók a gyászra összegyűlt rokonok. Érdeklődéssel nézi édesapja csontjait, az ő halálával lett felnőtté, s látja közben a megőszült fekete pulit, „szájából zsíros kenyér áll ki, a tízóraim, / égi derűvel nézem múltam álomi változatát”. Az irónia, meg a derű újra meg újra megjelenik. Mindenszentek napján, kedves idillel emlékezik nővéreire: „egyszerre ősz lett, mikor kiléptetek a nyárból, / egyedül csörgettem a dióval telő zsákot”. Mert Pápán voltak a Nagy testvérek diákok. Nagy László a református kollégiumban, a lányok a katolikus líceumban: „Kisjézussal jöttetek a hosszú advent végén, / kedvesebbek már minden drága meglepetésnél, / száncsengőre siklottatok, megtelt a ház vendéggel, / az ólomöntés vőlegényt jósolt szilveszter éjjel”. – Ezek derűs nyolcsorosok, páros rímekkel, mert kedves, szeretett nővéreiről emlékezik az ének. A háború végén „aztán a legszebb nyárral jutalmazott a béke, / napsütéssel meg életkedvvel, gazdag búzaterméssel, / ti szoktattatok hozzá a rózsák titkos illatához, / hosszúra nyúlt a selymes Szent Iván éji álom, / királyfiak váltották egymást az ajtókilincsen, / s mint a magukét vitték, hintón a családi kincset”. Holtakra emlékezik, de közben ironizál, játszik, annak idején bosszantották a hozomány körüli alkudozások, most mosolyog.

Ágh István ereje a hit mellett, elpusztíthatatlan életszeretete. Benne él a bakonyalji természet, a kert, a család, a magyar múlt. Látomásos, mágikus költészet, érzéki, mint maga a természet. Mert fel tudja idézni a régi kertet.

A gyümölcsökkel tobzódó fák szédítenek: „csak a körtefa igazi a kertben,/melyet száz éve tép a szélvihar, / hitelt ad a mágikus képzeletnek, / mert arany héja, mézes húsa van, // a hólyagos cseresznye pirkadása, / a meggyfák buja rubinzápora, / a bújócskázó jonatánt, pogácsa- / almát bújtató lombok sátora // és mindenféle szilvák hamvas éje /, sátortáborát felverő dió”. A vers végén belép ő maga, az elmúlásban ezzel a természettel lesz azonos: „én is lírába révült szerenáddal / követem szép metamorfózisom, / valahol fellobban egy gyufa lángja, / és kialszik egy csillag valahol”.

Magyarok! Merre vagytok? A látomások folytatása, sorra veszi az ország pusztulását: a lovas gazda fia siratja az egykori dolgos gyönyörű lovakat, mikor szabadban legelésző „szárnya vesztett Pegazusokkal” találkozik. A Magyar vidék sártengerében járva látja a néptelen falvakat, már bakterház sincs, se állomás, ahonnan világgá széledtek az emberek, „s elkezdődik itt egy másik, átkozott honfoglalás, templomban, iskolában, kocsmában és a boltban/ folytatván még a múltat a teljes tönkretételig”. Az eladó házakban a vénasszony „megszabadulna áron aluli/ életétől a jöttmentek fellengzős ajánlatára/ s beköltözne az aggok és a halottak közé /…/ A piros traktor hernyóként föltekert / minden dűlőutat, s földbe tiporta a legújabb réteget /, melynek elmerült hálójában szarvak és lópaták között / található kortársam csontja történelmi lelőhelyén”. Lehet, hogy a traktorban „még emberfia dolgozik, csak rejti a kabin, / akinek talán fanyűvő erdőirtók az ősei, / s azt az irtásföldet művelték az elmúlt századig, / majd mint az égig érő fákat, kivágták őket is, / s velük együtt az éneket, mesét, ugatást, nyerítést, / és a fák helyén kilyukadt égbolt kürtőjén szálltak el”.

[[paginate]]

Nem elgyengült öregember, bátor és erős férfi néz körül, felelős ember, aki írja a valót, megrázó hitelességgel, nagy, szimbólumokban gazdag költeményekben.

„S én, a legutolsó regös, tizennégy éves koromig / ezer esztendőt éltem át minden karácsonyon, / ráregöltem kívánságaimat a fészekmeleg falura, / s ahogy attól gazdagodott, úgy lett egyre alkalmasabb / áldozata irigyei kegyetlen játékainak.”

Múlt és jövő izzásában válik látomásossá a vers. A Vörös kánikula látomása egy forró nyár – „Szahara forrósága ez /…/ az Adrián túl fölperzselte a Balkán szikláin a mohát, / a kullancsos birkalegelőt, /…/ látom, ahogy az éghajlatváltozás már népeket cserél”. A kiszáradt Duna, és az egész város Afrikává változik, skorpiók, villamostevék igyekeznek a királyi várba, „dögkeselyű ül a turul helyén”.

Védekezik, mikor felidézi munkára fogott fiatalsága látomását, az aratást, azt a hőséget, „mely mint a kenyérillat forr a kemence előtt, / s emléke, akár a kútvíz máig oltja szomjamat.” „A búzatábla-látomás, sárga táj zöld keretben / hol az arató kínlódására semmi más nem utal, / csak a lesült bőr, ahogy ragyogva verejtékezik / s tarló mered a szűz fehér virágok szőnyegéből /…/ s fölszáll velem a hűvös kékség mélyébe a mező”.

Mintha másik világba jutnánk, a következő oldalakon, az emlékezés méltósága árad „Gyászmise a budai Várban” című versből (1991. január 12.) a doni áttörésre emlékeznek, imádkozik a hívekkel együtt a szabadon választott miniszterelnök „eleve élő mártír” akinek „személyében a nemzet és az állam / megverten találkozott itt önmagával”.

Szép, négysoros ötödfeles jambusok, tiszta rímekkel, ahogy a rendszerváltozás indult. S megint emlékezik a költő, bajok jönnek, de a tavasz vigasztal, a könyvek, a vers. „Már ötven éve gondozok / öt évszázadnyi életművet / és időrendbe sorolom, / pedig egyetlen művé értek, / s enyémek, mert övék vagyok, / lelket lehelek soraikba, / ha verseiket olvasom, / a teleholdból sütnek vissza.”

Aztán életre kelt egy régi dunántúli költőt, Kisfaludy Sándort, a Himfy-strófákkal. Szép, megrendítő költői játék, magáról vall benne:

„…Úgy ülök a kandallóhoz,
            mint egy fázós menekült
szeles, havas, jégtorlaszos
            hideglelésem elől,
szemem önemésztő lángok
            táncán felejtem, amíg
zord magamra maradásom
            némasága szóra bír,
lehet bár a nyelvem ódon,
            eszemben sincs az utókor,
mihez annyi a közöm,
            hogy itt áll a küszöbön…”

Átmegy az „idegenné fertőzött” országhatáron, hogy Nagyszalontán Arany Jánossal találkozzék, azt már csak lapszéltől lapszélig érő tizenegy soros tömbökben lehet elbeszélni, mit talál: a „December elseje” utcán, az egyesülés napját ünnepli minden lépte, „fekete gyűlölettel / tekint a legyőzöttekre a havasok fejszés nemzeti hőse, /…/ s irgalmatlan fájdalom/ tölt el bennünket a végzések komótos aláírásaitól. /…/ Mert a pásztorok leköltöztek a havasokból a síksági majorokba, / s lehozták magukkal vallásuk másféle istenét a szakállas papok, / templomot raktak, országot követeltek, s kaptak, /…/ de erről mit sem tudott Arany a helyreállított bagolytalan / Csonkatoronyban, s talán a csonkaság nyitányát sírta az / Itt nyúgosznak a honvédek: Könnyű nekik, mert nem élnek / hangján, mikor a Sinkák meg a Zilahyk hazájukban születtek, / majd árvái lettek a kornak, egy égbe nyúló kék menhely lakói, / míg idelenn a most született árvákat költészetükkel vigasztalják”.

[[paginate]]

Pihenésképpen nagy portrékat olvashatunk a kortárs költőkről, miért sírt Pilinszky János, Tornai József emlékei zöld rengeteggé nőttek, lyukas óráit a Duna parton töltötte évfolyamtársával, Tandori Dezsővel. Az Örök Yorick, Kormos István nevében, s formájában, témájával, megrendítő vers ő magáról:

„…A vers szegény bolond Yorick
emlékétől fanyar,
mondhatná szegény Kormos is,
     s szegény bolond magam,
szenvtelen fújja, aki ás,
     a kuncsaft mit sem ért,
csak koponyája gravitál
     Hamlet lába elé…”

Aztán újból átmegy a keleti határon: Magyarok! Merre vagytok. Tapasztalja, amit mindenki: „Váradra indulok, s megérkezem Oradeára, / azok sem szólnak hozzám, akik tudhatnak magyarul, / még a Kanonok sor is idegen nyelven hallgat, /…/ ülök a bolthajtásos, déli félsötétben, / elhagyottan, akár a letakart cimbalom”. Gyönyörű hasonlat, idézném az egészet, Bemegy a templomba „nem velünk száll föl a mennyek léghajója, / sárga tengeralattjáróba érzem magam bezárva, / a tenger nélküli ország hajótöröttjeivel / kezd az elsüllyedt alföldi város hullámzásba.”

De besüt a nap, „fénnyel telítve, forrása lettem a fényességnek, / a bizalom derűjével indultam Erdélyországba, /…/ s a lelkem egyre közelebb került az Úrhoz, / úgy siklottam a Királyhágón kanyargó röppályámon”. – Magyarok lakta vidéken mégis jó lennie:

„Méltóságosan szomorú dallamot hallok a Mezőség felől,
Válaszúttól is a lélek országának irányában tartok
úgy lehetek a nép között, hogy nem kell elkiáltanom,
mint vad rengetegben, magyarok! merre vagytok?
s mert együtt vagyunk, nem kell az elveszített
jövőre gondolva kérdeznem, mi végre éltek?
lehet-e bírni tovább ezen a mérgezett nyelven
a szükség leleményével átvészelni az évet,
a karácsonyi énekhez születik-e majd gyermek?”

Ágh István talál valami vigasztalást: „Megváltotta magát ez a nép, beleénekelte sorsát / költészetébe”, sorolja a székely balladákat, aztán felidézi Jékely Zoltánt: „Ne bántsátok ezt az árva népet! – kérte a felhőket / Jékely Zoltán költő a Kalotaszegi elégiában, / ott voltam Magyarvalkón, abban a nyári lakban, / ahol a verset írta, fehérre kékkel, ahogy az írásos / terítőket varrták az asszonyok az Úr asztalára”.

[[paginate]]

Aztán hazatér, itthon pedig változtak az idők, és nem jóra, mert mint falusi gyerek karácsony vigíliáján „a réti vadvizek hódarás jegén korcsolyáztam, /úgy éreztem, kigombolt kabátom szárnyán szállok / a sápadt fűből varasodó vakondtúrások fölött, / a hegyen várrom, a dombokon templomok álltak, / belenéztem a Napba, mikor a felhőből kisütött, / lelkes lettem, akár a szél, mert attól voltam boldog, / hogy a vakító kulcslyukon a mennyországba láttam, / azután, mint legkisebb pásztor az éjféli misén, / eljutottam magamtól távolodva Istenig. // Ma pedig a karácsonyi vásár foglya vagyok /…/ ebben a foglyul ejtett szeretetünnepi tüsténkedésben / mit kezdenék gyermeki áhítatom emlékével, melytől / az arcom olyan boldogan fénylett éjféli miséken?”

Elmehetne a Bazilikába, vagy máshova, „de itthon nézem a Rómából közvetített karácsonyt, / hogy mennyi fény, orgonabúgás, aranyveret gerjeszti / a szentséges éj áhítatát, de az én betlehemi jámborságom/ túlragyogja valami latin Augustus császári pompa, /…/ Az én templomom, mint kelő hold a sötétség fölött, / ott látszik, hol az angyal megjelent a pásztoroknak, / ott telt meg szívük félelemmel a suhogó fényesség láttán, / énekkel szólította őket, örömet mondott, hívta őket, / elvittem én is karomon háncsból készített házacskámat, / akkor még az egész családdal mentem a rongyos istállóba, / mind aki ott volt akkor éjjel, ott is maradt, csak más alakban”.

Testamentumot ír, „Józan elmével és szabad akarattal”. Hat kataszter szántót két lányára hagyja, „joggal bár, de mégsem lehetek gazdája, / mint elődeim, akik belehaltak, / magukkal táplálták sovány parcellájuk, / megörököltem csontjukat a földdel, / egyetlen sírban gyűlt egész rokonságom, / s nem kapok helyet a megtelt temetőben /…/ megelégedtem a tisztes szegénységgel, / míg az írássá vált élet boldogított, / ha elfüstölt vagyon egész életművem, / mit hagyok hátra a szerzői jogdíjból?” A Balassi kardot falujának adja, „unokám viselje apám zsebóráját, /…/ S aki értem virraszt, csak azért virrasszon, / hogy az első kinti éjszakán ne féljek”.

Húsvét vasárnap pedig fölszáll az 57-es remetei autóbuszra, utazik ifjúsága felejthetetlen kertvárosába:

„Mikor az 57-es remetei járatra szállok,
kirajzolódik a ködből a felejthetetlen kertváros,
még a kocsma romja is, amit utánam fölgyújtottak,
újra ép, tele ismerős, kétes múltú alakkal,
ahogy mentem, megyek haza a harmadik megállóig,
de az autóbusz meg sem áll, mert már egyetlen ,megálló sincs,
bent sosem látott utasok, kívül meg hiába váró
ismerősök, megboldogult remetekerti honpolgárok,
a járat körből körbevisz, s én meg az ablakra tapadva
azt képzelem, a busz megállt, s forog velem az Ábránd utca.”

Albert Zsuzsa